Népszabadság, 2001. május (59. évfolyam, 101-126. szám)
2001-05-26 / 122. szám
24 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2001. MÁJUS 26., SZOMBAT A tudatalatti folytonossága Szabad töprengés a Herzog-gyűjtemény ürügyén Szigethy András Ha én állam lennék... No de kezdjük az elején. Azazhogy nem lehet pontosantudni, hol is van az eleje, a kezdete annak a történetnek, melynek egyik közbülső fejezeteként Herzog Mór unokája, Martha Nierenberg 1999-ben, New Yorkból beperelte a magyar államot, valamint a Nemzeti Galériát és a Szépművészeti Múzeumot. Ahhoz, hogy - témánkhoz illően szólva - képben legyünk, annyit talán szükséges feleleveníteni, hogy a Herzog család vagyona 1857 és 1912 között a százötvenszeresére növekedett, mivel igencsak értettek az eredeti tőkefelhalmozáshoz. „Gyapjúkereskedés, malomipar, részvény, volt minden, de főként a bankipar.'’ (Székely András, 1999. november 13., Népszabadság) Ebből a vagyonból Herzog Mór Lipót műgyűjtésbe kezdett. Ebből kifolyólag a budapesti Andrássy úti családi palota igencsak hasonlítani kezdett egy múzeumi raktárra. Még szerencse, hogy Herzogéknak nem kellett sokáig térdig járni a műkincsekben, firenzei kegyládák és reneszánsz mellszobrok között, mivel az állam nagylelkűen megszabadította Herzog Mór Lipót bárót gyűjteményétől — a magyar parlament által megszavazott zsidótörvény értelmében. Az állam kézzátevő folytonosságának diszkrét bája jegyében 1945 után az Andrássy út 93-as számú házból belügyminisztériumi épület lett. Majd egy másik állam nevében a Vörös Hadsereg szakképzett műgyűjtői a Szovjetunóba szállították a Herzog-gyűjtemény szebbnél szebb darabjait. Mravik László művészettörténész, aki a Szovjetunióba hurcolt műtárgyak hazakerüléséért felelős szakmai testület vezetője volt a rendszerváltozás után, jelen sorok szerzőjének beszámolt arról, hogy a háború után Szovjetunióba szállítandó műkincsekről előre kidolgozott, részletes tervvel rendelkeztek a korabeli műgyűjtő alakulatok. Az általuk elszállított és raktározott kincsek java része ma is megtekinthető a Grabar Restaurációs Intézetben. Így elmondható, hogy a Herzog család ma egyszerre tart állandó — meglehetősen zártkörű - kiállítást Moszkvában, és nyilvánost Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban, ahová jó néhány kép 1950 és 1954 között az állam jóvoltából valahogy „leltári felvételt nyert”. Természetesen jogszerűen, mivelhogy korabeli bírósági ítélet rendelkezett így-Bírósági ítélet rendelkezett arról is, 2000 novemberében, hogy a magyar közgyűjtemények tíz képet szolgáltassanak vissza a Herzog-örökös Martha Nierenbergnek.’Az első fokon meghozott bírósági ítélet hallatán felbuzdulva jelentette ki a Budapestre érkező Martha Nierenberg egy előkelő szálloda halljában tartott sajtóbeszélgetésen, hogy „a magyar bíróság szabad és független” - hiszen a magyar állam ellen magánszemély nemcsak pert indíthat, de meg is nyerhet. A Herzog-örökös magyar ügyvédje, Varga Tamás pedig ugyanekkor mondta azt: „a tulajdonos maximálisan betartja a jogszabályokat”, amivel Martha Nierenberg jelezni kívánta, hogy nagyon is jól tudja, mi vonatkozik a védett műtárgyakra, és azzal is tisztában van, hogy a magyar államnak elővásárlási joga van a per tárgyát jelentő képekre. A rendszerváltozás utáni jogállam jogpolgára jogosan sóhajtott fel: íme, ez a mi államunk. Elegáns, nagyvonalú és jog. Mármint állam. És mi történik mindezek után? A magyar állam fellebbezett az elsőfokú ítélet ellen. Ha én állam lennék - az állam én vagyok? -, nem fellebbeztem volna. Sok okból. És nem is elsősorban azért, mert rossz hírünkkel