Népszabadság, 2001. május (59. évfolyam, 101-126. szám)

2001-05-26 / 122. szám

24 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2001. MÁJUS 26., SZOMBAT A tudatalatti folytonossága Szabad töprengés a Herzog-gyűjtemény ürügyén Szigethy András Ha én állam lennék... No de kezdjük az elején. Azazhogy nem lehet pontosan­­tudni, hol is van az eleje, a kezdete annak a történetnek, melynek egyik közbülső fejezeteként Herzog Mór unokája, Martha Nierenberg 1999-ben, New Yorkból beperelte a ma­gyar államot, valamint a Nemzeti Galé­riát és a Szépművészeti Múzeumot. Ah­hoz, hogy - témánkhoz illően szólva - képben legyünk, annyit talán szükséges feleleveníteni, hogy a Herzog család va­gyona 1857 és 1912 között a százötven­szeresére növekedett, mivel igencsak ér­tettek az eredeti tőkefelhalmozáshoz. „Gyapjúkereskedés, malomipar, rész­vény, volt minden, de főként a bankipar.'’ (Székely András, 1999. november 13., Népszabadság) Ebből a vagyonból Herzog Mór Lipót műgyűjtésbe kezdett. Ebből kifolyólag a budapesti Andrássy úti családi palota igencsak hasonlítani kezdett egy múzeumi raktárra. Még sze­rencse, hogy Herzogéknak nem kellett sokáig térdig járni a műkincsekben, firen­zei kegyládák és reneszánsz mellszobrok között, mivel az állam nagylelkűen meg­szabadította Herzog Mór Lipót bárót gyűjteményétől — a magyar parlament ál­tal megszavazott zsidótörvény értelmé­ben. Az állam kézzátevő folytonosságá­nak diszkrét bája jegyében 1945 után az Andrássy út 93-as számú házból belügy­minisztériumi épület lett. Majd egy másik állam nevében a Vörös Hadsereg szak­képzett műgyűjtői a Szovjetunóba szállí­tották a Herzog-gyűjtemény szebbnél szebb darabjait. Mravik László művé­szettörténész, aki a Szovjetunióba hurcolt műtárgyak hazakerüléséért felelős szak­mai testület vezetője volt a rendszerválto­zás után, jelen sorok szerzőjének beszá­molt arról, hogy a háború után Szovjet­unióba szállítandó műkincsekről előre ki­dolgozott, részletes tervvel rendelkeztek a korabeli műgyűjtő alakulatok. Az álta­luk elszállított és raktározott kincsek java része ma is megtekinthető a Grabar Restaurációs Intézetben. Így elmondható, hogy a Herzog család ma egyszerre tart állandó — meglehetősen zártkörű - kiállí­tást Moszkvában, és nyilvánost Budapes­ten, a Szépművészeti Múzeumban, ahová jó néhány kép 1950 és 1954 között az ál­lam jóvoltából valahogy „leltári felvételt nyert”. Természetesen jogszerűen, mivel­hogy korabeli bírósági ítélet rendelkezett így-Bírósági ítélet rendelkezett arról is, 2000 novemberében, hogy a magyar köz­­gyűjtemények tíz képet szolgáltassanak vissza a Herzog-örökös Martha Nieren­­bergnek.’Az első fokon meghozott bíró­sági ítélet hallatán felbuzdulva jelentette ki a Budapestre érkező Martha Nieren­berg egy előkelő szálloda halljában tartott sajtóbeszélgetésen, hogy „a magyar bíró­ság szabad és független” - hiszen a ma­gyar állam ellen magánszemély nemcsak pert indíthat, de meg is nyerhet. A Herzog-örökös magyar ügyvédje, Varga Tamás pedig ugyanekkor mondta azt: „a tulajdonos maximálisan betartja a jogsza­bályokat”, amivel Martha Nierenberg je­lezni kívánta, hogy nagyon is jól tudja, mi vonatkozik a védett műtárgyakra, és azzal is tisztában van, hogy a magyar ál­lamnak elővásárlási joga van a per tár­gyát jelentő képekre. A rendszerváltozás utáni jogállam jog­polgára jogosan sóhajtott fel: íme, ez a mi államunk. Elegáns, nagyvonalú és jog. Mármint állam. És mi történik mindezek után? A ma­gyar állam fellebbezett az elsőfokú ítélet ellen. Ha én állam lennék - az állam én vagyok? -, nem fellebbeztem volna. Sok okból. És nem is elsősorban azért, mert rossz hírünk­kel a világban, ha