Népszabadság, 2000. november (58. évfolyam, 256-280. szám)

2000-11-06 / 259. szám

8 NÉPSZABADSÁG MAGYAR TÜKÖR 2000. NOVEMBER 6., HÉTFŐ Álomdomb Taliándörögdön - Mi lesz, ha a kutya beleugat a filmbe? — kérdezem a hangtechni­kust. - Semmi - válaszolja nagy nyugalommal. - Ebbe a filmbe még az is belefér. Így tehát a gubancos kis pász­torkutya zavartalanul rohangálhat tovább a stáb tagjainak lába kö­zött: senki nem törődik vele, a ku­tya pedig mintha tudná, hogy mit is jelent a „Felvétel!” szó, egyszer sem zavarja a taliándörögdi dom­bok közé, egy romos házikó udva­rára behúzódott filmeseket. Szőke András itt forgatja tize­dik játékfilmjét, amely egyben az első igazán nagy, azaz 36 milli­méter széles nyersanyagra készü­lő munkája. A huszonnégy fős stáb méretét, valamint azt az iszo­nyatos tempót, amivel ez a né­hány ember próbál versenyt futni az egyre közelgő alkonyattal, az magyarázza, hogy egy átlagos film költségvetésének mindössze ötödéből, vagyis körülbelül húsz­millió forintból kell létrehoznia az Álomdomb címet viselő opust. - Kevés a pénz, ezért nemigen lehet elrontani jeleneteket, lehető­leg mindent elsőre kell felvenni - összegzi a helyzetet Markert Ká­roly operatőr, aki azonban nem tű­nik idegesnek a szűkre szabott le­hetőségek miatt. Egyáltalán: az egész stáb föltűnően nyugodt és kedélyes, az egyetlen ember, akin feszültség látszik, maga a rende­ző, Szőke András. Ő viszont a je­lek szerint mások helyett is ide­ges. A többiekről lerí, hogy nem először vannak együtt: a stáb va­lóban régi barátokból áll. Velez Gyula, a segédoperatőr például „tiszta haverságból” jött el segíte­ni Markertnek fényt és távolságot mérni, optikát állítani. De barát­ságból vállalt szerepet a filmben Fábry Sándor, a neves műsorveze­tő is: egy cigányvajdát alakít, aki életében először repülőre száll. Márta István zeneszerző szintú­gy barátságból hajt el a kamera előtt egy lovas kocsit, de ezenkí­vül a mű zenéjét is ő szerezte. S itt van még Szőkének számos barát­ja, még aki nem kapott szerepet, az is eljött. Csak úgy, megszokásból, hátha akad valami munka. A film sztorija valós történeten alapul, ami ráadásul éppen itt esett meg, Taliándörögdön. Az igazi szereplők már régen nem élnek, ro­konaik is elköltöztek a faluból, de a történet - legendává finomodva - még ma is szájról szájra jár a Ba­kony ormai közé bújt községben. Valamikor e század harmincas éveiben egy kis repülőgép szeren­csés kimenetelű kényszerleszállást hajtott végre a falu határában. Erre persze összecsődült a környék ap­­raja-nagyja, s egy helybéli kisfiúra akkora hatást tett a látvány, hogy elhatározta: repülő lesz. Nagy küzdelmek árán végre el­jutott Pestre, pilótaiskolába - ám neki nem került szabályos ruha, ezért valami bányászruhából át­alakított uniformisba bújtatták. Első hazalátogatásakor aztán ez a fekete ruha olyan rossz előérzetet keltett a szülőkben, rokonokban, hogy nem engedték vissza a gye-Azt akartam, hogy még jobban érződjön, mennyire számkivetett ez a népcsoport, még a szintén hátrányos helyzetű falusiakhoz képest is e­reket a fővárosba. Ő pedig elkese­redésében úgy döntött: maga épít egy repülőgépet, csak hogy fel­szállhasson. A történetet a rendező kissé át­írta: a főszereplők például cigá­nyok lettek. - Azt akartam, hogy még job­ban érződjön, mennyire számki­vetett ez a népcsoport, még a szin­tén hátrányos helyzetű