Népszabadság, 2000. december (58. évfolyam, 281-304. szám)

2000-12-22 / 299. szám

12 NÉPSZABADSÁG FÓRUM 2000. DECEMBER 22., PÉNTEK . „Eddig egyetlen tisztességesen mérlege­lő, korrekt értékeléssel nem találkoz­tam” - kifogásolja Debreczeni József közíró az Orbán-listát kommentáló pub­licisztikákat összegezve. Ám ha érvelé­sét saját magára is érvényesnek tartja, akkor szembe kell néznie azzal, hogy az ő írása is a témához kapcsolódó inkor­rekt értékelések számát gyarapítja. Mert bár leszögezi, hogy a korrekt értékelés elemi feltétele annak tisztázása lenne, hogy az egyes megnyilatkozásokat „ki mondta”, „mit mondott”, „hol mondta”, az általa kemény kritikával illetett kije­lentéseket rendre így vezeti fel: „ha pél­dául valóban mondta”, „ha szavait pon­tosan idézték”. Ebből kiderül, hogy ő maga sem tett eleget az általa tisztessé­gesnek nevezett eljárás követelményei­nek. Nemcsak arról nem szerzett bi­zonyságot, hogy mi jelent meg az idézett külföldi orgánumokban, hanem arról sem, hogy mi jelent meg minderről a ha­zai nyilvánosságban. Pedig ha Deb­reczeni visszanyúl az eredeti forrásokig, akkor számára is kiderül, hogy a minisz­terelnök listájával nemcsak az a baj, hogy elkészült, hanem az is, hogy tele van szándékos csúsztatásokkal és ha­zugságokkal. Ha Debreczeni az eredeti forrásokra alapozta volna írását, akkor tudhatná, hogy sem Haraszti Miklós, sem Herczog Edit, sem én nem mondtuk a szánkba adott szavakat. Az én esetem legfeljebb képtelenségében egyedi. Tör­tént ugyanis, hogy egy sajtóreggelin a megjelent újságíróknak elmeséltem, hogy a kormányhoz közel álló Napi Ma­gyarország főszerkesztő-helyettese egy vezércikkben hosszasan elmélkedik ar­ról, hogy olyan vagyok, mint a krokodil, majd a következő megállapítást teszi: „Talán sejtik, mire futtatom ki ezt az írást. Hát persze a krokodilbőrre, ami Eörsiéket Vásárhelyiékkel összeköti... Csakhogy a krokodilbőr bírja a kikép­zést. Cipőt csinálnak belőle.” Egy jelen lévő holland újságírónő emlékezetében azonban egy jó néhány hónappal később megjelent cikkben a cipő lámpaernyőre változott. A Napi Magyarország érdek­lődésére azonban elismerte, hogy rosz­­szul idézte az általam elmondottakat, ám hozzátette, hogy ő személy szerint mindkét variációt egyformán visszata­szítónak találja. És talán nem tévedek, ha úgy gondolom, hogy ezzel minden ci­vilizált ember így van. Hát így árulom én a hazát... Ha Debreczeni az általa ajánlott re­cept szerint járt volna el, akkor azzal kellett volna szembesülnie, hogy bár a holland újságírónő már több mint egy évvel ezelőtt elmondta, hogy tévesen idézte szavaimat, az elmúlt egy évben a Napi Mao, a Magyar Nemzet, a közszol­gálati rádió és televízió, valamint a Nap TV műsoraiban rendszeresen elismétlik, hogy „Vásárhelyi azt hazudta...”. Ha­sonló repetitív hazugságokra építő pro­pagandával próbálják lejáratni a lista többi szereplőjét is ugyanezeken a fóru­mokon. A lista egy tudatosan felépített lejára­­tási kampány aktuális állomása. Ennek a propagandának éppen az a lényege, hogy teljesen függetlenül a tényektől, egy hazugságot addig ismételgetnek a legkülönbözőbb nyilvános fórumokon, amíg azt a közvélemény elérni kívánt ré­sze tényként nem kezeli. Arra pedig, hogy mindez működik, éppen Debreczeni írása szolgál bizonyítékul. Ha gondosan újraolvassa a lista szöve­gét és egybeveti az általa írottakkal, ak­kor ráismerhet a lejáratási kampány má­sik fontos elemére is. Saját példáján lát­hatja, hogy a MeH által összeállított iro­mány sugalmazásai, csúsztatásai hogyan érnek célt, hogy az ő fejében