Népszabadság, 2001. november (59. évfolyam, 255-279. szám)

2001-11-22 / 272. szám

14 NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 001. NOVEMBER 2­2., CSÜTÖRTÖK Kultúrmacsóhoz méltó tett az éjszakába ü­völteni: „Az építészek árulása.” Erre egy páran azért felkapják a fejüket - hát­ha legközelebb a hentesek kerülnek sorra a beállt csend pedig az építészet felett egyedül őrködő keresztes lovag nimbu­szát növeli. Irigylésre méltó, hálás ma­gány, amely idővel jogosan pályázik az orákulum szerepére. Halkan jegyzem meg tehát, hogy Bojár Iván András a Népszabadság október 27-i számában megjelent apokaliptikus írásának tartal­mi üzenete az, hogy engedjük be Ma­gyarországra a sztárépítészeket, illetve, hogy a csúnya ház az rossz vizuális hatá­sú, tehát rossz annak, aki nézi, egyébként is annyira rondák a mai házak, hogy bedekker nélkül például bele se lehetne botlani abba a gigász üvegdobozba ott a Kálvin téren. Az általa vázolt problémák középpontjában az építészek állnak, ám azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy az egy egyébként is kicsiny értel­miségi kaszton belüli minoritás tehet a hazai vizuális környezet jelenlegi állapo­táról. Ezt érdemben bizonyítani sem tud­ja, legalább is erről tanúskodik érvelésé­nek legsúlyosabb logikai bukfence. A többi felvetése lejárt lemez, tőle más or­gánumokban már olvasott hakni, nyitott kapukat döngető publicisztika. Az Egyesült Államokban 1973-ban robbantással bontották le az alig néhány évvel korábban építészeti díjat nyert Pruitt Igoe lakótelepet. Az összeomló házak képe a modern halálának örök szimbólumává vált. A modernhez kap­csolt gigantikus társadalmi kísérlet pe­dig a párizsi diáklázadások leverésével ért véget. E kettős trauma hatására a kor­társ építészetteória az építészetet a min­denkori társadalmi gondolkodás lenyo­mataként határozta meg. Ennek az elmé­leti konszenzusnak meggyőző cáfolata eddig nem született, ráadásul a modern utáni építészeti alkotások rendszerezé­sére is alkalmas volt. Elfogadva, hogy az építészet tehát társadalmi emlékmű, és építészeink bábáskodásával emelt épületek a közösség gondolkodásmódjá­nak tárgyi lenyomatai, ekként tehát va­lóban azt tükrözik, amilyenek vagyunk, akkor tévedés a bennünket körülölelő vizuális katyvasz középpontjában az építészeket a mumusnak kikiáltani. Ugyanilyen tévedés azt feltételezni, hogy a Silány vizuális környezet okozza a társadalmi (köz)érzet megromlását, mivel a kettő legfeljebb mellérendelt vi­szonyban áll egymással. Tagadhatatlan, hogy egy csúnya ház elszomoríthatja az embert, de az építészet csak okozat. Okuk fogytával — mint látható - akár el is törölhetőek. Ez pusztán pénzügyi kér­dés. Ráadásul nem vagyunk egyformák, Bojár Iván Andrásnak joga van arra, hogy megkülönböztessen szép és csúnya házakat, akár el is szomorodhat, ám megjegyzendő, ez az ő szomorúsága. A magam részéről ezt én is napról napra megteszem, de nem gondolom azt, hogy amitől engem a hányinger kerülget, azért mások nem fizetnek boldogan százmilliókat. Egy ilyen bonyolult hely­zetben az emberi természet sajátossága, és ezt a hibát Bojár Iván András is elkö­vette, hogy a probléma felelőseként egy kicsi, de jól beazonosítható csoportot nevez meg. Csakhogy ez így túl egysze­rű, túl szép, ráadásul hazug. Sokan, sok irányból támadják például a reklámok vizuális és etikai szennyező hatását, ám egyik kritikus sem bonyolódott még olyan demagógiába hajló kijelentések boncolgatásába, mint például a „reklám­grafikusok árulása”. Visszatérve az építészet problémájá­hoz, illetve annak vízióteremtő képessé­géhez, Bojár Iván András tehát azt rója fel, hogy építészeti alkotásaink olyanok, amilyenek vagyunk, nem pedig amilye­nek szeretnénk lenni. Nem kívánom megbántani a jó tollú szerzőt, de ez pon­tosan az a tipikus légvárépítés, se füle, se farka értelmiségi szöveg, amitől egy­részt mindenkit elkap a harctéri ideges­ség, másrészt - élve a szóhasználatával - az írástudók lassú, de biztos izolációjához, a ha­talomból történt kiszoru­lásához vezetett. Nem le­het ugyanis betonba és üvegbe