Népszabadság, 2001. január (59. évfolyam, 1-26. szám)
2001-01-05 / 4. szám
10 NÉPSZABADSÁG FÓRUM 2001. JANUÁR 5., PÉNTEK A városok türelmes tevéjeB udapesti gyermekként sokáig úgy gondoltam, hogy az tekinthető igazi városnak, amelyben van villamos. Később tanultam némi urbanisztikát, s be kellett látnom, hogy a városok fejlettségét ennél bonyolultabb mutatókkal mérik, de a lelkem mélyén azóta is úgy hiszem, hogy az utcákon végigcsilingelő villamos sajátos, semmi mással sem pótolható hangulatot ad egy városnak. Autóval vagy busszal sivatagi autópályán is lehet utazni, az emeletes házak közti síneken türelmes teveként araszoló villamoskocsik viszont a város lényegéhez tartoznak. Városi használatra tervezett, központi energiaforrásból üzemeltetett és a széles közönség által használható jármű - ez a százesztendős ötlet ma is korszerű és racionális. A környezetvédelmi megfontolások is a villamos mellett szólnak, hiszen a városi levegőt súlyosan szennyező, légúti megbetegedéseket és tüdőrákot okozó anyagok zöme a gépkocsik motorjából származik. A villamos nem szenynyezi a levegőt, és nem igényel méregdrága kőolajat. Az utóbbi esztendőkben Európa fejlettebb részén lázasan fejlesztik a villamosközlekedést. Rómában a belvárosi Argentína térig jár a legújabb vonal. Berlinben új járatokat indítanak, és korszerűsítik az NDK-időkből megmaradt régi vonalakat. A franciák nemrég egyszerre öt városban avattak új villamosvonalat vagy városi vasutat. Nantes, Lyon, Lillé és Orleans mellett „Európa fővárosa”, Strasbourg az ötödik. Ez utóbbi város közlekedését, ahogy azt magam is tapasztalhattam, az elmúlt évtizedben forradalmasította a villamos fejlesztése és az egész várost behálózó kerékpárutak rendszere. A huszonegyedik századba érve ismét azok a járművek élik reneszánszukat, amelyek a tizenkilencedik század végén jelentek meg a városokban: a kötött pályás villamos és a földalatti vasút. Az autóforgalom korlátlan növekedése a 11. világháború utáni évtizedekben közlekedési csődöt, krónikus légszennyezést és a legforgalmasabb belvárosi negyedek elértéktelenedését eredményezte. Az emberek egy idő után megunták, hogy csúcsforgalomban minden városi utcát ellepnek a parkoló és lépésben cammogó autók, állandósul a kipufogógáz bűze és lehetetlen átkelni a hidakon. Az autóforgalom mérséklésére a direkt és az indirekt eszközöket, a kényelmes tömegközlekedés mézesmadzagát és az extra adófizetés furkósbotját egyaránt bevetették. Az új vilamospályák, kerékpárutak és sétálóutcák fizikailag is azokat a sávokat foglalják el, amelyeken egykor autók közlekedtek. Számos nyugati városban külön terhek sújtják a városi autózást. New Yorkban vagy Lisszabonban a városrészek közt átívelő hidak használatáért is fizetni kell. Londonban most tervezik a belvárosi övezetbe belépő autók megadóztatását. Ken Livingstone polgármester minden alkalommal öt fontot akar kasszírozni azoktól, akik nem a tömegközlekedést választják. Az Egyesült Államokban csúcsidőben csak olyan autó vehet igénybe bizonyos utakat, amelyben többen ülnek, s az egymáshoz közel dolgozó kertvárosi szomszédok ezért közös gépkocsival utaznak be a városba. Ottawában, a kanadai fővárosban tízezrek hagyják ott a városszéli parkolóban autóikat, hogy átszálljanak a csúcsidőben percenként közlekedő autóbuszokra. Ezek a legkorszerűbb nyugati minták egyelőre nem érvényesülnek nálunk. Sokkal inkább a texasi és balkáni módit ötvöző, egyoldalú autókultusz. Az átlag politikus, újságíró és közlekedési szakember nem ismeri és nem használja a tömegközlekedést. Sőt olyan lesajnáló távolságtartással gondol rá, mint a népkonyhára vagy az elfekvőre. A városi tömegközlekedésre tökéletesen áll az a szociálpolitikai igazság, hogy ha a társadalmi elit nem vesz igénybe egy intézménytípust (iskolát, kórházat, vagy közlekedési rendszert), akkor az forráskivonásra és lepusztulásra van ítélve. Budapest belső negyedeibe több kocsi egyszerűen nem fér be, a tömegközlekedés összeomlása esetén a város autós nyelven szólva azonnal „meghalna”. Ha a BKV járművei egy hajnalban nem indulnának el, s mindenki kénytelen lenne a sufniból előszedni a maga „géperejű járművét”, akkor aznap sem dolgozni, sem tanulni, sem vásárolni vagy parlamentesdit játszani nem lehetne. A pesti autósok és a vidékiek gyorsan megértenék, hogy a fővárosi tömegközlekedés fenntartása nekik is elemi érdekük. Rossz magyar szokás szerint a teljes csődnek kell bekövetkeznie ahhoz, hogy egy fejlesztés közérdeklődésre tarthasson számot. A vegetáló és leépülő budapesti tömegközlekedés a technikai csőd felé araszol, s alapvető érdekünk lenne, hogy az összeomlás előtt megkezdődjön a megmentése és korszerűsítése. Az „európai” jelszavakkal bűvészkedő politikusoknak nem kellene mást tenniük, mint követniük a nyugat-európai városok példáját. Városi és központi keretből forrásokat teremteni a környezetbarát tömegközlekedés fejlesztésére. Nem az autósok ellenében, hanem többek között azért is, hogy akinek valóban autóba kell ülnie, az ne kényszerüljön minden reggel és este másfél órát tölteni egy fémkaszniban. Kiegészítő forrásként elképzelhető a városi autósok hozzájárulása is a tömegközlekedés költségeihez. Kellően vonzó és kényelmes tömegközlekedés esetén az utak forgalma mérséklődne, ami a rendíthetetlen autósoknak megérne néhány forint többletkiadást. Európában szinte egyedülálló, hogy a kormány nem vesz részt a tömegközlekedés támogatásában. A vidéki városokéban sem. (A három „villamosos” vidéki város, Miskolc, Debrecen és Szeged kormánypárti polgármesterei nyilvánosan szólni sem mernek saját helyi közlekedésük érdekében.) Sőt a hatályos jogszabályok kifejezetten büntetik a környezetbarát tömegközlekedést. A munkáltatók például költségként számolhatják el a munkavállalók részére nyújtott gépkocsi-használati költségtérítést, míg a helyi bérletekhez nyújtott munkáltatói támogatás adóköteles „személyi jövedelem”. A városi lakosság egészsége közvetlenül összefügg a kötött pályás tömegközlekedés fejlesztésével vagy visszafejlesztésével. Őszintén remélem, hogy egyszer majd a tömegközlekedés visszafejlesztésért felelős politikusokon is számon lehet kérni a szomorú egészségügyi következményeket. Budapesten a legutolsó esztendőkben nőtt a BKV utasforgalma. (2000-re 30-35 milliós utasszám-növekedést prognosztizálnak.) Mivel ezzel párhuzamosan az autók száma is nőtt, feltehetően arról van szó, hogy csúcsforgalmi időben egyre több autós választja a villamost és még inkább a metrót. (Nemrég a Budapest Szállónál villamosra, majd a Moszkva téren metróra szállva huszonkét perccel előbb értem a Magyar Rádióba, mint autóban maradó társam.) A BKV ugyanakkor anyagi gondjaira hivatkozva a járatok további ritkítására készül, szinte szántszándékkal lebeszélve szolgáltatásai igénybevételéről az utazóközönséget. A hajdan legendásan jó budapesti tömegközlekedés már a kilencvenes évek elején ritkább és zsúfoltabb lett, s azóta folyamatosan romlik. Ezért alapvetően az egymást váltó pénzügyi kormányzatokat terheli a felelősség, de a Demszky-féle városvezetés sem teljesen ártatlan. Szép dolog a négyes metró, s mindent meg kell tenni a megépítéséért. Helyes dolog hangsúlyozni, hogy a kormánynak is részt kell vállalnia a tömegközlekedés támogatásában. De a budapesti tömegközlekedést addig is fenn kell tartani, amíg a kormányhivatalokban a mostani urak ülnek. A tömegközlekedés fejlesztése olyan prioritás, amelyért egy-két évre az - egyébként jókora - tartalékokhoz is érdemes hozzányúlni. A felelős és távlatosan gondolkodó városi vezetésnek arra is törekednie kell, hogy a tömegközlekedés vonzóbb és kényelmesebb legyen. Ez fontos feltétele az ökológiai túlélésnek is, amely nélkül nincs sem jövő, sem jövőbe látó politika és politikus. Hegyi Gyula országgyűlési képviselő (MSZP) - Mi az, hogy egy villamos nem tud félrehúzódni, amikor hallja a megkülönböztető jelzést?! Hát hogy lehet ilyen elavult közlekedési eszközt még megtűrni a városban?! MARABU RAJZA Segítsük Romániát!M ost, amikor ismét a szonantil (szocio-náci-infantil) szemlélet szélsőséges formája, a faji előítélet és gyűlölet járja diadalmenetét Romániában, amikor kézfogásnyira tőlünk embertársaink úgy próbálnak menekülni saját nyomorúságuk, kiábrándultságuk, összeomlott mítoszaik és alternatívanélküliségük elől, hogy mások kiközösítésével, a diszkrimináció bűnével növelik mostoha sorsuk vészterhes éveinek súlyát; most, amikor azt remélik, hogy a kizárólagosság, társadalmi irigység és más népek elleni uszítás meghozza nekik a szociális igazságot, nemzeti gazdagságot és gyermeki boldogságot; most, igen most fontos, hogy a szomszédos országok és a távoliak egyaránt felkészüljenek a jövőre. Ne bojkottálják Romániát! A romániai választások eredménye alapvetően Nyugat-ellenes, a többség megunta az ígérgetést, halogatást, fellázadt a másodrangú európaiság rákényszerített tudata ellen. De egy esetleges Románia elleni bojkott nem gyengítené, hanem növelné a diktatúra esélyeit. Sem Hitlert, sem Sztálint, de még Ceausescu, Husszein, vagy Milosevics híveit sem tántorította el a bojkott attól a meggyőződésüktől, hogy ők nem a szenvedést osztó, hanem az igazságtalanságot elszenvedő felek. Ne okozzunk nagyobb nyomorúságot a kiszolgáltatottaknak azzal, hogy lezárjuk a határt, megszüntetjük a kapcsolatokat, bojkottáljuk az ország gazdaságát, kimerítjük élelmiszer- és energiatartalékait. Az ottaniak, remélem, még emlékeznek a páros- és páratlan rendszámú benzinhiányos vasárnapokra, a téli fagyos sorokra, amikor „Adidas-csirkelábért” ácsorogtak az aranykorszak üzletei előtt. Választási lázadásukkal most mégis a múltba menekülnek. Nem azt mondom, hogy a 17 millió szavazati jogú állampolgárból négymilliónál többen nem ugyanazt az Iliescut választották jövőbeli irányítójuknak, akit a marosvásárhelyi pogrommal és Bukarest kétszeri szétveretésével gyanúsítottak, aki akadályozta a gazdasági átalakulást, halogatta az elkobzott tulajdon visszaadását, fenntartotta a vállalatokon belüli munkanélküliséget, növelte az államháztartási hiányt, lefékezte a privatizációt, egyszóval - aki az 1990-től 1996-ig tartó, évtizedekre kiható román integrációs lemaradás egyik fő okozója volt. Miatta maradt fenn a nyugati vízumkényszer, miatta maradt ki az ország a NATO-ból, és miatta került messzebbre az Európai Uniótól. Magyarellenes populista retorikája közismert. Nem azt mondom, hogy több mint hárommillió szavazó nem az idegengyűlölet, az antiszemitizmus, a neofasizmus, a karóba húzó, Dracula-Tepes-féle rendcsináló, halálbüntető jövőkép híveként állt C. V. Tudor mellé. Nem azt mondom, hogy több mint ötmillió szavazó nem otthon ült, rágta a tökmagot, nézte a milliomos lehetsz játékot a tévében, és annyira beleélte magát a milliók utáni vágyakozásba, hogy nem ment el szavazni. Ugyan, kérem, hatalmi porhintés az egész! Csakis arra jó, hogy egyeseknek „odafönt” ismét legyen állásuk, kenyerük, néhány milliós autójuk. Aztán újból kell szavazni, és jön a következő csapat, mert azoknak is kell jó állás, jó kenyér, jó autó. Hagyjanak minket békén - gondolták, hiszen nekünk úgyis csak a tökmag jut, a Bingó és a latin-amerikai szappanopera. Posztmodern tökmagrágók lettünk egy premodern Romániában. Az új polit-gazd maffiát úgysem tudjuk megállítani, a törvényhozás, büntetés, végrehajtás, mind az ő kezükben van. Mit tehetünk, uram, ha nincs kire szavazni? Itt mindenkit lejárattak - mondják, és arra gondolnak, a tévé előtt legalább demokratikus álmok nyílnak, bárki lehet milliomos. Hogy ez is csak egy újabb szemfényvesztés? Reklámfogás, nézettségi mutató és újabb bevétel, egyeseknek? Lehet, de legalább kellemes, és a bingózásban egyenlők az esélyek. Nem mondom azt, hogy az elkövetkező évek romániai parlamenti diskurzusa nem lesz káros hatással a magyarországi parlamenti és választási vitákra, és nem nyújt majd mentőövet a magyar szonantis híveinek, hogy a vérről, a fajról, az ősi földről szóló szövegekkel növeljék szavazótáborukat. Én nem azt mondom, hogy a romániai magyarok érdekképviselete és az ottani liberális románok vagy jobbközép pártok nem hibásak abban, hogy félreismerték a veszélyt, és nem állítottak közös jelöltet, sőt pezsgővel ünnepelték a választások első fordulóját, ami még egy torhoz is illetlen. Én azt sem mondom, hogy a jövőben netán biztonságos lesz az ország az idegen befektetőknek, az odautazó izraeli, magyarországi vagy nyugati turistáknak, és azt sem, hogy a Világbankkal vagy más nemzetközi intézménnyel könnyen haladnának a tárgyalások, és bízni lehetne az ígéretek megtartásában. Persze, nem azt mondom, hogy ölelje a Nyugat keblére demagóg szonantis híveit, és tegyen úgy, mintha nem volna semmi gondja velük. Nem azt mondom, hogy tapsoljunk a működésbe lépő rezsimnek és nemzetközi szinten higgyük el vezetőinek „építjük a kapitalizmust” jellegű, újarcú képmutatását. Nem azt mondom, hogy a szokásos sikerdiplomáciai beiktató körutakon a tényfeltáró riportok helyett nyilatkozatokra építő média és a nyugati politikusok tábora hitesse el mindazt, amit az új hatalom megígér, hogy szabadkezet kaphasson a tökmagrágáshoz és a polit-gazd maffia átszínezéséhez. Mindössze azt mondom, hogy máris sürgős segélykiáltást hallunk a szomszédból: segíteni menjünk oda, ne rombolni. Kezdjetek el gyűjteni Románia megsegítésére! Elsősorban a civil, a nem-kormányzati és a parlamenten kívüli szervezeteket, magán szociális intézményeket, felállítandó népkonyhákat kell támogatni. Rájuk sokkal nagyobb súly nehezedik majd a jövőben, mint gondolnánk. A legfontosabb: a segítséget nem szabad faji, vallási vagy etnikai alapon nyújtani. A magyar szavazópolgárok ne támogassák semmilyen megszorító vámintézkedés bevezetését, hanem segítsék a magyarországi több mint 2500 magyar-román vegyes vállalatot a határon átnyúló működésük folytatásában, mert e kisvállalkozók jövőépítő tevékenysége a kényszer nélküli többnyelvűség, az előítélet-mentes kapcsolatrendszer, a spontán multikulturalizmus záloga. Tartsuk tiszteletben az ártatlanság vélelmét, a maffiakeresést ne a határon folytassuk, hanem bizalommal forduljunk az idelátogató romániai turisták, üzletemberek felé. A maffia úgysem a határon ácsorog, hanem a budapesti Duna-korzón. Segítsük Romániát, hogy a román nép visszataláljon a gyanakvástól, idegenfélelemtől mentes, együtt érző, akadályleküzdő és szeretetre méltó lényéhez. Segítsük, hogy elviseljék a téli kormányokat, az önnön fejük fölé választott hatalmi önkényt, a koldusok, elszaporodott kóbor kutyák, állásnélküli férfiak és nők, kilátástalan, jövőképtől megfosztott, kivándorlásra készülő fiatalok országát. Gondoljuk meg: mindössze négy évről van szó. Vagy még annál is kevesebbről. Segítsünk, hogy legyen még demokratikus választás Romániában! Ágoston Vilmos író, az Európai Összehasonlító Kisebbségkutató Programiroda munkatársa Hit és hitványság Vásárhelyi Mária szerint inkorrekt cikket írtam a Miniszterelnöki Hivatal listájáról, mert nem tartottam be a korrektség magam alkotta