Népszabadság, 2000. január (58. évfolyam, 1-25. szám)

2000-01-03 / 1. szám

NÉPSZABADSÁG KÜLPOLITIKA - ÁLLÁSPONT 2000. JANUÁR 3., HÉTFŐ 3 Stabilitás, összefogás, egység Európai állam- és kormányfők évbúcsúztató nyilatkozatai Gazdasági előrelépést ígértek, vala­mint európai és nemzeti összefogást sürgettek újévi beszédeikben a föld­rész állam- és kormányfői. HÍRÖSSZEFOGLALÓNK Ausztriában Viktor Klima kancellár és Thomas Klestil köztársasági elnök fordult újévi rádió-, illetve televíziós beszéddel a lakossághoz, s mindkét politikus elsősor­ban a belpolitika legégetőbb kérdésével, a nehezen haladó kormányalakítással foglalkozott. Klima sürgette a kormány mielőbbi megalakítását, s úgy vélte, hogy a tárgyalások során elért eredmények alapján nincs akadálya az „új reformpart­nerség” létrejöttének az eddigi koalíciós partnerek, az Osztrák Szociáldemokrata Párt (SPÖ) és az Osztrák Néppárt (ÖVP) között. Klestil elnök úgy vélekedett újévi beszédében, hogy csak a gyors kormány­alakítás adhatja vissza a lakosságnak a politikába vetett bizalmát. „Véglegesen véget ért az a rettenetes fé­lelem, amely egy ezredéven át őrölt ben­nünket, hogy elveszíthetjük függetlensé­günket, nemzeti egységünket, hitünket, kulturális önazonosságunkat - hangsú­lyozta újévi üzenetében Emil Constanti­­nescu. A román államfő rámutatott, hogy Románia különösen nehéz évet és vajúdó évtizedet zárt. Az óesztendőre visszate­kintve Constantinescu értékelése szerint Románia „negatív és pozitív események­ben” gazdag évet zárt. — A harmadik év­ezred már nem talál bennünket a konti­nens és a világ nagy tendenciáitól elszige­telve. Az EU-hoz való csatlakozási tár­gyalások és a NATO-partnerség révén úton vagyunk afelé, hogy tényleges része­seivé legyünk olyan szuverén és virágzó államok uniójának, amelyek biztonságát senki és semmi sem kérdőjelezi meg — mondta Constantinescu. Európa egységéért, az integrációs fo­lyamat megszilárdításáért, az „ésszerű” gazdasági globalizációért szállt síkra az új esztendőt köszöntő televíziós beszé­dében Carlo Azeglio Ciampi. Az olasz köztársasági elnök népéhez szólva emlé­keztetett arra: Itália sokat tett azért, hogy a világ hét legnagyobb ipari hatalmának a csoportjába kerüljön. Lengyelország szempontjából az el­múlt esztendő legfontosabb eseménye az volt, hogy az országot felvették a NATO- ba - mondta újévi köszöntőjében Aleksander Kwasniewski lengyel állam­fő. Lengyelország közelebb került másik nagy nemzeti céljának, az európai uniós tagságnak eléréséhez is — folytatta a len­gyel elnök. Az államfő szólt az ország legégetőbb gondjairól, a közbiztonság helyzetéről, a bűnözésről, a szegénység­ről, a munkanélküliségről, és nagyobb társadalmi szolidaritást sürgetett. A májusban megválasztott szlovák ál­lamfő első újévi beszédében azt indítvá­nyozta, hogy „a nemzeti megbékélés” szándékát mindenki politikai, nemzeti­ségi és vallási hovatartozásától függetle­nül tegye magáévá. Schuster megkö­szönte, hogy „az emberek annak ellené­re is számos áldozatot voltak hajlandók felvállalni, hogy az 1999-es esztendő még nem kínálta a kedvező fordulat le­hetőségét”. Váljék a béke világnyelvvé - mondta II. János Pál pápa az új esztendőt köszöntve Ha az elmúló évszázad a szembenállás és a szüntelen háborús konfliktusok időszaka volt, akkor a most beköszön­tő új században legyen a béke a népek mindennapos használatú világnyel­vévé - mondta a pápa január 1-jén, a béke világnapján. A katolikus egyház­fő üdvözölte az új év első napján ren­dezett római maratoni futóverseny résztvevőit, vasárnap pedig jelen volt a Szent Péter téren rendezett gyerme­kek jubileumán. RÓMAI TUDÓSÍTÓNKTÓL Az óév utolsó napján és az évnyitó hét­végén öt különböző eseményen vett részt II. János Pál, rácáfolva a betegsé­géről és fáradtságáról szóló hírekre. Szilveszter napján a szokásoknak meg­felelően a katolikus egyházfő celebrálta a tedeumot, az óévbúcsúztató hálaadó misét a Szent Péter-bazilikában, megle­petést keltett viszont lakosztályának