Népszabadság, 2001. május (59. évfolyam, 101-126. szám)

2001-05-12 / 110. szám

Lassan egy hónapja volt látható a Duna Televízióban egy be­szélgetés, amelyet Romsics Ignác folytatott Ormos Máriával, Kosáry Domokossal és velem Hóman Bálint és Szekfű Gyula történetírói munkásságáról. Ennek során, amikor Hómannak a magyar őstörténetről vallott felfogása került szóba, elmond­tam, hogy Hóman, tisztességes tudós lévén, természetesen a magyar nyelv finnugor eredetét vallotta. De fontosnak érez­tem, hogy még valamit hozzátegyek: „A tudomány ott végző­dik, ahol a magyar nyelv finnugor eredetét elkezdik két­ségbe vonni. Eddig a pontig tart a tudomány. Ami ezen túl van, az halandzsa.” Valami ilyesmit mondtam, de amint ez lenni szokott, nem találtam meg hamarjában a megfelelő szavakat. Amit mondani akartam, az így szólt volna: „Ami ezen túl van, az a szellemi és politikai alvilág”. Engel Pál Miért mondom el mindezt? Mert már másnap kérdőre vont egy jó ismerősöm, hogyan merek ilyen határozottan nyilat­kozni valamiről, aminek nem is vagyok a szakembere. Hát nem tudok róla, hogy mi minden került elő azóta, ami kétségtelenül bizonyítja a magyarság számlr eredetét? Mindaz a temérdek tudományos mű, amely erről meg hasonlókról évtizedek óta megjelent Nyugaton, és a kommuniz­mus bukása óta nálunk is kapható, semmit sem mond nekem? „Te magad mondtad, mennyit fejlődött a tudomány Hóman óta. Hát miért nem hiszed el, hogy ez az őstör­ténetre is igaz?” Könyörögtem neki, hogy higgyen ne­kem. Negyedszázada ismerjük egymást, tudhatja, nem vagyok sem „liberális”, sem „bolsevik”, sose voltam. Higgye el, becsü­­letszavamra, hogy komolyan gondolom, amit mondtam. Hiába. Azzal váltunk el, hogy „még majd visszatérünk erre”. Ekkor ébredtem rá, mekkora baj van. És hogy erről a bajról egyszer végre be­szélni kell. Mert ne tessék azt képzelni, hogy ismerősöm „bunkó”, vagy amolyan félnyilas. Ellenkezőleg. Szeretetre méltó és civilizált polgár, aki könyveket és régi­ségeket gyűjt, és egészben véve művelt­nek mondanám. Mondanám, ha..., ha a vi­lág nem zavarodott volna immár teljesen össze. És itt kezdődik a baj. Mert persze nem róla lesz itt szó, ő csak példa volt. Hanem egy társadalmi osztály szétesésé­ről és tökéletes szellemi zűrzavaráról. A polgárság ama részének, amelyből mindketten származunk, hajdan megvolt a maga sajátos életstílusa, erkölcsi érték­rendje és kultúrája. Tapasztalható, hogy szociológiai értelemben ez az osztály ma is létezik, mint a jobboldal legbiztosabb szavazóbázisa, s immár három választás bizonyítja, hogy legtöményebben a budai villanegyedekben van képviselve. (Ott la­kik különben ismerősöm is.) Csakhogy időközben eltelt néhány viszontagságos évtized, amely nem kedvezett a polgári életformának, és a jelek szerint ez a közép­­osztály már nem az a középosztály. Hogy polgári erkölcseiből mennyit őrzött meg, arról sejtelmem sincs; remélem, hogy mi­nél többet. Annak viszont, hogy hagyomá­nyos ízlése és kultúrája veszélybe, sőt vál­ságba került, biztos jelei vannak. Az idé­zett beszélgetés csak alkalom volt arra, hogy végre szóba hozzam ezt a válságot. Pár évvel ezelőtt Görgey Gábor szá­momra rokonszenves tárcát tett közzé az „úriemberről”. Azt fejtegette benne, hogy a szót a történelem rossz ízűvé tette, holott jelenthetne valami jót is. Jelenthetné a polgári értékek és viselkedésformák olyan együttesét, amely ma, a modern vi­lágban is vállalható. Igen. Bárcsak jelen­tené. Úgy vélem azonban, hogy ettől még messze vagyunk. A mai Magyarország jobboldali érzelmű polgára megőrzött ugyan egyet-mást a harmincas évek „ke­resztény úriemberének” mentalitásából, de úgy hiszem, vajmi keveset sikerült el­sajátítania azokból az értékekből, ame­lyek civilizáltabb országokban a konzer­vatív polgári lét velejárói. Valószínű, hogy erről nem ő tehet, hanem a politikai rendszer, amelyben élnie adatott. A tény azonban ettől még