Népszabadság, 2001. július (59. évfolyam, 152-177. szám)

2001-07-14 / 163. szám

NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2001. JÚLIUS 14., SZOMBAT ________Könyv________ Vérnősző barom Nádasdy Ádám lefordított négy Shakes­­peare-darabot színházi megrendelésre. Nádasdy nyelvtudós és nyelvművész. Fö­lényes tanára a nyelvnek (nyelveknek) és fölényes mívelője. Olyan sokat tud, hogy képes érthetően kifejteni tanításait. S oly mélyen ismeri anyanyelvét, hogy költé­szete nem híres szavakból szerveződik: a köznapi nyelvben mutatja föl a költésze­tet. A tudós és a költő ünnepien találko­zott Shakespeare-tolmácsolásaiban. Nádasdy úgynevezett színházi gyerek. Az egyik legnagyobb múltbéli színházi rendező és színházi tudásra provokáló pedagógus fia. Színházba beleszületésé­­nek hozadéka a négy Shakespeare-mű le­fordításánál akként válik hasznára, hogy értelmezi is a tragédiákat és vígjátékokat. Értve ezen, hogy nem csupán az angol fi­lológus és a magyar költő írja a verseket, hanem egy képzeletbeli előadást okos ih­lettel elképzelő színházi ember. (Valósá­gos örömforrás a kötetben a sok tudós szerzői jegyzet, eligazítás, burkolt rende­zői utasítás). Számításba veszi, hogy a shakespeare-i verseket színészeknek el kell nyilvánosság előtt mondaniuk, és a verseket nézőknek az előadás villámfé­nyénél be kell fogadniuk. Nádasdy hallja, amit leír. Színészszájról nézőként is visz­­szahallja a szavakat, sorokat, bölcselme­ket, szóképeket, szójátékokat. Vagyis színházi működésre alkalmasak fordítá­sai. Segít megrendezni a drámákat. A rendezők he­lyett ugyan mégsem vé­gezheti el a színházi mun­ka egészét. Nem volna tel­jesen ésszerűtlen, ha rábír­nák valamelyik fordítása színpadra állítására. A lefordított négy dráma a Tévedések vígjátéka, A makrancos hölgy és az Arany János két fordítás­remekével versengő Szent­­ivánéji álom, valamint a Hamlet. A négy dráma le­fordításáról továbbiakban nem számol be az írás, lé­vén a Népszabadság napi­lap. Előfizetői és példá­nyonkénti vásárlói nem an­gol filológusok. Lehetet­lenség telefon­oskodni ha­sábjait, és részletkérdésekkel megterhelni az olvasót. Csupán egyetlen sorról ejte­nénk szót, Hamlet nagybátyjának, a trón­bitorló Claudiusnak jellemzéséről. A királyfi atyjának szelleme mondja az őt meggyilkoló testvéréről Nádasdy for­dításában: „A vérfertőző, szemérmetlen állat!” Aranynál másként szólt. S nemze­dékem színházjáról is aranyul hallják: „Az, a parázna, vérnősző barom!” Indulatosabb. Fájdalmasabb. Harag­­vóbb. Fröcskölőbb. Olyan szenvedély mondatja az öreg király kísértetével ezt, ami indokolja nyughatatlan visszatérését odaátról. Hogy mit jelent a vérnősző ba­rom, az természetesen kiolvasható a Shakespeare-kiadások jegyzetei közül. De sosem kellett kikeresnem kamasz ko­romban, mert a Nemzeti Hamletjében Ju­hász József játszotta Claudiust. Dúlt, vér­mes férfiúként olyannak hatott, akinek kövér ujjai vörösborban pancsoltak, ha csak nem kiontott életek elfolyó vérétől piroslottak. Dús embernek látszott. Pa­zarló nagyvonalúsága magától értetődő volt. Gyöngyöt dobott a boros kupába Hamletre üríteni a fényűzővé tett italt. Juhász azon idén játszotta Hamletben a királyt, amikor a nemzeti hármas szerep­­osztásban hozta ki a tragédiát. Annyi szí­nésze volt a társulatban, valamennyi sze­repet három, egyenértékű megvalósítóra tudta rábízni. Nemcsak három Hamlet, három Ophélia, három Claudius volt, ha­nem három Voltimand és három Osrick