Népszabadság, 2001. május (59. évfolyam, 101-126. szám)

2001-05-12 / 110. szám

22 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2001. MÁJUS 12., SZOMBAT ­ Abbahagyni egymásért Zsuzsa és Lukács drogtávoltartó programja Amikor először találkoztunk, Rácz Zsuzsáról annyit tudtam, hogy 1998-ban megjelent egy könyve kábítószerfüggő fiata­lokról. És most az öccsével, Lukáccsal - aki miatt ez a könyv megíródott - különleges drogmegelőző programot tervez kö­zépiskolásoknak. Először egy kávézóban beszélgettünk, s ahogy mind többet elárultak magukról, adódott a kérdésem: elmondjátok az egész történetet? Egymásra néztek, majd egy­szerre vágták rá: miért is ne! Igaz, tette hozzá kicsit már elbi­zonytalanodva Zsuzsa, az elmúlt éveket igazából még mi sem beszéltük végig egymással. Néhány héttel később Zsuzsáék konyhaasztalánál ültünk le. A magnókazettát, amely valójá­ban kettejük beszélgetését rögzítette, azóta nekik ajándékoz­tam. Nekem megmaradt az a különleges élmény, hogy tanúja lehettem két mai huszonéves megrázóan őszinte vallomásának. Federer Ágnes Zsuzsa: - Vitatkoztunk, veszekedtünk, rengeteget kiabáltam vele, de igazából mindig felmentettem, mert állatira fél­tem, ha én megharagszom rá, teljesen egyedül marad. Egyszer egy rádiós élő adásban egy pszichiátert kérdeztem, és tőle hallottam először a kodependen­­ciáról, azaz a függőtől való függőségről, így jöttem rá, hogy már nyakig benne vagyok, annyira függök a testvéremtől, hogy szeretném leélni az életét helyette, mert abban hittem, hogy nem tudok másképp segíteni rajta. Ez már szinte skizofrén állapot volt, vártam a csodát. Három évig tartott. Lukács: - Nem csoda történt, csak iszonyúan féltem a börtöntől. Annyira féltem, hogy inkább elvonóra mentem, és többször megpróbálkoztam a rehabi­litációval. Szenvedtem, nem találtam kapaszkodót, megszöktem, borzalmas időszak volt. Minden nap egy évnek tűnt. Mindennap eszembe jutott, hogy kimegyek, és inkább túllövöm magam. De ezt elsősorban a szüleim, és persze Zsuzsa miatt nem mertem megtenni, mert tudtam, hogy ő ebbe belehalna. A legelső változás az volt, hogy a szerve­zetem fizikailag rendbe jött. Egyszer be­lenéztem a tükörbe, és azt láttam, hogy egészen olyan vagyok, mint régen. Ki­­mondtam végre: most már nem szabad visszafordulni. A város, ahonnan indultak, teljesen véletlenül mindhármunk szülővárosa. Zsuzsa: - Tizennyolc évesen, 1990- ben jöttem el Miskolcról. Rengeteg ter­vem volt. Először Szegeden jártam főis­kolára, de azt nem szerettem, elsősorban a konzervatív, unalmas légkör meg a fa­fejű tanárok miatt. Szerencsére akkori­ban hirdettek munkastúdiót a Magyar Rádióban, és nekem gyerekkori álmom volt, hogy majd egyszer a rádióban fo­gok beszélni, úgyhogy pályáztam. De semmiféle értesítést nem kaptam. Két hónappal később - mivel nem bírtam már magammal - telefonon érdeklőd­tem. Akkor derült ki, hogy régen lezaj­lott minden, én meg nem írtam rá a pá­lyázatomra a nevemet. Szerencsére megkeresték, elolvasták, tetszett, így so­ron kívül behívtak. Felkerültem Buda­pestre, munkásszállón laktam, és egy nevelőotthonban dolgoztam, közben a rádióban tanultam. Aztán sikerrel felvé­teliztem az ELTE angol szakára. Fan­tasztikus évek következtek, mi voltunk az ifjú titánok, akiket engedtek műsort csinálni: műsorvezető, szerkesztő vol­tam például a Reggeli csúcsnál, és négy évig szerkesztettem a Tolerancia-díjas Drogériát. 1999-ben adtuk fel, azaz in­kább a rádió adott fel minket. A tíz-ti­­zenkét tagú rádiós munka- és baráti tár­saságunkból gyakorlatilag ketten ma­radtak meg az újságírói pályán. 