Népszabadság, 2000. december (58. évfolyam, 281-304. szám)
2000-12-22 / 299. szám
12 NÉPSZABADSÁG FÓRUM 2000. DECEMBER 22., PÉNTEK . „Eddig egyetlen tisztességesen mérlegelő, korrekt értékeléssel nem találkoztam” - kifogásolja Debreczeni József közíró az Orbán-listát kommentáló publicisztikákat összegezve. Ám ha érvelését saját magára is érvényesnek tartja, akkor szembe kell néznie azzal, hogy az ő írása is a témához kapcsolódó inkorrekt értékelések számát gyarapítja. Mert bár leszögezi, hogy a korrekt értékelés elemi feltétele annak tisztázása lenne, hogy az egyes megnyilatkozásokat „ki mondta”, „mit mondott”, „hol mondta”, az általa kemény kritikával illetett kijelentéseket rendre így vezeti fel: „ha például valóban mondta”, „ha szavait pontosan idézték”. Ebből kiderül, hogy ő maga sem tett eleget az általa tisztességesnek nevezett eljárás követelményeinek. Nemcsak arról nem szerzett bizonyságot, hogy mi jelent meg az idézett külföldi orgánumokban, hanem arról sem, hogy mi jelent meg minderről a hazai nyilvánosságban. Pedig ha Debreczeni visszanyúl az eredeti forrásokig, akkor számára is kiderül, hogy a miniszterelnök listájával nemcsak az a baj, hogy elkészült, hanem az is, hogy tele van szándékos csúsztatásokkal és hazugságokkal. Ha Debreczeni az eredeti forrásokra alapozta volna írását, akkor tudhatná, hogy sem Haraszti Miklós, sem Herczog Edit, sem én nem mondtuk a szánkba adott szavakat. Az én esetem legfeljebb képtelenségében egyedi. Történt ugyanis, hogy egy sajtóreggelin a megjelent újságíróknak elmeséltem, hogy a kormányhoz közel álló Napi Magyarország főszerkesztő-helyettese egy vezércikkben hosszasan elmélkedik arról, hogy olyan vagyok, mint a krokodil, majd a következő megállapítást teszi: „Talán sejtik, mire futtatom ki ezt az írást. Hát persze a krokodilbőrre, ami Eörsiéket Vásárhelyiékkel összeköti... Csakhogy a krokodilbőr bírja a kiképzést. Cipőt csinálnak belőle.” Egy jelen lévő holland újságírónő emlékezetében azonban egy jó néhány hónappal később megjelent cikkben a cipő lámpaernyőre változott. A Napi Magyarország érdeklődésére azonban elismerte, hogy roszszul idézte az általam elmondottakat, ám hozzátette, hogy ő személy szerint mindkét variációt egyformán visszataszítónak találja. És talán nem tévedek, ha úgy gondolom, hogy ezzel minden civilizált ember így van. Hát így árulom én a hazát... Ha Debreczeni az általa ajánlott recept szerint járt volna el, akkor azzal kellett volna szembesülnie, hogy bár a holland újságírónő már több mint egy évvel ezelőtt elmondta, hogy tévesen idézte szavaimat, az elmúlt egy évben a Napi Mao, a Magyar Nemzet, a közszolgálati rádió és televízió, valamint a Nap TV műsoraiban rendszeresen elismétlik, hogy „Vásárhelyi azt hazudta...”. Hasonló repetitív hazugságokra építő propagandával próbálják lejáratni a lista többi szereplőjét is ugyanezeken a fórumokon. A lista egy tudatosan felépített lejáratási kampány aktuális állomása. Ennek a propagandának éppen az a lényege, hogy teljesen függetlenül a tényektől, egy hazugságot addig ismételgetnek a legkülönbözőbb nyilvános fórumokon, amíg azt a közvélemény elérni kívánt része tényként nem kezeli. Arra pedig, hogy mindez működik, éppen Debreczeni írása szolgál bizonyítékul. Ha gondosan újraolvassa a lista szövegét és egybeveti az általa írottakkal, akkor ráismerhet a lejáratási kampány másik fontos elemére is. Saját példáján láthatja, hogy a MeH által összeállított iromány sugalmazásai, csúsztatásai hogyan érnek célt, hogy az ő fejében