Népszabadság, 2000. február (58. évfolyam, 26-50. szám)
2000-02-05 / 30. szám
Jogok és paragrafusok Alkotmányossági panaszok és az ombudsman Tanács István A múlt év végén kihelyezett ügyfélfogadással egybekötött munkalátogatást tartott Bács-Kiskun megyében az állampolgári jogok országgyűlési biztosa. Előzőleg beadványgyűjtő ládákat helyeztek el a megye nagyobb településein. Az ombudsman és munkatársai számos panaszt hallgattak meg, és vizsgálták alkotmányossági szempontból a bennük foglaltakat. A bajai háziorvosok például alkotmányellenesnek érzik az ügyeleti rendszert, amely időnként egész éjszakai elfoglaltságot jelent. Az ügyelet végeztével viszont a saját körzetükben kell kezdeniük a rendelést. Mivel nincs idejük kipihenni az ügyelet fáradalmait, kimerülten látnak munkához, ami pedig veszélyezteti a betegeiket, akiknek ezáltal sérül az egészséges élethez fűződő alkotmányos alapjoguk. Megvizsgálták a dunavecsei gyermekjóléti szolgálat helyzetét is. Kiderült, hogy a szolgálat technikai felszereltsége rendkívül hiányos, olyannyira, hogy ez már a munkáját veszélyezteti. A pénzhiány miatt már odáig jutottak, hogy csak fogadni tudják a telefonhívásokat, de maguk nem hívhatnak föl senkit. A dunavecsei jóléti szolgálat szegénysége veszélyezteti a gyermekek alkotmányos jogát a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődésre. Ugyanilyen alkotmányos jogsérelem éri a kecskeméti Napsugár Speciális Gyermekotthonban élő gyerekeket. Ez az intézmény amúgy barátságos, otthonos hangulatú, ám az itt dolgozóknak rendkívül alacsony a fizetése. Kecskeméten dinamikusan fejlődik a gazdaság, a város évek óta megközelíthető az autósztrádán, számos multinacionális cég letelepedett a városban. Emiatt azután a Napsugár Gyermekotthonban nem kapnak megfelelően képzett dolgozót, de ha mégis, az alacsony jövedelem miatt a gondozók gyorsan odébbállnak. A dogozók alacsony bére miatti fluktuáció szintén veszélyezteti a gyermekek alkotmányos jogait. A rendőrség meg a laktanya egyenesen az alkotmánysértés melegágyainak tekinthető. Polt Péter, a helyettes ombudsman például ezúttal nem valamilyen mezei kiképzőközpontban vizsgálódott, hanem a kecskeméti Szentgyörgyi Dezső harcászati repülőezrednél, ám ott is úgy találta, hogy a sorállomány elhelyezése valószínűleg sérti a katonák emberi méltóságához való jogát. A rendőrségi fogdában pedig a gyanúsítottak védelemhez való joga nem érvényesül: a kirendelt védőknek nem akarózik képviselni a védenceiket. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának megállapításaiból következetesen az derül ki, hogy a rossz ellátottság, az alulfizetettség olyan hatásokat vált ki, amelynek következtében sérülnek az állampolgárok alkotmányos jogai. Vagyis az utolsó tíz esztendőben minden ellenkező erőfeszítés ellenére a tartós és tömeges alkotmánysértés viszonyai között élünk. Igaz, most ritkábban sértik meg a szólásszabadsághoz, a gyülekezéshez, a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogunkat, annál inkább a gazdasági, szociális és kulturális jogokat. Nem szoktuk mindennap az alkotmányt olvasgatni, de ha vesszük a fáradságot és utánanézünk, akkor kiderül, hogy roppant érdekes dolgok vannak ott leírva. Az alkotmány XII. fejezete szól az alapvető jogokról és kötelességekről. A 67. paragrafus (1) bekezdésében például az szerepel: „A Magyar Köztársaságban minden gyermeknek joga van a családja és a társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges.” A 70/B paragrafus első bekezdése kimondja: „A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához.” A harmadik bekezdés szerint: „Minden dolgozónak joga van olyan jövedelemhez, amely megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének.” A negyedik bekezdés úgy szól: „Mindenkinek joga van a pihenéshez, a szabadidőhöz és a rendszeres fizetett szabadsághoz.” A 70/D paragrafus első bekezdése szerint: „A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.” A 70/E paragrafus első bekezdése pedig azzal kezdődik: „A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz.” Ha