Népszabadság, 2000. július (58. évfolyam, 152-177. szám)
2000-07-22 / 170. szám
Egy korszerűtlen kapitalista Szigethy András Milyen lehet egy zöldbáró? Milyen volna? Olyan igazi, itt ragadt kommunista, aki ott terpeszkedik a múltból megörökölt téeszelnöki szobában az Agria garnitúra foteljében, mögötte, a szekrénysorban díjak, oklevelek és vázák. Ülünk Csorváson az elnöki irodában, szemem hosszan elidőzik a polcokon lévő kitüntetéseken. Igen, ez az egyetlen összekötő kapocs a múlttal. A múlt téeszelnöki irodájával, ahol tényleg ottfelejtődött az Agria szekrénysor és ülőgarnitúra. A szekrénysor polcán váza, rajta a felirat „Tejtermelési verseny legtöbb tejzsírt termelő kategória első helyezett. Lenin MGTSZ Csorvás, 1983.” Keresem a falon a Lenin-képet. Pontosan tudom, hol kellene lennie, hiszen megszámlálhatatlan téeszriport után beszélgettünk hosszan az akkori elnökökkel — jegyzetfüzet bezárva, ideológia pillanatok alatt félretéve és Lenin fényképrémületbe meredve hallgathatta, hogy a téeszelnökök legjavát általában nem érdekelte sem a párt, sem a politika. Legtöbbjük megszállott küldetéstudattal - ha kellett hazudva járási és megyei pártbizottságának, ha kellett általuk lobbizva — akarta magára vállalni a falu boldogulását. Garasos gazdálkodás Lenin-kép helyett tőzsdei árak útbaigazító táblázata van a falon. Alatta Kelemen Mihály szövetkezeti elnök sétál füléhez szorított maroktelefonnal, kezében zsebkalkulátor. A tőzsdei árat hasonlítja öszsze egy sebtiben érkezett vásárlási ajánlatéval. - Ügyeskedni kell - mondja Kelemen Mihály -, hogy az emberek meg tudjanak élni. A szomszédból búzát venne valaki, de azonnal. Kelemen pedig számol, német márkában. - Ha nagyon-nagyon kell, tudok adni tíz vagonnal - mondja, de közben arra gondol, hogy egészen kiváló üzletet kötött korábban egy román céggel. Bal kezével fülén tartja a mobilt, jobb kezével az asztalra helyezett kalkulátoron számol. - Kétezret veszítünk tonnánként, de ennek bele kell férnie. Sohasem tudni, mikor szorul rá az ember a szomszéd segítségére. Kelemen Mihály, a Csorvási Gazdák igazgatóságának elnöke szereti a számokat és a precíz mondatokat. Nyolc sorban írta le például a tavalyi gazdálkodási év lényegét. „A szövetkezet az előző évekhez viszonyítva alacsony eredménnyel zárta az 1999-es évet, 797 millió forint nettó árbevétel mellett az adózás előtti nyereség 4,2 millió forint. Az eredményességet negatív irányba befolyásolták: a kedvezőtlen időjárás és a mezőgazdasági termékek rossz piaci körülményei. Ennek ellenére szerény, 48 milliós beruházást hajtottunk végre. Az eladósodottság az előző évi szinten maradt.” Ahogy később körbejárjuk a szövetkezeti birodalmat, kezd halványan derengeni, hogy az adózás előtti négymilliós nyereségből mi mindenre kellene a pénz. Például fel kellene újítani a tejházat, a teljes gépészetet. A környék egyik legjobb minőségű tejét adó csorvási szövetkezet fejőrendszerét a márkák kuszasága jellemzi, attól függően alakítgatták, hogy a folyamatos javítgatások során mikor mihez jutott hozzá a szövetkezet. Még nincs baj, a tej minősége és tisztasága kifogástalan, de egyszer majd cserélni kell a rendszert. Javítgatni kell a gabonatároló telephez vezető aszfaltot is, amelyet még az állami támogatások idején építettek. Egyszer majd nagy pénzt kell beletenni a szövetkezeti infrastruktúrába, de miből? A tavalyi nettó 800 milliós árbevétel után képződött 4,2 milliós nyereség azt súgja: itt nem lesznek monstre beruházások. S miközben a tavalyi év fontosabb sarokszámait felsoroló helyzetelemzést nézegetem, eszembe jut az Antall-kormány volt mezőgazdasági miniszterének, Raskó Györgynek egy nemrégiben megjelent interjúja, ahol azt mondja: „Magam is egy nagy céget irányítok, az Agárd Mezőgazdasági Holdingot, elmondhatom, mi sem fejlesztünk, egy fillért sem teszünk most a mezőgazdaságba, mert iszonyú bizonytalanság van, nagyon alacsony a jövedelmezőség, ráadásul mára a bankok is rendkívül óvatossá váltak, fejlesztésre hitelt szerezni ma még egy jól strukturált, tőkeerős nagyüzemnek is rendkívül nehéz.” Garasos