például a The Wall Street Journal azt írja, hogy Ma­gyarország esetében „nem érvényesül az a világszerte ismert szabály, hogy a vitat­ható módon megszerzett kulturális javak visszaszolgáltatása erkölcsi kötelezett­ség”. És még olyasmiket is, hogy a ma­gyar állam tulajdonképpen időhúzásra játszik, azt remélve, hogy a Herzog-örö­­kösök elhalnak. Erre persze lehet azt mondani, hogy jaj, dehogy! Csúnya New York-i üzleti körök újságja, hogy tetszik ilyesmiket feltételezni? A fellebbezés után 2002-re tűzte ki a tárgyalást a legfelsőbb bíróság. Közben Varga Tamás ügyvéd kérelmét - aki sür­gősségi indítványt adott be az ügyben - elutasították. Hát igen, eléggé közismert a bíróságok túlterheltsége Magyarorszá­gon. Persze ettől függetlenül nem jó olyasmiket olvasni, amiket a The Wall Street Journal ír, de mint már említettem volt, nem ezért nem fellebbeztem volna mint állam az elsőfokú ítélet ellen. Már­mint ha az lennék, aki nem vagyok, te­hát állam. Szóval azért nem fellebbez­tem volna, hanem látványosan és hango­san peren kívüli megegyezésre töreked­tem volna Martha Nierenberggel, hogy tudassam az államok nagy közösségével - egyebek között az Európai Unióval is, ahová olyannyira igyekszem -: nem va­gyok tudathasadásos. Magyarul elme­­kórtani eset. Mert így mint állam, annak látszom. A magyar állam ugyanis ezzel a nem túl elegáns bírósági hercehurca­gesztussal azt a látszatot keltheti, hogy látens jogfolytonosságot vállal nemcsak a közgyűjteménybe beleltáro­zó kommunista állammal, nemcsak a zsidótörvényes, majd zabráló múlttal, de ami ettől még távolabbi és mélyebb ere­detre utal: az ideologikus, akár őskom­munistának is tekinthető proudhoni elv­vel, miszerint „a magántulajdon lopás”. Rémlik, hogy a közelmúltban erre a té­zisre (is) hivatkozva mintha történt volna egy és más ezen a veszélyes vidéken, amelyet egyesek mániákusan Középnek, egyben Keletnek, de — ki tudja, miért, mi­ért nem — mégiscsak Európának hívnak. S miközben éltanulóként építjük­­ hol szocialista kormánnyal, hol önmagát pol­gári jobbközépként meghatározóval - a magántulajdon szentségén alapuló euró­pai kapitalizmust, ha vissza kellene adni eredeti tulajdonosának egy Cézanne-t, egy Manet-t, egy Gauguint, rögtön nem szentség a magántulajdon. Magasabb rendű a közösségi (állami-nemzeti) tulaj­don. Még akkor is, ha az állam Alkot­mánybírósága a 21/1991-es határozatá­ban azt mondja, hogy a műkincseknek az eredeti tulajdonosoknál van a helyük. Akkor miért nem kerülnek oda? A dolog lényegét tekintve nincs másról szó, mint arról, hogy a rendszerváltozás utáni állam, amely tudatos énjében­ úgy tekint önmagára, mint amely minden ed­digi történelmi ballépésével leszámolt, megtagadta a jogtipró elődöket - azért is hozta létre egyebek között az Alkot­mánybíróságot, hogy legyen hivatalos legfőbb őre a jogállami berendezkedés­nek -, úgy gondolja, hogy rá nem vonat­kozik az említett alkotmánybírósági hatá­rozat. Továbbá úgy gondolja, hogy ő mégiscsak különb, mint egy magánsze­mély, egy magántulajdonos. Ha nem így gondolná, akkor nem fellebbezett volna az elsőfokú ítélet ellen, melynek indoklá­sában Németh László bíró egyértelműen igazolni látta, hogy a Herzog-örökös a képek kizárólagos tulajdonosa. Ennek el­lenére és a már említett alkotmánybírósá­gi határozat ellenére az állam jogi képvi­selője fellebbezett. Ez a fellebbezés kép­letesen szólva nem más, mint az állam történelmi tudatalattijában rejtőzködő zűrzavar. Szenilis államunk van. Vagy leg­alábbis e konkrét ügyben annak látszik. Ráadásul kicsit nehézfejűnek és osto­­bácskának is. Merthogy a Herzog­­örökös tisztában van azzal - mint ügy­védje útján jelezte