falusiak­hoz képest is. Itt ez a ház, ahol for­gatunk, ebben is cigányok laktak még nem is olyan régen, kívül a falun, elszigetelve mindentől, tu­datlanságtól, babonáktól sújtva. Viszont teljesen emberi vágyak­kal - mondja. Besötétedik, vége a forgatási napnak - de nem a munkának: a stáb bevonul Szőkének a falu kö­zepén álló házába, megnézik az aznapi felvételeket, megbeszélik a másnapi munkát. Nagy a tempó: november tizedikéig be kell mu­tatni a megvágott változatot a pro­ducereknek, a Magyar Mozgókép Alapítvány és a Hunnia Filmstú­dió megbízottjainak. - Meglesz! - állítja végtelen magabiztossággal Badár Sándor, a film egyik főszereplője, aki már Szőke első kisfilmjétől kezdve együtt dolgozik a rendezővel.­­ Éppen eredetisége, elevensége miatt élvezetes dolog Andrással játszani. Itt soha semmi nem biz­tos! Volt olyan, hogy a Magyar Filmszemle kezdete előtti estén még a vágószobában volt a film, amit másnap kellett bemutatni, de kész lett természetesen, és a leg­jobb első film díját kapta! Azt hi­szem, a közönség is a kreativitása, a fantáziája miatt szereti András filmjeit, meglátja, ennek is sikere lesz! — jósolja a színész. Mint minden Szőke-filmben, természetesen a legújabb alkotás­ban is sok a civil szereplő. A ren­dező hangsúlyozza: nem amatő­rökről van szó, hanem olyan em­berekről, akik profik abban, amit ő szeretne kihozni belőlük, vagyis természetesek, hitelesek. A filmbeli, repülni vágyó gye­reket is egy ilyen „civil”, Csuzdi Balázs alakítja. A langaléta fiatal­ember néhány éve költözött Pest­ről Taliándörögdre, hogy köze­lebb lehessen tanárához, Szőke Andráshoz, akit eddig rendező­­asszisztensként segített. - Álmok nélkül nincs élet, ezt eljátszani nagy feladat és nagy öröm - mondja. Hajában még ott meredezik az a szalmaszál, ami az utolsó jelenetnek helyet adó bog­lyából került bele. Az Álomdomb helyszínén, Taliándörögdön megszokták már a filmeseket, elvégre Szőke And­rás évtizede lakik itt, barátai rendszeresen benépesítik a falut. Ám a rendező még most sem mu­lasztja el megemlíteni. - Aho­gyan ez a falu viseli a filmforga­tással járó felfordulást, egyene­sen bámulatos! Nem egyszerűen a helybéliek türelméről és megér­téséről van szó, hiszen amikor megtudták, hogy itteni történetet viszek filmre, egyre-másra jöttek az emberek: ki széket, padot, ki ruhát, ki csikótűzhelyet hozott, hátha kell a forgatáshoz, így nemcsak a helyszín, nemcsak a történet, hanem a díszlet nagy ré­sze is dörögdi! Az Álomdombot a jövő évi Magyar Filmszemlén mutatják be. Pekarek János Szögesdrót Azt hiszem, nekem már nem lehet a kedvemre tenni. A temetőben, ahová ilyenkor, halottak napja tá­ján minden évben ellátogatunk, most szokatlan lát­vány fogadott. Eddig mindig bántotta a szememet egy elhagyott, bozótos terület. A zsidóparcella. Amely, miközben saját halottainkhoz mentünk, magángyászunkba közösségi rossz érzést lopott. A hatalmasra nőtt fű, a rendetlenül tenyésző bokrok közül előbukkanó kövek itt nem elsősorban azokra emlékeztettek, akik alattuk nyugszanak, hanem azokra, akik nem juthattak ide. Akik nem gondoz­hatták ezeket a sírokat, s akik már nem kerülhettek ebbe a földbe. Akik itt vannak, többnyire bizonyá­ra természetes halált haltak. Akik elmaradtak in­nen, a természet ellenében tartottak távol. A bozó­tos parcella az ő síremlékük volt. De persze valahányszor elmentem mellette, eszembe