gazdálkodást folytatunk — mondja a csorvási elnök, és széttárja a karját: ez van. Csorváson 1949-ben alakult a közös. - Biztos, hogy erőszakkal - jegyzi meg Kelemen Mihály. - Tudja, mi a legérdekesebb? - kérdezi aztán. - A téeszalakulás ötvenéves évfordulóján, tavaly, azok az emberek, akiket bekényszerítettek, ragaszkodtak, és ragaszkodnak ma is a közöshöz. Miért? Talán azért, mert nagyon is jól tudják, ha valaki főállásban gazdálkodik, száz hektár alatt bele sem érdemes fogni a farmerkodásba. Ha valakinek nincs ennyi földje, nincs piacképes áruja és nincs hitele sem. Amikor 1992-ben a törvény lehetőséget adott a termelőszövetkezetből a kiválásra, 21 tag élt a lehetőséggel - mondja az elnök -, közülük jelenleg három farmerkedik. Csorváson a Lenin Termelőszövetkezet 1992-ben tért örök nyugalomra. De a kérdés, hogyan lehet tisztességesen megélni a mezőgazdaságból, természetesen nem jutott nyugvópontra. Lehet távlatos vitákat folytatni EU-tagságról, agrárbékéről és hasonló nagy ívű problémákról, de a „konkrét helyzet konkrét elemzése” felveti azt a nagyon is konkrét kérdést, hogy egy óvatosan és feszes fegyelemmel gazdálkodó több mint négyezer hektáros , gazdaságban csaknem 800 millió forintos nettó árbevétel mellett az adózás előtti nyereség miért 4,2 millió forint? Milyen ennek a mezőgazdaságnak a közgazdasági feltételrendszere, pénzügyipiaci környezete, hogyan vannak menedzselve a termékpályák? A politika önmagát menedzseli a mezőgazdasággal, és úgy tesz, mintha az 1,1 millió őstermelő egyenlő volna a magyar agráriummal. A politika politikát csinált a magyar földből és a magyar parasztból. Ahelyett, hogy a több mint egymillió őstermelőnek nyíltan megmondaná, csak akkor van esélyük, ha valahogy közös erőt mutat fel a mezőgazdasági termelőszféra a felvásárlóval, a kereskedővel szemben, a rövid távú érdekek mentén egymásnak uszítja őket. A kétéves tervezés előnye Egy statisztikai becslés szerint 950 ezer magyar gazda nem tud megélni a földjéből. Garasos gazdálkodás a miénk — ismétli Kelemen Mihály -, és az is marad. A magyar mezőgazdaságot az tartja életben, hogy a falu népe ezernyi ok miatt röghöz kötött. Ha akarna, sem tudna mást csinálni, mint földdel, állatokkal foglalkozni. Hát teszi, amit tud, mert ezt kapta örökségbe, ehhez ért. És ebben a nagy szorongattatásban mi egy mai elnök feladata? - Az, hogy a szövetkezeti üzletrész, ami a hasonló helyzetben lévők közös vagyona, ne porladjon, ne értéktelenedjen el. Mert akkor könnyen lecsaphat rá egy tőkeerős tulajdonos. A szövetkezeti elnöknek, az igazgatóságnak a rábízott földekkel úgy kell bánni, úgy kell gazdálkodni, hogy értéken maradjanak, és megélhetést adjanak. Mindehhez azt is hozzá kell venni, hogy a szövetkezéses gazdálkodás jövője - hogy népies kifejezéssel éljünk - olyan bizonytalan, mint a kutya vacsorája. Ha a magyar parlament esetleg olyan törvényt fogadna el, amely lehetővé tenné a szövetkezeti vagyon kivitelét, akkor vége lenne mindennek. Nem azért, mert mindenki kivenné a földjét. De olyan tőkekivitelre kerülne sor, amely után már nem tudnánk talpon maradni. A Csorvási Gazdák Szövetkezetnek kétszáz alkalmazottja és 530 tagja van. Viszont 1435 tulajdonosa. A tulajdonosok nagy hányada úgynevezett külső üzletrésztulajdon felett rendelkezik, amely akkor keletkezett, amikor az 1992-es II. törvény hatos paragrafusa kimondta, hogy azok, akik legalább öt évig tagjai voltak a szövetkezetnek vagy egyenes ági leszármazottai, nevesített vagyonrészt kapnak a téeszből. Ez tekinthető történelmi igazságszolgáltatásnak is. A csorvási szövetkezet vagyonából mindössze 34 százalék a dolgozó tagoké. Az úgynevezett külső üzletrész 23 és fél százaléknyi. Ha a parlament elfogadja azt a törvényt, hogy szabadon kivihető a külső üzletrész is, akkor vége a szövetkezetnek - szögezi le még egyszer Kelemen Mihály, és magyarázatként, mint hozzá nem értőnek még hozzáteszi, hogy más gazdasági társaságoknál sem az a módi, hogy bárki kapja-fogja magát, és kiviszi a vagyonát. Ha valaki részvényes például egy olajtársaságban nem vihet ki