1993-tól dolgoztam Kepes András műsorainál is mint háttérember. Ő igazi mesterem volt. Nem véletlen, hogy neki mondtam el először ezt a történetet. Tanácsát kér­tem, mit csináljak. Azonnal könyvet kell írni belőle, hogy mások is tudjanak róla, tanuljanak belőle, vágta rá. Ez az „azon­nal” persze még jó sokáig elhúzódott. Lukács négy évvel fiatalabb a nővéré­nél. Lukács: - Miskolcon jártam középis­kolába, de nagyon lusta voltam, utáltam tanulni. Főleg azért, mert olyan műszaki szakközépiskolában végeztem, ahol a kilencvenes évek elején már halott szak­mákat oktattak, hiszen a nehézipart ad­digra szinte teljesen felszámolták a vá­rosban. Érettségi után csak úgy elvol­tam, mert olyan városban éltem, ahol a hatalmas munkanélküliség miatt lehetet­len volt elhelyezkedni. Azzal szembe­sültem, hogy rám nincs szükség. A bará­taimmal jobb híján szórakozni jártunk. Ittunk, unatkoztunk, arra vártunk, hogy történjen végre valami velünk. Télen még rosszabb volt, mert a haverok közül többen tanultak, vagy szülői protekció­val dolgozni kezdtek, mi néhányan na­gyon feleslegesnek és egyedül éreztük magunkat. Először kíváncsiságból egy fél Extasy tablettát vettünk be fejenként, majd elmentünk a diszkóba, álltunk egy helyben, és mondogattuk, hú, de király, hú, de király. Azt hittük, ilyen, amikor beáll az ember. Ez 1994-ben volt. Aztán szép lassan továbbléptünk, speedezni kezdtünk. Eleinte csak hétvégeken, majd unalmunkban már hét közben is. Akiktől vettük az anyagot, heroinoztak. Egy napon azt mondták: ti nem tudjátok, mi a jó, ha ezt még nem próbáltátok ki. Zsuzsa: - Akkoriban egy amerikai ösztöndíj miatt fél évig nem voltam itt­hon. Amikor először hazamentem Mis­kolcra, döbbentem láttam, hogy az öcsém milyen rosszul néz ki, milyen so­vány. Aztán ebéd közben arról mesélt, hogy „partikra” járnak táncolni, ahová hajnalban indulnak el otthonról. Őszin­tén rácsodálkoztam: jé, ez már egy má­sik generáció. A barátnőm világosított fel később, hogy az ilyen helyeken disz­kódrogokat fogyasztanak a fiatalok. Ak­kor felmentem az öcsém szobájába, ott ült két barátjával, és én tök naivan rákér­deztem: tényleg, ti is használtok drogo­kat? Igen, hangzott a megdöbbentő vá­lasz. Valami iszonyatos, megmagyaráz­hatatlan félelem tört rám, csak annyit nyögtem ki, de hát hagyjátok abba, mert ez nagyon veszélyes. És akkor beszél­gettünk arról, hogy miért teszik, hogy a munkanélküliség miatt, meg unatkoz­nak. Majd az egyik srác hirtelen meg­szólalt: Zsuzsi, egy dolgot mondjál ne­künk, amiért érdemes leállni! (Zsuzsa először fordul közvetlenül az öccséhez.) Emlékszel, hogy mit mondtam? Lukács: - Nem. Zsuzsa: - Annyit mondtam csak, hogy egymásért kell leállnotok. Közben végigfutott az agyamon, lehet, hogy most ezen múlik. Mert ha találok egy igazi mondatot, akkor sikerülhet nekik. Valószínűleg azért csináltam végig a kö­vetkező éveket, hogy megtaláljam ezt a mondatot. Sok ember úgy gondolja: aki drogos volt, az is marad. Hiába érzem én úgy, nagyon nagy dolog ám, amit véghezvittem, hogy változtatni tudtam az életemen. Lukács: - Úgy gondoltam, hogy bár­mikor abba tudom majd hagyni, ha aka­rom. De nem akartam, mert jó volt. Ki­töltötte a napjaimat. Nem unatkoztam, amíg megszereztem rá a pénzt­­ eleinte a szüleimtől, aztán bekerültünk a „kör­be”, és már mi is üzleteltünk —, amikor pedig megvettem az anyagot, már pláne nem unatkoztam. Azt is gondoltam, hogy hülyék ezek, miről beszélnek, hogy bele lehet halni, de hiszen kutya bajom, sőt, végre jól érzem magam. Zsuzsa: - Szinte semmit sem tudtam a drogokról, pedig újságíró voltam. Frankón semmi fogalmam nem volt ar­ról, hogy kihez kéne fordulni: orvoshoz, pszichiáterhez? Van olyan, hogy „le­szoktató intézmény”? Egyáltalán, léte­zik olyan ember, aki tud valamit és se­gíthet? Zsuzsa tejet önt magának, Lukács pe­dig rágyújt. Mintha erőt gyűjtenének a történet folytatásához. Már úgyis meg akartam kérdezni tőlük, hogy