elővesz az ember valamilyen alkotmányjogi traktátust, akkor ott rendre külön csoportba helyezik a politikai szabadságjogokat és a gazdasági, szociális, kulturális jogokat. Azt is meg szokták jegyezni, hogy olykor ellentétbe kerül például a magántulajdon szabadságához való egyéni jog és a szociális biztonsághoz való kollektív jog. Vagyis: az állam a tulajdonszerzés szabadságának korlátozása nélkül nem veheti el az egyik embertől, amit megszerzett, csak azért, hogy odaadja a másiknak, így megteremtve annak a szociális biztonságát. Az ellentmondás egyáltalán nem feloldhatatlan. Azokban az országokban, ahol évtizedekig egyszerre lehetett a magángazdagodás vágya gazdasági hajtóerő és az állami újraelosztás a biztonság záloga, ott igenis összebékítették a látszólag ellentétes jogokat - mindez mérték és arány kérdése. A gazdasági átalakulás sodrában nálunk persze megváltoztak a korábbi arányok, azt is lehet mondani, hogy az ellenkező irányba mozdult ki az inga. Talán szükségszerű volt a kilengése, de egyáltalán nem szükségszerű, hogy valakik kiakasszák azon a szélen, ahol a politikai szabadságjogok túlsúlyosnak, a gazdasági és szociális jogok súlytalannak látszanak. A magyar alkotmányban ezek a jogok egymás mellett szerepelnek. Sokan vannak, különösen a változások nyertesei között, akik cinikusan azt a régi bonmot-t idézik, amikor a prímás azt mondta a brácsásnak, miután az a pénzt reklamálta, mondván, hogy neki is jár, jár, de nem jut, mondta erre a prímás, akinek feltehetően nemcsak járt, hanem jutott is. Attól tartok, nem olyan sok konkrét változás lesz a dunavecsei gyermekjóléti szolgálat felszerelésében, a bajai háziorvosok ügyeleti rendjében, a kecskeméti gyermekotthoni gondozók fizetésében az ombudsmani vizsgálat után sem. Mégis jó, hogy van az állampolgári jogoknak országgyűlési biztosa, aki tevékenységével bebizonyítja, hogy az alkotmányos jogrend nem valami elvont elméleti kérdés, hanem hétköznapjaink része. Az is jó, hogy Gönczöl Katalin nem tesz különbséget az alkotmányban leírt paragrafusok között, nem abból indul ki, hogy egyiket vagy másikat mostanában nem könnyű teljesíteni, ezért inkább ne is beszéljünk róluk. Ami oda le van írva, az jár nekünk, akár szabadságjogról, akár szociális jogról van szó. Ha pedig jár, akkor előbbutóbb újra jutnia is kell. Országimázs-ajánlat KAJÁN TIBOR RAJZA NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2000. FEBRUÁR 5., SZOMBAT Testvérünk, Haider Tamás Gáspár Miklós Én álszent olvasóm, képmásom, bús fivérem nagyon jól tudja, hogy írásom címe plágium (Thomas Mann: „Brüder H.”). Igen, Jörg Haider közelebb áll mindannyiunkhoz, mint szeretnénk. De előbb az aktuálpolitika: senki se mondja nekünk, büszke magyaroknak, hogy az osztrák szélsőjobboldal hatalomra kerülése veszélyes ránk nézve. A „veszedelem” a Magyar értelmező kéziszótár szerint „bajjal, pusztulással fenyegető helyzet”, azaz olyasvalami, aminek a bekövetkezése a jövőben várható. A Waffen-SS érdemeit méltató Haider még nincs kormányon, de kormányon van Budapesten az a magyar párt, amely emléktáblát avattat a Waffen-SS-nél nem jobb m. kir. csendőrségnek, a demokratikus honvédség közreműködésével. Mi már túl vagyunk rajta. Minálunk Haider már régen uralmon van. Aggodalomra semmi ok. De ez csak jelképes és történelmi dekoráció; a lényeg nem ez. Már régebben kimutatni véltem (lásd: T. G. M.: „Reformfasiszták”, Élet és Irodalom, 1999. október 22.), hogy a mai kirekesztő, etnicista, szabadságellenes mozgalmak elvesztették totalitárius jellegüket: sem a jobb-, sem a szélsőbaloldalon nincs totalitárius veszély. A szabadságellenes politikai erők a liberális-demokratikus, alkotmányos jogállam keretei között (esetleg enyhe megnyilvánulásukkal) is elérhetik céljaikat, ezért a hitlerezés - bár retorikailag mindig hatásos - értelmetlen. Az sem igaz, hogy Haider és magyarországi, svájci stb. elvbarátai Nyugat-ellenesek volnának (inkább Kelet-ellenesek, mint alább látni fogjuk). Az sem igaz, hogy a közép-európai