hogyan áll­nak össze állításokká a lazán egymás mellé tett félmondatok. A lista készítői ugyanis nem állítják, hogy az idézett mondatot X. vagy Y. mondta, csak az idézet után megemlítenek egy-egy ne­vet. A többit elvégzi a közönség - adott esetben Debreczeni József. És ha Debreczeni tényleg nem érti, hogy miért éppen most és miért pont ezek a nevek kerültek a listára, akkor szívesen segítek. Rendkívül kényelmes azt gondolni, hogy ebben az ügyben a konkrét nevek a fontosak. A nevek itt csupán szimbólumok. Az üzenet nyil­vánvalóan nem egyes értelmiségieknek, politikusoknak szól, hanem a társada­lomnak kívánja megüzenni, hogy hol keresse az ellenséget. Azokat az értel­miségi csoportokat kívánják lejáratni és ellenségként megbélyegezni, amelyeket hatalmi eszközökkel nem sikerül rövid pórázon tartani, amelyek kritikai atti­tűdje és szuverenitása folyamatos nyug­talanságot kelt a hatalom berkeiben. Abban persze, hogy adott esetben a szá­mos kínálkozó név közül éppen ki ke­rült a listára, már nyilvánvalóan a lista szerkesztőinek személyes indulatai is szerephez jutottak, és a vélt hatalmi ér­dekek és személyes bosszúvágyak ke­veredésétől még hangsúlyosabbá válik az egész történet kisszerűsége és hit­ványsága. Ha mindezt szem előtt tartva újra vé­gignézzük a listát, akkor láthatjuk, hogy nagyon is körültekintően lettek kivá­lasztva a nevek: újságíróktól független pénzemberig, kisebbségi vezetőktől el­lenzéki pártvezetőkig terjed a merítési bázis. Ebből az aspektusból nézve okafogyottá válik Debreczeni csodálko­zása, hogy a lista „olyan tényállításokat is kifogásol, amelyek valóságtartalma nehezen kérdőjelezhető meg”. Ebben a történetben ugyanis teljesen indifferens, hogy mit mondott Szalai Erzsébet, Kéri László, Sárközy Tamás vagy bárki a lis­tán szereplők közül. Mindemellett azon morfondírozni, hogy az­ érintett nyilat­kozatok hogyan befolyásolják Magyar­­ország nemzetközi megítélését, finoman szólva gyermeteg dolog. Hiszen felnőtt ember nem gondolhatja komolyan, hogy a külföld ezekből a nyilatkozatokból tá­jékozódik hazánkról. Nevetséges a fel­­tételezés, hogy egy olyan országról, ahol a világ legtöbb állama nagykövet­ségekkel képviselteti magát, amelyek mindegyike külön apparátust működtet a magyarországi sajtó figyelésére, és mind erről, mind pedig a hazai belpoliti­kai fejleményekről rendszeresen tájé­koztatja saját országát, bármi újat mondhat egy-egy olyan politikus vagy értelmiségi, akinek azt a jogát, hogy ugyanezt a véleményét a hazai nyilvá­nosság különböző fórumain elmondja, talán még a lista összeállítói sem kérdő­jelezik meg. Akik pedig a listában citált, többségében igen tekintélyes nyugati orgánum bármelyikéről azt feltételezik, hogy újságíróik a magyarországi ellen­zék befolyása alá kerülhetnek, azok vagy nagyon sekélyes ismeretekkel ren­delkeznek a demokratikus sajtó műkö­déséről, vagy abból nem értenek sem­mit, hogy mitől is válhattak mértékadó­vá ezek a sajtótermékek saját hazájuk­ban. Esetleg mindkettő. A kérdés efféle interpretálása persze nyilvánvalóan nem szolgál más célt, mint hogy a Kádár­rendszerben beépült reflexeket mozgó­sítva elhitesse a közönség erre fogékony részével, hogy a listázott politikus- és értelmiségi csoportok az ország érdekeit kiárusító, idegenszerű ellenségek. (Azt pedig már csak zárójelben ajánlom a té­ma iránt érdeklődő olvasónak, hogy rá­érő idejében tekintse át, vajon hogyan nyilatkoztak a mai kormányerőkhöz tar­tozók a külföldi sajtónak 1994 és 1998 között. Lesz ám nagy csodálkozás!) " S végezetül egy észrevétel a „ki