is—, hogy milyen jog­szabályok vonatkoznak a védett műtár­gyakra, nem lehet őket kivinni az or­szágból. Minden bizonnyal nem lett vol­na túlságosan nehéz megegyezni a Herzog-örökös Martha Nierenberggel. Lehetséges, hogy egészen kis nagyvona­lúság és elegancia - ami az államból hiányzik - kellett volna hozzá. De hát honnan is venné ezt az elegan­ciát és nagyvonalúságát a mi államunk? Hiszen politikusaiból, akik az ő gúnyáját viselik, mindkét tulajdonság hiányzik. Bár ez a tulajdonság semmilyen EU- csatlakozási kódexben­ nincs lefektetve, előbb-utóbb mégiscsak illene elsajátítani. Bronz Satyr a Herzog-gyűjteményből. Csak arkhív dokumentumokból ismert FORRÁS: MRAVIK LÁSZLÓ SACCO DI BUDAPEST A világ emlékei Magyarországon Buda egyik legszebb parkjában áll az az emlékmű, amelyet 1974-ben az ecuadori Quitó vezetése adományozott a ma­gyar fővárosnak. A bronz mellszobor Eugenio Espejot (1747—1795), az amerikai kontinens függetlenségi törekvésé­nek első megfogalmazóját és hirdetőjét ábrázolja. Apja indán, anyja mulatt, ő maga tehát kreol volt. Ez óriási hátránynak számított, ám tehetségének és munkabírásának köszönhetően magasra emelkedett a társadalmi ranglétrán: ő volt az első qui­­tói újság, a Las Primidias de la Cultura de Quito alapító szer­kesztője, a jezsuiták kiűzetése után közkönyvtárrá lett quitói bibliotékának pedig első igazgatója. Espejo a latin-amerikai spanyol gyarmatok egyik legműveltebb, legolvasottabb embe­re volt, irodalmár, kritikus, újságíró, ügyvéd és orvos egy sze­mélyben. Kortársai csak úgy hívták: El Sabio (A Tudós). Az ecuadori szabadsághős a gyarmatoknak a spanyol uralom elle­ni egyidejű fellázadását, a köztársasági államforma bevezeté­sét tartotta az egyetlen megoldásnak. A Spanyolországtól va­ló elszakadásnak azonban nemcsak élharcosa volt, de hősi ha­lottja is­ börtönben végezte.­­Budapest - ugyancsak 1974-ben - egy ember nagyságú Petőfi-szoborral viszonozta a quitóiak gesztusát. A bronz em­lékmű az ecuadori főváros központjában, a Magyar Köztársa­ság utcájának (Calle República de Hungría) sarkán áll, nemze­ti ünnepeinken a helyi kis létszámú magyarság itt helyezi el virágait.] A világban méltánytalanul kevéssé ismert ecuadori hazafi budapesti szobrát a kilencvenes évek közepén színesfém-tol­vajok ellopták, a főváros azonban újraöntette, és az idén ta­vasszal ismét felállíttatta a régi helyen. F. J. Gy. Budapest/V­árosmajor Eugenio Espejo szobrát Szilágyi Bernadett készítette - Pe­tőfi emlékműve Quitóban fotó:domaniczkytivadar A harmadik tekintet Folytatás a 21. oldalról Mi tartja össze Európát? Leginkább a kultúra és benne a művészetek. A tőke és a tudomány a jövő felé mosolyog, és amerre csak tud, szertefolyik. Az ember kötődése a múltjához, lakóhelyéhez a művészetet hívja segítségül. Tudván, hogy a legmaradandóbb nemzetközi kapcsolatok a kulturális kapcsolatok, a kormányok alaposan megkönnyíthetnék a kultúra dolgát. Az államok kultúrpoli­tikája azonban még nincsen végiggon­dolva, mert a politikai osztályok magá­tól értetődőnek tartják azt az elképzelést, hogy ők az adók, a művészek pedig a ka­pók. Ezért aztán a művészet intézményei felett a fényűzés gyanújának az árnyéka lebeg. A művészek pedig hátramarad­nak az érdekharcban, és akkor is folytat­ják a munkájukat, ha nem tudnak belőle megélni. Ó, Európa! Itt jut a legtöbb emberi mű és történelmi emlék egy négyzetkilomé­terre. Itt lett a gondolkodó és a gondol­kodás legfőbb tárgya. Itt világosodott meg előttünk, hogy az én és a világ nem egy. A tagolt világból nem vágyódunk vissza az örök­ egyetlen tökéletességbe. Az európai gondolkodás számol a halan­dóságunkkal, és tiszteli a személyes­egyszeri