Népszabadság, 2000. május (58. évfolyam, 101-126. szám)

2000-05-18 / 115. szám

12 NÉPSZABADSÁG FÓRUM 2000. MÁJUS 18., CSÜTÖRTÖK ­ Á­prilis 11-én egy londoni bíróságon Charles Gray bíró elutasította David Irving angol történész keresetét Deborah Lipstadt amerikai történész és a Penguin Kiadó ellen. Irving állítása sze­rint Lipstadt a Holokauszttagadás című könyvében megrágalmazta őt, amikor azt állította, hogy antiszemita, náci-apo­­logéta, Hitler csodálója, holokausztta­gadó, aki tendenciózusan meghamisítja a történeti tényeket. Látszólag könnyű esetről volt szó. Irvingről addig is úgy hírlett, hogy nácibarát, most csak annyi történt, hogy ezt egy független angol bí­ró is megerősítette. Ám ez nem volt ilyen egyszerű. Az alpereseknek és szakértőik­nek több ezer oldalnyi dokumentációt kellett összeállítaniuk, hogy bizonyítsák: Irving valóban az, aminek látszik. Irving keresete nem arról szólt, hogy kié a hitelesebb, igazabb történeti kép Hitler szerepéről, a holokausztról. Irving azt sérelmezte, hogy az ő történeti érté­kelését ellenfelei náci-apológiának és holokauszttagadásnak minősítik. Így ahelyett, hogy történeti vitát folytatná­nak vele, előzetesen megbélyegzik. Nem megcáfolni, hanem lejáratni akar­ják, és így akarnak kibújni az alól, hogy érdemben válaszoljanak azokra a kétsé­gekre, amelyeket Irving a bevett történe­ti leírással szemben támaszt. Ebben két előfeltevés is benne foglaltatik: Irving önértékelése szerint nem antiszemita, nem holokauszttagadó, valamint osztja azt a közkeletű vélekedést, hogy aki a holokausztot tagadja, az kiiratkozik a történészszakmából, és nagyjából a ren­des emberek köréből is. A per tehát arról sem szólt, hogy úriember tagadhatja-e a holokausztot, hiszen Irving ellenfelei beperlésének puszta tényével elismerte, hogy ilyet úriember nem tehet. Pedig Nagy-Britanniában, számos európai or­szágtól eltérően, nem is tiltja törvény a holokauszttagadást. A per egyszerűbb része Irving anti­szemitizmusának igazolása volt. Csak össze kellett válogatni több tucat idéze­tet Irving nyilvános beszédeiből és elő­adásaiból, amelyekben Irving azt fesze­gette, hogy ahhoz képest mennyi túlélő­je van a holokausztnak; hogy az a kis kék tetoválás vajon mennyit hozott ed­dig viselőjének konyhájára; hogy a zsi­dókat immáron háromezer éve utálják az egész világon, és vajon nem kellene-e nekik is elgondolkodniuk azon, hogy miért is. Irving szerint az nem antisze­mitizmus, ha valaki kritizálja a zsidókat, hiszen semelyik náció sem lehet immu­nis a bírálattal szemben. (Ebben min­denki egyetértett.) Másrészt, állította Irving, az ezredéves ellenszenv a zsidók iránt tény, és ő ennek az okait elemezte (pl. a zsidó pénzemberek nem becsülete­sek, a zsidók túl sok kárpótlást csikartak ki Németországtól, ami visszatetszést szült satöbbi). Gray bíró más vélemé­nyen volt: „Számomra kétségen felül áll, hogy (...) Irving antiszemita. Szavai a zsidók, egyes személyek és a zsidóság egésze ellen irányulnak, és mint ilyenek, ellenségesek, támadóak és gúnyosak a zsidó emberekre, viselkedésükre, jelle­mükre és kinézetükre vonatkozóan egy­aránt. (...) Irving számtalanszor hangot adott annak a véleményének, hogy a zsi­dók (...) idézték a maguk fejére a holokausztot; hogy a zsidó pénzemberek csalók; hogy a zsidók maguk gerjesztik az antiszemitizmust a kapzsiságukkal és hazug természetükkel; és így tovább.” Hát tévedett... A per „történeti része” viszont sokkal nehezebb feladat elé állította az alpere­seket. Nem egyszerűen azt kellett bizo­nyítaniuk, hogy