Népszabadság, 2000. február (58. évfolyam, 26-50. szám)

2000-02-05 / 30. szám

Jogok és paragrafusok Alkotmányossági panaszok és az ombudsman Tanács István A múlt év végén kihelyezett ügyfélfoga­dással egybekötött munkalátogatást tar­tott Bács-Kiskun megyében az állam­­polgári jogok országgyűlési biztosa. Előzőleg beadványgyűjtő ládákat he­lyeztek el a megye nagyobb települése­in. Az ombudsman és munkatársai szá­mos panaszt hallgattak meg, és vizsgál­ták alkotmányossági szempontból a ben­nük foglaltakat. A bajai háziorvosok például alkot­mányellenesnek érzik az ügyeleti rend­szert, amely időnként egész éjszakai el­foglaltságot jelent. Az ügyelet végezté­vel viszont a saját körzetükben kell kezdeniük a rendelést. Mivel nincs ide­jük kipihenni az ügyelet fá­radalmait, kimerülten látnak munkához, ami pedig veszélyezteti a be­tegeiket, akiknek ezáltal sérül az egészséges élethez fűződő alkotmányos alap­joguk. Megvizsgálták a dunave­­csei gyermekjóléti szolgálat helyzetét is. Kiderült, hogy a szolgálat technikai felszerelt­sége rendkívül hiányos, oly­annyira, hogy ez már a munká­ját veszélyezteti. A pénzhiány miatt már odáig jutottak, hogy csak fogadni tudják a telefonhí­vásokat, de maguk nem hívhat­nak föl senkit. A dunavecsei jóléti szol­gálat szegénysége veszélyezteti a gyer­mekek alkotmányos jogát a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődésre. Ugyanilyen alkotmányos jogsérelem éri a kecskeméti Napsugár Speciális Gyermekotthonban élő gyerekeket. Ez az intézmény amúgy barátságos, ottho­nos hangulatú, ám az itt dolgozóknak rendkívül alacsony a fizetése. Kecske­méten dinamikusan fejlődik a gazdaság, a város évek óta megközelíthető az autó­sztrádán, számos multinacionális cég le­telepedett a városban. Emiatt azután a Napsugár Gyermekotthonban nem kap­nak megfelelően képzett dolgozót, de ha mégis, az alacsony jövedelem miatt a gondozók gyorsan odébbállnak. A do­gozók alacsony bére miatti fluktuáció szintén veszélyezteti a gyermekek alkot­mányos jogait. A rendőrség meg a laktanya egyene­sen az alkotmánysértés melegágyainak tekinthető. Polt Péter, a helyettes om­budsman például ezúttal nem valami­lyen mezei kiképzőközpontban vizsgá­lódott, hanem a kecskeméti Szentgyör­­gyi Dezső harcászati repülőezrednél, ám ott is úgy találta, hogy a sorállomány el­helyezése valószínűleg sérti a katonák emberi méltóságához való jogát. A rend­őrségi fogdában pedig a gyanúsítottak védelemhez való joga nem érvényesül: a kirendelt védőknek nem akarózik képvi­selni a védenceiket. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának megállapításaiból követke­zetesen az derül ki, hogy a rossz ellá­tottság, az alulfizetettség olyan hatáso­kat vált ki, amelynek következtében sé­rülnek az állampolgárok alkotmányos jogai. Vagyis az utolsó tíz esztendőben minden ellenkező erőfeszítés ellenére a tartós és tömeges alkotmánysértés vi­szonyai között élünk. Igaz, most ritkáb­ban sértik meg a szólásszabadsághoz, a gyülekezéshez, a lelkiismereti és val­lásszabadsághoz való jogunkat, annál inkább a gazdasági, szociális és kultu­rális jogokat. Nem szoktuk mindennap az alkotmányt olvasgatni, de ha vesszük a fáradságot és utánanézünk, akkor kiderül, hogy roppant érdekes dolgok vannak ott leírva. Az alkotmány XII. fejezete szól az alapvető jogokról