jutott, hogy valaki igazán rendbe tehetné. Nos, az idén megtörtént. Bokrok kivágva, fű le­nyírva, a kövek rendben, egyenesen állnak. A bozót eltűnt. Helyette vadonatúj magas kerítés óvja a parcellát, a tetején szögesdróttal. Aki el­távolította a dzsungelt a sírok fölül, tudta mit csi­nál. Tudta, milyen világban él, tudta, milyen világ számára szabadítja ki a síremlékeket a dús nö­vényzet közül. Tudta, a bozót nagyobb biztonsá­got nyújt, mint a nyitott, rendezett, civilizált, sza­bad térség. S már előre védekezett. A temetkezési helyet a lágerek, gettók jelképével vette körül. De nem mementóképpen, hanem nagyon is gyakorla­ti céllal. S éppen ezzel teremtette meg a legszörnyűbb emlékeztetőt. A bozótos a múlt borzalmaira emlé­kezetett. Ez a kitisztított, körülkerített sírkert vi­szont a jelenére. Z. L. Subáék lakáskulcsa Megoldódott annak az idős sarudi házaspárnak a lakásgondja, amelynek belvíz áztatta házát az önkormányzat lebontatta: hosszas huzavona után a napokban átvet­ték annak az épületnek a kulcsát, amelyet korábban az önkormány­zat számukra vásárolt, és amely­be eddig nem voltak hajlandók beköltözni. Október 27-i lapunkban Az eldózerolt vályogház címmel ri­portot közöltünk a történetről. Suba Imre és felesége egy vá­lyogházban élt a Heves megyei településen. A ház egyik fala másfél évvel ezelőtt annyira el­­vizesedett, hogy kidőlt. Az ön­­kormányzat ekkor átmenetileg az öregek otthonában lévő szol­gálati lakásban helyezte el a két idős embert. Amikor az állami kárenyhítés összegét a település megkapta, Subáék számára a ro­mos ingatlan helyett másikat vásárolt az önkormányzat, amit renováltak, kifestettek. Ám a házaspár megmagyarázhatatlan okok miatt nem volt hajlandó beköltözni ebbe az épületbe. A jegyző eközben lebontatta az életveszélyessé vált házat. Az öreg pár több mint két hétig nem mozdult a telekről, napjai­kat régi hajlékuk romjai mellett töltötték, végül éjszakára az egyik szomszédos házba fogad­ták be őket. Azt hajtogatták: ad­dig onnét nem mozdulnak, amíg az önkormányzat új házat nem épít oda a számukra. Napköz­ben a szabad ég alatt éltek, egy­kori otthonuk romjai között megmaradt értékeik után kutat­tak. Az ügyben időközben fordulat történt. Suba Imre és felesége csütörtökön mégis úgy döntött, hogy átveszi a település jegyző­jétől a nekik vásárolt ház kulcsát. A helyzet megoldásában a rokon­ság segített: a házaspár, lánya és közeli rokonai rábeszélésére alá­írta a lakhatási feltételeiket tartal­mazó szerződést az önkormány­zatnál. Az önkormányzat vállal­ta, hogy rendbe hozza a mellék­­épületeket is és bevezeti a vizet. Amennyiben Subáék lemonda­nak arról a telekről, amelyen régi házuk állt, úgy az önkormányzati ingatlan tulajdonjogát is meg­kapják. A községben indulatokat vál­tott ki a házaspár lakhatása körül zajló események: a helybeliek nem értették, miért nem fogadja el a Suba házaspár a számukra felajánlott ingatlant, amelyik a réginél lényegesen jobb állapot­ban van. Emellett sajnálták is az idős párt, amiért a megszokott otthonukat egy markológéppel romba döntötték. Érzelmileg megértik Subáék indulatait, hi­szen a megszokott falaktól kellett megválniuk. Idős embereket egyébként is nehéz elmozdítani onnan, ahol egyszer gyökeret eresztettek, ahol az életüket leél­ték. Mindenkinek jó, hogy a megoldás kulcsát végül mégis el­fogadták. S. J. V Vivendi Telecom Hungary

Next