Népszabadság, 2001. április (59. évfolyam, 77-100. szám)

2001-04-14 / 88. szám

NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2001. ÁPRILIS 14., SZOMBAT 31 Polgárház Gold Jenő megáll az ablaknál, a gyönyö­rű, hatalmas, háromosztatú szecessziós ablaknál, és néz kifelé. Nézi a fákat, a fa­lut, a szigetet, a hegyeket és persze a Du­nát. Aki mesélni szokott, ugye. Szokja új házát Gold Jenő. Az új ház elég régi már. Egy évvel előbb épült, mint az elha­gyott falusi, amelynek gangjának kövén ez az évszám van kirakva: 1911. De míg a falusi ház egykor gazdag pa­rasztok állandó helyének, ez még gazda­gabb polgárok nyári lakának szolgált. Ennél az ablaknál egy bankigazgató állott először. Mint mindenki, aki ennél az ablaknál állt később, az elmúlt lassan száz év so­rán, nyilván a bankigazgató is elmélázott nemegyszer azon, honnan is került ő ide, a Duna fölé a dombra fel. Ő egy alföldi kisvárosból, Makóról spéciel. A bankigazgató családja a kies alföldi városból volt való, onnan ered a fölvett családi név is: Makai. Tragikus sorsú család volt ez is megle­hetősen. Tragikus sorsú, de rendkívüli család. Termett a tehetség benne szépen. A tehetség - a bankigazgató szem­pontjából nézve - mindenekelőtt anyai vonalon volt meghatározó. Az ablakánál egykor álló bankigazga­tó anyai nagyapja rabbi volt. Úgy hívták: Fischer Antal Enoch. Ő Izsákon szüle­tett, Nyitrán, Pozsonyban és Prágában ta­nult, és főrabbija volt egy kicsit Duna­­földvárnak, majd évtizedeken át Makó­nak. E nagy tudású zsidónak hat gyereke született, négy fiú és két lány. A huszadik század húszas éveire már szétszóródtak a Fischerek az ország s ké­sőbb a világ minden tájára, de érdekes módon a család tagjai mindmáig erősen tudják egymást és összetartanak. Ezen összetartozás egyik jele és eleme a fiú- és nőágon egyként gyakran fölvett patinás „márka”-név: a Makai. A makói rabbi egyik fiából, Fischer Jakabból Pozsony neves főorvosa lett, kiváló pszichiáter, egy máig létező or­vosdinasztia feje. Egy másik fiú volt Fischer Emil, Ő már makóisított. Rendkívüli tehetség lakozott benne is. Makai Emil 1870-ben született Makón, és Budapesten halt meg 1901-ben. A pá­pa papi pályájára készült ő is, rab­biképzőbe járt és a pesti bölcsészkarra. Kénytelen volt hallatlanul műveltnek lennie, a gyermekkorban beivódott né­meten és francián, a kötelező három óko­ri nyelven túl tudott olaszul, spanyolul, portugálul is. Héber költők tolmácsolá­sával és vallásos énekek költésével kezd­te, aztán - 1892-től - újságírónak csapott fel hirtelen. A Pesti Napló, a Fővárosi Lapok és a Hét voltak ez irányú tényke­désének főbb állomásai. Kis József ked­vence és legjobbkeze volt. Versek mel­lett darabokat is írt, s közel száz színda­rabot fordított le. Úgy mondják az értők, tehetsége éppen kibontakozhatott volna, mikor valami fertőzés elvitte alig har­mincévesen. Az ő testvére, a makói rabbi idősebb leánya volt Fischer Hermina. Ő már alighanem álldogált itt, bankár­rá lett fia nyaralójának ablakánál, nézett el a Duna felé, visszamerengett ifjúságá­nak reményteli éveire, amikor még íro­gatott, s nem is titkon, hisz német nyelvű novelláit rendre hozták a bécsi felekezeti lapok. De hát aztán az efféle - a család leg­több tagjában meglévő - ambíciókat ha­mar elmosta a családi élet szürke robotja. Fischer Hermina a nagyszentmiklósi születésű Löwenstein Adolfhoz ment fér­jül, aki egy német anyanyelvű kereskedő volt, és meghalt elég fiatalon. De három gyereket még volt ideje nemzeni: Ernőt, Irmát és Ödönt. Irma tanítónő lett szegény. Ödönt mindenki ismeri, aki az elmúlt ötven évben érettségizett magyarból, és azon felül is persze, akinek a magyar költészethez valami köze van. Ő emelt föl - no persze nem problémák nélkül - egy profi családot a Ferencvárosból, hogy aztán a három testvérből