is. Juhász széles tudású színész volt. Bo­­hó vígjátéki szerepeit mostanában sokan láthatják régi filmeken. De a Csongor Balgájától Illyés Dózsájának Báthoryjá­­ig, A fösvény Harpagonjától a Hamlet ki­rályáig terjedt hiteles megjelenése. Neve kikopott. Sokáig nem idézte senki. Kana­dában halt meg. Egy mosodában talált ál­lásra. Elmenekült 1956-ban. Félelmében ment el. 1945 után meghurcolták. Igazta­­lanul megvádolták az igazolóbizottsági eljárásokat saját pályájuk megfényezésé­­re és alantas bosszúkra felhasználó, rossz jellemű, szerepirigy pályatársai. Évekig vándorcirkusznál dolgozott bohócként. Miskolcon visszakerült a színpadra. El­játszotta Tartuffe címszerepét. S a Nem­zeti igazgatójában akadt annyi vagányság, hogy a pecsétes káderlapú szí­nészt visszaszerződtesse a Nemzetihez. Ismerte ké­pességeit. Egyazon idő­ben jártak az akadémiára. S egy időben még albérle­ti egytársak is voltak. Juhásznak hatalmas könyvtára volt. Benne an­gol kötetek is. A nézőtér­ről dúvadnak festett. Pe­dig búvárlotta az irodal­mat szerepeihez. Persze, nem a hozzáolvasástól let­tek alakításai olyan erősek és meggyőzőek. Kevélyen uralkodott Dánia népe fe­lett. Megvert állatként fo­hászkodott imazsámolyán bűnbocsánatért. Bármeny­nyire bonyolultnak mutatta is a gyilkos, házasságtörő trónbitorlót: bűn szaglott körülötte a színpadon. Bujának látszott. Minden aljasságra képesnek. Önző életél­vezője volt a hatórás Hamletnek. Juhász József Claudiusát látván sosem kellett a jegyzethez folyamodni: tudható volt, mit tesz az, vérnősző. Leguralkodóibb pilla­nataiban is vérnősző baromnak látszott. Nádasdy Ádám új Hamletje ezt a vér­nősző barmot elvette. A „vér­fertőző, sze­mérmetlen állat” tagadhatatlanul első hallásra is megérthető. Világos beszéd. Célba futó színpadi verssor. A vérnősző barom homályos. Régiesen rozsdás szó. Nem is rozsda van rajta, hanem az orozva ontott áldozatok vére. S a királyné vére is. Buja, titokzatos. M. G. P. Magvető Kiadó Budapest, 2001. 528 oldal, 2990 forint Magyar múzsa az olasz költő sírján Petőfi-szobrot avatnak a szicíliai Nótában Feltehetőleg németül került a szicíliai Notában élő Giuseppe Cassone kezébe Petőfi verseskönyve, amely annyira meg­ragadta, hogy eredetiben is tanulmányoz­ni kezdte. Így adódott, hogy az 1900-as évek legelején megjelentette Petőfi verse­inek olasz fordítását. Az elmúlt években Kiskőrös városá­nak önkormányzata szabadtéri szoborga­lériát állított fel azoknak a költőknek a portréjából, akik Petőfi Sándor verseiből a legszebb műfordításokat készítették szerte a nagyvilágon. Miután e jeles gyűj­temény tagja lett a szicíliai Giuseppe Cassone is, hamarosan felmerült az ötlet: mi lenne, ha a szicíliai település viszon­zásként Petőfi-szobrot emelne Notóban? A gondolat megvalósításáért ugyan sokat tett Hubay Miklós író és Roberto Ruspan­­ti, ismert olasz Petőfi-kutató, de anyagi forrásokat ők sem tudtak keríteni. Csak az utóbbi időben, a Magyar Mil­lennium nemzetközi ünnepségsorozata teremtett újabb alkalmat a terv megvaló­sítására. A millenniumi kormánybiztos­ság mecénásnak ajánlkozott, a Római Magyar Akadémia vállalta a szervező­­munkát, Csíkszentmihályi Róbert szob­rászművész pedig mészkőből megfarag­ta Petőfi ritkán látható, morcos-mokány szoboralakját. Most szombaton Várhegyi Attila, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériu­mának államtitkára avatja fel a szobrot Notóban, s a megemlékezésen ott lesz mindenki, aki segítette a több