ab­lakából elmondott újévi köszöntőjével. Elődei körében ez nem volt szokás, sőt a katolikus tradíciók között sem szerepel az évváltásról való megemlékezés. A pragmatizmusáról ismert pápa még két - a szokásoktól eltérő - feladatot is magá­ra vállalt az új év első napján. Január 1- jén megnyitotta a Santa Maria Maggio­­re-bazilika Szent Kapuját — korábban a pápák csak a Szent Péter-bazilika ka­puját nyitották meg, a többit a püspö­kökre bízták­­, ezt követően misét celeb­rált, majd lakosztályának ablakából kö­szöntötte a római maratoni futóverseny résztvevőit, rövid beszédet rögtönözve előttük. Vasárnap délelőtt a vatikáni Szent Pé­ter téren a világ számos országából mint­egy 50 ezer fiatal gyűlt össze a gyerme­kek jubileuma alkalmából. II. János Pál ezen az eseményen mondta el szokásos vasárnapi Angelusát az új év első, szá­mára meglehetősen hosszú hétvégéjének záróakkordjaként. Magyarország lett a KEK soros elnöke HÍRÖSSZEFOGLALÓNK Magyarország a határokon átnyúló gaz­dasági zónák kialakítását, valamint a tag­államok közötti intenzív informatikai, környezetvédelmi és ifjúsági együttmű­ködést szorgalmazza a Közép-európai Kezdeményezésben (KEK) - erősítették meg külügyi források az MTI információ­ját. A 16 országot tömörítő szervezet so­ros elnöki tisztét 2000-ben Magyarország tölti be. Várható, hogy a magyar elnökség a jugoszláviai demokratizálási folyamat, a szerbiai demokratikus ellenzék erősíté­se érdekében is fellép majd. A tagorszá­gok a legutóbbi csúcstalálkozón leszö­gezték: készek részt venni Koszovó újjá­építésében. A Közép-európai Kezdeményezés tag­országainak miniszterelnökei 1999 no­vemberében két évre szóló akcióprogra­mot fogadtak el, amelyben a kisebbségi jogok védelmének fontosságát is hangsú­lyozták. Eddig 11 tagállam írta alá a KEK kisebbségvédelmi megállapodását. A KEK elődjének tekinthető Alpok— Duna Unió 1989 novemberében Buda­pesten tartotta első ülését, amelyen Auszt­ria, Jugoszlávia, Magyarország és Olasz­ország képviselői vettek részt. Az együtt­működési forma 1990-ben — Csehszlová­kia csatlakozásával - a Pentagonale nevet vette fel, egy évvel később, Lengyelor­szág belépésével pedig Hexagonalévá változott. A regionális tömörülést 1992 óta hívják Közép-európai Kezdeménye­zésnek. A szervezet tagországai több területet érintő közös projektekben vesznek részt, s ezt a tevékenységet 12 munkacsoport fogja össze. A 16 KEK-állam többek kö­zött a környezetvédelem, a kis- és közép­­vállalkozások támogatása, a tudomány és kutatás, a telekommunikáció, az oktatás, a kultúra, a statisztika és a turizmus terén működtet közös projekteket, amelyeket jórészt a tagországok büdzséjéből, vala­mint az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD), illetve a Világbank köz­reműködésével finanszíroznak. A Közép-európai Kezdeményezés 2000. évi csúcstalálkozóját november 24—25-én tartják Budapesten, ezzel pár­huzamosan gazdasági fórumot is rendez­nek a magyar fővárosban az eurórégiók gazdasági aspektusairól. A tagállamok külügyminiszterei június 23-24-én Sze­geden üléseznek majd. Horvátország választ ZÁGRÁBI TUDÓSÍTÓNKTÓL A rendszerváltás után Horvátország 3,8 millió választópolgára ma harmadszor járul az urnák elé, hogy megválassza a parlament, a sabor képviselőit. A kam­pány alig két hétig tartott. Az összes közvélemény-kutatás egybehangzóan az ellenzéki pártok győzelmét és a majd tíz éve uralmon levő Tudjman-féle kor­mánypárt (HDZ) súlyos vereségét jósol­ja. A nemzetközi közösség nyomására az állami televízió egyenlő propaganda­lehetőséget nyújtott minden pártnak, be­leértve az eddigi választásokon erősen favorizált HDZ-t is. Már tegnap megkezdődött a külföl­dön élő kettős állampolgárok szavazása. Számukat 350 ezerre becsülik, legna­gyobbrészt Bosznia-Hercegovinában él­nek. Az eddigi választások tapasztalatai alapján jelentősen megerősítették a sza­vazás ellenőrzését. A nemzetközi szer­vezetek körülbelül 1000 megfigyelőt de­legáltak, míg a horvát nem hivatalos szervezetek több mint 