és kötelességekről. A 67. paragrafus (1) bekezdésében például az szerepel: „A Magyar Köztársaságban minden gyer­meknek joga van a családja és a társa­dalom részéről arra a védelemre és gon­doskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szük­séges.” A 70/B paragrafus első bekez­dése kimondja: „A Magyar Köztársa­ságban mindenkinek joga van a munká­hoz, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához.” A harmadik bekez­dés szerint: „Minden dolgozónak joga van olyan jövedelemhez, amely megfe­lel végzett munkája mennyiségének és minőségének.” A negyedik bekezdés úgy szól: „Mindenkinek joga van a pi­henéshez, a szabadidőhöz és a rendsze­res fizetett szabadsághoz.” A 70/D paragrafus első bekezdése szerint: „A Magyar Köztársaság terüle­tén élőknek joguk van a lehető legmaga­sabb szintű testi és lelki egészséghez.” A 70/E paragrafus első bekezdése pedig azzal kezdődik: „A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz.” Ha elővesz az ember valamilyen al­kotmányjogi traktátust, akkor ott rendre külön csoportba helyezik a politikai sza­badságjogokat és a gazdasági, szociális, kulturális jogokat. Azt is meg szokták jegyezni, hogy olykor ellentétbe kerül például a magántulajdon szabadságához való egyéni jog és a szociális biztonság­hoz való kollektív jog. Vagyis: az állam a tulajdonszerzés szabadságának korlá­tozása nélkül nem veheti el az egyik em­bertől, amit megszerzett, csak azért, hogy odaadja a másiknak, így megte­remtve annak a szociális biztonságát. Az ellentmondás egyáltalán nem fel­oldhatatlan. Azokban az orszá­gokban, ahol évtizedekig egy­szerre lehetett a magángazdago­dás vágya gazdasági hajtóerő és az állami újraelosztás a bizton­ság záloga, ott igenis összebé­­kítették a látszólag ellentétes jogokat - mindez mérték és arány kérdése. A gazdasági át­alakulás sodrában nálunk per­sze megváltoztak a korábbi arányok, azt is lehet monda­ni, hogy az ellenkező irány­ba mozdult ki az inga. Talán szükségszerű volt a kilen­gése, de egyáltalán nem szükségszerű, hogy vala­kik kiakasszák azon a szélen, ahol a politikai szabadságjogok túlsúlyosnak, a gazdasági és szociális jogok súlytalan­nak látszanak. A magyar alkotmányban ezek a jo­gok egymás mellett szerepelnek. Sokan vannak, különösen a változások nyerte­sei között, akik cinikusan azt a régi bon­mot-t idézik, amikor a prímás azt mondta a brácsásnak, miután az a pénzt reklamálta, mondván, hogy neki is jár, jár, de nem jut, mondta erre a prímás, akinek feltehetően nemcsak járt, hanem jutott is. Attól tartok, nem olyan sok konkrét változás lesz a dunavecsei gyermekjó­léti szolgálat felszerelésében, a bajai háziorvosok ügyeleti rendjében, a kecskeméti gyermekotthoni gondozók fizetésében az ombudsmani vizsgálat után sem. Mégis jó, hogy van az állam­­polgári jogoknak országgyűlési bizto­sa, aki tevékenységével bebizonyítja, hogy az alkotmányos jogrend nem va­lami elvont elméleti kérdés, hanem hétköznapjaink része. Az is jó, hogy Gönczöl Katalin nem tesz különbséget az alkotmányban leírt paragrafusok kö­zött, nem abból indul ki, hogy egyiket vagy másikat mostanában nem könnyű teljesíteni, ezért inkább ne is beszél­jünk róluk. Ami oda le van írva, az jár nekünk, akár szabadságjogról, akár szociális jog­ról van szó. Ha pedig jár, akkor előbb­­utóbb újra jutnia