évvel ez­előtti ötlet megvalósítását. Hubay Miklós drámaíró, a Magyar PEN-klub elnöke, Roberto Ruspanti, az udinei egyetem ta­nára és Ratzky Rita, a Petőfi Irodalmi Mú­zeum főigazgatója ünnepélyesen emlé­keznek meg a magyar és az olasz költő­ről. Cassone sírjának megkoszorúzása közben felelevenítenek majd egy epizó­dot, amelyet még a Petőfi-kutatók közül is viszonylag kevesen ismernek. Kiderült ugyanis, hogy Cassone Petőfi-kötetének olasz fordítása Budapesten, úgy 1906 tá­ján kezébe került egy magyar tanárnőnek, Hirsch Margitnak. A szép olasz fordítás olyannyira megtetszett neki, hogy elra­gadtatott levelet írt a számára ismeretlen Cassonénak. De minthogy öt-hat nyelven kiválóan beszélt, a levelet tökéletes olaszsággal szerkesztette. Ami viszont a szicíliai költőt ejtette ámulatba, s vála­szolt neki. A levélváltás a következő négy évben, Cassone 1910-ben bekövet­kezett haláláig rendszeres maradt, s a két ember, anélkül, hogy valaha találkoztak volna, érzelmileg is közel került egymás­hoz. A levelekből Ruspanti professzor Lettere a Margit címmel vaskos kötetet válogatott össze, s a magyar tudományos könyvek megjelentetése terén elévülhe­tetlen érdemeket szerzett Rubbettino ki­adónál meg is jelentette. A szombati szoboravatás kellemes meglepetése lesz, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója magával hozta Cassone magyar múzsájának portréját - a korabeli fénykép porcelánra kivetített mását -, amelyet ünnepélyesen elhe­lyeznek a szicíliai költő sírján. Róma, 2001. július Seres Attila Százhetven év ragyogás A sarokterem a legszebb. Szürke falain a törékeny aranystukkó oly elegánsan hat, mint nagyon finom szürke atillán a feke­te zsinórozás, mintha nem is arany vol­na. A mennyezet alatt aztán pazar meda­lionokban pazar hangszerek, harsonák reliefje, itt már feszeng az aranyozás, a félpillérek fejezetei pedig úgy ragyog­nak és olyan dúsak, mint gárdaezredi egyenruhán az épülettek. A két vörös terem inkább feminin. Se­­lyemdamaszt tapétájuk, selyemdamaszt függönyeik mágnásasszonyokra emlé­keznek, a klasszicizmusnál egy fél kor­szakkal pompakedvelőbb időkre is, de legalábbis nagyon élveteg férfi lakókra; a kelme málnaszín alapján a szőtt fehér minták ezüstnek látszanak. A díszterem márvány kandallóját szá­mon tartja a művészettörténet, de az első terem falmárványozása sem hat­­almi­nak, előtte a sötétzöld közlekedő ünne­pélyes, a díszlépcsőház pedig megújítva maga a pasztellszínű magyar reformkor. Példásan állították helyre a Károlyi­palota főtraktusát, ez a látogató megha­tározó élménye, végre nem sajnáltak tükröt, aranyozást, kárpitot és művészet­­történeti illetékességet a régen esedékes rehabilitációhoz. Végre ismét palota egy palota, amelynek nyolcvan éve elkonfis­­kálták az arisztokratizmusát, végre is­mét klasszicizmusunk emléke (s nem emlékezete), olyan, ahogyan 1831-32- ben eltervezhették. Talán nem is mutat­kozna annyira újsütetűnek az a magán­­gyűjtemény, amelyet a nyolc teremben most bemutatnak, ha a színhely nem volna ily pompásan történelmi. Eisen­­berger Jenő bécsi kollekciója a jelek sze­rint arra törekszik, hogy felsorakoztassa az akadémizmust követő száz év osztrák festészetét, s valamelyest a magyart is, amabban Arnulf Rainerig, ebben Bálint Endréig haladva. Nemes, de elérhetetlen cél. Nem az a legfőbb baja, hogy isko­lás, hanem az, hogy magángyűjtő szá­mára nem megvalósítható. Múzeumok dolga egy nemzet, több nemzet művé­szetének minden