tény marad. Ezért az alábbiakban nem afféle idealizált „úriem­berekhez” kívánok szólni, amilyeneket Görgey szeretne látni (velem együtt) eb­ben az országban. Tudomásul veszem, ha nem szívesen is, hogy ilyenek kevesen vannak. De legalább a többieket, akik „jó magyar keresztény polgárnak” tartják ma­gukat, szeretném emlékeztetni arra, sze­mélyes emlékeim alapján, hogy írtit jelen­tett ez a kifejezés valaha. Hogy volt egy olyan kor, amelyben a „keresztény pol­gárságot”, az „úriemberek” világát, bár­milyen gyarló volt is az, szakadék válasz­totta el a szellemi alvilágtól és a csőcse­léktől. És ahhoz, hogy Magyarországon végre viszonylag civilizált konzervativiz­musról lehessen beszélni, ezt a szakadé­kot bizony újra meg kell teremteni. Gondolom, csak kiskorúaknak kell el­magyaráznom, hogy a „keresztény” az eddig és alább használt értelemben nem hívőt jelent, hanem „nem zsidót”. Nagy­anyám, amíg jártányi ereje volt, minden vasárnap misét hallgatott, nagyapám el­lenben serdülő kora óta be nem tette a lá­bát templomba, holott a „keresztény kur­zus” idején egyik vezetője volt a főváros­nak. Anyám is vallástalan volt, csupán en­gem tanított imádkozni és próbált meg a templomba is elcipelni - már amíg hagy­tam magam. „Keresztény” polgárrá neve­lésem emellett azzal egészült ki, hogy ap­ránként megismertem a helyem a társada­lomban. Hogy vannak „prolik”, vannak „kispolgárok” és vannak „a zsidók”. Mi ellenben „úriemberek” vagyunk, és ezért nagyon fontos, hogy ennek megfelelően is viselkedjünk. Mindez ma nevetségesen avíttnak hangzik, de tartok tőle, hogy sokakban még most is él ilyesféle kép a társadalom­ról. Ezért fontos elmondani, hogy mindez akkoriban a polgári nevelésnek, hogy úgy mondjam, csak az „elméleti” része volt. A „zsidó” és a „proli” sűrűn felvetődött ugyan később, az ötvenes években, konk­rét személyekre vonatkoztatva is, de leg­inkább csak a „kommunisták” minősíté­seként, akiket természe­tesen gyűlöltünk. Eleven „prolit” tizenegy évesen láttam először, a Rózsit, akit anyám albérlőnek fo­gadott be a cselédszobá­ba, nehogy „kiigényel­jék”. Rózsi nagydarab, csontos munkásasszony volt, nagy hangú és pri­mitív. Emlékszem, kala­uznak azért nem vették fel, mert ahhoz a négy alapművelet ismerete kellett, ő pedig az osztást nem ismerte, és képtelen volt megtanulni. Emellett alighanem piszkos is volt, mert általa ismerkedtünk meg a poloskával, amely addig éppoly elvont fogalom ma­radt számomra, mint a proli. Rózsi viszo­nya anyámmal tehát eleinte érthetően fe­szült volt. Később azonban meglepően sokat javult, éspedig leginkább Rózsinak köszönhetően, aki becsületes és fölöttébb jóindulatú teremtés volt, engem pedig különösen kedvelt. Már három éve lakott nálunk, ami­kor egy nyáron megtanított be­főzni, kifejezetten azért, hogy „meglepjük anyukádat”. Mit mondjak: tökéletes meglepetés volt. A konyhai munka iránt különben sohasem mutattam érdeklődést, de mire anyám ha­zajött, a kamrában több tucat lekváros- és befőttesüveg sora­kozott, szakszerűen lezárva ce­lofánnal, ahogyan kell. Anyám meg volt hatva, és amikor Ró­zsi elköltözött, már majdnem azt mondanám, hogy barátnők­ként váltak el. Mindezt azért meséltem el, hogy lássák: az élet más volt, mint az elmélet. Nevelésem során azt is meg kellett tanul­nom, hogy szűkebb környeze­tét a magamfajta „úrigyerek” nem társadalmi kategóriák alapján minősíti és válogatja, hanem emberi kvalitásai sze­rint. Voltak igen jó barátaim a mi köreinkből is, például Granasztói „Gyurka”, akinek anyja anyámnak legkedvesebb barátnője volt. Legjobb pajtá­som azonban nyolcéves ko­romtól egyik osztálytársam, Miki volt, történetesen a szom­széd házmesterné fia. A közép­iskolában szétváltak útjaink, de az egyetemet később újból együtt végeztük el. Aztán vidé­ken vállalt tanári állást, és ta­lálkozásaink között évtizedek múlnak el, de valahol a lelkem mélyén ma is ő áll hozzám a