is kell. ­ Országimázs-aj­ánlat KAJÁN TIBOR RAJZA NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2000. FEBRUÁR 5., SZOMBAT Testvérünk, Haider Tamás Gáspár Miklós Én álszent olvasóm, képmásom, bús fi­vérem nagyon jól tudja, hogy írásom cí­me plágium (Thomas Mann: „Brüder H.”). Igen, Jörg Haider közelebb áll mindannyiunkhoz, mint szeretnénk. De előbb az aktuálpolitika: senki se mondja nekünk, büszke magyaroknak, hogy az osztrák szélsőjobboldal hata­lomra kerülése veszélyes ránk nézve. A „veszedelem” a Magyar értelmező kézi­szótár szerint „bajjal, pusztulással fenye­gető helyzet”, azaz olyasvalami, aminek a bekövetkezése a jövőben várható. A Waffen-SS érdemeit méltató Haider még nincs kormányon, de kormányon van Budapesten az a magyar párt, amely em­léktáblát avattat a Waffen-SS-nél nem jobb m. kir. csendőrségnek, a demokrati­kus honvédség közreműködésével. Mi már túl vagyunk rajta. Minálunk Haider már régen uralmon van. Aggodalomra semmi ok. De ez csak jelképes és történelmi de­koráció; a lényeg nem ez. Már régebben kimutatni véltem (lásd: T. G. M.: „Re­formfasiszták”, Élet és Irodalom, 1999. október 22.), hogy a mai kirekesztő, etnicista, szabadságellenes mozgalmak elvesztették totalitárius jellegüket: sem a jobb-, sem a szélsőbaloldalon nincs tota­litárius veszély. A szabadságellenes poli­tikai erők a liberális-demokratikus, al­kotmányos jogállam keretei között (eset­leg enyhe megnyilvánulásukkal) is elér­hetik céljaikat, ezért a hitlerezés - bár re­torikailag mindig hatásos - értelmetlen. Az sem igaz, hogy Haider és magyar­­országi, svájci stb. elvbarátai Nyugat-el­lenesek volnának (inkább Kelet-ellene­sek, mint alább látni fogjuk). Az sem igaz, hogy a közép-európai szélsőjobbol­dal a társadalmi elégedetlenség terméke, elvégre Ausztria és Svájc a leggazda­gabb európai országok közé tartozik, az osztrák „Proporz” és korrupció se példát­lan. A szokásos sajtómagyarázatok zöme nem nagyon illik a tárgyalt jelenségre. Haider egyszerűen programmá avatja azt, amit a fejlett Nyugat és az oda kíván­kozó államok kormányai suttyomban csinálnak. Az úgynevezett „globalizáció” s a ve­le összefüggő európai integráció követ­kezményeiről van szó. A mai világgaz­dasági szabályok szerint a tőke belátása szerint vándorolhat egyik országból a másikba, keresve az extraprofit lehetősé­gét. A tőkehiányos országok, amelyek­nek beruházásokra van szükségük, ezt adó-, vám- és járulékkedvezményekkel bátorítják. Mivel a gazdag országoknak (illetve az ottani burzsoáziának) sem ér­dekük az adóemelés, a szegényebb or­szágok csak a bérek és szociális hozzájá­rulások leszorításával képesek maguk­hoz csalogatni a mobil tőkét. Ezért a fej-A szerző az MTA Filozófiai Intézetének főmunkatársa lett tőkés világban a jobboldal csak a gazdag országokra korlátozná a szabad kereskedelmet, a jóléti rendszerek szét­­rombolása árán is tovább csökkentené az adókat és a járulékokat, befagyasztaná (az inflációra való hivatkozással) a mun­kabéreket, ösztönözné a munkaidő növe­kedését. Amennyiben a szegényebb országokat is befogadnák, új helyzet állna elő. Ma Magyarországon az átlagjövedelem 15 százaléka, azaz egyhatoda az EU- átlagnak. Ha a magyar munkavállalók az itthoni pénz kétszereséért dolgoznának az EU-tagállamokban, még mindig csak az ottani átlag egyharmadát