hogyan állnak össze állításokká a lazán egymás mellé tett félmondatok. A lista készítői ugyanis nem állítják, hogy az idézett mondatot X. vagy Y. mondta, csak az idézet után megemlítenek egy-egy nevet. A többit elvégzi a közönség - adott esetben Debreczeni József. És ha Debreczeni tényleg nem érti, hogy miért éppen most és miért pont ezek a nevek kerültek a listára, akkor szívesen segítek. Rendkívül kényelmes azt gondolni, hogy ebben az ügyben a konkrét nevek a fontosak. A nevek itt csupán szimbólumok. Az üzenet nyilvánvalóan nem egyes értelmiségieknek, politikusoknak szól, hanem a társadalomnak kívánja megüzenni, hogy hol keresse az ellenséget. Azokat az értelmiségi csoportokat kívánják lejáratni és ellenségként megbélyegezni, amelyeket hatalmi eszközökkel nem sikerül rövid pórázon tartani, amelyek kritikai attitűdje és szuverenitása folyamatos nyugtalanságot kelt a hatalom berkeiben. Abban persze, hogy adott esetben a számos kínálkozó név közül éppen ki került a listára, már nyilvánvalóan a lista szerkesztőinek személyes indulatai is szerephez jutottak, és a vélt hatalmi érdekek és személyes bosszúvágyak keveredésétől még hangsúlyosabbá válik az egész történet kisszerűsége és hitványsága. Ha mindezt szem előtt tartva újra végignézzük a listát, akkor láthatjuk, hogy nagyon is körültekintően lettek kiválasztva a nevek: újságíróktól független pénzemberig, kisebbségi vezetőktől ellenzéki pártvezetőkig terjed a merítési bázis. Ebből az aspektusból nézve okafogyottá válik Debreczeni csodálkozása, hogy a lista „olyan tényállításokat is kifogásol, amelyek valóságtartalma nehezen kérdőjelezhető meg”. Ebben a történetben ugyanis teljesen indifferens, hogy mit mondott Szalai Erzsébet, Kéri László, Sárközy Tamás vagy bárki a listán szereplők közül. Mindemellett azon morfondírozni, hogy az érintett nyilatkozatok hogyan befolyásolják Magyarország nemzetközi megítélését, finoman szólva gyermeteg dolog. Hiszen felnőtt ember nem gondolhatja komolyan, hogy a külföld ezekből a nyilatkozatokból tájékozódik hazánkról. Nevetséges a feltételezés, hogy egy olyan országról, ahol a világ legtöbb állama nagykövetségekkel képviselteti magát, amelyek mindegyike külön apparátust működtet a magyarországi sajtó figyelésére, és mind erről, mind pedig a hazai belpolitikai fejleményekről rendszeresen tájékoztatja saját országát, bármi újat mondhat egy-egy olyan politikus vagy értelmiségi, akinek azt a jogát, hogy ugyanezt a véleményét a hazai nyilvánosság különböző fórumain elmondja, talán még a lista összeállítói sem kérdőjelezik meg. Akik pedig a listában citált, többségében igen tekintélyes nyugati orgánum bármelyikéről azt feltételezik, hogy újságíróik a magyarországi ellenzék befolyása alá kerülhetnek, azok vagy nagyon sekélyes ismeretekkel rendelkeznek a demokratikus sajtó működéséről, vagy abból nem értenek semmit, hogy mitől is válhattak mértékadóvá ezek a sajtótermékek saját hazájukban. Esetleg mindkettő. A kérdés efféle interpretálása persze nyilvánvalóan nem szolgál más célt, mint hogy a Kádárrendszerben beépült reflexeket mozgósítva elhitesse a közönség erre fogékony részével, hogy a listázott politikus- és értelmiségi csoportok az ország érdekeit kiárusító, idegenszerű ellenségek. (Azt pedig már csak zárójelben ajánlom a téma iránt érdeklődő olvasónak, hogy ráérő idejében tekintse át, vajon hogyan nyilatkoztak a mai kormányerőkhöz tartozók a külföldi sajtónak 1994 és 1998 között. Lesz ám nagy csodálkozás!) " S végezetül egy észrevétel a „ki