a világban, ha például a The Wall Street Journal azt írja, hogy Magyarország esetében „nem érvényesül az a világszerte ismert szabály, hogy a vitatható módon megszerzett kulturális javak visszaszolgáltatása erkölcsi kötelezettség”. És még olyasmiket is, hogy a magyar állam tulajdonképpen időhúzásra játszik, azt remélve, hogy a Herzog-örökösök elhalnak. Erre persze lehet azt mondani, hogy jaj, dehogy! Csúnya New York-i üzleti körök újságja, hogy tetszik ilyesmiket feltételezni? A fellebbezés után 2002-re tűzte ki a tárgyalást a legfelsőbb bíróság. Közben Varga Tamás ügyvéd kérelmét - aki sürgősségi indítványt adott be az ügyben - elutasították. Hát igen, eléggé közismert a bíróságok túlterheltsége Magyarországon. Persze ettől függetlenül nem jó olyasmiket olvasni, amiket a The Wall Street Journal ír, de mint már említettem volt, nem ezért nem fellebbeztem volna mint állam az elsőfokú ítélet ellen. Mármint ha az lennék, aki nem vagyok, tehát állam. Szóval azért nem fellebbeztem volna, hanem látványosan és hangosan peren kívüli megegyezésre törekedtem volna Martha Nierenberggel, hogy tudassam az államok nagy közösségével - egyebek között az Európai Unióval is, ahová olyannyira igyekszem -: nem vagyok tudathasadásos. Magyarul elmekórtani eset. Mert így mint állam, annak látszom. A magyar állam ugyanis ezzel a nem túl elegáns bírósági hercehurcagesztussal azt a látszatot keltheti, hogy látens jogfolytonosságot vállal nemcsak a közgyűjteménybe beleltározó kommunista állammal, nemcsak a zsidótörvényes, majd zabráló múlttal, de ami ettől még távolabbi és mélyebb eredetre utal: az ideologikus, akár őskommunistának is tekinthető proudhoni elvvel, miszerint „a magántulajdon lopás”. Rémlik, hogy a közelmúltban erre a tézisre (is) hivatkozva mintha történt volna egy és más ezen a veszélyes vidéken, amelyet egyesek mániákusan Középnek, egyben Keletnek, de — ki tudja, miért, miért nem — mégiscsak Európának hívnak. S miközben éltanulóként építjük hol szocialista kormánnyal, hol önmagát polgári jobbközépként meghatározóval - a magántulajdon szentségén alapuló európai kapitalizmust, ha vissza kellene adni eredeti tulajdonosának egy Cézanne-t, egy Manet-t, egy Gauguint, rögtön nem szentség a magántulajdon. Magasabb rendű a közösségi (állami-nemzeti) tulajdon. Még akkor is, ha az állam Alkotmánybírósága a 21/1991-es határozatában azt mondja, hogy a műkincseknek az eredeti tulajdonosoknál van a helyük. Akkor miért nem kerülnek oda? A dolog lényegét tekintve nincs másról szó, mint arról, hogy a rendszerváltozás utáni állam, amely tudatos énjében úgy tekint önmagára, mint amely minden eddigi történelmi ballépésével leszámolt, megtagadta a jogtipró elődöket - azért is hozta létre egyebek között az Alkotmánybíróságot, hogy legyen hivatalos legfőbb őre a jogállami berendezkedésnek -, úgy gondolja, hogy rá nem vonatkozik az említett alkotmánybírósági határozat. Továbbá úgy gondolja, hogy ő mégiscsak különb, mint egy magánszemély, egy magántulajdonos. Ha nem így gondolná, akkor nem fellebbezett volna az elsőfokú ítélet ellen, melynek indoklásában Németh László bíró egyértelműen igazolni látta, hogy a Herzog-örökös a képek kizárólagos tulajdonosa. Ennek ellenére és a már említett alkotmánybírósági határozat ellenére az állam jogi képviselője fellebbezett. Ez a fellebbezés képletesen szólva nem más, mint az állam történelmi tudatalattijában rejtőzködő zűrzavar. Szenilis államunk van. Vagy legalábbis e konkrét ügyben annak látszik. Ráadásul kicsit nehézfejűnek és ostobácskának is. Merthogy a Herzogörökös tisztában van azzal - mint ügyvédje útján