milyen testvérek voltak korábban. Lukács erre megrántja a vállát, sok az a négy év kor­különbség, válaszolja lakonikusan. Zsuzsa: - Amikor az öcsém végre ti­zennégy éves lett, és értelmes dolgokról is beszélgethettünk volna, én végleg el­mentem otthonról. Felnőtt, önálló életet éltem. Teljesen kiestünk egymás életé­ből. Igazából akkor lettünk testvérek, amikor ő 19 éves volt, én meg 23. Akko­riban minden hétvégén kétségbeesetten hazajártam, és jobb híján ott ücsörögtem velük a gyerekszobában. (Az öccséhez fordul.) Úgy éreztem magam köztetek, mint egy kísértet. Tényleg, soha nem mondtad el, hogy valójában miért avat­tatok be? Lukács: - Mert valahol felnéztünk rád. Egyetemre jártál, Pesten éltél. Ne­künk a főváros nagyon vonzó, misztikus dolog volt. (Már nekem mondja.) Példa­képnek tekintettük. Ő volt az egyetlen, akivel a drogról beszélni tudtunk. Zsuzsa: — Fura, erre akkor nem gon­doltam. Nekem 1995 nyaráról mindig az jut eszembe, hogy folyamatosan szoron­gok. Minden szavamat megválogattam, mert azt hittem, ha jól beszélek, talán abbahagyják. Édesapánk hamar ment nyugdíjba, így ő mindig otthon volt. Na­gyon érzékeny ember, valószínűleg pon­tosan értette, hogy mi történik körülötte, de megfogalmazni nem tudta, és tenni sem tudott semmit. Egyáltalán nem kommunikáltak az öcsémmel. Anyánk meg rettegett. Ő nem sejtette, hogy a drogról van szó, de az már egyértelművé vált számára is, hogy nagyon nagy a baj. Csak éppen egy szót sem beszéltünk ró­la. Nem mertem elmondani nekik, mert meg akartam kímélni őket. (Az öccséhez fordul.) És veled sem mertem kettesben, négyszemközt beszélgetni. Nem merte­lek megkérdezni a heroinról. Jó sokáig éltünk így. Lukács: - Aztán egyszer kitaláltam, hogy reklámokkal akarok foglalkozni. Elvégeztem egy iskolát, közben persze folyamatosan nyomtam a heroint. De abban reménykedtem, ha majd dolgo­zom, nem lesz már szükségem rá. Hát ez nem jött össze. Előfordult, hogy beállva mentem el egy meghallgatásra, és ott el­aludtam, mielőtt rám került volna a sor. Aztán jöttek a rendőrségi ügyeim. (Ne­kem magyarázza: - Erről nem beszélek szívesen, de pénzt kellett szerezni az anyagra. Egyre mélyebbre süllyedtem.­ Akkor nagyon megijedtem. Tudtam, ha bármi „történik”, ezentúl börtönbe is ke­rülhetek. Zsuzsa: - Mire Lukács végre bevo­nult a rehabilitációs intézetbe, az én lá­bam alól teljesen kifutott a talaj. Már kész volt a könyvem kézirata. Végigin­terjúztam a várost, kézről kézre adtak a miskolci drogosok, akik hihetetlenül őszintén megnyíltak előttem. Azért akartam könyvet írni róluk, mert azt gondoltam, így segíthetek nekik. Szem­besíthetem őket saját magukkal, hogy megértsék, értékes emberek. A könyv címe Kábítószeretet lett, mert a megszó­laltatott fiatalok a szeretet hiányáról be­széltek. Hittem benne, hogy a szeretet mindenen átsegíthet. Írás közben, ebben a különös lelkiállapotban beleszerettem egy drogos fiúba. Két hónappal később összeköltöztem vele. Fél év múlva egyik pillanatról a másikra elhagyott. Kirúgtak az egyetemről is. Beteg lettem. Rákos: Úgy éreztem, eddig minden hiábavaló volt. A szeretetem nem elég, hogy má­sok életét megváltsam. Közel álltam ah­hoz, hogy feladjam. Lukács: - Iszonyatosan készültem arra, hogy majd kint megváltom a vilá­got. Amikor aztán hosszú hónapok be­zártsága után kijöttem az intézetből, megálltam valahol az utcán, minden ide­gen volt, na jó, kijöttem, és? Nem mer­tem hazamenni Miskolcra, és nem mer­tem újra kezdeni máshol sem. Elfogad­tam, hogy Zsuzsával kell maradnom Pesten. Zsuzsa: - Közben megjelent a köny­vem, és a visszajelzések azt igazolták, hogy mégis jó úton jártam. Ez adott erőt ahhoz, hogy összeszedjem magam, és még egyszer megpróbáljak segíteni. De már azt kellett akkor megtanulnom, ho­gyan