Népszabadság, 2000. július (58. évfolyam, 152-177. szám)

2000-07-22 / 170. szám

hétvége Trabant a kertben _____________________________________________NÉPSZABADSÁG 20 00, JÚLIUS 22., SZOMBAT_____________________________________________ A magyar társadalom habitusának alakulásáról Vico, Herder, Taine, Weber, Spengler, Éliás: csak néhány azok közül, akik szerint az emberek és emberi közösségek jellemvo­násait, viselkedését, „habitusát” nagymértékben meghatározza az, hogy mikor, hol, milyen környezetben, milyen világban élt és él. Ez persze már-már közhely, de érdekes dolgok is kikere­kedhetnek belőle, ha valaki olyan alapossággal elemzi ezt, ahogy például Norbert Éliás tette, aki két vaskos kötetben vizs­gálta, hogy az „udvari élet” és a „civilizálódási folyamat” ho­gyan határozta meg a XVI-XVII-XVIII. századi európai poli­tikai-társadalmi elit magatartását, magatartásvilágát. TETTAMANTI BÉLA RAJZAI erejében, önmaguk szaktudásában, kap­csolataikban, a „klubban”. Azok az üzletemberek, bankárok, me­nedzserek, nemzetközi szakemberek, akik a kialakulóban lévő globális térben mo­zognak, a globális hálókat építik és hasz­A Moszkvából szerveződő globális háló­zatokban viszont, ahol jelen voltak, túl nagy szerepet játszott a pártfegyelem, a KGB és a félelem ahhoz, hogy az ottani magatartást a mai értelemben vett globá­lis habitus elődjének tekinthessük. Politikusok Emblémájuk: az Országház. Filozófiájuk, vallásuk: széchenyizmus keverve machiavellizmussal. Jelmondatuk: titkosított. Autójuk: Mercedes és Audi (a vitatott kék lámpával vagy nélküle). Miben bíznak? Hatalmukban, pártjuk­ban, a demokratikus intézményrendszer stabilitásában. Az új politikai osztály villámgyorsan alakult ki. Már kasztosodik. Új nevek egyre ritkábban bukkannak föl. Az elmúlt tíz évben, egyfelől, rendkívüli teljesít­Korrupciós gyanúk lengik körül őket, a társadalom elbizonytalanodott tisztessé­gükkel és szavahihetőségükkel kapcso­latban. Védekezésképpen szekértáborba vonulnak, és magasra srófolják klán­szellemüket, öntudatukat, elittudatukat, hivatástudatukat. 1989 - vagy mondjuk 1985 - előtt a szó szorosabb értelmében nagyon kevés politikus volt Magyarországon. Csak a párt országos, megyei és helyi vezetői, illetve a legerősebb vörös- és zöldbárók játszották, játszhatták azt a hatalmi játé­kot, amelyet politikának szokás nevez­ni. Nem tudom, de érdekes volna meg­vizsgálni, vajon az akkori, oligarchikus politika mennyiben termelt ki más poli­tikai habitust, mint a mai demokratikus, parlamentáris politika. Valószínűleg je­lentős mértékben. A hatalom türelmet­len és kíméletlen reakcióit mindenkép­pen visszaszorította. Az önmagát titko­sító kamarillapolitika játékterét beszű­kítette. A mai politika áttetszőbb (min­Hankiss Elemér Kínálkozik a kérdés: hogyan hatottak va­jon az elmúlt tíz esztendő történései és változásai a magyar társadalom „habitu­sára”? így általánosságban persze nem le­het válaszolni e kérdésre, mert a különbö­ző helyzetben lévő társadalmi rétegekre, csoportokra nyilván másképp és más­képp hatottak. Legfeljebb néhány gyak­ran emlegetett tulajdonságra utalhatnánk. Árnyaltabb és hitelesebb képet kapunk akkor, ha az egyes társadalmi rétegeket és csoportokat külön-külön vesszük szemügyre. Nincs