mondta” problematikájához. Debre­czeni valami egészen sajátos és szá­momra követhetetlen mérlegelési rend­szer szerint mond véleményt arról, hogy szerinte ki mit mondhat a külföldi sajtó­nak. Előrebocsátanám, hogy számomra már a kérdésfelvetés is képtelen, én ugyanis olyan korlátozott képességek­kel rendelkezem, hogy csak egyféle vé­leményem van. Nem él a fejemben ugyanarról a problémáról egy belföldön és egy külföldön érvényes álláspontom, hanem csak úgy egész egyszerűen gon­dolok valamiről valamit, és ha ezt arra érdemes emberek megkérdezik tőlem, akkor elmondom. Ez azonban lehet, hogy az én korlátom. Azt azonban kép­telen vagyok követni, hogy Zoltai Gusztáv miért mondhat többet vagy mást a hazai antiszemitizmusról, mint bárki más, hogy Kovács László miért nem mondhatja el azt egy külföldi új­ságírónak, amit Kéri László elmondhat, hogy Magyar Bálintnak miért kellene a saját véleményével nem egyező monda­tokat mondani egy hivatalos nemzetkö­zi fórumon. És vajon ki dönti el, hogy ki, mikor, miről mit mondhat? Kik lesz­nek azok, akik mindannyiunk felett le­begve kijelölik helyünket e sajátos er­kölcsi rend egyes köreiben, és eligazíta­nak azokban a kérdésekben, amelyek megítéléséhez mi egyszerű magyar ál­lampolgárok nem rendelkezünk elegen­dő morális munícióval? Vásárhelyi Mária szociológus A lista maga az üzenet fa percze , senkit nem feény­eht ípever ülepedett ■fok. MARABU RAJZA tr * Mennyi is a huszonkettő? A felsőoktatásban dolgozókkal, a tudományos pálya megszállottaival nemcsak az elmúlt rendszer bánt mostohán. A kilencvenes években is a közalkalmazottak váltak a költségvetés „pofozó­gépévé”, így alakult ki az a szégyenteljes helyzet, hogy 1998-ban az egyetemi, főiskolai oktatók át­lagkeresete a jogászokénak, közgazdászokénak mindössze a fele volt, és még a villamosvezetők keresetét sem érte el. Az átlagkeresetek mögött igencsak jelentős kü­lönbségek húzódnak meg. A legjelentősebb meg­osztó tényező a Széchenyi-ösztöndíj, amelynek a jelenlegi (bruttó) összege havi 180 ezer forint, vi­szont csak négy évig számíthat rá a vezető oktató. Az ezzel kiegészített egyetemi tanári fizetések je­lentősen meghaladhatják a 300 ezer forintot. A vi­szonylag szerény korpótléknál jóval jelentősebbek a tudományos foko­zathoz, illetve idegennyelv-tudáshoz kapcsolt oktatói pótlékok. Egy veze­tő oktató jövedelmének felét-kéthar­­madát általában a pótlékok teszik ki. A közelmúltban a tudományos cí­mek és fokozatok egész rendszere át­alakult. Emellett az egyes intézmé­nyekben az előrelépés feltételeit nem egységesen kezelik (a felsőoktatási törvény csak a minimális követelmé­nyeket írja elő, és megengedi a helyi eltéréseket), így az egyetemi adjunktus, egyetemi docens, főis­kolai docens stb. beosztások mögött tehát szerfölött eltérő oktatói életpályák állnak. Hatalmas propagandával harangozták be az új felsőoktatási bérrendszert („végre rendezik a bére­ket a felsőoktatásban”, „kiemelt pénzt kapnak az oktatók”). A médiákat a jelenlegi átlagalapbérekről tájékoztatták, és elfelejtették (?) közölni, hogy egyes oktatói kategóriákban a pótlékok átlaga ak­kora vagy több mint az alapbéreké! Így valóban úgy tűnhetett, hogy az új bértételek tekintélyes emelést jelentenek. Fiatal docens kollégám úgy fogalmazott: jól ki­szúrtak velünk... Egy még fiatalabb adjunktus kol­légám megnyugtatott: ő sem jár igazán jól, hiszen nyelvvizsgái, PhD fokozata alapján ő is annyi pót­lékot kap már, hogy az illetménye megközelíti az adjunktusoknak jövő évre ígért 115 ezret. Azok az adjunktusok járnak viszonylag jól, akik nem