5500 önkéntes el­lenőrt mozgósítottak. Az első hivatalos eredmények holnap éjfél utánra várha­tók. Az öt külön kisebbségi lista egyikén a magyar választók szavaznak. Viszlát, Borisz! Az óév utolsó napján Borisz Nyikolajevics Jelcin politikai karrierjének leg­utolsó s talán legravaszabb manőverét hajtotta végre. Vagy inkább: feltette a koronát egy manőversorozatra, amely augusztus óta folyik Oroszország­ban. Úgy döntött, nem tölti ki elnöki megbízatásának teljes idejét, félreállt kijelölt utódának, Vlagyimir Putyin miniszterelnöknek az útjából. Cserébe az egyébként még csak megbízottként funkcionáló utód - ahogyan az elvár­ható volt tőle - érintetlenül hagyta a Jelcin-klán kiváltságait. Megerősítette hivatalában Volosint, az elnöki hivatal teljhatalmú vezetőjét, megerősítette a Jelcin által kinevezett minisztereket, államköltségen szavatolt luxuséletet az egész Jelcin családnak, és ami a legfontosabb, dekrétumban biztosított örök mentességet főnökének minden lehetséges bűnvádi eljárás alól. Persze amikor valakinek eleve megkegyelmeznek, az nem éppen arra vall, hogy az illető erős pozícióban van. Még csak arra sem, hogy szuverén módon hoz bölcs döntéseket. Pedig a távozó Jelcin éppen ezt a - nem léte­ző - arcát próbálta mutatni Oroszország népének, mondván, nem vagyok én hatalommániás, de még csak beteg ember sem; önszántamból távozom, részben a közjó, részben az ajtómon kopogtató ifjabb politikusi nemzedék javára. Erről csak annyit, hogy a hatalom bensőséges szeretetének címké­jét nem mások akasztották Borisz Nyikolajevicsre, hanem ő maga. Az orosz nép emlékezetében még élénken él az a három év előtti pillanat, ami­kor az elnök - szívkoszorúér-operációjából magához térve - nem a szeret­teit kereste, hanem az atomkódot, amely mindössze 17 órán át volt Csernomirgyin miniszterelnök kezében, de Jelcin ezt is sokallta. Arról az­tán nem is beszélve, hogy az 1993-as „parlamenti puccs” leverése után olyan alkotmányt erőszakolt Oroszországra, amelyik a szó szoros értelmé­ben bevehetetlen betonépítménnyé tette a Kremlt mint politikacsináló centrumot, egyszersmind „lenullázta” a parlamentet. Egyszóval Jelcin imádta a hatalmat. Csakhogy a helyzet 1999 őszére drámaian megváltozott. Az elnök, akinek a politikai ösztönei mindig is ki­válóan működtek, megértette, hogy pályájának abban a záró futamában, amely 2000 júniusáig tart­ott volna), immár nem önnön hatalmáról, hanem sokkal inkább az általa kitenyésztett és fenntartott politikai-gazdasági oli­garchia életben maradásáról, valamint — szégyen, nem szégyen - önnön büntetlenségéről kell gondoskodnia. (Tudniillik szótlanul eltűrte a saját ad­minisztrációjában eluralkodott példátlan korrupciót; meglehet, még támo­gatta is, közvetve egészen bizonyosan.) Kipróbált kormányfőként néhány embert, volt KGB-főnököket: az egyiket (Primakov) túl erősnek, ergo ve­szélyesnek, a másikat (Sztyepasin) túl gyöngének találta. De a harmadik­ban, Vlagyimir Putyinban rábukkant az „aranyemberre”. Kemény kéz és határtalan lojalitás - ezek a vonások tették Putyint az igazivá. Előbbiért az orosz nép, utóbbiért maga Jelcin szerette meg őt. Augusztustól minden úgy működött, mint egy svájci óraszerkezet. Putyin lecsapott a csecsen szeparatistákra előbb Dagesztánban, majd Csecsenföldön, és vele tapsolt 150 millió orosz, amikor azt mondta, hogy a banditáknak - akik közben példátlan lakóházrobbantásokkal békés pol­gárok százait küldték a halálba Moszkvában és Oroszország más pontjain is­­ az írmagját is kiirtja. Aztán alakult egy álarcos Putyin-párt, amelyik a miniszterelnök népszerűségét meglovagolva másodiknak jött be a decem­beri választásokon. Ahol egyébként elég jól szerepeltek a Jelcin által futta­tott ifjabb „nyugatosok” is, no meg - az elnök legédesebb álma ez volt - visszaszorultak a kommunisták. És amikor Putyin népszerűségi mutatói el­érték a 60-70 pontot, az egyébként valóban rozzant Borisz Nyikolajevics úgy gondolhatta, hogy az „alkotó” tényleg pihenőre térhet, a mű