jelezte is—, hogy milyen jogszabályok vonatkoznak a védett műtárgyakra, nem lehet őket kivinni az országból. Minden bizonnyal nem lett volna túlságosan nehéz megegyezni a Herzog-örökös Martha Nierenberggel. Lehetséges, hogy egészen kis nagyvonalúság és elegancia - ami az államból hiányzik - kellett volna hozzá. De hát honnan is venné ezt az eleganciát és nagyvonalúságát a mi államunk? Hiszen politikusaiból, akik az ő gúnyáját viselik, mindkét tulajdonság hiányzik. Bár ez a tulajdonság semmilyen EU- csatlakozási kódexben nincs lefektetve, előbb-utóbb mégiscsak illene elsajátítani. Bronz Satyr a Herzog-gyűjteményből. Csak arkhív dokumentumokból ismert FORRÁS: MRAVIK LÁSZLÓ SACCO DI BUDAPEST A világ emlékei Magyarországon Buda egyik legszebb parkjában áll az az emlékmű, amelyet 1974-ben az ecuadori Quitó vezetése adományozott a magyar fővárosnak. A bronz mellszobor Eugenio Espejot (1747—1795), az amerikai kontinens függetlenségi törekvésének első megfogalmazóját és hirdetőjét ábrázolja. Apja indán, anyja mulatt, ő maga tehát kreol volt. Ez óriási hátránynak számított, ám tehetségének és munkabírásának köszönhetően magasra emelkedett a társadalmi ranglétrán: ő volt az első quitói újság, a Las Primidias de la Cultura de Quito alapító szerkesztője, a jezsuiták kiűzetése után közkönyvtárrá lett quitói bibliotékának pedig első igazgatója. Espejo a latin-amerikai spanyol gyarmatok egyik legműveltebb, legolvasottabb embere volt, irodalmár, kritikus, újságíró, ügyvéd és orvos egy személyben. Kortársai csak úgy hívták: El Sabio (A Tudós). Az ecuadori szabadsághős a gyarmatoknak a spanyol uralom elleni egyidejű fellázadását, a köztársasági államforma bevezetését tartotta az egyetlen megoldásnak. A Spanyolországtól való elszakadásnak azonban nemcsak élharcosa volt, de hősi halottja is börtönben végezte.Budapest - ugyancsak 1974-ben - egy ember nagyságú Petőfi-szoborral viszonozta a quitóiak gesztusát. A bronz emlékmű az ecuadori főváros központjában, a Magyar Köztársaság utcájának (Calle República de Hungría) sarkán áll, nemzeti ünnepeinken a helyi kis létszámú magyarság itt helyezi el virágait.] A világban méltánytalanul kevéssé ismert ecuadori hazafi budapesti szobrát a kilencvenes évek közepén színesfém-tolvajok ellopták, a főváros azonban újraöntette, és az idén tavasszal ismét felállíttatta a régi helyen. F. J. Gy. Budapest/Városmajor Eugenio Espejo szobrát Szilágyi Bernadett készítette - Petőfi emlékműve Quitóban fotó:domaniczkytivadar A harmadik tekintet Folytatás a 21. oldalról Mi tartja össze Európát? Leginkább a kultúra és benne a művészetek. A tőke és a tudomány a jövő felé mosolyog, és amerre csak tud, szertefolyik. Az ember kötődése a múltjához, lakóhelyéhez a művészetet hívja segítségül. Tudván, hogy a legmaradandóbb nemzetközi kapcsolatok a kulturális kapcsolatok, a kormányok alaposan megkönnyíthetnék a kultúra dolgát. Az államok kultúrpolitikája azonban még nincsen végiggondolva, mert a politikai osztályok magától értetődőnek tartják azt az elképzelést, hogy ők az adók, a művészek pedig a kapók. Ezért aztán a művészet intézményei felett a fényűzés gyanújának az árnyéka lebeg. A művészek pedig hátramaradnak az érdekharcban, és akkor is folytatják a munkájukat, ha nem tudnak belőle megélni. Ó, Európa! Itt jut a legtöbb emberi mű és történelmi emlék egy négyzetkilométerre. Itt lett a gondolkodó és a gondolkodás legfőbb tárgya. Itt világosodott meg előttünk, hogy az én és a világ nem egy. A tagolt világból nem vágyódunk vissza az örök egyetlen tökéletességbe. Az európai gondolkodás számol a halandóságunkkal, és tiszteli