élet méltóságát. Az európai személyiség nem keres menedéket kol­lektív túlvilágokban, nem transzcendál az államba, birodalomba, nagyvállalat­ba, viszont növekvő jelentőséget ad az ittlétnek, az egyén földi életének, és nem érez kötelezettséget arra, hogy az e vilá­gi földi létet mint siralomvölgyet fogja fel. Megfogalmazzuk magunkat, naplót vezetünk, igazoljuk és bíráljuk magun­kat, az eseményeknek írásos nyoma ma­rad. Az európai szöveg- és képörökség birtokában próbáljuk a világ felénk forduló arcát megérteni. Közös irodalmi hőseink vannak, hozzájuk viszo­nyítjuk magunkat, olyan mitológiában élünk, ame­lyet a szerzők hagytak ránk. Európában a konzer­vatív és a radikális egy­mástól elválaszthatatlan. Nagy ellentmondásainkat műalkotásokban, túlozva ábrázoljuk. A régi kérdé­seket mindig új alakban tesszük föl magunknak. Megoldhatatla­­nok, ez a szép bennük. Az európai ér­deklődés fogékony a kisebbségek, né­pek, egyének titokzatos ízlésére. Az egyik faluban más szokások uralkodnak, mint a másik, szomszédos faluban. Európai a többnyelvű, a több műfajú, a többdimenziós. Itt a szerelmet, az evést, a gazdaságot és a politikát több szó, fej­tegetés, idézet, elemzés kíséri, mint má­sutt. Európa verbális kontinens. Volta­képpen értékközösség. Az új humanizmus az alapvető embe­ri jogok védelme. Ez a szemlélet kon­vertibilis, bármilyen nyelvre lefordítha­tó, bármilyen érzékenységet megszólít, az emberi jogok filozófiája keresztülha­lad a politikai családokon. Nincs olyan közösség, amely magá­nak igényelhetné a humanizmus megfo­galmazásának az előjogát. Humanizmu­sunk törvénykönyve a világirodalom, és abból szívünkhöz közelebb áll, ami anyanyelvünkön íródott. Ennek a látás­módnak az emberi személy egyetlensé­­ge az alapja, amit isteni tulajdonságnak tekinthetünk. A szent és a profán egy­másba villan, az irodalomban ezek elvá­laszthatatlanok. Irodalom? Itt a szerző beszél, minden szaváért felel. Lehet, hogy a művészek mentek el a legmesszebbre abban a vakmerőségben, hogy azt írják, fessék, zenéljék, játsszák, amit nekik a pillanat és a tartós koncent­ráció sugall. A művészet a valóságban sohasem hasadt úgy szét nemzeti ágak­ra, csapatokra, mint a politika. A művé­szet egész történetére a nemzeti határo­kon átívelő hatások, irányzatok, iskolák és barátságok a jellemzőek. A jelentős művészek távol laktak egymástól, más­más nemzeti környezetben, mégis sok közük volt egymáshoz. Az irodalmak nem háborúztak egymás ellen, és ha egyes írók mégis ezt tették, ez az írástu­dók árulásának minősíthető, irodalomel­lenes behódolásnak valamely ideológiai irányzat előtt. A művészek a többségnél valamivel érzékenyebben látják a na­gyok esendőségét, s az ügyben az embe­ri személyt. A regényíró sejti, hogy mit érez az elhagyatottan fekvő sebesült az elnyugvó harcmezőn, halottak és hal­doklók között a csillagok alatt, mint pél­dául Andrej Bolkonszkij herceg a Hábo­rú és békében. Bár a harmadik tekintet ritkán társul parancsolással, de az sem mondható, hogy semmi hatalma sincsen. Azért har­madik, mert van benne empátia vala­mennyi szereplő iránt. Politikában ez ta­lán az innen is-onnan is tanuló új közép filozófiája, lengéscsillapítás, konszen­­zusfabrikálás, de senkinek sincsen örök­bérlete a centrumban, mivelhogy lendül a hinta, és hol ez, hol az van középen. Mindenfajta konfliktusban tér nyílik a harmadik tekintet előtt. Ez a cselekvés új mezeje, nemzetközi szociális munka nagyban és kicsiben, a tisztánlátás és a segítés összekapcsolása, ez a pár excel­­lence európai kihívás a huszonegyedik században. Európa integrációja nagymértékben nyelvi kérdés, az illetékesek helyében én a kölcsönös