még elegendő empiri­kus vizsgálat ahhoz, hogy komoly statisz­tikákkal és táblázatokkal bűvészkedjem. Az alábbiakban csak arra vállalkozom, hogy néhány ecsetvonást tegyek a ma még éppen csak kirajzolódóban lévő portrékon, és teszem ezt tiszteletlenül, önkényesen, jó- vagy rosszkedvemben. Hátha kedvet kapnak mások a portrék ko­molyabb és alaposabb megfestésére. A vadászok Emblémájuk: a tigris. Filozófiájuk-vallásuk: III. Richárdé. Jelmondatuk: pénz és hatalom. Autójuk: behemót Mercedes vagy Land Rover, leginkább mindkettő. Miben bíznak? Önmagukban, pénzük­ben, hatalmukban, a nyájállatok gyenge­ségében. Az elmúlt tíz év zavaros átmenetének dzsungelében vadászó urak és hölgyek, akik nem országnak, hanem vadászterü­letnek tekintették a Pannon-medencét, nagyvadra mentek, nem ismertek istent, embert és törvényt, a ragadozó macskák ügyességével és kíméletlenségével sze­rezték meg a zsákmányt, ugyanúgy, ahogy elődeik Angliában 1660 és 1830, Franciaországban 1770 és 1900, Ameri­kában 1850 és 1930 között. Bűneiket ott egy idő után, lovagi és bárói címek fénye, politikus fiak-unokák dicsősége, jóté­konysági alapítványok kenetteljes altru­izmusa feledtette el. Érdemeiket a piac- gazdaság kialakításában kevesen vitatják. A vadászok egy része időközben már nálunk is megszelídült - mint látható, sokkal rövidebb idő alatt, mint annak ide­jén Nyugaton — tisztes nagypolgárrá, új­gazdaggá civilizálódott, a dzsungelból ki- kanyarított tisztáson már felépítette a ma­ga kicsinyített, de azért jókora Loire- menti kastélyát, parkját, vadaskertjét, vízeséses csónakázótavát. Jól jelzi a vál­tozást az, hogy a kilencvenes évek köze­pén a vadkapitalizmus, dzsungelkapita­lizmus valamennyi nagyvadászát és rab­lólovagját a „maffiózó” jelzővel illettük (nem egészen alaptalanul), mára a „maf­fia” szó jelentése beszűkült, és elsősor­ban csak a szervezett bűnözésben részt vevőkre utal. Kérdés, mennyiben új nálunk ez a ma­gatartásforma. Mennyiben csak az elmúlt tíz év sajátja? Tömeges megjelenésében mindenképen új. Az államszocializmus merev keretei között ilyen nyíltan és ilyen csörtetéssel nem lehetett vadászni. És a zsákmány sem a nagy vagyon volt, hanem a hatalom, a befolyás, a pozíció. Ezt pedig inkább lopakodással, szerviliz- mussal, politikai opportunizmussal, a patrónusok kiszolgálásával, az elvhűség és ügybuzgalom látszatával, időnként kis hazaárulással lehetett megszerezni. Vitat­hatatlan, hogy ehhez is kellett valamiféle tehetség. (Megjegyezendő még, hogy a vadászatnak az új, vagyonszerző formája kicsiben, a második gazdaságban, már a nyolcvanas években beindult.) Vállalkozó polgárok Emblémájuk: Széchenyi arcképe. Filozófiájuk, vallásuk: weberi, puritán. Jelmondatuk: vállalkozás, akarat, tisz­tesség. Autójuk: Audi 4-es vagy 6-os. Miben bíznak? Önmagukban, ügyessé­gükben, szorgalmukban, a magyar gaz­daság dinamikus fejlődésében. Ez így kissé idealizált kép. Azokra utal, akik szaktudással, szorgalommal, szerencsével sikeres kis-, közép- vagy nagyvállalkozást indítottak, megvetették a lábukat a piacon, prosperáló kis-, kö­zép- vagy nagyvállalatok vagy vállalatbi­rodalmak gazdái lettek. Habitusuk a tisz­tes kispolgár, középpolgár, nagypolgár, az újgazdag habitusa vagy ezeknek vala­miféle keveréke. Ennek