kettő a fe­lesége legyen, a gyámságba vett harma­dik, fiúgyerek pedig egészen a halhatat­lanságig emelkedjen fel tovább. De ebben a házban a sokszorosan szo­morú 1937-es évig nemigen jártak sem a József, sem azok a Makai gyerekek. E ház fénykorában ők Hódmezővásár­helyre voltak eldugva — éppen e ház tu­lajdonosa által. A harmadik rabbiunoka, Makai Ernő helyezte le oda öccsét a bajba jutott Ödönt a nagyobb anyagi és családi botrá­nyok elől. Megannyi különös Makai, a tudós, a korán halt költő, a szintén korán halt test­vérpárt elvevő furcsa ügyvéd, a számos nagy orvos, vagy az unokaöcs díszletter­vező között­­ kell-e mondani — a bank­­igazgató volt a legkevésbé színes figura. Nem is véletlenül neki lett csak ekko­ra háza. Makai Ernő szegedi gimnazista volt, mikor apja - a kereskedő - meghalt. Nagy nehézségek árán tanulhatott csak tovább Pozsonyban és Pesten, hogy vé­gül jogi doktor legyen s huszonévesen közgazdasági cikkeivel keltsen komoly szakmai fölűnést. Makai Ernő a Belvárosi Takarék Pénz­tár előbb cégvezetője, majd fokozatosan emelkedve a rangok grádicsán vezér­­igazgatója lett, ami már érdemes állás­nak volt mondható. „A családban kezdettől fogva ő a sze­rencsés, a példakép, a hatalom s a pénz birtokosa; egyszersmind őrzője a családi méltóságnak s hagyományoknak. Mű­velt, képzett, szorgalmas, szívós em­ber...” - írja róla mindent tudó József At­­tila-monográfiájában Szabolcsi Miklós. Ő építtette és lakta hát a házat, felesé­gével, Stefi nénivel és két gyerekkel, Gá­borral és Mártával. A kétszintes, három nagyszobás ház akkoriban csak nyáron élt, benn nem is volt sem vizesblokk, se konyha. Az ivó­vizet egyébként is a Börzsönyben lévő Magyarkút forrásáról hozták. Személy­zet nem segített Stefi néninek, csak per­sze a hatalmas kertet és jelentős szőlőt megművelni volt szükség bérelt kezekre. Az egykori telken ma áll vagy hat­nyolc lakóház, nyaraló biztosan. Minden szép volt, kell-e mondani, a fölvezető út két oldalán a bukszusok gyönyörűen nyírva kísérték a fölfele baktatót, virágok, különleges fák, apró medence, hűvös pince szolgálta a pihenő bankárt, aki ebéd után mindig a kis tera­szon aludt, és persze ilyenkor nem tűrt pisszenést. Ernő bácsi méhészkedett is itt. A gyászos 1937. év után, amikor a gazdaságilag és társadalmilag is a csa­ládból kicsúszott és kitagadott Ödön test­vér s Ödönnek költő-sógora is meghalt - már elő-előadódott, hogy az árván ma­radt, szegény József-rokonok is vendé­geskedhettek tán a házban. De a költő - szemben mindenféle bé­dekkerek ámításaival - nem járhatott itt soha. Makai Ernő nyugodt bölcsessége megmutatkozott abban is, hogy nem hagyta gyermekeit lemészároltatni. Még idejében kimenekítette az országból őket. Gábor az angol hadsereg tisztje lett, s később - csakúgy, mint testvére, Márta - Palesztinába került. Makai Ernőt 1944-ben Kistarcsára in­ternálták, de túlélte a bajt, és visszajött. A házat kifosztották. Pár dolgot visz­­szaszereztek azért, de aztán eladták Ödön özvegyének, Etának. Az öreg Makaiék is kimentek Izraelbe gyerekeik után meghalni a végén. A házban pár évig a költő nővér lakott tehát a két lassan felnőtt gyerekkel. A harmadik, Péter, nyilván már csak láto­gatóba vonatozott el. Ők álltak az ablak előtt tehát, nézték a nagybácsi megénekelte folyót, és ha nem is beszéltek róla, biztos mindannyian ar­ra a lelkükbe égett szárszói délutánra gondoltak, december 3-án, amikor ott voltak a panzióban mindannyian, és a nagybácsi egyszer csak azt mondta: „Szeretnék még egy kicsit sétálni... Va­csorára visszajövök...” A házat a helyi hatóságok megpróbál­ták államosítani párszor, de hát ott még akkor sem tartottunk... Végül Eta a házat eladta. Az ötvenes, hatvanas években előbb a Csepel Vas- és Fémművek dolgozóinak gyermekei, majd a Fűszért szakszerve­zetének beutaltjai pihentek itt nyaranta megérdemelten. Majd a ház magántu­lajdonba került megint, egy újságíró vette meg, akitől 1986-ban ment át a muzsikus házaspár birtokába. Ők egy másik történet. A felújított lakó- és al­kotóház pár évig jól szolgált, de aztán a m­uzsikusélet a nagyvilágba parancsolta el a gazdákat. Ők próbálták meg a házat tartani messziről, de végül hosszas ví­vódás után eladták most azt Gold Jenő­nek. Aki most áll az ablaknál és néz kifelé, nézi a fákat, a falut, a szigetet, a hegyeket és persze, a Dunát.Bácher Iván FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS TORNAI JÓZSEF Virágkehely-Buddha Arra a hírre, hogy a fundamentalista tálibok felrobbantották az afganisztáni Buddha-szobrokat (2001. március) Rakétákkal és tankokkal lőnek téged, Buddha, rakétákkal és tankokkal se lehet a semmiségbe lökni téged, Buddha, se rakétákkal, se robbanótöltetekkel, se gyűlölettel, se beteg szóval nem lehet a jelenlétedtől elválasztani téged, Buddha, ki azt hiszi, szobor vagy­ vakon lát téged, Buddha, nem hegy sziklájából, nem színaranyból, nem jádekőből és nem elefántcsontból teremtett a mindenség téged, Buddha, száz méter magas vagy húsz centiméter kicsi bronzalak is hiába hordana téged, Buddha, ha nem a háromezer éves gondolataid lövellnének a világba és az agyakba téged, Buddha, hol lesznek a rakéták és robbanóanyagok: az arcod, a vállad, az ujjaid, a melled szétszilánkozók, megtapinthatatlan Buddha, hol lesznek a gyötrődő és meghaló és nem-létező l énű gyilkosok, mikor egy csöndes, sűrűn felhőző illatú órán ott nyílsz ki szirom-lábaiddal-öleddel az ő mindent­ látó szívükben, derengő virágkehely-Buddha? --------------------------------------------------------------------------------------------­Tornai József (1927), Babérkoszorús, legutóbbi könyve Holdfogyatkozás címmel 1999-ben jelent meg az Istennél. TÓTH ERZSÉBET Csapódjon szürke hajamnak „írok magamnak, fekete hajamnak” (Szécsi Margit) . De én, jaj, kinek írjak? Hajam utolsó fényeit feladtam az utolsó sápadt borítékban az utolsó levélben, és nincs több utolsó posta. Elköltözött. Almaimon szigorú bélyegzője: Címzett ismeretlen. Szürke hajam omlik néma kezemre, kezem gödreiben csak arcom vakítása, és nem múlik a szégyen lángja. De ez mind volt már. Nem készül újabb hír a fájdalom cseppkőbarlangjában. Csak régi hírek vannak, régi zsíros kezek már minden kártyát megjelöltek. Az élet mozijában már minden filmet láttam, nem vagyok kíváncsi az ismétlésekre, az elrongyolt kópiákra. Hallgass, hallgass, biztatom magam, tedd vissza helyére a hangot, agyonhallgathatta már, aki akarta, rágják szét csöndben szíved egerei, kérem az űrtemetőt, esdve kérem, csapódjon szürke hajamnak, hadd legyek ott az űrpiszokban, ezen a földön nem lennék porom se, a föld már nem elég halálnak. --------------------------------------------------------------------------------------------­Tóth Erzsébet (1951) József Attila-díjas, legutóbbi könyve A lisszaboni já­rat címmel tavaly jelent meg a Kortársnál. Az alany mint tárgy_______ Lázár Júlia: Az ismeretlen Lázár Júlia költészete élesen veti fel az irodalmi személyesség, a versbeli és az életrajzi én viszonyának kérdését. „Kü­lönben is félénk­­ vagyok, gőgös, lehetet­len alak” - mondja egyik versében, és ezt nyugodtan elfogadhatjuk gunyorosan ko­moly önjellemzésnek. Különösen egy olyan költőtől, aki első és második ver­seskötete között tizenhárom évnyi szüne­tet hagy, akinek új kötete alig három tucat verset tartalmaz, és aki már-már tünte­tően távol tartja magát az irodalmi élettől, még akkor is, ha ennek minden szakmai hátrányát el kell szenvednie. Lázár Júlia vonakodik attól, hogy költőként határoz­za meg magát. Akár csak közvetetten, az­által, hogy versének tárgya az írás folya­mata lenne. Versének tárgya az alany. Nemcsak