engedjem el az öcsémet. Jó, ma­radjon a fővárosban, de építse fel a saját életét. Ez persze évekig tartott. Egy kommunikációs cégnél dolgoztam, és éppen felmondtam, amikor megjelent a könyvem. Magam helyett beajánlottam Lukácsot. Persze rögtön kiderült, hogy a könyvem róla szól. Mégis felvették, ka­pott tőlük egy esélyt. S ahogy lassanként rendeződtek a körülményeink, dolgoz­tunk, Lukács tiszta volt, és lett egy ko­moly barátnője, a szüleinkkel is rendbe jött minden. Ma már meghitten beszél­getünk a családi ebédeknél, igaz, a múlt­ról egyetlen szó sem esik. Tudom, hogy iszonyatos bűntudatuk volt, és ők is so­kat szenvedtek. El kellett viselniük pél­dául, hogy a környezetük büdös narkós­­nak nevezte a fiukat. Zsuzsa nemrég - félig-meddig kény­­szerűségből, mert így alakult a pillanat­nyi helyzete — lakás nélkül maradt. Olyan természetes volt, hogy Lukács és a barátnője befogadták. Most övé a VIIi. kerületi lakás kisszobája. Regényt ír, a másodikat. Az elsőt, a Kábítószeretetet szeptemberben újra kiadják. Zsuzsa jól van. Az egészségét tekintve is. Azóta Lukács is a médiában dolgozik, és mel­lette az egyik főiskola kommunikációs szakán tanul. Még mindketten tovább keresik a helyüket az életben. Közben pedig már az utánuk következő generá­ció jövőjéről gondolkodnak. Zsuzsa: - Mi egy „átmeneti” generá­ció tagjai vagyunk, hiszen viszonylag biztonságos körülmények között nőt­tünk fel, ami erőt ad ahhoz, hogy nagy­jából kiálljuk a próbákat. De a mostani fiatalok körül annyi a bizonytalanság, teljesen kétségbe vannak esve, mi lesz velük, hol fognak dolgozni, kihez tartoz­zanak. Igenis a mostani huszonévesek felelőssége, hogy az utánunk következő­ket felkészítsék az életre. Mi, Lukáccsal, a saját kárunkon tanultuk meg például az elmúlt hat évben, hogy nem a drogok­ról kell beszélni nekik. Hanem arról: ti­zenévesen is rengeteg mindent tehetsz azért, hogy jól érezd magad a bőrödben, és ha vannak élményeid, ha hasznosnak érzed magad, nem a drogot választod majd. Lukács: - Nekem jutott eszembe, hogy hasznosíthatnánk valamit abból, amit végigéltünk. Erre kitaláltuk az „él­ménymozgalmat”. Ez egy internet alapú ismerkedőhely lesz, ahol csapatokat le­het építeni, és ezek a csapatok kaland­hétvégéket nyerhetnek. Tegyenek a fia­talok azért, hogy legyenek barátaik. Ha találunk támogatókat, akkor előállunk majd egy nagyon komoly programmal, amelybe a középiskolás korosztályt akarjuk bevonni. Zsuzsa: — Szeretnénk megértetni ve­lük, hogy a legtöbb dolog elsősorban rajtuk múlik. Minden ember életében jön előbb-utóbb valamilyen sorsfordító. Az a jó, ha sikerült előbbre lépni. Én például azelőtt végtelenül depressziós, kishitű, szorongó ember voltam, most kiteljesedett az életem. „Megismerhet­tem” az öcsémet, és rájöttem arra is, ha úgy szeretem a szüleimet, ahogy nekik jó, akkor ők is vissza tudják adni ezt a szeretetet. Lukács (a nővérének): - Tudod, azért ez a történet olykor vissza is húz. Mert sok ember úgy gondolja: aki drogos volt, az is marad. Hiába érzem én úgy, nagyon nagy dolog ám, amit véghezvit­­tem, hogy változtatni tudtam az élete­men. Másokat ez egyáltalán nem érde­kel. Zsuzsa (hozzám fordulva, mosolyog­va): - Látod, még mindig bizonygatni kell neki, naponta többször is, hogy mi­lyen jó fej, értékes, érzékeny, tehetsé­ges. Csendben ülünk tovább a konyhaasz­talnál. A magnó is lejárt. Nézem a képe­ket a falon. Két, színes fénymásolóval fel­nagyított családi fényképet. Az otthoni kert látszik, a szülők, és Zsuzsa meg Luk­ács. Szokatlan díszlet egy konyhában. - Miért éppen ezt raktátok ki? - kér­dezem önkéntelenül. Zsuzsa válasza ké­sik kicsit. - Ez a legfontosabb részlete az éle­tünknek. Közösen dolgozták fel Lukács tapasztalatait FOTÓ: SOPRONYI GYULA

Next