nyelvtanulást, és a lingua franca gyanánt használt angol mellett több más nyelv megtanítását szorgal­maznám, és fiatal vendég-nyelvtanárok­kal pettyezném tele földrészünket. Álta­lában elég nyelvtudatlanok vagyunk, ta­lán még a nyelvi kisebbségek tagjai a legjobbak közülünk, akik a többségi nyelvet is kénytelenek voltak megtanul­ni. Meghökkentőnek tartom a nyelvtu­datlanság védelmét emberi vagy kisebb­ségi jogként, noha abszolút jogosnak tartom az anyanyelven tanulás igényét. Valószínű, hogy szülők és iskolák a gyermekeiket még a leginkább tanuló­képes korban megforgatni igyekeznek majd Európa különböző nyelvi közössé­geiben, mert ez a legkifizetődőbb beru­házás. A magyarokat különböző országok­ban a nyelv tartja össze. Magyar iroda­lom csak egy van, akárhol is írják, és a nyelvi összetartozás rugalmasabb, ke­vésbé kizáró és erőszakos nemzeti tuda­tot eredményez, mint például a vallási. Ezért a magyarok nem egészen józannak látják déli szomszédaikat, akik bár meg­értik egymás beszédét, mégis egymás­nak mentek, és most óva­tosan, lassan kezdik egy­más irodalmát, közös dél­szláv irodalmukat előbb csak az egyetemen, majd később a középiskolák­ban is újra tanítani. Az európai polgárt a maga egyszeri, anyanyel­vi valóságában kell tiszte­letben tartani. Az ember a legnagyobb lelki mozgás­­szabadságot az anyanyelv használatában élvezheti, mert abban fesztelenül ki­nyújtózhat, és mindenféle mozdulatot végezhet. De annak is nagy vonzereje van, ha egyik nyelvről a másikra átváltva, önmagát megtöbbszörözheti. Egyszerre vagyunk vendéglátók és vendégek, országunk nagykövetei, zajlik a transzeurópai vi­selkedésverseny. Munkahipotézisként abból indulok ki, hogy valamennyi európai állam előbb vagy utóbb az Európai Unió valamilyen szinten társult tagja lesz, aminek jóvol­tából megjelenik valami, ami még nem volt: egy újszerű, többszintű nemzet, amelyen belül az egyének szűkebb és tá­­gabb hovatartozásai egymással egyez­tethető valóságok lesznek. Kísérleti la­boratórium vagyunk, elkészültek az ala­pok, ránk van bízva, hogy mit építünk rájuk. A jövő kérdése, hogyan válik a külön­böző nemzetbeli európaiak öntudatának részévé nemcsak az euró, de az európai kultúra is a maga változatgazdagságá­val. Európa akkor az, ami, ha a tanulás és a minőség kontinense. Az egymástól tanulás mindinkább egyéni, egyma­­gunkban is egész világ vagyunk, és min­den gyerekkel újrakezdődik a közösség. Kikísérletezzük az európai dialektikát a nyugati gyorsítás és a keleti lassítás között, megbecsüljük az elévülhetetlen és meghaladhatatlan régi értékeket, a rit­kát és a személyest. Megjelenik a gyűjtő új típusa, aki nyelveket, országokat gyűjt, és úgy gondol rájuk, mint a saját­jaira, csak mert az életéből valamennyit azokban töltött. Az a hely a miénk, ahol már jártunk. A folyamat zajlik, keletkezőben van az európai társadalom, s vele egy több­­emeletes nemzetfogalom, ami annyit je­lent, hogy valaki nem kevésbé portugál, német vagy magyar attól, hogy európai. A felnőtt ember rugalmasan tud szűkebb hazájának és a földkerekségnek a polgá­ra lenni, és önmagát már nem más em­bercsoportokkal szemben határozza meg. Az európai perspektíva csak emlé­keztet arra, hogy itt él körülöttünk a földgolyón az egész emberiség. Az el­lenfél nem a másik, hanem a saját el­ménk határa. Nem ő van az utamban, ha­nem az én eszem kurta. Az irodalom emancipációja aránylag új keletű, néhány évszázados. A szolgá­lat morálját felváltotta a kutató morálja. A szemlélet önállósodása a legnagyobb szolgálat, amelyet az író a többi ember­nek tehet. Lehet, hogy a papírkorszak­nak vége van, de a szóvilágnak nincsen vége.Konrád György

Next