a költő nem reflektál költő vol­tára, hanem a szöveg sem szöveg voltára. Amikor mégiscsak utal valamiféle irodal­mi tevékenységre, akkor az a műfordítás, ami nem önkifejezés, hanem pénzkerese­ti forrás. A hang mély személyessége azt jelen­­ti-e rájod, hogy Lázár Júlia olyan - okkal vagy ok nélkül - romantikusnak tekintett költészetfelfogást képvisel, amely nem választja el a versbeli és a tapasztalati ént? Csak mondja, amit ihlető mondat ve­le? Korántsem. Noha a versekben meg­szólaló alany nem hagy kétséget afelől, hogy azonos tárgyával, egyidejűleg azt is jelzi, hogy amikor személyiségéből köl­tészetet teremt, igenis eltávolodik magá­tól, és az élve boncolás során szerzett ön­megfigyelő tapasztalataiból irodalmi konstrukciókat alkot. De a tárgyiasítás legfőbb eszközei nem is ilyesféle szövegbeli utalások. Sokkal inkább az a fölényes szakmai biztonság, amellyel a költő megformálja műveit. Fö­lényes, mert egy szonett megszerkesztett­ségére az is felhívhatja a figyelmet, ha el­hagyja rímeit. Élmény és mű távolságát jelzi a kötet ciklustagolása is. A versek e mégoly karcsú kötetben is olyan rendbe szerveződnek, amely belső összefüggé­sek hálójával egy életszakasz teljességét sűríti magába. A ciklusokat prózai em­lékfoszlányok vezetik be. Ezek, bár meg­ejtő egyszerűséggel látszólag a kötet val­lomásosságát erősítik, ravaszul kiemelik a feltárulkozó személyesség esztétikai megalkotottságát. A versek címtelensé­­ge, a kisbetűs mondatkezdések hatása is kettős: azt jelzik, hogy a szöveg szinte el sem válik a versformálódás előtti és utáni állapottól, de szokatlanságuk kikezdi a verskonvenciót, és ezzel ismét csak a mű­vek megalkotottságára utal. Szintén a tárgyiasítást szolgálja a vers­hang gyakran balladai tónusa. Már előző kötetében is szerepelt angol balladafordí­tás. A műfaj formai jegyeit ezúttal csak a "Töredék című versének szaggatott párbe­széde és a „fogd a szekercét, fiam / ma­radnék, apám” kezdetű balladisztikus di­alógus idézi. A balladaiság Lázár Júlia él­ményvilágában olyan­ eleven erővel van jelen, hogy nincs szüksége stilizálásra. Súlyos apa-leány konfliktus, mély fájdal­mak, gyógyíthatatlan sérülések sejlenek fel, de a tények félhomályban maradnak: „álmomban mindent megmondtam neki, / olyan keserű, fogsor nélküli / lett az ar­ca, beesett a szeme, / körülötte karikák, de csak mondtam, / mondtam, mire visz­­szavonhattam volna / bármit, ő már halott volt, és azóta / sincs másképp, azóta nin­csen bocsánat” - írja a Négy torzó máso­dik darabjában. Nem véletlen, hogy Lázár Júlia oly rég rátalált az amerikai vallomásos költőre, Sylvia Plathra, akinek nemcsak verseit, hanem naplóját is fordította. Plath művé­szi bátorsága, ahogyan leplezetlen érzel­meiről ír, bizonyosan példaként szolgál. De élete és halála ellenpélda. Lázár Júlia verseinek vallomásmozaikjaiból kiderül, hogy a hallgatás éveiben kialakította ma­gánéletének kereteit: egy küszködő em­beri életet, munkával, szerelemmel, csa­láddal. Megtanulta a lázadás és belenyug­vás ellenponttanát. Nemes Nagy Ágnes tétele szerint a költő az érzelmek szakembere. Lázár Jú­lia szelíd humorral, szenvedésen túli de­rűvel, áttételek nélküli őszinteséggel be­szél a legsérülékenyebb érzelmekről is: „én most innen a jó meleg szobából / né­­zelődök kifele, a hajam / még vizes, hogy a te ingedbe bújtam, / a poharadból iszom, és magamban / rólad mintázom meg az ördögöt, / csak jelzi, hogy nem vagyok feddhetetlen”. Hogy szerencsére tényleg nem az, a verszárlat meghitt ké­pével teszi emlékezetessé: „ne ránts / ma­gaddal, szédülök, de ha muszáj, / idebent megtalálsz, előmelegszem.” Idill, és mégsem az. Nem áltatja magát: teljesen józan, amikor átadja magát érzelmeinek. Nem sok ehhez fogható szerelmes vers született a kortárs magyar lírában. (Nórán)Ferencz Győző

Next