keresnék. Ez - vagyis a keleti munkaerő beáramlása - frontálisan lenyomná a nyugati béreket. Ezért szavaznak az osztrák munkások Jörg Haiderra. A tőke oda áramlik, ahol (nagyjából hasonló technikai körülmények mellett) olcsóbb a munkaerő és kisebbek az adók, a munkaerő pedig oda, ahol maga­sabbak a bérek (és általában jobbak az életfeltételek, nagyobb a szabadság és a biztonság). A nyugati országok a mun­kaerő-áramlást jogi és rendőri eszközök­kel akadályozzák. Ezt legitimálja az ide­gengyűlölő, rasszista propaganda a más­fajú, másnyelvű, munkát és hajlékot ke­reső szegények ellen. Ausztriában a szlovénok és magyarok ellen, Magyar­­országon az ukránok és románok ellen, Franciaországban az arabok ellen, az Egyesült Államokban a kínaiak ellen, és így tovább. Az általános idegenellenes, fajgyűlölő hangulatban az őshonos helyi kisebbségek érdekei is sérülnek (első­sorban a ma versenyképtelen cigányo­kéi). Jack Strauw brit munkáspárti bel­ügyminiszter olyan megjegyzéseket tesz a romákra, aminek ezt nálunk a MIÉP- ből is kizárnák. A demokratikus nemzetállam vetély­­társaként föllépő euroatlanti integráció és a félrevezetően „globalizáció”-nak nevezett zárt szabadkereskedelmi klub nemcsak gazdasági és társadalmi követ­kezményekkel jár. Nyugaton ma már a burzsoáziához tar­tozó, többnyire ingatlan-, kötvény- és részvénytulajdonos alkalmazotti közép­­osztály nem érdekelt a munkabérek le­szorításában (ami a keletiek bevándorlá­sának okozata volna), csak az adócsök­kentésben; ez utóbbi elég lehet a mobil tőke otthon tartására; a jóléti intézmé­nyek sorsa, elsősorban az állami egész­ségügyé, egyre inkább csak a legnyomo­rultabb, „leszakadt”, „vesztes” kisebbsé­get érinti (ez pedig sok helyütt egyben et­nikai és nemi kisebbség, pl. egyedülálló fiatal anyák). A mai status quo védelme szinte elkerülhetetlenül faji és osztály­megkülönböztetéshez vezet (vegyük csak szemügyre a legjobb magániskolák, ma­gánkórházak, magánbiztosítók ügyfelei­nek névsorát). Mivel az egyes országo­kon belül is óriásiak az életszínvonal-kü­lönbségek, az eurokratáktól bátorított re­gionális tömörülések — függetlenül a nemzetállami határoktól - a gazdagok el­különülését jelentik, ami a szegényebb régiók dühét váltja ki. Ha ez netán etnikai különbségekkel is egybeesik, akkor a de­mokratikus nemzetállamok hagyomá­nyos, alkotmányos és állampatrióta legi­timációja meggyöngül, a politikai szerve­ződés fókusza nem a honpolgári, politi­kai, nem etnikus és nem faji közösség lesz, hanem a politikai-erkölcsi-történeti dimenzió nélküli regionális-faji érdek­­csoport (amely többnyire az „autonómia” és a „föderalizmus” hamis lobogója alatt navigál). Jörg Haider, a karintiai Landeshaupt­­mann az ottani őshonos szlovén kisebb­ség oktatásügyét támadja (sovinizmus), az alpesi zónák együttműködését támo­gatja (regionalizmus), a bevándorlók külön rendőri és egészségügyi nyilván­tartását vezeti be (rasszizmus). Ámde nincs kifogása az észak-amerikai és nyugat-európai nagytőke ellen (ez nem hagyományos nacionalizmus). Ezek az elemek nem csupán a provinciális oszt­rák szélsőjobboldal politikájának ré­szei: mindenütt megtalálhatók, ahol könnyűvé vált a technológiai és tőke­­transzfer. Az, hogy majdnem mindent elő lehet állítani majdnem mindenütt, a régi típusú (fizikai tárgyak