kész. Oda lehetett állni az orosz nép elé azzal, hogy „Oroszországnak az új évezred­be új politikusokkal, új arcokkal, új, intelligens, erős és energikus embe­rekkel kell belépnie”. És hogy „nekünk, akik hosszú évekig voltunk hatal­mon, távoznunk kell”. Ez történt szilveszter estéjén. Nyilván szem nem maradt szárazon addig a percig, amíg a derék Putyin nem ajándékozott örökös mentelmi jogot távozó elődjének. Akkor az oro­szok elgondolkodtak kicsinyén azon, hogy ez a történet valójában miről is szól. De Jelcinék épp azon voltak, hogy ez a gondolkodási idő ne tarthas­son túl sokáig. Körülbelül azt számították ki, hogy a március 26-án esedé­kes új elnökválasztásig Putyin népszerűsége megmarad a most tapasztal­ható szinten, más szóval se a kommunistáknak, se a Primakov-Kuzskov blokkban tömörülteknek nem lesz elég idejük ahhoz, hogy a lemaradást behozzák. Ez volt az igazi nagy húzás. A többszintű Jelcin-matijoska leg­alján megbúvó Putyin virtuális elnökjelöltből valóságossá lett, és ha a mé­dia úgy dolgozik mellette, mint eddig tette (értsd: kitartóan, Putyin úgy vagdossa oda dzsúdós ellenfeleit a tatamin, mint a répát), akkor a jóisten se akadályozhatja meg, hogy ő legyen Borisz Nyikolajevics utódja. Egyszer­smind holtig pártfogolója. A történet erről szól. Aczél Endre Három férfi cukiban A békebeli cukrászdát Lukácsnak hívják, a három férfit Hornnak, Ko­vácsnak, Némethnek. A Lukács egy időben nagyon lepusztult volt, egy bank újíttatta fel, jól mutat bejáratával szemben az „édes élet”. A három férfi a rendes nyitvatartási időben futott itt össze, igaz, a különteremben, miközben az indiánerek, gesztenyepürék, mignonok, gőzölgő feketeká­vék között fotósok, újságírók várták őket, mintegy spontán. A három férfit a piárosok ültették egy asztalhoz, mert úgy gondolták, hogy jól mutatnának együtt. A piárosok ötletes emberek, gyakran hasz­nálják azt a szót, hogy üzenet, most is valószínűleg erre hivatkoztak: jót tenne a pártnak, ha a három férfi év végén üzenne valamit. Hát meg is üzenték, hogy jó így együtt a cukiban. A Lukács patinás falai közt elegánsan öltözött, nyugodt, mosolygós férfiak találkoztak, akikről lerítt, hogy tudják, mit akarnak. De nem mondták ki. Persze, nem is azért találkoztak, hogy már most az orrunkra kössék, csak meg akarták magukat mutatni együtt, az üzenet ennyi - se több, se kevesebb. Erre vállalkoztak, erre hagyták rábeszélni magukat, hogy azt sugallják: valószínű, hogy a plakátokon nem lesz új arc, az ő portréikkal indul majd választási harcba az MSZP. Ez az összejövetel magáért a hírért szerveződött, ami egyáltalán nem baj. Jól fésült mondatokat mondtak, most már Németh sem igyekezett ki­lógni a sorból, nem hasonlította az MSZP-t a nyugat-európai szociálde­mokratákhoz, miszerint még messze van tőlük, harcedzett, a problémá­kat jól kezelő párt, állította, majd hozzátette, hogy hisz a csapatmunká­ban. Horn sem cserélte össze a cukrászdát a lakossági fórummal, tartóz­kodott a mellbevágó kijelentésektől, igenis, ő örül, hogy hazatér az ex­­kormányfő, s annyit még elárult, valamennyien megígérték, támogatják egymást. Kovács szintén rettentő boldog volt, és sokadszor fölhívta fi­gyelmünket a botránypolitizálás hiábavalóságára. A többi néma csend. De kell-e több két és fél évvel a választások előtt? Ha piáros lennék, azt mondanám: nem, egyelőre ennyi elég. Ha sejteném, hogy hányféle erővonal fut e három férfi mögött, hány és hány múltbéli villanás, elfoj­tott indulat, fülbesúgás, karriervágy, a visszatérés, netalántán a vissza­­csapás vélt esélye toboroz mögéjük csoportokat, s e zavaros mezőben melyikük mennyire és hogyan lesz képes elválasztani az ocsút a búzától, fölülemelkedni saját ambícióján, elfogultságán - bizony, azt mondanám, komoly teljesítmény volt e cukrászdás randevú összehozása is. Repül az idő. A három férfi sejti, hogy más terep vár rájuk, mint a bé­kés, patinás Lukács. De mint írtam, az arcukról lerí: tudják, mit akarnak. Csak azt nem, mit a másik. Tamás Ervin

Next