ren­delkeznek sem nyelvvizsgával, sem tudományos fokozattal, akik tehát eddig kevesebbet teljesítet­tek. Ugyanez fokozottan igaz az egyetemi docen­sekre. Akik teljesítményük alapján viszonylag sok pótlékot kaptak, azoknak az illetménye már jócs­kán meghaladja a jövőre biztosítandó 161 ezret. A jól teljesítő oktatóknak mintha azt mondanák: te túl sokat keresel, néhány évig csökkenteni fogjuk a re­álbéredet, hogy lesüllyedj az átlag szintjére. Az új bérrendszer tehát - kimondott szándékával ellen­tétben — kifejezetten minőségellenes. A 92 ezer forintos tanársegédi „álomfizetésből” jö­vőre nettó értékben a várható létminimum mintegy 2,2-szeresét kapja a szerencsés fiatal. 2002-ben az il­letmények az ígéretek szerint 6,5 százalékkal nőnek, tehát jó, ha nem romlik tovább a helyzet. (Összeha­sonlításképpen: az idén a legalacsonyabb bírói, ügyé­szi alapilletmény 173 200 forint. Egy jelentős tudományos, oktatói életpá­lyát befutott, karrierjének csúcsára ért egyetemi docens jövőre 161 ezer fo­rintot érdemel.­ Ilyen körülmények között roppan­tul álszent dolog azzal érvelni például a nyelvpótlék megszüntetése mellett, hogy az egyetemi oktatótól elvárható néhány idegen nyelv ismerete, hiszen már a diploma megszerzésének is fel­tétele bizonyos nyelvtudás. Ez az ér­velés helytálló lehetne, ha a jövendő illetményekbe valóban bele lenne építve a nyelvtudás ellenértéke is, s ha más, magas követelményeket támasztó mun­kakörökben is megszüntetnék a nyelvpótlékot. Egy minisztertől, egy államtitkártól talán nem várható el, hogy beszéljen egy-két idegen nyelvet? Vagy a köz­­tisztviselőnek adható ruházati költségtérítést azért ír­ja elő kormányrendelet, mert nem tételezhető fel egy köztisztviselőről, hogy saját ruhatárából alkalomhoz illően fel tud öltözni? Nyilván nem erről van szó, ha­nem arról, hogy állam bácsi az édes gyerekeinek kedvezni óhajt, a mostohagyerekeinek pedig nem. Ez a régi-új bérrendszer azokat az eltorzult belső jövedelemarányokat szentesíti, amelyek az utóbbi években az egyetemi és főiskolai tanárok és docen­sek jobb érdekérvényesítő képessége következté­ben kialakultak. A beosztott oktatók (adjunktusok, tanársegédek) érdekeit nemigen képviselte senki, így 2000-ben már az­­ egyébként nem túl magas, 200 ezer körüli­­ egyetemi tanári átlagkeresetnek a főiskolai tanárok - vezetői pótlék nélkül - átlago­san mintegy 85 százalékát keresték, az egyetemi docensek a 70 százalékát, a főiskolai docensek kö­rülbelül a 60 százalékát, míg az egyetemi adjunktu­sok, illetve tanársegédek az 50, illetve 40 százalé­kát (a főiskolai adjunktusok 40, a tanársegédek 35 százalékot). Az „új” bérrendszer az egyetemi okta­tóknál ezeket az arányokat szentesítené, mindössze a főiskoláknál korrigált valamicskét. A tudományos munka és a képzés magas színvo­nalára büszke egyetemek, mint például a debreceni, a felsőoktatási törvényben előírtnál szigorúbb okta­tói követelményrendszert léptettek életbe. Az ad­junktusi cím elnyeréséhez már évek óta kötelező a PhD, a docensi címhez a habilitáció, a professzori­hoz pedig az akadémiai doktori fokozat. (Mivel a habilitációnál hallatlanul magasra tették a lécet, nem csoda, ha sok adjunktus rekedt meg ebben a beosztásban.) E mögött kimondva-kimondatlanul ott bujkál a felismerés, hogy sem az oktatási felada­tok, sem a normatív finanszírozási rendszer nem te­szik lehetővé, hogy minden, mégoly jól teljesítő oktatóból docens, docensből professzor válhasson. Arra viszont a szegény keleti régió egyetemeinek nincs pénzük, hogy oktatóiknak a törvényben ga­rantált illetményeknél többet fizessenek. A jövő jelszava ily módon netán az lenne: alacsony bér , magas színvonal? Ha egy oktató számára a normális előrelépkedés útja nem járható, vajon milyen választási lehetősége van? Eltávozhat a versenyszférába, ahol nyomban egyetemi illetményének a többszörösét vághatja zsebre. Ha viszont valamiféle önsanyargató meg­szállottságból mindenáron a felsőoktatásban akar maradni, egy tudományos fokozattal rendelkező egyetemi adjunktus némi szerencsével sikerrel meg­pályázhat egy főiskolai tanári állást, s egyből nagyot lép előre anyagilag is. Egy habilitált egyetemi do­cens pedig, ha ugyanezt az utat választja, főiskolai tanárként eséllyel számíthat rá, hogy az intézményi tanács felterjesztésére egyetemi tanárrá léptetik elő... Az új bérrendszer hívei azt hangoztatják, hogy a múltban az oktatói fizetésemelésnek alapvetően a kor szerinti előrelépés volt a mozgatója, ezzel szemben a jövőbeni fizetéseket a minőség határoz­za meg. Valójában a „kor” (a szolgálati idő) csak az alapilletményekben számított, háromévenként mintegy háromezer forintos mértékben. Most ezt is el kívánják törölni. Ez mind­ a hazai, mind a külföl­di gyakorlattól teljesen idegen. 1997 óta a felsőoktatásban a képzés és a fenntar­tás támogatása bizonyos egyenértékű hallgatólét­szám alapján számított normatívákkal történik. Egy normatív támogatási rendszernek hosszú távon ki­számíthatónak kell lennie. Nálunk a normatív tá­mogatási rendszer a bevezetése óta - egyetlen kivé­tellel - minden évben változott, és változik most is. Mára a normatívák meghatározásának metodikája teljesen átláthatatlanná vált, az intézmények úgy vehetik tudomásul a jövő évi normatívákat, mint az elháríthatatlan istencsapását. Nos, miközben folyt az új felsőoktatási bérrend­szer tervezése, a kormány a természettudományi karok meghatározó szakjainak képzési normatívá­ját az idei 648 ezer forint/év/főről jövőre 489 ezer­re csökkentette. Igaz, ehhez hozzá kell még számí­tani minősített oktatónként, illetve nappali képzés­ben részt vevő doktoranduszonként évi 260 ezer fo­rintot. Bár a Debreceni Egyetem Természettudomá­nyi Karán az átlagosnál jóval magasabb a minősí­tett oktatók aránya, PhD-s hallgatónk is szép szám­mal van, az összegeket úgy állapították meg, hogy ha nem változnának az oktatói bérek jövőre, akkor is tekintélyes bérhiánnyal kellene a TTK-nak szem­benéznie. Minél magasabb, törvényben garantált jövedelmeket sikerülne tehát kiharcolni, annál több oktatót kellene jövőre elbocsátani vagy nyugdíjaz­ni - bár a munkájukra szükség van, hiszen a hallga­tólétszám és azzal együtt az óraszámok csak nőttek az elmúlt években. Hát ez a huszonkettes csapdája. Ami történik, felér egy új Bokros-csomaggal, bár még a régit sem hevertük ki. Azt is kétszer meg­gondolja a kar, hogy előléptetheti-e mégoly kiváló oktatóját is docenssé, professzorrá, hiszen az illet­ményére nincsen fedezet. Mi a válasz a címben feltett kérdésre (mennyi is az a 22 százalékként emlegetett béremelés)? Ha az egyes oktatókat tekintjük, a kiemelkedő munkát végző oktatók nagy része számára se­mennyi. Ha a gazdálkodó egységekre képzett átla­got nézzük, egyes karokon a semminél is keve­sebb lesz?! 1996-ban a felsőoktatás akkori helyzetét elemző cikkemet (Az értelmiség páriái) azzal zártam, Cso­konai után szabadon: az is bolond, aki egyetemi ok­tatóvá lesz Magyarországon. Sajnos a mondás má­ra sem veszített aktualitásából. Molnár Lívia egyetemi adjunktus, Debreceni Egyetem Az új bérrendszer - kimondott szándékával ellentétben - kifejezetten minőségellenes.

Next