mondta” problematikájához. Debreczeni valami egészen sajátos és számomra követhetetlen mérlegelési rendszer szerint mond véleményt arról, hogy szerinte ki mit mondhat a külföldi sajtónak. Előrebocsátanám, hogy számomra már a kérdésfelvetés is képtelen, én ugyanis olyan korlátozott képességekkel rendelkezem, hogy csak egyféle véleményem van. Nem él a fejemben ugyanarról a problémáról egy belföldön és egy külföldön érvényes álláspontom, hanem csak úgy egész egyszerűen gondolok valamiről valamit, és ha ezt arra érdemes emberek megkérdezik tőlem, akkor elmondom. Ez azonban lehet, hogy az én korlátom. Azt azonban képtelen vagyok követni, hogy Zoltai Gusztáv miért mondhat többet vagy mást a hazai antiszemitizmusról, mint bárki más, hogy Kovács László miért nem mondhatja el azt egy külföldi újságírónak, amit Kéri László elmondhat, hogy Magyar Bálintnak miért kellene a saját véleményével nem egyező mondatokat mondani egy hivatalos nemzetközi fórumon. És vajon ki dönti el, hogy ki, mikor, miről mit mondhat? Kik lesznek azok, akik mindannyiunk felett lebegve kijelölik helyünket e sajátos erkölcsi rend egyes köreiben, és eligazítanak azokban a kérdésekben, amelyek megítéléséhez mi egyszerű magyar állampolgárok nem rendelkezünk elegendő morális munícióval? Vásárhelyi Mária szociológus A lista maga az üzenet fa percze , senkit nem feényeht ípever ülepedett ■fok. MARABU RAJZA tr * Mennyi is a huszonkettő? A felsőoktatásban dolgozókkal, a tudományos pálya megszállottaival nemcsak az elmúlt rendszer bánt mostohán. A kilencvenes években is a közalkalmazottak váltak a költségvetés „pofozógépévé”, így alakult ki az a szégyenteljes helyzet, hogy 1998-ban az egyetemi, főiskolai oktatók átlagkeresete a jogászokénak, közgazdászokénak mindössze a fele volt, és még a villamosvezetők keresetét sem érte el. Az átlagkeresetek mögött igencsak jelentős különbségek húzódnak meg. A legjelentősebb megosztó tényező a Széchenyi-ösztöndíj, amelynek a jelenlegi (bruttó) összege havi 180 ezer forint, viszont csak négy évig számíthat rá a vezető oktató. Az ezzel kiegészített egyetemi tanári fizetések jelentősen meghaladhatják a 300 ezer forintot. A viszonylag szerény korpótléknál jóval jelentősebbek a tudományos fokozathoz, illetve idegennyelv-tudáshoz kapcsolt oktatói pótlékok. Egy vezető oktató jövedelmének felét-kétharmadát általában a pótlékok teszik ki. A közelmúltban a tudományos címek és fokozatok egész rendszere átalakult. Emellett az egyes intézményekben az előrelépés feltételeit nem egységesen kezelik (a felsőoktatási törvény csak a minimális követelményeket írja elő, és megengedi a helyi eltéréseket), így az egyetemi adjunktus, egyetemi docens, főiskolai docens stb. beosztások mögött tehát szerfölött eltérő oktatói életpályák állnak. Hatalmas propagandával harangozták be az új felsőoktatási bérrendszert („végre rendezik a béreket a felsőoktatásban”, „kiemelt pénzt kapnak az oktatók”). A médiákat a jelenlegi átlagalapbérekről tájékoztatták, és elfelejtették (?) közölni, hogy egyes oktatói kategóriákban a pótlékok átlaga akkora vagy több mint az alapbéreké! Így valóban úgy tűnhetett, hogy az új bértételek tekintélyes emelést jelentenek. Fiatal docens kollégám úgy fogalmazott: jól kiszúrtak velünk... Egy még fiatalabb adjunktus kollégám megnyugtatott: ő sem jár igazán jól, hiszen nyelvvizsgái, PhD fokozata alapján ő is annyi pótlékot kap már, hogy az illetménye megközelíti az adjunktusoknak jövő évre ígért 115 ezret. Azok az adjunktusok járnak viszonylag jól, akik nem