önteni, hogy mi­lyenek szeretnénk lenni. Természetesen létezik va­lami rendkívül bizonyta­lan és homályos érzet az ideális jövőről, ám ezt en­nél pontosabban még nem definiálták, ráadásul töké­letesen ellentétes lehet at­tól függően, hogy ez va­jon kinek és melyik jövő­víziója. Ezt a politikusok sem tudják, mi sem tudjuk, fő­képp az építészek nem tudják, és gyorsan tegyük hozzá, nem is feladatuk tudni. Nem ez a dolguk. Ha lé­tezne elfogadott jövőkép önmagunkról, akkor nem lennének pártok, nem lenné­nek választások. A kutya pedig pontosan itt van eltemetve. Volt időszak, amikor nem voltak választások, és volt időszak, amikor az építészet tényleg a vízióte­remtésről szólt. Ott az eredménye Salgó­tarján városközpontjában, Dunaújváros­ban. Az építészet vízióteremtő képessé­ge ugyanis minden esetben összefonó­dik valamilyen hatalom reprezentációjá­val, és mint ilyen, nem az alkotó egyén­től, hanem egy, a hatalmat kisajátító csoporttól ered. Diktál a beteg, írja a doktor... Ez alól Berlin és Párizs sem ki­vétel. A hatalomgyakorlási technikák­nak egy jóval áttételesebb gazdasági és szociológiai vetülete a hazai, kellően körbeutált sátortetős falukép vagy a má­ig feldolgozatlan, egyetlen hiteles szo­cialista város, Érd. Ugyanezen körbe so­rolom a lakótelepeket, melyek tisztán építészeti diskurzusban történő akár pró vagy kontra említése éppoly értelmet­len, mint Cicciolinát firtatni arról, hogy vajon miért is kapott Catherine Deneuve életműdíjat Cannes-ban. Ha nincs is kötelező jövőképe, illetve ehhez rendelt stílusirányzata, a demokra­tikus hatalomnak is szüksége van a repre­zentáció különböző formáira, így az épí­tészetire is. Ám - függetlenül attól, hogy megítélése pozitív vagy negatív - önma­ga ünneplésére emelhet jó vagy rossz épületeket. A Millenáris Parknak többen örülnek, az új Nemzetinek kevesebben, a Spenótház átalakításának pedig szinte mindenki. A reprezentációs technikák­nak csak egyik, ám tagad­hatatlanul fontos része az építészet, amely persze al­kotók széles csoportját foglalja magában. A hatal­mat reprezentáló építészet szolgálata nem azonos a hatalom szolgálatával. Az építészet az alkotó és a ha­talom közötti mezsgyén helyezkedik el, csatlakozá­si, de nem bűnrészességi övezet. A hatalom hasz­nálja, az építész pedig csi­nálja, szintén jól vagy rosszul. A felelősség kérdése természetesen megkerülhetetlen. A ki­lencvenes évek elején az értelmiség fele­lősségét firtató vita a közírókat állította a középpontba. A kérdésre, hogy miért nem kérnek az írók bocsánatot, Esterházy Péter tapintatosan, ám határozottan vála­szolta, hogy azért, amiért az orvosok, az ékszerészek, a hentesek és - teszem hoz­zá - az építészek sem. Éppen ezért nem tudom, Bojár Iván András mit ért az épí­tészkamarán belül „a múlt kölcsönös vá­daskodásoktól sem mentes tisztázása” alatt. Lássuk be, nem bűnözőkről, hanem építészekről folyik a vita, akik között pontosan annyi fakezű van, mint bármely más szakmában, nem rosszabbak, sajnos nem is jobbak. Maradjunk talán ennyi­ben, igazságtalan és túl késő lenne ezt az egészet újra kezdeni, miközben az idő­sebb generáció tudja, mi történt, a fiata­labbat pedig nem is érdekli. Ha egy építész rossz épületet készít, azért természetesen ő a felelős. A piac koordináló, ezáltal felmentő szerepében sem lehet bízni, mondván a ronda ház is megbízói igényt elégít ki. Még egy kicsit karikírozva, majd minden esetben el­hangzik a mondat: „Ez az, mérnök úr, nagyon eltalálta, hogy mit szeretnénk!” Ami viszont nem érinti a különbségtétel képességét, azt az adottságot, amellyel minden alkotó rendelkezik, így magában világos határt húz a jó és rossz alkotások között. De az épület nem attól jó, hogy hasonlít Sir Normann Foster angol vagy bármely más nemzetközi sztárépítész frissen átadott épületére. A divatismeret legfeljebb a személyes eszközszótár bő­vítésére alkalmas. Nem mondom, be le­het állni ebbe a sorba, de ha ezt az isme­retanyagot bárki elkezdi fetisizálni, az egyelőre szűkös lehetőségek következté­ben eleve kevés esélyét is arra pazarolja, hogy iskolásán felmondja a