ide-oda hur­­colásán alapuló) kereskedelmet háttérbe szorította. A munkanélküliekből álló hajdani ha­talmas „tartalékhadsereg” fegyelmező hatását ma a rosszul fizetett keleti mun­kaerő tölti be, s ez olcsóbb és hatéko­nyabb, mint a néhai gyarmatbirodalmak, ahol költeni kellett a helyőrségre, a köz­­igazgatásra, az igazságszolgáltatásra, egészségügyre, közlekedésre (Indiában a brit, Magyarországon az osztrák biroda­lom pályaudvarait, kórházi, fegyházi, múzeumi és egyetemi épületeit használ­juk ma is). Ma a metropolisnak nincs fe­lelőssége, csak úgy találomra odapörköl valahová a rakétáival, ha valami távoli disznóság már belpolitikai, pontosabban: médianehézségeket okoz. Haider azért vált botránykővé, mert Ausztriában csinálja azt, amit csinál, és ez rossz emlékeket ébreszt a félművelt nyugat-európai közvéleményben. Romá­nia tele van Antonescu-szobrokkal, Csehország és Szlovákia nem vonja visz­­sza a fajüldöző Benes-dekrétumokat. Minden európai állam úgy bánik a mene­kültekkel, mint a ronggyal, bár nem egy­formák: van, ahol az ellenállás hatására moderálják magukat. Nálunk még a ma­gyar nemzetiségű menekülteket sem ve­szik emberszámba. Mindez nem számít. Németekre és osztrákokra szigorúbb il­lemszabályok vonatkoznak, ha tetszik, érthetően - s hogy ez a holokauszttal kapcsolatos lelkiismeret-furdalás miatt van így, vagy egyszerűen csak azért, mert a németek-osztrákok elvesztették a háborút, nehéz megmondani. Minden­esetre a kaukázusi népeket halomra gyil­koló orosz kormány enyhébb elbírálás­ban részesül, mint Haider, akinek végté­re is csak a szája jár. Mindebből nem az következik, hogy Haider politikája nem undorító. De az. Ám a Haider-féle politika csak a globális kapitalizmus szokványos ügyvezetésé­nek szélsőségesen nyílt, gorombán őszinte, képmutatástól mentes változata. Ameddig a nyitott határok bevándor­lást, tőkemenekülést, bércsökkenést vagy munkanélküliséget jelentenek, ad­dig lesz idegengyűlölő, jelképeiben oly­kor enyhén fasisztoid politika is. A „globalizáció”-hoz fűződő vadregényes neoliberális álmok csak ábrándok. Az eredmény nem fölvilágosult világpolgár­ság, hanem durva etnicizmus, rassziz­mus, idegengyűlölet. Elkerülhetetlenül és természetesen. Ezen nem segít, ha „közösségi szállásinak kereszteljük el a gyűjtőtábort. Ezen csak­­ bocsánatot kérek a divat­jamúlt kifejezésért - a dolgozók nemzet­közi szolidaritása segítene. De hát ez nincs és nem is volt, akkor se, amikor Jörg Haider elődei 1934-ben lemészárol­ták a bécsi Karl-Marx-Hof védőit („mun­ka hadának a lépte dobog”, ha még tet­szenek emlékezni). Tucatnyi európai bal­közép kormány műveli szép csöndben ugyanazt, aminek Haider csak arcot és nevet adott. Az Európai Unió fontos és erkölcsös lépést tett a cinizmustól a képmutatásig (manapság ez is haladás), a Magyar Köz­társaság kormánya még erre se képes. S bár többre becsülöm az erkölcscsőszkö­­dő hipokratát a primitív rohamosztagos­­nál, aki még színlelni se tud, azért hadd ne csatlakozzam az előbbihez se. A szegényeknek mindegy, és talán ők se jobbak. Pár hete adtam az utcán száz forintot egy hajléktalannak, aki aztán utánam szaladt, és ezt mondta: „Jaj, nehogy azt tessék hinni, hogy erdélyi vagyok! Nem vagyok erdélyi, csak kirúgtak az állá­somból, de én dolgoztam. Uram, én nem vagyok erdélyi!” 25

Next