Irving téved, amikor azt állítja, hogy Hitler nem adott utasítást a zsidók kiirtására, hogy nem is tudott a gázkamrákról; hogy Auschwitzban nem folyt zsidók tömeges elgázosítása; hogy zsidók szisztematikus és iparszerű gyil­kolása utólag költött legenda, amelyet az angol titkosszolgálat eszelt ki háborús propagandacélokból. Emellett azt is ki kellett mutatniuk, hogy Irving rosszhi­szeműen jár el, manipulálja és megha­misítja a látszólag őt igazoló dokumen­tumokat, és elhallgatja az állításait cáfo­ló bizonyítékok tömegét. Irving persze tagadott: nem hallgatott Hitler felelőssé­géről és bűneiről, és nem is tagadta a zsi­dók elleni tömeggyilkosságok elköveté­sét - mondta, idézve vitatott könyveiből. Hivatkozott arra is, hogy saját hírlevelé­ben mindig közreadja levéltári felfede­zéseit, hogy azokat mások is ellenőriz­hessék. „Vajon így viselkedik az a törté­nész, aki a források meghamisítására ké­szül?” Irving alapvetően két dologgal érvelt. Az első, hogy hát tévedett. Tévedni pedig emberi (történészi) dolog. Az alperesek­nek azt kellett hát bebizonyítaniuk, hogy a képzett és németül kitűnően tudó Irv­­ing nem tévedhetett. Nem tévedhetett például akkor, amikor azt állította, hogy Hitler ellenezte a kristály­éj­szaka pog­romjait, és parancsot adott azok leállítá­sára, és ennek bizonyítására Heydrich rendőrparancsnokoknak küldött körleve­lét idézte: „a zsidókat és a zsidó tulajdont meg kell védeni...” A táviratban, mint azt Evans szakértő a bírónak bemutatta, nem „zsidók” és „zsidó tulajdon”, hanem „né­met életek és tulajdon” áll. Irving arra hi­vatkozott, hogy a gót betűs szöveg nehe­zen olvasható, ő pedig fáradt volt és el­nézte. Nem hittek neki. Már csak azért sem, mert ellenfelei több mint hetven esetben tudtak dokumentálni ilyen „ha­nyagságot”, és, mint arra Gray bíró föl­hívta a figyelmet, ezek közül egyetlen esetben sem fordult elő, hogy Irving ne Hitler javára „tévedett” volna. Irving a történész értelmezési szabad­ságára is hivakozott. Gyakran hiányosak a források, nincs egyértelmű bizonyíték valamelyik verzió mellett, értelmezés áll szemben értelmezéssel, és a történész­nek saját belátása és tudományos megyőződése alapján joga van választa­ni. Irving szerint akkor, amikor őt holokauszttagadónak bélyegzik, valójá­ban a kutatás és a kérdésfeltevés szabad­ságát akarják korlátozni azok, akiknek érdekük fűződik saját holokausztképük, „holokausztmitológiájuk” fenntartásá­hoz. Holott ő nem a holokausztot, ha­nem annak mitologikus elemeit vonja kétségbe. D. Guttenplan a per előzményeiről szóló tanulmányában (Athlantic Monthly, 2000. február) így vázolta a problémát: „A baj (...) az, hogy ami köz­tudott a holokausztról, az nem mindig igaz. Jóllehet a szappanná olvasztott em­berek hátborzongató meséje valóban szerepelt a nácik elfoglalta Európából ér­kező első tudósításokban, ma már a tör­ténészek, mint kitalációt, egyhangúlag elvetik azt (...). A dachaui koncentrációs táborban valóban volt gázkamra, de so­hasem használták. Belsenben egyáltalán nem voltak gázkamrák.” (Szilágyi Csaba fordítása) Irving a per két kulcskérdés­ében is hivatkozhatott arra, hogy „nincs ott a tettes kezében a füstölgő fegyver”. Nincs olyan dokumentum, amelyben az állna, hogy Hitler utasítást adott volna a zsidók tömeges és iparszerű legyilkolá­­sára. Továbbá nincs olyan dokumentum sem, amelyik egyértelműen tudósítana arról, hogy az auschwitzi gázkamrákban valóban több mint egymillió (és nem 4 millió, amint az a szovjet vizsgálóbizott­ság 1945-ben készült jelentése nyomán