a személyesegyszeri élet méltóságát. Az európai személyiség nem keres menedéket kollektív túlvilágokban, nem transzcendál az államba, birodalomba, nagyvállalatba, viszont növekvő jelentőséget ad az ittlétnek, az egyén földi életének, és nem érez kötelezettséget arra, hogy az e világi földi létet mint siralomvölgyet fogja fel. Megfogalmazzuk magunkat, naplót vezetünk, igazoljuk és bíráljuk magunkat, az eseményeknek írásos nyoma marad. Az európai szöveg- és képörökség birtokában próbáljuk a világ felénk forduló arcát megérteni. Közös irodalmi hőseink vannak, hozzájuk viszonyítjuk magunkat, olyan mitológiában élünk, amelyet a szerzők hagytak ránk. Európában a konzervatív és a radikális egymástól elválaszthatatlan. Nagy ellentmondásainkat műalkotásokban, túlozva ábrázoljuk. A régi kérdéseket mindig új alakban tesszük föl magunknak. Megoldhatatlanok, ez a szép bennük. Az európai érdeklődés fogékony a kisebbségek, népek, egyének titokzatos ízlésére. Az egyik faluban más szokások uralkodnak, mint a másik, szomszédos faluban. Európai a többnyelvű, a több műfajú, a többdimenziós. Itt a szerelmet, az evést, a gazdaságot és a politikát több szó, fejtegetés, idézet, elemzés kíséri, mint másutt. Európa verbális kontinens. Voltaképpen értékközösség. Az új humanizmus az alapvető emberi jogok védelme. Ez a szemlélet konvertibilis, bármilyen nyelvre lefordítható, bármilyen érzékenységet megszólít, az emberi jogok filozófiája keresztülhalad a politikai családokon. Nincs olyan közösség, amely magának igényelhetné a humanizmus megfogalmazásának az előjogát. Humanizmusunk törvénykönyve a világirodalom, és abból szívünkhöz közelebb áll, ami anyanyelvünkön íródott. Ennek a látásmódnak az emberi személy egyetlensége az alapja, amit isteni tulajdonságnak tekinthetünk. A szent és a profán egymásba villan, az irodalomban ezek elválaszthatatlanok. Irodalom? Itt a szerző beszél, minden szaváért felel. Lehet, hogy a művészek mentek el a legmesszebbre abban a vakmerőségben, hogy azt írják, fessék, zenéljék, játsszák, amit nekik a pillanat és a tartós koncentráció sugall. A művészet a valóságban sohasem hasadt úgy szét nemzeti ágakra, csapatokra, mint a politika. A művészet egész történetére a nemzeti határokon átívelő hatások, irányzatok, iskolák és barátságok a jellemzőek. A jelentős művészek távol laktak egymástól, másmás nemzeti környezetben, mégis sok közük volt egymáshoz. Az irodalmak nem háborúztak egymás ellen, és ha egyes írók mégis ezt tették, ez az írástudók árulásának minősíthető, irodalomellenes behódolásnak valamely ideológiai irányzat előtt. A művészek a többségnél valamivel érzékenyebben látják a nagyok esendőségét, s az ügyben az emberi személyt. A regényíró sejti, hogy mit érez az elhagyatottan fekvő sebesült az elnyugvó harcmezőn, halottak és haldoklók között a csillagok alatt, mint például Andrej Bolkonszkij herceg a Háború és békében. Bár a harmadik tekintet ritkán társul parancsolással, de az sem mondható, hogy semmi hatalma sincsen. Azért harmadik, mert van benne empátia valamennyi szereplő iránt. Politikában ez talán az innen is-onnan is tanuló új közép filozófiája, lengéscsillapítás, konszenzusfabrikálás, de senkinek sincsen örökbérlete a centrumban, mivelhogy lendül a hinta, és hol ez, hol az van középen. Mindenfajta konfliktusban tér nyílik a harmadik tekintet előtt. Ez a cselekvés új mezeje, nemzetközi szociális munka nagyban és kicsiben, a tisztánlátás és a segítés összekapcsolása, ez a pár excellence európai kihívás a huszonegyedik században. Európa integrációja nagymértékben nyelvi kérdés, az illetékesek helyében