olajtartályokat, átemelőket, finomítókat vagy szivattyúkat. Nem kérheti, hogy most rögtön fizessék ki bentlévő vagyona értékét. Árusíthatja vagyonrészét vagy részvényét, és eladhatja, ha van rá vevő. - Ezt azért illene világosan látni a törvényhozóknak is - nyomatékosítja Kelemen a szövetkezet iránti aggódását. A téeszelnök említ biztató momentumokat is. Azt mondja, az agrárrendtartásra már van törvény, a támogatási rendszer viszont kiszámíthatatlan. Ezt mondja más mezőgazdász is. Azt viszont kevesen, hogy az egész magyar gazdaságnak, de különösen a mezőgazdaságnak nagyon jót tenne a Pénzügyminisztériumnak az az ötlete, melyet sokan dühödten támadtak: a két évre szóló költségvetési tervezés. - Legalább ennyi időre lehetne tervezni a mezőgazdaságban, és ez valamiféle biztonságot sugallna az agrártermelőknek - mondja Kelemen, és hozzáteszi: ha a mezőgazdaság túléli azt a súlyos válságot, amelynek még nem tudni, hogy most éppen a mélypontja felé halad-e, vagy már kifelé jön belőle, akkor nagy szükség lesz a csorvásihoz hasonló szövetkezésekre. - A magyar mezőgazdaság sokat kapitalizálódott az utóbbi tíz évben - mondja Kelemen Mihály. - A hatékonyság szempontjából túlságosan keveset, a magyar falu emberi viszonyaihoz képest túlságosan sokat. Ezt a feszültséget érzi az egész vidéki Magyarország, és a két pont közt megtalálni az elviselhető mértéket nagyon nehéz. A szövetkezetnek is nehéz kilábalni abból a mezsgyéből, ahol szociális megfontolások és gazdasági szempontok sajátos szocialista öszvére volt a magyar téesz. Személy szerint nekem is nehéz, mert a nyers piaci érdekek figyelembevétele mellett nekem azzal is számolnom kell, hogy csorvási vagyok, itt élek, és ha már nem leszek szövetkezeti elnök, akkor is itt fogok élni. Elismerem, ez alkalmanként gátol a teljesen racionális döntések meghozatalában. A szövetkezeti létszám leglátványosabb csökkentése a vezetői garnitúrában érhető tetten. A tíz évvel ezelőtt 75 főt számláló élcsapat, a helyi téeszelit tizennyolcra apadt, irodai munkán kilencen dolgoznak, ebből négyen birkóznak a könyvelés egyre duzzadó feladataival. A szövetkezetnek mint munkaadónak nem nagyon kell szégyenkeznie a bérek miatt. A szarvasmarhatelepen például a fejősök havi 65 ezer bruttót keresnek, műszakvezetőjük 67 ezret. A takarmányos etetősöknek 60 ezer jut. Csorváson a szövetkezet a legnagyobb munkaadó. A közvetlen megélhetés azonban nem minden. Azt már a polgármesteri hivataltól tudom meg, hogy a szövetkezet az önkormányzat legjelentősebb befizetője iparűzési adóból. Azt is ott mondják el, hogy a másodosztályú kézilabdacsapatnak a Csorvási Gazdák a szponzora, a most NB 11-be feljutott focicsapatnak szintén. De az ifjúsági fúvószenekar, a népdalkor, a mazsorettek és a citerazenekar is a szövetkezet mecenatúrájának köszönheti létét. Csorváson a mezőgazdaság kapitalizálásának útjában áll még népdalkor, foci- és kézilabdacsapat, ifjúsági fúvószenekar fenntartása, étkezési hozzájárulás, és szövetkezeti étkezde is. Egyszer majd a rendszert is cserélni kell Kelemen Mihály: Értékén kell tartani az üzletrészt A tej tiszta FOTÓK: TEKNŐS MIKLÓS 26 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2000. JÚLIUS 22., SZOMBAT Távlatossághiány ? A csorvási szemhatárról egy pillantást vetve a nem is olyan távoli jövőbe az a kép rémlik fel, hogy mi lesz, ha EU- tagként először versenyre kell kelni például a dán farmer hatékonyságával, azután majd azzal az amerikai mezőgazdasággal - mert akkor már EU-Egyesült Államok agrárharcról lesz szó, amelyben a foglalkoztatottak 1,5 százaléka elképesztő hatékonysággal látja el élelemmel saját 260 millió lakosát, és exportál a világ minden tájára. Csorvásról hazafelé tartva Budapestre azokon az utakon járunk, ahol nemrég még agrárdemonstrációs megmozdulások voltak. A magyar mezőgazdaság szánalmas távlatossághiányának századvégi színpadképei. Az autóban kellemes meleg, kint júliusi tél. Megjegyzendő: a magyar táj mindig produkált hihetetlen időjárási kalandokat. 1702 júliusában például Debrecenben hó esett. Egy kicsit kizökkent az idő.