szélsőjobboldal a társadalmi elégedetlenség terméke, elvégre Ausztria és Svájc a leggazdagabb európai országok közé tartozik, az osztrák „Proporz” és korrupció se példátlan. A szokásos sajtómagyarázatok zöme nem nagyon illik a tárgyalt jelenségre. Haider egyszerűen programmá avatja azt, amit a fejlett Nyugat és az oda kívánkozó államok kormányai suttyomban csinálnak. Az úgynevezett „globalizáció” s a vele összefüggő európai integráció következményeiről van szó. A mai világgazdasági szabályok szerint a tőke belátása szerint vándorolhat egyik országból a másikba, keresve az extraprofit lehetőségét. A tőkehiányos országok, amelyeknek beruházásokra van szükségük, ezt adó-, vám- és járulékkedvezményekkel bátorítják. Mivel a gazdag országoknak (illetve az ottani burzsoáziának) sem érdekük az adóemelés, a szegényebb országok csak a bérek és szociális hozzájárulások leszorításával képesek magukhoz csalogatni a mobil tőkét. Ezért a fej-A szerző az MTA Filozófiai Intézetének főmunkatársa lett tőkés világban a jobboldal csak a gazdag országokra korlátozná a szabad kereskedelmet, a jóléti rendszerek szétrombolása árán is tovább csökkentené az adókat és a járulékokat, befagyasztaná (az inflációra való hivatkozással) a munkabéreket, ösztönözné a munkaidő növekedését. Amennyiben a szegényebb országokat is befogadnák, új helyzet állna elő. Ma Magyarországon az átlagjövedelem 15 százaléka, azaz egyhatoda az EU- átlagnak. Ha a magyar munkavállalók az itthoni pénz kétszereséért dolgoznának az EU-tagállamokban, még mindig csak az ottani átlag egyharmadát keresnék. Ez - vagyis a keleti munkaerő beáramlása - frontálisan lenyomná a nyugati béreket. Ezért szavaznak az osztrák munkások Jörg Haiderra. A tőke oda áramlik, ahol (nagyjából hasonló technikai körülmények mellett) olcsóbb a munkaerő és kisebbek az adók, a munkaerő pedig oda, ahol magasabbak a bérek (és általában jobbak az életfeltételek, nagyobb a szabadság és a biztonság). A nyugati országok a munkaerő-áramlást jogi és rendőri eszközökkel akadályozzák. Ezt legitimálja az idegengyűlölő, rasszista propaganda a másfajú, másnyelvű, munkát és hajlékot kereső szegények ellen. Ausztriában a szlovénok és magyarok ellen, Magyarországon az ukránok és románok ellen, Franciaországban az arabok ellen, az Egyesült Államokban a kínaiak ellen, és így tovább. Az általános idegenellenes, fajgyűlölő hangulatban az őshonos helyi kisebbségek érdekei is sérülnek (elsősorban a ma versenyképtelen cigányokéi). Jack Strauw brit munkáspárti belügyminiszter olyan megjegyzéseket tesz a romákra, aminek ezt nálunk a MIÉP- ből is kizárnák. A demokratikus nemzetállam vetélytársaként föllépő euroatlanti integráció és a félrevezetően „globalizáció”-nak nevezett zárt szabadkereskedelmi klub nemcsak gazdasági és társadalmi következményekkel jár. Nyugaton ma már a burzsoáziához tartozó, többnyire ingatlan-, kötvény- és részvénytulajdonos alkalmazotti középosztály nem érdekelt a munkabérek leszorításában (ami a keletiek bevándorlásának okozata volna), csak az adócsökkentésben; ez utóbbi elég lehet a mobil tőke otthon tartására; a jóléti intézmények sorsa, elsősorban az állami egészségügyé, egyre inkább csak a legnyomorultabb, „leszakadt”, „vesztes” kisebbséget érinti (ez pedig sok helyütt egyben etnikai és nemi kisebbség, pl. egyedülálló fiatal anyák). A mai status quo védelme szinte elkerülhetetlenül faji és osztálymegkülönböztetéshez vezet (vegyük csak szemügyre a legjobb magániskolák, magánkórházak, magánbiztosítók ügyfeleinek névsorát). Mivel az egyes országokon belül is óriásiak az életszínvonal-különbségek, az eurokratáktól bátorított regionális tömörülések — függetlenül a nemzetállami határoktól - a gazdagok elkülönülését jelentik, ami a szegényebb régiók dühét váltja ki. Ha ez netán etnikai különbségekkel is egybeesik, akkor a demokratikus nemzetállamok hagyományos, alkotmányos és állampatrióta legitimációja meggyöngül, a politikai szerveződés fókusza nem a honpolgári, politikai, nem etnikus és nem faji közösség lesz, hanem a