tévesen a köztudatba került) zsidót öltek meg. Irving szerint lehetséges, hogy az áldozatok, akiknek a számát persze Ir­­ving jelentősen alábecsüli, nem a gáz­kamrákban végezték, hanem járványok­ban, vagy a nehéz munka, az alultáplált­ság következtében haltak meg. A Zyklon B gáz pedig elsősorban ruhafertőtlenítés­re szolgált, éppen a járványok megelőzé­se céljából. Az Auschwitzban ma látható krematórium és épületek nem eredetiek (valóban nem, hiszen azokat 1944 őszén a visszavonuló németek fölrobbantot­ták), a helyszínen készült fotókon nem látható, hogy a mennyezeten lettek volna a mérgező gáz bevezetésére szolgáló lyukak (valóban nem látható). Nincs nyilvántartás a gázkamrákban kivégzet­tekről, vagy akár azok számáról. (Nincs.) Irving szerint az eredeti építmény nem is volt alkalmas emberek tömeges legyil­­kolására (sem a gázszivárgás szigetelé­sének nincs nyoma, sem a lift kapacitása nem volt elegendő az „Auschwitz­­mítoszban” állítottnak közelítőleg is megfelelő számú tetem elszállítására sa­többi). Irving érveit komolyabb elmélyülés és forráskritika nélkül nem lehetett lesö­pörni. Kétségeivel az alperesek és szak­értőik csak közvetett bizonyítékokat tudtak szembeszegezni. Ám azok töme­gével állnak rendelkezésre. Bár a felek elfogadták, hogy a szemtanúk (akár az áldozatok, akár az elkövetők) beszámo­lói akkor sem teljesen megbízhatóak, ha frissiben, a háború után születtek. Brow­ning, van Pelt és Evans szakértők a nagyszámú tanúságtétel és a közvetett bizonyítékok minden kétséget eloszlató konvergenciájával és kumulatív erejével érveltek, amit állításuk szerint jóhisze­műen és józan ésszel nem lehet kétségbe vonni. Irving „bizonyítékainak” hitele viszont erősen megkérdőjelezhető, hi­szen a németek nemcsak a tábort rob­bantották föl, hanem megsemmisítették az auschwitzi irattárat is, továbbá az azonnal kivégzettekről eleve nem is ve­zettek nyilvántartást. Az is valószínűt­len, hogy minderről a birodalom Führere nem tudott, még ha erre nincs is közvet­len bizonyíték. Ismét Gray bírót idézem: „A rendelkezésemre álló bizonyítékok alapján nem lehet kétségbe vonni, hogy Hitler tudott arról, hogy a Reinhard­­táborokban (ez a gázkamrákkal működő megsemmisítőtáborok gyűjtőneve) em­berek elgázosítása folyik, hogy a népir­tás az ő beleegyezésével és tudtával folyt. Amint ezt Irving is elismeri, Hitler tudott arról, hogy [a keleti fronton 1941- ben] tömegesen végzik ki a zsidókat, és egyetértett ezzel. Így ésszerű azt feltéte­lezni, hogy tudott a más módokon vég­rehajtott tömeggyilkosságokról, így a gázosításról is. Úgy vélem, számos do­kumentum, így a wannseei konferencia jegyzőkönyvének bevezetője is ezt bizo­nyítja. (...) Számomra teljesen valósze­rűtlen azt feltételezni, hogy Himmler nem kapott a gázosítási programra Hit­lertől felhatalmazást, az pedig különö­sen, hogy mindezt Himmler eltitkolta volna Hitler elől. Himmler naplóbejegy­zései tanúsítják, hogy a kérdéses idő­szakban, amikor a Reinhard-táborok működését Himmler közvetlenül fel­ügyelte, Himmler rendszeresen találko­zott Hitlerrel, és hogy rendszeresen tár­gyaltak a zsidókérdésről.” A hiányzó lyukak fia Auschwitz-kérdésben Gray bíró pontról pontra elemezte a tárgyi bizo­nyítékokat. Nézzük például, mit mond a hiányzó lyukakról: „Irving állítását egy helyszínen készült fotóra alapozza, amely a leomlott mennyezet egy részét mutatja, és amelyen valóban nem látha­tóak olyan rések vagy nyílások, amelye­ken keresztül kéményt lehetett volna át­vezetni. (...) Irving felvetését komolyan kell venni. (...) A történész feladata vég­ső soron az, hogy mérlegelje a lyukak most tapasztalható hiányának bizonyító erejét azokkal a bizonyítékokkal szem­ben, amelyek viszont a kémények egy­kori létére utalnak. (A kérdés szakértője, van Pelt itt korabeli képekre és rajzokra hivatkozott.) Úgy vélem, van Peltnek igaza van abban, hogy ennyi idő után nehéz bizonyítani, hogy voltak-e vagy nem lyukak egy olyan a mennyezeten, amelyet 1944-ben berobbantottak. Nem világos, hogy az Irving által bemutatott képen a mennyezet mekkora része látha­tó. A mennyezet nagyon rossz állapot­ban van, így ma már nehéz megítélni, le­­hettek-e rajta lyukak vagy sem. Az is le­hetséges, hogy a lyukakat befalazták. Viszont szemtanúk látták, vagy leg­alábbis elbeszélték, hogy a gázkapszulá­kat a mennyezeten keresztül vezető lyu­kakon át juttatták a kamrába. Clere raj­zain világosan láthatóak a kamrákban álló kémények, amelyek a padlótól a mennyezetig emelkednek, és a rajzok összhangban vannak Tauber és mások tanúvallomásaival. Az 1942-ben (vagy 1943-ban) és 1944-ben készült képeken is, bár ennek a bizonyítéknak az értel­mezése nem egyértelmű, világosan lát­hatóak az építmények. A fentiek alapján úgy vélem, hogy egy elfogulatlan törté­nész, aki minden bizonyítékot számba vesz, a lyukak ma tapasztalható nyilván­való hiányára alapozva nem vonhatja komolyan kétségbe azoknak a bizonyí­tékoknak a kumulatív erejét, amelyekre az alperesek hivatkoztak.” Végül Ausch­­witz kérdésében a bíró így összegezte a véleményét: „Számításba véve mind­azokat az érveket, amelyeket Irving az alperesek által bemutatott egybevágó bi­zonyítékokkal szemben felhozott, arra a következtetésre jutottam, hogy objektív és elfogulatlan történész számára nem lehet kétséges, hogy Auschwitzban vol­tak gázkamrák, és azokat több százezer zsidó szisztematikus meggyilkolására használták.” Raul Hilberg történész az auschwitzi gázkamrák tagadásának jelentőségéről így beszélt (Athlantic Monthly, 2000. február): „A gázkamrát azzal a elképze­léssel építed, hogy tömegesen gyilkolj le embereket. Mihelyt megvan a gázkam­ra, akad hozzá egy elképzelésed is, és ez a teljes megsemmisítés. (...) A gázkam­rának szélesebb körű jelentősége van. Tehát, amikor a gázkamrát tagadod, nemcsak az esemény egy részét tagadod, hanem az egyik meghatározó fogalmat.” A holokauszttagadás megítéléséhez először meg kellett határozni a holo­kauszttagadás fogalmát. R. Evans felvá­zolt egy több pontból álló meghatáro­zást, melyet Irving és a bíró is elfoga­dott. E szerint a holokauszttagadásnak tekinthetők azok a nézetek, amelyek szerint „zsidókat nem öltek meg gáz­kamrákban, vagy legalábbis nem jelen­tős számban; a náciknak nem volt szisz­­tematikus tervük és kísérletük arra, hogy kiirtsák az európai zsidóságot, és a zsi­dók elleni tömeggyilkosságokat maga­sabb jóváhagyás nélkül, egyéni túlkapá­sok keretében hajtották végre; az áldo­zatok száma nem mérhető milliókban, a valóságos adat ennél nagyságrenddel alacsonyabb; és hogy a holokauszt nagyrészt vagy teljes egészében mítosz, melyet a szövetségesek propagandistái ötöltek ki, és a háború után pedig a zsi­dók éltetik tovább, hogy az újonnan ala­kult Izrael állam pénzügyi támogatások iránti igényét igazolják.” A felek elfo­gadták azt a megszorítást, hogy az áldo­zatok számára vonatkozó spekuláció ön­magában nem holokauszttagadás, más­felől a tagadás bizonyításához nem szükséges, hogy a „tagadó” mind a négy ponttal egyetértsen. Nos, Irving tagadja, hogy Hitler a bi­rodalom teljhatalmú ura lett volna, banalizálja Hitler antiszemitizmusát, ta­gadja hogy Hitler tudott a gázkamrák­ról. Így voltaképpen tagadja, hogy a Harmadik Birodalomban a legfelső ve­zetés beleegyezésével és utasításai alap­ján előre megfontolt és tervszerű népir­tás folyt volna. Nagyságrenddel alábe­csüli az áldozatok számát, és tagadja, hogy a gázkamrákat emberek iparszerű legyilkolására használták volna. Ha mindez igaz volna (mint ahogy nem az), akkor lehetne azt mondani, hogy a zsi­dókat ért szenvedések nem múlják felül lényegesen azokat a szenvedéseket, amelyeket a háború alatt más népeknek is el kellett szenvedniük, mint a háború természetes velejáróját. A bombázáso­kat, a harctéri önkényt, az egyes parancsnokok túlkapásait, a járvá­nyokat, az éhínséget, és a többi, millió­nyi áldozatot követelő borzalmat. „Auschwitzban három év alatt hozzáve­tőlegesen háromszázezer ember pusztult el. Drezda bombázásakor egyetlen éj­szaka alatt 130 ezer embert égettünk ha­lálra” - hangsúlyozta Irving számtalan­szor, Drezda-könyvére utalva. Valóban: mi volna a különbség (ha a két adat igaz volna, mint ahogy egyik sem az)? Irving elfogadta a holokauszttagadás ellenfelei által vázolt definícióját. Vajon akkor mi­re számított? A királynő­ bírája A per tanulsága: Egyfelől nehéz és bonyodalmas bebizonyítani valakiről, hogy az, aminek látszik. Másfelől be le­het. Ez utóbbi jelentőségét nem becsül­ném alá. Kicsit messzebbről nézve, a ki­rálynő bírája hátborzongató feladatra vállalkozott. Mégpedig arra, hogy kije­lölje a kétely, az értelmezési szabadság és a tévedés ismeretelméleti ingoványa, valamint a tudatos történelemhamisítás szellemi sivataga közti határvonalat. Eh­hez olyan divatjamúlt, és manapság már-már gyanúsan csengő fogalmakat hívott segítségül, mint az objektivitás, a jóhiszeműség, az elfogulatlanság, a té­nyek. Irving tudatosan játssza a tudomá­nyos hierarchia extravagáns kihívójának szerepét, az interpretációs szabadság és az episztemológiai szkepszis kettős fegyverét forgatva. Olykor az ilyen nagy műveltségű és nagy tehetségű kriptoná­­ciknak is kapóra jön az a tétel, hogy az igazság azé, aki a tudományosság hatal­mi pozícióit birtokolja (márpedig tagad­hatatlan, hogy a holokauszt narratíva, szerencsére, ilyeneké), hogy a történe­lem attól függ, kik írják, mert egyébiránt minden lehetséges... A királynő bírája ítéletében nemcsak Irvinget, hanem a posztmodern vulgárrelativizmus szelle­mét is rendreutasította. Nem lehetünk ezért eléggé hálásak neki. Mink András történész Az ingovány határa Az antifasizmus emlékezése Mauthausenben M­últ vasárnap sok ezred magunkkal ott álltunk az egykori mau­­thauseni koncentrációs tábor főterén, a hírhedt Appellplatzon, ahol egykor az SS-legények sorakoztatták fel és állatták sokszor órákig, néha fél napig a fagyban a hiányosan táplált, támolygó foglyokat. Most, a láger felszabadításának 55. év­fordulóján, a májusi napsütésben, a még élő egykori foglyok - vagy hozzátarto­zóik, barátaik­­ és országaik hivatalos képviselői vonultak fel végeláthatatlan menetben, nemzeti zászlaikkal - az ola­szok több tucat címeres városi lobogó alatt, polgármestereikkel az élen. Az amerikai delegációban ott volt, s óriási ünneplésben részesült az a veterán kato­na, aki annak idején elsőnek hatolt be tankjával a Duna feletti dombon 1938- ban épült várszerű tábor területére. Az osztrák kormányt a rendezőség távol tar­totta a demonstrációtól, felvonultak vi­szont az osztrák közélet ismert szemé­lyiségei, továbbá — nem is csendesen, Widerstand­ kiáltással ellenállásra