legközelebb. Mikivel hat éven át sülve-főve együtt voltunk, mindig nálunk, mivel nekem saját szobám volt, ők pedig né­gyen laktak egy szoba-konyhában. Egy­szóval merőben más társadalmi közeghez tartoztunk. Ez azonban otthon nálunk so­hasem volt „téma”. Mikit anyám nagyon szerette, ráadásul megbízott benne, mert Miki nálam sokkal érettebb és józanabb volt. Vele, de csak vele, elmehettem a bu­dai hegyekbe kóborolni, mert sose hagy­ta volna, hogy elhagyott kézigránátokat kezdjek el rugdosni (ami kitelt tőlem). Miki anyját pedig, aki takaros, csinos, rá­tarti asszony volt, anyám kifejezetten res­pektálta. Olyasféle minősítés, hogy Mikiék netán „nem magunkfélék”, soha, egyetlenegyszer sem hangzott el. Egy ilyen megjegyzés nemcsak ízléstelen lett volna, hanem szégyenletes, és ezért el­képzelhetetlen volt. Valahogy ugyanígy álltunk a „zsidók­kal” is. Anyám világképét, mint általában a keresztény középosztályét, döntően be­folyásolta a Horthy-korszak antiszemitiz­musának szellemi alapvetése, a Három nemzedék. Ma úgy látom, kevés ennél lé­­lekmérgezőbb mű született magyar szerző tollából, anyám azonban, sajnos, el volt tőle ragadtatva. Elméletileg pontosan tá­jékozott volt tehát a zsidóság „kártékony” szerepéről a magyar társadalomban és kultúrában, és nevelésem fontos részének tartotta, hogy erről nekem is éppoly világos képem le­gyen, mint neki. Csakhogy az elmélet ebben a vonatko­zásban sem egyezett a gya­korlattal. A budai házban, ahol felnőttem, tizennégy keresztény család lakott, és csak három zsidó. Kettő azonban közvetlen szomszé­dunk volt, és anyám mind­egyikükkel szívélyes vi­szonyt tartott. Össze nem jártunk (mint ahogy a házból történetesen mással sem), de ha összefutottak, éppoly kedvesen eltár­­salgott velük, mint bárki mással. Miért is ne, hiszen nem is egy zsidó volt a környe­zetében, akit szeretett és becsült. Zsidó volt az egyik legjobb barátnője, és zsidó volt a „Bogdán doktor bácsi”, akit el szo­kott hívni, ha beteg voltam. „Őszi bácsi” is zsidó volt, egy különc szokásairól is­mert, joviális, kövér úr, később a földalat­ti ellenállás tagja, aki azonban három hét­tel a német bevonulás előtt még ott volt a születésnapi zsúromon. Olyan remek „robbanó” játékokat hozott, hogy a lakást vastagon bontotta el a konfetti, a cseléd pedig sírógörcsöt kapott. Volt azután anyámnak egy idős zsidó barátja is (a szó­nak eredeti és nem a mai értelmében), egy ügyvéd odaát Pesten, akihez gyakran láto­gatott el csevegni, mert - ahogy később többször megjegyezte - „az egyik legoko­sabb és legnagyszerűbb ember volt, akit valaha ismertem”. Sajnos, én magam valamennyiükre csak homályosan emlékszem, mert mind­össze hatéves múltam, amikor a barátnő kivételével egytől-egyig elpusztultak. A két szomszéd család is, meg a többiek is. Azóta sokszor jut ez az eszembe, amikor olyasmit olvasok, hogy a budapesti zsidó­ság „viszonylag szerencsésen” élte át a vészkorszakot. Hát igen. Viszonylag. A civilizált középosztályi viselkedés végül is, mint látjuk, bonyolult valami volt. Nem volt könnyű elsajátítani. Rá­adásul szellemi kötelezettségekkel is járt, például bizonyos, elég igényes szintű álta­lános műveltséggel, továbbá nyelvtudás­sal. Ami a műveltséget, és egyáltalán az „úriember” fogalmát illeti, az ideált szá­momra a nevelőapám képviselte, aki anyám barátjaként (ezúttal a szó mai értel­mében) látogatott bennünket több mint harminc éven keresztül. Régi nemesi csa­ládból származott, mélyen konzervatív felfogású volt és kifogástalan modorú. Amolyan igazi úr. Hajdan vezérigazgató volt valahol, és a kitelepítéstől egy párt­taggá lett beosztottja mentette meg. Jogot és közgazdaságtant végzett, de a politiká­ban, földrajzban és történelemben is bá­mulatosan jártas volt, úgyhogy gyerek­ként szinte bármiről faggathattam, ami ér­dekelt. Ja igen, és még valami. Ha visz­­szagondolok, őt egyszer nem hallottam sem „zsidózni”, sem „prolizni”. Mert­hogy, mint mondtam, ő igazi úr volt. Anyám főleg a zenében és a képzőmű­vészetben volt otthon, meg a modern fran­cia irodalomban. Csaknem minden este leült zongorázni, Mozart- és Beethoven­­szonátákat játszott, Schubertét, Chopint, meg még az Olasz koncertet. Vasárnapon­ként akadt hegedűpartnere is, Harich Já­nos, Esterházy herceg egykori levéltárosa, képzettségét tekint­ve zenetanár és mellesleg Haydn-kutató. Gyermek- és ser­dülőkorom boldog emléke, hogy hallgathattam őket muzsi­kálni, de innen van, hogy Schumannál modernebb szerzőt sajnos azóta sem tudok igazán élvezni. Ami pedig a nyelvtu­dást illeti, nálunk elég magas volt a mérce, mert nevelőapám választékosan beszélte mindhá­rom nyugati nyelvet, meg apám is, aki nem élt velünk. Anyám eredetileg csak franciául és né­metül tudott, ezért 1950-ben - akkor kezdődtek a kitelepítések - elkezdett angolul tanulni. Meg bridzselni, mert addig azt sem tudott. Nem mintha abban re­ménykedett volna, hogy hama­rosan „bejönnek az amerikai­ak”. Ennél azért okosabb volt. Inkább, úgy gondolom, amo­lyan dacból tette. Ilyenformán alakultak ki, szinte észrevehetetlenül, azok a minták, amelyekhez az ember­nek tartania kellett magát, ha nyugodtan akart a tükörbe néz­ni. És nyilván nem véletlen, hogy a szűkebb baráti köröm mindvégig olyanokból állt, akik pontosan ugyanúgy gondolkoz­tak - és ma is ugyanúgy gondol­koznak - erkölcsről, emberek­ről, a világról, meg általában mindenről. Hogy az ember nem lop el még egy ceruzát vagy va­jas zsömlét sem, az természetes, hogy nem csal, sem a kártyában, sem az életben, az is természe­tes. (Nem is érdekel a sport az­óta, hogy a sportszerűség ki­ment a divatból.) A legfonto­sabb azonban mégis a tágabb ér­telemben vett becsület. Az ember nézetei idővel változhatnak, de nem követ el aljas dolgokat. Ragaszkodik, minden áron, az „úri” tisztességhez, főképp pedig nem ad­ja fel az elveit. Az ember például, ha így nevelték, nem festi át magát, teszem azt, liberálisból nemzeti konzervatívvá egyik napról a má­sikra, pusztán azért, mert így látja elő­nyösnek. Mert ugyanezért a polgári tisz­tességért nem lépett be az ember annak idején a „pártba” sem - hogy a munkásőr­ségről már ne is beszéljek. Egyetlen régi barátom sem lett soha az állampárt tagja, mert a mi körünkben ez egyszerűen el­képzelhetetlen lett volna.­­Hogy világos legyen a dolog: nem a párttagok, mint személyek ellen volt kifogásunk, hanem maga a párt ellen. Azt a párttitkárt pél­dául, aki 1970 táján kedvesen, de minden erővel be akart szervezni, a maga módján nagyon is derék embernek tartottam.) Számolni kellett persze vele, sőt valószí­nű volt, hogy az ember, ha nem lép be, sokkal lassabban vagy egyáltalán nem ér­vényesül, hogy talán soha életében nem lesz belőle sem főorvos, sem főmérnök, sem tudományos főmunkatárs, ennél többről már nem is szólva. Nem lesz, mert mások, akik talán tehetségtelenebbek, de párttagok, rendre meg fogják előzni. En­nek nem örül az ember. Persze, hogy nem örül. De semmiség ez ahhoz az arcpirító helyzethez képest, amit még elképzelni is szörnyű volt: hogy az ember 1956-ot „el­lenforradalomnak” kénytelen nevezni, és közben „elvtársnak” szólítják. És pláne ahhoz képest, ami még talán ennél is ször­nyűbb: hogy neki is így kell majd szólíta­nia másokat. Hát valahogy így vélekedtünk mi, és vélekedünk ma is, ezekről a dolgokról, és csakugyan adódtak is ebből hátrányaink. De nem neheztelünk mi ezért ma a világon senkire, hiszen mi magunk döntöttünk így. Nem azért nem lettünk párttagok, mert nem lehettünk, hanem azért, mert nem akartunk azok lenni. És ez így volt jól. Ma is úgy látom, megérte. Néha van olyan sej­tésem, hogy azok „kommunistáznak” ma a leghevesebben, akik annak idején nem állták ki a próbát, és most képtelenek ezt megbocsátani­­ önmaguknak. Folytatás a 24. oldalon TETTEMANTT BÉLA RAJZA A szerző történész, filozófus

Next