rendelkeznek sem nyelvvizsgával, sem tudományos fokozattal, akik tehát eddig kevesebbet teljesítettek. Ugyanez fokozottan igaz az egyetemi docensekre. Akik teljesítményük alapján viszonylag sok pótlékot kaptak, azoknak az illetménye már jócskán meghaladja a jövőre biztosítandó 161 ezret. A jól teljesítő oktatóknak mintha azt mondanák: te túl sokat keresel, néhány évig csökkenteni fogjuk a reálbéredet, hogy lesüllyedj az átlag szintjére. Az új bérrendszer tehát - kimondott szándékával ellentétben — kifejezetten minőségellenes. A 92 ezer forintos tanársegédi „álomfizetésből” jövőre nettó értékben a várható létminimum mintegy 2,2-szeresét kapja a szerencsés fiatal. 2002-ben az illetmények az ígéretek szerint 6,5 százalékkal nőnek, tehát jó, ha nem romlik tovább a helyzet. (Összehasonlításképpen: az idén a legalacsonyabb bírói, ügyészi alapilletmény 173 200 forint. Egy jelentős tudományos, oktatói életpályát befutott, karrierjének csúcsára ért egyetemi docens jövőre 161 ezer forintot érdemel. Ilyen körülmények között roppantul álszent dolog azzal érvelni például a nyelvpótlék megszüntetése mellett, hogy az egyetemi oktatótól elvárható néhány idegen nyelv ismerete, hiszen már a diploma megszerzésének is feltétele bizonyos nyelvtudás. Ez az érvelés helytálló lehetne, ha a jövendő illetményekbe valóban bele lenne építve a nyelvtudás ellenértéke is, s ha más, magas követelményeket támasztó munkakörökben is megszüntetnék a nyelvpótlékot. Egy minisztertől, egy államtitkártól talán nem várható el, hogy beszéljen egy-két idegen nyelvet? Vagy a köztisztviselőnek adható ruházati költségtérítést azért írja elő kormányrendelet, mert nem tételezhető fel egy köztisztviselőről, hogy saját ruhatárából alkalomhoz illően fel tud öltözni? Nyilván nem erről van szó, hanem arról, hogy állam bácsi az édes gyerekeinek kedvezni óhajt, a mostohagyerekeinek pedig nem. Ez a régi-új bérrendszer azokat az eltorzult belső jövedelemarányokat szentesíti, amelyek az utóbbi években az egyetemi és főiskolai tanárok és docensek jobb érdekérvényesítő képessége következtében kialakultak. A beosztott oktatók (adjunktusok, tanársegédek) érdekeit nemigen képviselte senki, így 2000-ben már az egyébként nem túl magas, 200 ezer körüli egyetemi tanári átlagkeresetnek a főiskolai tanárok - vezetői pótlék nélkül - átlagosan mintegy 85 százalékát keresték, az egyetemi docensek a 70 százalékát, a főiskolai docensek körülbelül a 60 százalékát, míg az egyetemi adjunktusok, illetve tanársegédek az 50, illetve 40 százalékát (a főiskolai adjunktusok 40, a tanársegédek 35 százalékot). Az „új” bérrendszer az egyetemi oktatóknál ezeket az arányokat szentesítené, mindössze a főiskoláknál korrigált valamicskét. A tudományos munka és a képzés magas színvonalára büszke egyetemek, mint például a debreceni, a felsőoktatási törvényben előírtnál szigorúbb oktatói követelményrendszert léptettek életbe. Az adjunktusi cím elnyeréséhez már évek óta kötelező a PhD, a docensi címhez a habilitáció, a professzorihoz pedig az akadémiai doktori fokozat. (Mivel a habilitációnál hallatlanul magasra tették a lécet, nem csoda, ha sok adjunktus rekedt meg ebben a beosztásban.) E mögött kimondva-kimondatlanul ott bujkál a felismerés, hogy sem az oktatási feladatok, sem a normatív finanszírozási rendszer nem teszik lehetővé, hogy minden, mégoly jól teljesítő oktatóból docens, docensből professzor válhasson. Arra viszont a szegény keleti régió egyetemeinek nincs pénzük, hogy oktatóiknak a törvényben garantált illetményeknél többet fizessenek. A jövő jelszava ily módon netán az lenne: alacsony bér , magas színvonal? Ha egy oktató számára a normális előrelépkedés útja nem járható, vajon milyen választási lehetősége van? Eltávozhat a versenyszférába, ahol nyomban egyetemi illetményének a többszörösét vághatja zsebre. Ha viszont valamiféle önsanyargató megszállottságból mindenáron a felsőoktatásban akar maradni, egy tudományos fokozattal rendelkező egyetemi adjunktus némi szerencsével sikerrel megpályázhat egy főiskolai tanári állást, s egyből nagyot lép előre anyagilag is. Egy habilitált egyetemi docens pedig, ha ugyanezt az utat választja, főiskolai tanárként eséllyel számíthat rá, hogy az intézményi tanács felterjesztésére egyetemi tanárrá léptetik elő... Az új bérrendszer hívei azt hangoztatják, hogy a múltban az oktatói fizetésemelésnek alapvetően a kor szerinti előrelépés volt a mozgatója, ezzel szemben a jövőbeni fizetéseket a minőség határozza meg. Valójában a „kor” (a szolgálati idő) csak az alapilletményekben számított, háromévenként mintegy háromezer forintos mértékben. Most ezt is el kívánják törölni. Ez mind a hazai, mind a külföldi gyakorlattól teljesen idegen. 1997 óta a felsőoktatásban a képzés és a fenntartás támogatása bizonyos egyenértékű hallgatólétszám alapján számított normatívákkal történik. Egy normatív támogatási rendszernek hosszú távon kiszámíthatónak kell lennie. Nálunk a normatív támogatási rendszer a bevezetése óta - egyetlen kivétellel - minden évben változott, és változik most is. Mára a normatívák meghatározásának metodikája teljesen átláthatatlanná vált, az intézmények úgy vehetik tudomásul a jövő évi normatívákat, mint az elháríthatatlan istencsapását. Nos, miközben folyt az új felsőoktatási bérrendszer tervezése, a kormány a természettudományi karok meghatározó szakjainak képzési normatíváját az idei 648 ezer forint/év/főről jövőre 489 ezerre csökkentette. Igaz, ehhez hozzá kell még számítani minősített oktatónként, illetve nappali képzésben részt vevő doktoranduszonként évi 260 ezer forintot. Bár a Debreceni Egyetem Természettudományi Karán az átlagosnál jóval magasabb a minősített oktatók aránya, PhD-s hallgatónk is szép számmal van, az összegeket úgy állapították meg, hogy ha nem változnának az oktatói bérek jövőre, akkor is tekintélyes bérhiánnyal kellene a TTK-nak szembenéznie. Minél magasabb, törvényben garantált jövedelmeket sikerülne tehát kiharcolni, annál több oktatót kellene jövőre elbocsátani vagy nyugdíjazni - bár a munkájukra szükség van, hiszen a hallgatólétszám és azzal együtt az óraszámok csak nőttek az elmúlt években. Hát ez a huszonkettes csapdája. Ami történik, felér egy új Bokros-csomaggal, bár még a régit sem hevertük ki. Azt is kétszer meggondolja a kar, hogy előléptetheti-e mégoly kiváló oktatóját is docenssé, professzorrá, hiszen az illetményére nincsen fedezet. Mi a válasz a címben feltett kérdésre (mennyi is az a 22 százalékként emlegetett béremelés)? Ha az egyes oktatókat tekintjük, a kiemelkedő munkát végző oktatók nagy része számára semennyi. Ha a gazdálkodó egységekre képzett átlagot nézzük, egyes karokon a semminél is kevesebb lesz?! 1996-ban a felsőoktatás akkori helyzetét elemző cikkemet (Az értelmiség páriái) azzal zártam, Csokonai után szabadon: az is bolond, aki egyetemi oktatóvá lesz Magyarországon. Sajnos a mondás mára sem veszített aktualitásából. Molnár Lívia egyetemi adjunktus, Debreceni Egyetem Az új bérrendszer - kimondott szándékával ellentétben - kifejezetten minőségellenes.