én a kölcsönös nyelvtanulást, és a lingua franca gyanánt használt angol mellett több más nyelv megtanítását szorgalmaznám, és fiatal vendég-nyelvtanárokkal pettyezném tele földrészünket. Általában elég nyelvtudatlanok vagyunk, talán még a nyelvi kisebbségek tagjai a legjobbak közülünk, akik a többségi nyelvet is kénytelenek voltak megtanulni. Meghökkentőnek tartom a nyelvtudatlanság védelmét emberi vagy kisebbségi jogként, noha abszolút jogosnak tartom az anyanyelven tanulás igényét. Valószínű, hogy szülők és iskolák a gyermekeiket még a leginkább tanulóképes korban megforgatni igyekeznek majd Európa különböző nyelvi közösségeiben, mert ez a legkifizetődőbb beruházás. A magyarokat különböző országokban a nyelv tartja össze. Magyar irodalom csak egy van, akárhol is írják, és a nyelvi összetartozás rugalmasabb, kevésbé kizáró és erőszakos nemzeti tudatot eredményez, mint például a vallási. Ezért a magyarok nem egészen józannak látják déli szomszédaikat, akik bár megértik egymás beszédét, mégis egymásnak mentek, és most óvatosan, lassan kezdik egymás irodalmát, közös délszláv irodalmukat előbb csak az egyetemen, majd később a középiskolákban is újra tanítani. Az európai polgárt a maga egyszeri, anyanyelvi valóságában kell tiszteletben tartani. Az ember a legnagyobb lelki mozgásszabadságot az anyanyelv használatában élvezheti, mert abban fesztelenül kinyújtózhat, és mindenféle mozdulatot végezhet. De annak is nagy vonzereje van, ha egyik nyelvről a másikra átváltva, önmagát megtöbbszörözheti. Egyszerre vagyunk vendéglátók és vendégek, országunk nagykövetei, zajlik a transzeurópai viselkedésverseny. Munkahipotézisként abból indulok ki, hogy valamennyi európai állam előbb vagy utóbb az Európai Unió valamilyen szinten társult tagja lesz, aminek jóvoltából megjelenik valami, ami még nem volt: egy újszerű, többszintű nemzet, amelyen belül az egyének szűkebb és tágabb hovatartozásai egymással egyeztethető valóságok lesznek. Kísérleti laboratórium vagyunk, elkészültek az alapok, ránk van bízva, hogy mit építünk rájuk. A jövő kérdése, hogyan válik a különböző nemzetbeli európaiak öntudatának részévé nemcsak az euró, de az európai kultúra is a maga változatgazdagságával. Európa akkor az, ami, ha a tanulás és a minőség kontinense. Az egymástól tanulás mindinkább egyéni, egymagunkban is egész világ vagyunk, és minden gyerekkel újrakezdődik a közösség. Kikísérletezzük az európai dialektikát a nyugati gyorsítás és a keleti lassítás között, megbecsüljük az elévülhetetlen és meghaladhatatlan régi értékeket, a ritkát és a személyest. Megjelenik a gyűjtő új típusa, aki nyelveket, országokat gyűjt, és úgy gondol rájuk, mint a sajátjaira, csak mert az életéből valamennyit azokban töltött. Az a hely a miénk, ahol már jártunk. A folyamat zajlik, keletkezőben van az európai társadalom, s vele egy többemeletes nemzetfogalom, ami annyit jelent, hogy valaki nem kevésbé portugál, német vagy magyar attól, hogy európai. A felnőtt ember rugalmasan tud szűkebb hazájának és a földkerekségnek a polgára lenni, és önmagát már nem más embercsoportokkal szemben határozza meg. Az európai perspektíva csak emlékeztet arra, hogy itt él körülöttünk a földgolyón az egész emberiség. Az ellenfél nem a másik, hanem a saját elménk határa. Nem ő van az utamban, hanem az én eszem kurta. Az irodalom emancipációja aránylag új keletű, néhány évszázados. A szolgálat morálját felváltotta a kutató morálja. A szemlélet önállósodása a legnagyobb szolgálat, amelyet az író a többi embernek tehet. Lehet, hogy a papírkorszaknak vége van, de a szóvilágnak nincsen vége.Konrád György