szabályát. Ez szerinte így hangzott: az „elemi feltétel annak tisztázása”, ki, mit mondott. Nem igaz, nem ezt írtam. Nem annak vizsgálatát jelöltem ki feladatul, hogy az egyes külföldi újságírók valóban azt írták-e le, amit az egyes magyar nyilatkozók mondtak nekik. Ez az érintettek dolga. Én ahhoz sajnos nem rendelkezem sem elegendő újságírói kapcsolattal, sem elég internetes tudással, hogy magam ellenőrizzem, valójában mit mondott Haraszti Miklós a Jewis Telegraphic Agency munkatársának. Ezért használtam cikkemben a „ha valóban mondta”, ill., a „ha szavait pontosan idézték” formulákat. Ha Vásárhelyi tényleg tudja, hogy mit mondott Haraszti, miért nem idézi? Továbbá miért nem idézi, miket mondtak külföldön Magyarországról a mai kormánypolitikusok 1994 és 1998 között? Miért bízza ennek kinyomozását a jámbor olvasóra? Miért engedi át neki Orbán, Kövér és mások leleplezésének dicsőségét? Ennyire szerény volna? Aki elfogulatlanul olvasta írásomat, az tudja, hogy én a ki, hol, mit mondott? kérdését egész más okból, más módon, és más összefüggésben tettem föl. S ha már a korrektségnél tartunk, a Harasztinak tulajdonított kijelentésnél én nem oda helyeztem a kezdő idézőjelet, ahova vitapartnerem önkényesen teszi, hanem egy szóval későbbre! Továbbá - sugallatával ellentétben - nem váltam a jobboldali sajtó „Vásárhelyi azt hazudta” kezdetű rágalmának hiszékeny áldozatává, ezért fogalmaztam így: „a V. M.-nek tulajdonított kijelentés”. Az a V. M. által nekem tulajdonított képtelen állítás viszont természetesen nem szerepel a cikkemben, mely szerint Magyar Bálintnak „a saját véleményével nem egyező mondatokat” kellett volna mondania Ottawában. Ezek - V. M. szavával élve — csúsztatások. Vitapartnerem nem érti a „lámpaernyő” és a „cipő” közti különbséget. Ezt nehezen hiszem el neki, ennek ellenére röviden megmagyarázom: lámpaernyőt készítettek zsidók bőréből a nácik Auschwitzban, cipőt nem. Az előbbi a kormány lapjával összefüggésben tehát alkalmas annak durva antiszemita hírbe hozására, az utóbbi a krokodillal nem. Vásárhelyi azt sem érti, mi a különbség a magánember és a választott politikus felelőssége között. Ezt elhiszem, s a kedvéért ismét egyszerű leszek: az előbbi csak a maga nevében beszél, az utóbbi azok nevében és helyett is, akiktől erre mandátumot kapott. A politikában a beszéd a cselekvés egyik legfontosabb formája. Ha V. M. tényleg azt hiszi, hogy itt is az „ami szívemen, a számon” elve uralkodik, akkor jobb lenne, ha a jövőben nem írna a politikáról. Vásárhelyi cikkében ilyen szavakkal illeti ellenfeleit: „hitványság”, „kisszerűség”, „gengszterizmus”, „szándékos csúsztatások és hazugságok” stb. azok rendre hasonlókat írnak róla. Szerintem kölcsönösen nincs igazuk. Nem rosszindulatú emberek ők, csak indulatosak. Nem gonoszak, csak fanatikusak. Vakon hisznek a saját igazukban. Teljességgel hiányzik belőlük az empátia, az ellenfél igaza iránti fogékonyság. An- Szerintem kölcsönösen nincs igazuk. Nem rosszindulatú emberek ők, csak indulatosak. Teljességgel hiányzik belőlük az empátia, az ellenfél igaza iránti fogékonyság nak a puszta feltételezése, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges. Ezért csúsztatnak néha. Nem a hitványság: a hit homályosítja el a tekintetüket. Ez fosztja meg őket józan ítélőképességüktől s a méltányosság erényétől. A MEH listája kapcsán kifejtett gondolataimért két oldalról ért heves támadás. Előbb Lovas Istvántól, majd rögtön utána Vásárhelyi Máriától. Az egyik azzal vádolt, hogy a hamis vádak ellen nem védtem meg a kormányt, a másik azzal, hogy magamévá tettem a kormány hamis vádjait. Elképesztő. Nem is értem, miért velem szórakoznak. Hisz az Isten is egymás ellenségeinek teremtette őket. Debreczeni József közíró