politikai-erkölcsi-történeti dimenzió nélküli regionális-faji érdekcsoport (amely többnyire az „autonómia” és a „föderalizmus” hamis lobogója alatt navigál). Jörg Haider, a karintiai Landeshauptmann az ottani őshonos szlovén kisebbség oktatásügyét támadja (sovinizmus), az alpesi zónák együttműködését támogatja (regionalizmus), a bevándorlók külön rendőri és egészségügyi nyilvántartását vezeti be (rasszizmus). Ámde nincs kifogása az észak-amerikai és nyugat-európai nagytőke ellen (ez nem hagyományos nacionalizmus). Ezek az elemek nem csupán a provinciális osztrák szélsőjobboldal politikájának részei: mindenütt megtalálhatók, ahol könnyűvé vált a technológiai és tőketranszfer. Az, hogy majdnem mindent elő lehet állítani majdnem mindenütt, a régi típusú (fizikai tárgyak ide-oda hurcolásán alapuló) kereskedelmet háttérbe szorította. A munkanélküliekből álló hajdani hatalmas „tartalékhadsereg” fegyelmező hatását ma a rosszul fizetett keleti munkaerő tölti be, s ez olcsóbb és hatékonyabb, mint a néhai gyarmatbirodalmak, ahol költeni kellett a helyőrségre, a közigazgatásra, az igazságszolgáltatásra, egészségügyre, közlekedésre (Indiában a brit, Magyarországon az osztrák birodalom pályaudvarait, kórházi, fegyházi, múzeumi és egyetemi épületeit használjuk ma is). Ma a metropolisnak nincs felelőssége, csak úgy találomra odapörköl valahová a rakétáival, ha valami távoli disznóság már belpolitikai, pontosabban: médianehézségeket okoz. Haider azért vált botránykővé, mert Ausztriában csinálja azt, amit csinál, és ez rossz emlékeket ébreszt a félművelt nyugat-európai közvéleményben. Románia tele van Antonescu-szobrokkal, Csehország és Szlovákia nem vonja viszsza a fajüldöző Benes-dekrétumokat. Minden európai állam úgy bánik a menekültekkel, mint a ronggyal, bár nem egyformák: van, ahol az ellenállás hatására moderálják magukat. Nálunk még a magyar nemzetiségű menekülteket sem veszik emberszámba. Mindez nem számít. Németekre és osztrákokra szigorúbb illemszabályok vonatkoznak, ha tetszik, érthetően - s hogy ez a holokauszttal kapcsolatos lelkiismeret-furdalás miatt van így, vagy egyszerűen csak azért, mert a németek-osztrákok elvesztették a háborút, nehéz megmondani. Mindenesetre a kaukázusi népeket halomra gyilkoló orosz kormány enyhébb elbírálásban részesül, mint Haider, akinek végtére is csak a szája jár. Mindebből nem az következik, hogy Haider politikája nem undorító. De az. Ám a Haider-féle politika csak a globális kapitalizmus szokványos ügyvezetésének szélsőségesen nyílt, gorombán őszinte, képmutatástól mentes változata. Ameddig a nyitott határok bevándorlást, tőkemenekülést, bércsökkenést vagy munkanélküliséget jelentenek, addig lesz idegengyűlölő, jelképeiben olykor enyhén fasisztoid politika is. A „globalizáció”-hoz fűződő vadregényes neoliberális álmok csak ábrándok. Az eredmény nem fölvilágosult világpolgárság, hanem durva etnicizmus, rasszizmus, idegengyűlölet. Elkerülhetetlenül és természetesen. Ezen nem segít, ha „közösségi szállásinak kereszteljük el a gyűjtőtábort. Ezen csak bocsánatot kérek a divatjamúlt kifejezésért - a dolgozók nemzetközi szolidaritása segítene. De hát ez nincs és nem is volt, akkor se, amikor Jörg Haider elődei 1934-ben lemészárolták a bécsi Karl-Marx-Hof védőit („munka hadának a lépte dobog”, ha még tetszenek emlékezni). Tucatnyi európai balközép kormány műveli szép csöndben ugyanazt, aminek Haider csak arcot és nevet adott. Az Európai Unió fontos és erkölcsös lépést tett a cinizmustól a képmutatásig (manapság ez is haladás), a Magyar Köztársaság kormánya még erre se képes. S bár többre becsülöm az erkölcscsőszködő hipokratát a primitív rohamosztagosnál, aki még színlelni se tud, azért hadd ne csatlakozzam az előbbihez se. A szegényeknek mindegy, és talán ők se jobbak. Pár hete adtam az utcán száz forintot egy hajléktalannak, aki aztán utánam szaladt, és ezt mondta: „Jaj, nehogy azt tessék hinni, hogy erdélyi vagyok! Nem vagyok erdélyi, csak kirúgtak az állásomból, de én dolgoztam. Uram, én nem vagyok erdélyi!” 25