a szerepnek és magatartásfor­mának a kialakulása is megindult már a nyolcvanas években a második gazda­ságban, de nyíltan és méltósággal vállal­ható, társadalmilag elismert szereppé és habitussá csak a kilencvenes években vált. A globális polgárok Emlémájuk: a földgömb. Filozófiájuk, vallásuk: a kanti világpol­gár hitvallása. Jelmondatuk: a világ egy és oszthatatlan. Autójuk: elegáns, fekete, nagy. Miben bíznak? A nemzetközi gazdaság nálják, az új, globális nyelvet beszélik, otthonosan mozognak a globális lét terei­ben és korridorjaiban, a repülőterek VIP- váróiban, ötcsillagos nemzetközi szállo­dákban, konferencia-központokban, nagybankokban és multinacionális válla­latok fellegváraiban, exkluzív klubokban. Habitusuk jegyei: elegancia, szaksze­rűség, fegyelem, zárkózottság, „globális korrektség”, globális öntudat, nagy ego, bizonyos fokú übermensch-tudat. Termé­szetesnek és indokoltnak tartják, hogy az adott ország lakosságának átlagánál tíz- szer-húszszor-ötvenszer többet keresnek, mert „ők hozzák az országnak a jólétet”. S különben is: ez az értékük a globális pi­acon. Ők már ezen a piacon élnek. Több­nyire udvariasan rejtik el gazdagságukat, hatalmukat és öntudatukat szerencsétle­nebb, lokális létre kárhoztatott szomszé­daik elől. Pénzhez nem nyúlnak, arany vagy platina hitelkártyával fizetnek. Vagy nem is kell fizetniük. Mindenki örül, ha fizethet nekik. Új a szerep és új a vele járó habitus. 1989 előtt legfeljebb egy vagy két ma­gyar bankár és diplomata mozgott a glo­bális erőtérben. Illetve pontosabban: a globalitás Nyugat-központú erőterében. ményre voltak képesek: gyakorlatilag a semmiből, illetve nyugati mintákat kö­vetve, kialakították és működésbe hozták a demokrácia, a jogállam és a piacgazda­ság intézményrendszerét. Ez méltán tölt­heti el őket elégedettséggel és öntudattal. Másfelől viszont - itt nem részletezendő okok következtében - belebonyolódtak az úgynevezett „törzsi háború” retoriká­jába, szenvedélyeibe, szimbolikus és más konfliktusaiba, és ezzel komoly kárt okoztak az országnak. Szerencsére a tár­sadalom józansága keretek között tartotta ezt az ideológiai és érzelmi zűrzavart. Habitusuk jellemző jegyei: az elvég­zett feladat adta öntudat. A hatalomtudat. 1989 után néhány hónap leforgása alatt elhitték, hogy mindenkinél jobban tud­ják, mi az ország érdeke. A társadalmi el­lenőrzést nyűgnek érzik, a társadalommal való dialógust fölöslegesnek (azért emle­getik olyan sokat). A világszerte ismert politikusi kettős­ség és zavarodottság. Egyfelől a nemzet hivatástudattól fűtött napszámosainak kell mutatkozniuk. Másfelől menthetetle­nül belekeverednek tisztességes-tisztes­ségtelen alkukba. A hipokrízis álarca már rájuk fagyott, csak egy-egy kétértelmű mosoly villan ki alóla. den jogosan kifogásolt homályossága ellenére), társadalmilag és a médiumok által ellenőrzöttebb (minden ravaszko­dása ellenére), jogilag szabályozottabb (a jogot csűrő-csavaró próbálkozásai el­lenére), a választókkal erősebb kapcso­latot tart, az erőszak lehetőségének le­begtetésével és a megfélemlítéssel nem, vagy jóval kevésbé él és így tovább. Mindez nyilván más politikusi habitust alakított, alakít ki. Folytatás a 27. oldalon

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék