Népszabadság, 2000. július (58. évfolyam, 152-177. szám)

2000-07-03 / 153. szám

NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2000. JÚLIUS 3., HÉTFŐ 9 Kiveszőiéiben lévő emberfajta Vitányi Iván születésnapjára A kitelepítések, kuláküldözések, kira­katperek, Andrássy úti szörnyűségek, az 1956. novemberi ellenforradalom, a kádári véres megtorlás idején nem sok „jó kommunistával” találkoztam. Csak 1953 után voltam hajlandó észrevenni, hogy vannak köztük, esetleg, talán, jó szándékú, s akár még jóravaló emberek is. Aztán, a hatvanas évek második felé­ben, kicsit fellélegezve, egyre több lett belőlük. Vitányi Iván volt az egyik. Ele­inte volt bennem bizonyos fenntartás vele meg a Valóság-körrel szemben, rej­telmes szálak, telefonvonalak kötötték őket a hatalomhoz, meg még Marosán Györggyel is leültek sakkozni, de egyre inkább csodáltam azt a makacs, ravasz szorgalmat és eltökéltséget, amellyel csendben, óvatosan, rejtőzködve, mint­ha mi se történne, napról napra, számról számra építették az európai gondolkodás rejtett struktúráit, csempészték be az európai kultúra értékeit. Ezek a nem rossz kommunisták, ne adj’ isten, többet tettek az országért, mint közülünk, jó nem kommunisták közül sokan. (Két pogány közt) A kommunisták úri­fiúnak, néptáncosnak, önképzőköri el­nöknek tekintették és kihasználták. A népiesek dzsentri múltjára nézhettek sanda szemekkel, a dzsentrik meg min­den bizonnyal renegátnak bélyegezték. Kompromisszumait látva vagy feltéte­lezve, az ellenzékben lévők orrukat fin- torgatták. A pártbürokraták mindenkor, a legutóbbi időkben is, gyanakodva fi­gyelték függetlenségét, reformoskodá- sát, ellenzékmentő gyanús akcióit. A szocialistáknak túlságosan is szociálde­mokrata és liberális, a szociáldemok­ratáknak és szabad demokratáknak túl­ságosan is szocialista volt. A politiku­soknak szociológus, a szociológusoknak politikus, mindenféle s fajta radikálisok­nak túl mérsékelt, mindenféle mérsékel­teknek túl radikális. A hivatásosak, szakemberek s tudósok nem tudnak mit kezdeni Bartók-imádatával, a népműve­lők meg tudós mivoltával. Vajon hol metszi egymást ez a sok vektor? Itt a pi­ros, hol a piros, itt a kék, hol a kék. Itt van Iván, hol van Iván? Persze már maga ez a kérdés is hibás, és otromba. Mert feltételezi, hogy az embereknek bele kell ülniük egy politi­kai, ideológiai, társadalmi dobozba, ket­recbe, s ott kell maradniuk egyszer s mindenkorra. Se a politika, se a társada­lom, se a szakmai közösségek nem sze­retik azokat, akik „nem vallanak színt”, nem határozhatók meg egyszer s min­denkorra, akiket nem lehet ad acta tenni. Vitányi Iván pedig olyan, mint a parafadugó. A víz alá nyomják itt, kipat­tan ott. Hol csizmás, fehéringes népitán­cosként ugrik ki a dobozból, hol forra­dalmárként, hol reformistaként, hol szo­cialistaként, hol szociálde­mokrataként, hol tudósként, hol népművelőként, hol párt­vezérként, hol remeteként, hol kóbor értelmiségként. Csélcsap, szélkakas, buk­fencművész? Nem hiszem. Az ügyeskedő opportunisták általában nem ugrálnak be Sopronkőhidára, nem tarta­nak ki egy megszégyenült párt mellett, nem áldozzák fel a hatalmukat holmi eszmék oltárán, nem harcolnak öt- venévnyi törődés és sok csa­lódás után még mindig ugyanazokért az eszmékért és célokért, és ugyanaz ellen, mint annak idején, zöldfülű kamaszként: az emberi nyo­morúság ellen, egy elmara­dott, embert nyomorító, igaz­ságtalan társadalmi rendszer ellen, a butaság ellen, a poli­tikusi rövidlátás és önzés el­len, a szabadság korlátozása ellen. Mert - szándéka sze­rint - ezt tette a népi mozga­lomban, ezt tette az ellenál­lásban, a Népművelési Inté­zetben, a Valóság szerkesztő­ségében, ezt tette szocialista­ként, szociáldemokrata prog­ramok megálmodójaként. Lehet, hogy nemegyszer té­vedett (1948-1953-as kor­szakáról ezt maga is beisme­ri, „megbutultam”, mondja életrajzi in­terjúkötetében), de a szándék tisztaságá­hoz nem fér kétség. (Küszöb, cserje, híd) „Mindig a hídon álltam, egymással szemben álló közös­ségekbe tartoztam egy időben” - írja. „A küszöbön álltam” s ilyen módon „egy­szerre lehettem Veres Péter, Muharay Elemér és Lukács György tanítványa...” - írja másutt. „Ha