korszakát, iskoláját és géniuszát kézikönyv-következetesség­gel bemutatni, de abban a mögöttünk lé­vő tizenkét esztendőben, amióta Eisen­­berger Jenő műgyűjtő, ezt mégoly gaz­dag és mégoly tudós múzeumok sem tudták volna a semmiből megcsinálni. A főművek foglaltak, a mesterek nincse­nek a piacon, ha mégis, egy államkincs­tár is kevés volna már a megvásárlásuk­hoz­­ azon a terepen, ahol az Eisenber­­ger-gyűjtemény művészettörténetet akar írni, ezt kétszáz-négyszáz évnyi előny­nyel végzik a közgyűjtemények. A kuriózus kiállítás a helyzetnek megfelelő: néhány jelentős mű, nagyon sok mérsékelten jelentős festő, nagy folytonossági hiányok és néhány köz­hely. Komolyan véve a felajánlott idő­rendi koncepciót, a tizenkilencedik szá­zadi osztrák fejlődésrajz Schindlerrel in­dul, de úgy fejeződik be, hogy nem lát­szik a tobzódó Makart és a mélyen hall­gató Romako. A rákövetkező század­előn nincsen Klimt-kép (csak két ceru­zavázlat), nincsen Schiele és nincsen Kokoschka (legalábbis festmény, hadi­tudósító-grafika van három). Az első hatvan év magyar tananyaga még szaka­dozottabb: Schindler példáján hiába ke­resnénk Mészölyt, Paál Lászlót vagy Munkácsyt, nincsen Ferenczy, Réti, Hollósy, a Nyolcak-korszakról nem is beszélve. Pettenkoffent az Alföld-festé­szet megalapítójaként ünnepli az osztrák rész, de nincsen egyetlen Tornyai, Kosz­­ta, Rudnay, Nagy István, mutatóban sem. A Greshamnek nyomát sem látni, Derkovitsnak különösen nem, a két vi­lágháború közötti korszakot azok a Scheiber- és Kádár Béla-darabok képvi­selik, amelyeken húsz éve extázisba jött magyar gyűjtőik már tíz esztendeje túl­adtak. A kölcsönösség jegyében hiány­zik a háborúk közötti korszak nálunk va­lóban ismeretlen osztrák festészete is, ez azért feltűnő, mert méltányosabban ka­pott figyelmet a negyvenöt utáni ottani piktúra. Nálunk a közelmúltat egy-egy Gyarmathy, Vajda Júlia és Bálint képvi­seli. Bálint szabálytalan falapra festett kompozíciója remekmű. A jó művek nyomába eredvén, és ked­vükért elhagyván a reménytelen szerel­met, a művészettörténetet, barátságo­sabb élményeink lesznek. Pettenkoffen szolnoki rovására valóban szívmelenge­­tően őszinte, és valóban alkalmas a ha­gyományosan nem szoros osztrák-ma­gyar festészeti kapcsolatok szimbolizá­­lására. Való igaz az is, hogy a művelt magyar nagyközönség most fogja meg­tudni, hogy Emil Jakob Schindlernek nem az a legfőbb művészettörténeti ér­deme, hogy ő nemzette Alma Mahlert, hanem az, hogy érzékeny festő volt. (Cárl Mollnál már jóval többet nyom a latban, hogy ő nevelte fel az árvát.) Kokoschka három munkája közül (nem a sokszoros múzsa említése, hanem a minőség bakugrásai indokolják, hogy ő következzen) egy hűvös isonzói tájkép valóban mélyebb harctéri kréta-papír­­feljegyzésnél, s végül Rainer sötét kom­pozíciója, Wotruba két akvarellje jelzi, hogy milyen nevekkel és milyen minő­ségekkel szeretné a ma­gángyűjtemény megírni az osztrák festészettörté­netet. Perlmutter Izsák két szép tengeri képe bizo­nyítja, hogy nem egy mű­­ves festő, hogy nemcsak Besztercebánya főterét tudta impresszionisztikus jókedvvel és talentummal megfesteni - ilyen igazsá­gokat kellene egy bátran elfogult, iskolás felada­tokra fittyet hányó magángyűjtemény­nek felfedeznie. A magyar oldalon még egy finom, tenyérnyi Fényes Adolf, két Vaszary, három Rippl-Rónai (közülük egyet hamisnak ítélt évekkel ezelőtt a legjobb magyar­ Rippl-szakértő), egy Czóbel és egy nagyon érdekes Tihanyi­absztrakció