folyóiratok­ból bebiflázott leckét. A kisebbrendűségi érzéstől gyötört alkotói mentalitás, építé­si lehetőséget kapva, szükségszerűen ke­resi az előképeket, kizárja a kísérletet, a gondolati szabadságot és a játék lehető­ségét, mert nem hibázhat. Ha hibázik, nem lesz klubtag, nem érvényesítik a je­gyét a menő építészek táborába. A létre­jött darab pedig messze nem magyar épí­tészet, hanem Magyarországon épített valami, ami a formai azonosság leple alatt a korszerűséget és a kreativitást ha­­zudja. A kritikus feladata, hogy az ő íz­lésvilágának szimpatikus alkotókat eb­ből a mókuskerékből kirángassa. Ha nem ezt teszi, akkor ez az ő „árulása”. Bojár Iván András legnagyobb tévedése az, hogy a nyugati építészet importálásától várja a hazai építészet megújulását. A kérdésesebb esztétikájú házak akár nemzetközi viszonylatba helyezett minő­sítése viszont egyenesen értelmetlen. Csábító, ám fals tézis a középszernek az általános kultúra függvényében történő meghatározása, mondván: az egyes nem­zetek eltérő kulturális és gazdasági fej­lettségüknek megfelelően eltérő, akár összehasonlíthatóan jobb vagy rosszabb általános építészeti környezetet produ­kálnak. Egy elhivatott - megjegyzendő: nem feltétlenül tehetséges- építészhall­gató számára is van valami riasztóan kí­nos egy kiglancolt tiroli parasztházban, ugyanis a környezetkultúra általános ál­lapota nem feltétlenül korrelál az egyes építészeti alkotások minőségével. Mehe­tünk messzebbre is: a japán építészeti középszer például egészen nyugodtan le­verheti a díszlépést a hazai előtt. Tadao Ando világhírű építész Hokkaido szige­tén emelt, a kortárs építészet ikonjává vált vízi templomát rendre egy irányból fotózzák. Egy elképesztően ronda szállo­da öblében helyezkedik el, ugyanis a ja­pán fotósok környezetet kizáró tevé­kenysége már a hamisítás határát súrolja. Ha az építészet közügy, így annak ala­kításába mindenki beleszólhat, akkor an­nak esztétikai megítélése már ugyanúgy nem magánügy, hanem kulturális kérdés. A televíziónak is köszönhető képolvasá­si analfabetizmusunk következtében a vizualitásról szóló köznapi beszéd szín­vonala ma alacsony, ám az esztétikai ér­tékítélet kifinomultságával együtt fej­leszthető. A hazai szaksajtóban szeren­csésen elindult diskurzus ennek legfon­tosabb feltétele. A kritikus feladata vi­szont kettős. A gyakran nyitott kapukat döngető publicisztikai tevékenységén túl az ő felelőssége, hogy a ma ténylegesen elszigetelt hazai alkotóműhelyek által képviselt esztétikát, a közöttük lévő stí­luskritikai kapcsolatokat rendszerezve azok megfogalmazójaként, ne pedig kre­átoraként lépjen fel. Görcsös kultúraim­port, az éppen divatos formák hazai déja vu vágya helyett találja meg a hazai és nemzetközi áramlatok közötti átjárható­ságot, olyan teoretikai hátteret teremt­sen, amely egyértelműen rendezheti a kortárs magyar építészetet több irányból is foglalkoztató korszerűség-tradicionali­­tás viszonyrendszerét. Ma a Quo vadis magyar építészet? cí­mű össznépi drámában az a legalapve­tőbb kérdés is tisztázatlan, hogy mit te­kintünk magyar építészetnek? Azt, amit itt készül, vagy azt, ami ide készül, eset­leg ami reflektál a világfalura, de azért a mienk, tehát saját, vagy azt, ami a nem­zetközi irányzatokról tudomást sem vesz, így a provincializmus zsigeri vádjával il­letnek? Ennek a jelenlegi formájában ke­zelhetetlen építészetelméleti és alkotás­technikai problémahalmaznak a felfejté­se a teoretikusokra és a művészettörténé­szekre vár. Különösen az olyan formátu­­múakra, mint Bojár Iván András. Ráadá­sul amíg egyformán autentikus szellemi erővel jelentkezik Makovecz Imre mito­logikus építészete és a Bachmann Gábor jegyezte „semmi építészete”, addig a ku­tatási alapanyag is biztosított. Wesselényi-Garay Andor építész Építészet, vízió, középszer A demokratikus hatalom is emelhet önmaga ünneplésére jó és rossz épületeket A Quo vadis magyar építészet? című össznépi drámában az a legalapvetőbb kérdés is tisztázatlan, hogy mit tekintünk magyar építészetnek? Az egyetemi negyed Lágymányoson fotó: Kovács bence

Next