nem lehettél... szálfa, legyél hát cserje, vagy legyél csak gyom...” - idézi megint csak Veres Pé­tert. Az ember többre becsülje a megka­paszkodást, a fellengzős hősiességnél - fejtegeti megint máshol. Elfogadom. Szereposztás van minden társadalomban. A hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években ugyanúgy szükség volt kemény ellenzékre, mint reforme­rekre, közvetítőkre. Vitányi Iván nem a kemény, megalkuvás nélküli ellenállást választotta, hanem a „híd” szerepét, a társadalom számára hasznos kompro­misszumok elfogadásának a szerepét, egy indulásakor pusztító, majd később fokozatosan normalizálódó rendszer megreformálásának, emberiesítésének a szerepét. Kelet-Európábán ennek a sze­repnek nincs olyan morális csillogása, mint a kemény ellenállásnak, de ha nem lettek volna ilyen „híd”-emberek, refor­merek, akkor még több lett volna a baj, még mélyebbre süllyedt volna az ország, még rosszabb pozícióból indultunk vol­na 1989-ben. (A pallér) Naiv és realista egyszerre. Élete különböző szakaszaiban hitt ab­ban, hogy a diktatúrát meg lehet szelídí­teni, a kommunizmus irracionalizmusát racionalizálni lehet, a múlt rémeit el le­het űzni fényes szelekkel, a butaságot meg szemiotikával, a magyar történelem rettenetes gordiuszi csomóját el lehet nyisszantani, mondjuk, az aranymet­széssel, az acsarkodó érdekeket el lehet bűvölni néptánccal, a politikusi tehetet­lenséget és görcsös önösséget fel lehet számolni nemes programokkal. Valószí­nűleg mindez naivitás volt, de többed- magával olyan makacsul s kitartóan dol­gozott mindezen, hogy munkájuk nyo­mán végül valamit mégiscsak pallérozó- dott a világ. S tehet-e ennél többet az ember? (Sziszifuszi Lehetséges, hogy ez egy ki­csit túlságosan is hízelgő jelző, de van benne valami. Vitányi Iván egész életé­ben görgette fölfele a maga szikladarab­ját; a hite szerint igazságosabb, ember­ségesebb, boldogabb társada­lom szikláját, annak ellenére, hogy ez a szikla újra és újra visszazúdult a mélységbe. Előbb a népi mozgalom sziklá­jával próbálkozott, s ezt a szik­lát ő maga hagyta visszagurul­ni. Jött a kommunista szikla, ez 1953-ban megtorpant, Nagy Imre tovább görgette felfelé, majd a szikla 1956. november 4-én visszadübörgött a mélybe. Jött a reformista kő, ez 1989 őszén zúdult le a semmibe. Jött az újabb kísérlet, a demokrácia sziklája. (Noé bárkája) Sok szerepe volt. Szerényen és normálisan játszotta például Noé szerepét. A Népművelési Intézet volt a bárka. Mindenesetre menedék volt sokaknak, akikre a hatalom rávicsorgott, lecsapott, akiket a hatalom osztályellenségként, elhajlóként, reformistaként, burzsoáként, kozmopolitaként, nemzetieskedőként, liberális­ként, „értéknihilistaként” bé­lyegzett meg. Akit csak lehe­tett, befogadott. Olyan volt a Corvin téri épület, mint az a hajdani bárka, ott húzódtunk meg, egymással békességben, mi, furcsa lények a nagy kom­munista vízözön alatt. Vártuk, hogy végre kibukkanjon, a za­varos-véres víz alól, az élet zöld szigete. Eltartott egy-két évtizedig, de végül is kibukkant. (A diófa alatt) Időnként fáradtan, meg­gyötörve megjelenik a várbeli intéze­tünkben, ahol évtizedek óta együtt dolgozunk. Megiszunk egy csésze teát, és elmerengünk a vi­lági dolgok hívságán, azon, hogy csak a bölcse­let, a zene, a költészet az igazi, üldögélünk, mintha nagyon ráérnénk, mintha őseinek vagy hajdani ro­konainak, a Kölcseyknek, Gulácsyknak, Szemerék- nek, Görgeyknek, Wesse­lényiknek birtokán, a dió­fa alatt üldögélnénk, pi­páznánk, szürcsölgetnénk a homokit. Aztán hirtelen felpattan, s fél óra múlva a Parlamentben dörgi filippikáit, majd es­te, hazatérve, megír még kétszáz oldal javaslatot, tervet, tiltakozást, hitvallást, hogy aztán, éjféltájt, Bartókot hallgas­son, s eltűnődjék azon, hogy hajdani kedvenc szerzőit, Gramscit, Németh Lászlót, Lukács Györgyöt olvassa-e, vagy a legújabb amerikai szakkönyvbe lapozzon bele, vagy mondjuk Nagy László verseit vegye le a polcról. Én az ő helyében ez utóbbi mellett döntenék. (Homo vagans) Kiveszőiéiben lévő em­berfajta. Nem egyszerűen Homo sa­piens, hanem inkább Homo vagans et reformans, az a kóbor értelmiségi, aki vállára vette országa ezeréves múltját