érdemel figyelmet. Kevés. Kevés az osztrák-magyar fes­tészet száz évének bemutatásához, ke­vés a kiállításra aggatott állami és ideo­lógiai dekorációkhoz, kevés az újraara­nyozott arisztokratikus légkörhöz - Es­terházy herceg nem így gyűjtött, de tu­dunk néhány Károlyi grófról is. Ám leg­inkább ahhoz kevés, hogy igazi magán­­gyűjteményt lásson a közönség: igazit, azaz személyeset, koncentráltat, elfo­gultat, tanulságosat, egyedit. Önállót. Önállóság híján egy magángyűjtemény végképp privát ügy marad, s ha pártfo­golva mégis kilép a nagy nyilvánosságra, védtelen lesz. Az Eisenberger-gyűjtemény itteni be­mutatását egyebek között egy társadal­mi lesterjakabnak, egy történelmi fordí­tási hibának köszönheti. Elterjedt - el­terjesztették -, hogy a kiállítás valami­képpen a keresztény-zsidó megértés szimbóluma. Ebből ugyan nem sok lát­szik a műveken, de némi utánagondolás árán a talány megfejthető. A gyűjtő ugyan vallomása szerint nem vallásos zsidó, ámde valóban a históriai görcs feloldását szolgálta, hogy ezt a gyűjte­ményét (vagy gyűjteménye egy másik részét) tavaly bemutatták Bécs római katolikus székesegyházi és egyházme­gyei múzeumában, a legendás bécsi bí­boros inaugurációjával. A budapesti helyszín ugyan egyházi institútum he­lyett főrendi palota lett, az augur pedig kardinális helyett a kultuszminiszter, de az itteni rendezők aggály nélkül átvet­ték a jól hangzó jelszót. S tőlük a buzgó laptudósítások is (kritika nem jelent meg a lapokban). Még bizonyítékot is találtak hozzá: Kaufmann Izidor (náluk Isidor K., noha a pesti Mintarajziskolá­­ban tanult) kaftános segédtanító-portré­ja lenne hivatott a történelmi megbékü­­lést reprezentálni. Ez a kis provincializmus még mindig nem elegendő magyarázat a képanyag protokolláris túlértékelésére, a felleng­zős Száz év ragyogás címre, a nagyság­rendekkel rangosabb helyszínre, a mi­niszteri megnyitóbeszédre — akkor sem, ha a jelenlegi magyar kultuszminiszter­ről köztudott, hogy szeret harmadosztá­lyú osztrák kiállításokat megnyitni. Nem indokol önmagában egy tisztázat­lan funkciójú, műtörténeti kritikára és kiállításrendezésre egyelőre felkészület­len rendező intézmény, a Károlyi Palota Kulturális Központ sem - de az igazi in­dok után nem kell nyo­mozni. Az intézmény fő­igazgatójának bevezetője (a katalógusban négy kö­zül a második) megadja a magyarázatot a kiállítás és a szaporodó hasonló kiállítások miértjére. Ez a bevezető meglepő módon egyébről sem szól, mint „Schüssel kancellár úrnak és kormányzó pártjának” (szó szerinti idézet) szo­rongatott helyzetéről, küzdelmeiről körmönfont erőkkel, ame­lyek meglovagolják emberek és népek szorongását. Hullarablók, gátlástalanok, hamiskártyások - nem volna elegáns több jelzőt citálni. Kaufmann Izidor, mint a recens oszt­rák koalíció és az aktuális magyar kül­politika ágense. Ilyen funkcionális kiál­lítást azért errefelé nemigen rendeztek negyven-ötven éve. És amikor még ren­deztek, a katalógus-előszók nem minisz­terelnököket süvegeltek meg név sze­rint; generalisszimusznál alább akkori­ban nem adták. Ám ne hagyjuk magunkat eltéríteni a tárgytól. A Károlyi-palotában ugyan nem száz év festészete, hanem a száz­hetven éves magyar klasszicizmus ra­gyog, de a kiállítás azért ennél tartalma­sabb. Rózsa Gyula Ilyen funkcionális kiállítást azért errefelé nemigen rendeztek negyven-ötven esztendeje. Kaufmann Izidor ideológia nélkül: Öreg ember nem vén ember (olaj, falemez, 1887-1888) 9

Next