híva - a különféle osztrák baloldali, antifa­siszta ifjúsági szervezetek. Este a tábor alatti kőbányában, a hírhedt „halállép­cső” tövében, amelynek 185 fokán a foglyok, köztük apám is, vállukon cipel­ték fel egykor a kőtömböket, a Bécsi Fil­harmonikusok Beethoven kilencedik szimfóniáját adták elő. A megrendítő előadást a bécsi Stephanskirche tövében legalább ezredmagunkkal nézhettük és hallgathattuk végig, élő közvetítésben. Felemelő, nagy élmény volt a ma­gunkfajta túlélők számára, hogy Euró­pában létezik, él és hat a harcos antifa­sizmus, amely nem csupán elfelejteni, hanem eltorzítani, kifordítani sem enge­di e vészes korszak történetét és tanulsá­gait. Ugyanakkor keserű és lesújtó ta­pasztalat volt a magyar részvétel gyen­gesége. Tudni kell, hogy a Mauthausen KZ valóban nemzetközi (és többségében nem is zsidó) fogolytömegében az oro­szok utáni második legnépesebb, mint­egy húszezer fős csoportot a magyarok alkották. 1944 tavaszán oda szállították a lefogott politikai és gazdasági vezetők (Peyer Károly és a szocdem vezérkar, gróf Sigray Antal és néhány más legiti­mista politikus, Andorka Rudolf tábor­nok, Rassay Károly és liberális társai, Parragi György és néhány más németel­lenes publicista, Goldberger Leó és több más nagytőkés) többségét, majd 1945 elején a visszavonuló keleti frontról oda hajtották gyalogmenetben a munkaszol­gálatos századokat is. (Egy Berlinből át­szállított háromezer fős fogolycsoport­ból, miután a téli éjszakában vízzel lo­csolták őket az Appellplatzon, reggelre háromszáz ember maradt élve.) Nos, a hatalmas francia, olasz, spa­nyol delegációk és a kisebb létszámú, de erőteljes és ugyancsak lelkes fogadtatást kiváltó lengyel, orosz, ukrán, cseh, szlo­vák és más nemzetbeli csoportok felvo­nulása után az alig húszfőnyi és minden karaktert és hitelességet nélkülöző ma­gyar delegáció megjelenése teljesen ész­revétlen maradt. Ezúttal nem vádolnám az állami szerveket, mert a zászló mel­lett ott volt a bécsi magyar nagykövet asszony és még néhány hivatalos sze­mély. Annál inkább hiányoztak - egy­két tisztes kivétellel - a nem hivatalo­sak. Nincsenek ismereteim az előkészü­letekről és a felelősökről, nem is szemé­lyeket vagy szervezeteket kívánok kipé­­cézni, de a jelenség oka amúgy is mé­lyebben fekszik. A lényeg az, hogy Ma­gyarországon nincs számottevő antifa­siszta tradíció. Ami volt, nagyrészt kive­szett, s ami maradt, az a kommunisták kezén kompromittálódott. Pedig egyre nagyobb szükség volna rá. Persze tudjuk jól, e tradíció hiányának mélyen fekvő történelmi okai vannak, hiszen ugyan­ezért nem tudott kibontakozni igazi anti­fasiszta ellenállás sem a háború alatt. De a magyar munkásság, az értelmiség, sőt a polgárság egy nem jelentéktelen részé­ben élt az antifasiszta beállítottság, s a háború után éppen erre alapozhattak az újjászerveződő demokratikus pártok (nemcsak az MKP és az SZDP, hanem részben még a kisgazdapárt is!). A kom­munista diktatúra azután négy évtizeden át folyamatosan és alávalóan visszaélt ezzel az érzelmi tartalékkal, az utolsó tíz évben pedig a magára talált jobboldal mindent megtett, hogy az antifasizmust azonosítsa a bolsevizmussal. S bár nem tagadható, hogy a szovjet és a nemzet­közi kommunizmus fél évszázadon át rendszeresen manipulálta az antifasiszta mozgalmakat és szervezeteket, azt se merje senki tagadni, hogy létezett és lé­tezik demokratikus antifasizmus is, amely egybeesik a demokratikus anti­­kommunizmussal. Legfőbb ideje e ket­tős tradíciót újjáéleszteni! Litván György történész

Next