s megannyi súlyos nyomorúságát, és min­denáron s mihamarabb át akarja alakíta­ni Kert-Magyarországgá, mintaország­gá, virágzó, jólétben s békességben élő, tisztességes és igazságos európai or­szággá. (Egy józan és szkeptikus Homo sapiens ilyen kalandra nem vállalkoz­na.) Hogy elérje a célját, mindent ki kell próbálnia, és mindent meg kell tanulnia. Forradalmárrá kell válnia és reformerré, népdalokat kell gyűjtenie és Bachot, Beethovent, Bartókot kell játszania, tu­dóssá kell válni és politikussá, magá­nyos értelmiséggé és zajos közéleti figu­rává, járnia kell az országot és a világot, értenie kell Bethlen Gábort és Kissin- gert, Boscht és Dalit, otthonosan kell mozognia Nógrádban és New Yorkban, ismernie kell Kantot és Nietzschét, a preromantikusokat és a posztmoderne­ket, a mélyléktant és a nem mély lélek­tant, a politikai és a gazdaságfilozófiá­kat, a kelet-európai történelmet és a szá­mítógépet, de nem árt, ha a kosárfonás­hoz és a nyenyeréhez is ért valamelyest. Ez a kelet-európai Homo univerzális ki­vesző félben lévő emberfajta. Kár, hogy nem élt az elmúlt évtizedekben egy ma­gyar Balzac vagy Stendhal: senki sem írta meg az elmúlt fél évszázad magyar Rastignacjainak, Fabrice-ainak, Lumen­jeinek fantasztikus karriertörténetét. Mi­csoda regények kerekedhetnének ki ezekből az életekből! Gondoljuk csak meg, hány világban, hány új, nehéz és veszélyes hely­zetben kellett feltalálnia magát, megtalálnia a sze­repét, és ha lehet, meg­őriznie tisztességét, en­nek a nemzedéknek és en­nek az emberfajtának. A háború és a koncentrációs táborok korában, a ’45 utáni zűrzavarban, az 1948-as hatalomátvétel után, 1953-ban, 1956- ban, az ötvenhatot követő megtorlások korszaká­ban, a szelídülő, civilizá­lódó kádárizmusban, 1968-ban, 1989- ben, az új demokráciában, a pártbrosú­rák kora után most a számítógépek korá­ban. Ne irigyeljük - irigyeljük? - tőlük ezt a nehéz gátfutást. Hankiss Elemér Vállára vette országa megannyi súlyos nyomorúságát, és mindenáron át akarja alakítani mintaországgá, tisztességes és igazságos európai országgá. Kiszámíthatóan ostoba világ téhez is fölényesen ért. Számára nem léteznek súlyos vagy akár csak nehéz dolgok. Mindent könnyedén csinál, ép­pen mert minden tudás fölényes birto­kában van. Bizonyára ő volt az a legigazibb Wal- ter Matthau-hős. S talán egy korszak filmálmának az összefoglalása is. Ele­gancia, fölény, szakértelem, s mindez a fantasztikus tökély mégis emberi, hogy ne mondjam, kisemberi léptékben, ará­nyosan, követhetően, elhihetően előad­va. Fantasztikum csak éppen annyi, hogy kacagni kelljen az egészen. Sehol semmi emberfölötti, minden logikusan, szelle­mesen kigondolva, precízen végrehajt­va. A világ ostoba, de emberi léptékűén az: kiszámítható: Biztosan lehet alapoz­ni az együgyűek reakcióira. Az együgyű nézőkére is. Walter Matthau igazi profi módjára szériában gyártotta a kívül morózus, be­lül érző szívű mulatságos és mulattató figurákat. A furcsa pártól (Jack Lemon- nal), a Hello, Dolly!-tói (Barbra Streisanddal), A kaktusz virágától (Ing­rid Bergmannal) egészen keservesen összebütykölt vidámkodásokig, rajta mindig lehetett mosolyogni, kacagni, rö­högni. Vagy éppen meghatódni, ha úgy kívánta a dramaturgia, mint a Dennis, a komisz esetében. Most, nyolcvanadik évében ő is el­ment. Mondhatjuk, hogy filmjei velünk maradnak. De a korszak, amelyben ezek a filmek születtek, amelyről szóltak, amelyből vétettek alighanem végképp elmúlt. Ugye emlékeznek az Ipiapacs kirúgott szuperkémjére, aki azután saját szakál­lára és becsülete helyreállítására, s nem utolsósorban a bürokrata új főnök meg- leckéztetésére óriási kalamajkát tá­maszt. Egyebek közt halomra löveti a főnök házát. Igazi profi - már persze ahogyan ille­Walter Matthau halálára nék elképzelnünk az amerikai szabvány szerinti profit -, mindenkinél okosabb, mindenkinek túljár az eszén, mindenki­ből bohócot csinál, orránál fogva vezeti több ország teljes kémrendszerét és kémelhárítását. Mellesleg opera-, kiváltképp Mo- zart-rajongó, és ráadásul az élet élveze­Jack Lemonnal FOTÓ: REUTERS - FRED PROUSER Érthető FontoS HasznoS Z. L.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék