Népszabadság, 2001. november (59. évfolyam, 255-279. szám)
2001-11-22 / 272. szám
14 NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 001. NOVEMBER 22., CSÜTÖRTÖK Kultúrmacsóhoz méltó tett az éjszakába üvölteni: „Az építészek árulása.” Erre egy páran azért felkapják a fejüket - hátha legközelebb a hentesek kerülnek sorra a beállt csend pedig az építészet felett egyedül őrködő keresztes lovag nimbuszát növeli. Irigylésre méltó, hálás magány, amely idővel jogosan pályázik az orákulum szerepére. Halkan jegyzem meg tehát, hogy Bojár Iván András a Népszabadság október 27-i számában megjelent apokaliptikus írásának tartalmi üzenete az, hogy engedjük be Magyarországra a sztárépítészeket, illetve, hogy a csúnya ház az rossz vizuális hatású, tehát rossz annak, aki nézi, egyébként is annyira rondák a mai házak, hogy bedekker nélkül például bele se lehetne botlani abba a gigász üvegdobozba ott a Kálvin téren. Az általa vázolt problémák középpontjában az építészek állnak, ám azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy az egy egyébként is kicsiny értelmiségi kaszton belüli minoritás tehet a hazai vizuális környezet jelenlegi állapotáról. Ezt érdemben bizonyítani sem tudja, legalább is erről tanúskodik érvelésének legsúlyosabb logikai bukfence. A többi felvetése lejárt lemez, tőle más orgánumokban már olvasott hakni, nyitott kapukat döngető publicisztika. Az Egyesült Államokban 1973-ban robbantással bontották le az alig néhány évvel korábban építészeti díjat nyert Pruitt Igoe lakótelepet. Az összeomló házak képe a modern halálának örök szimbólumává vált. A modernhez kapcsolt gigantikus társadalmi kísérlet pedig a párizsi diáklázadások leverésével ért véget. E kettős trauma hatására a kortárs építészetteória az építészetet a mindenkori társadalmi gondolkodás lenyomataként határozta meg. Ennek az elméleti konszenzusnak meggyőző cáfolata eddig nem született, ráadásul a modern utáni építészeti alkotások rendszerezésére is alkalmas volt. Elfogadva, hogy az építészet tehát társadalmi emlékmű, és építészeink bábáskodásával emelt épületek a közösség gondolkodásmódjának tárgyi lenyomatai, ekként tehát valóban azt tükrözik, amilyenek vagyunk, akkor tévedés a bennünket körülölelő vizuális katyvasz középpontjában az építészeket a mumusnak kikiáltani. Ugyanilyen tévedés azt feltételezni, hogy a Silány vizuális környezet okozza a társadalmi (köz)érzet megromlását, mivel a kettő legfeljebb mellérendelt viszonyban áll egymással. Tagadhatatlan, hogy egy csúnya ház elszomoríthatja az embert, de az építészet csak okozat. Okuk fogytával — mint látható - akár el is törölhetőek. Ez pusztán pénzügyi kérdés. Ráadásul nem vagyunk egyformák, Bojár Iván Andrásnak joga van arra, hogy megkülönböztessen szép és csúnya házakat, akár el is szomorodhat, ám megjegyzendő, ez az ő szomorúsága. A magam részéről ezt én is napról napra megteszem, de nem gondolom azt, hogy amitől engem a hányinger kerülget, azért mások nem fizetnek boldogan százmilliókat. Egy ilyen bonyolult helyzetben az emberi természet sajátossága, és ezt a hibát Bojár Iván András is elkövette, hogy a probléma felelőseként egy kicsi, de jól beazonosítható csoportot nevez meg. Csakhogy ez így túl egyszerű, túl szép, ráadásul hazug. Sokan, sok irányból támadják például a reklámok vizuális és etikai szennyező hatását, ám egyik kritikus sem bonyolódott még olyan demagógiába hajló kijelentések boncolgatásába, mint például a „reklámgrafikusok árulása”. Visszatérve az építészet problémájához, illetve annak vízióteremtő képességéhez, Bojár Iván András tehát azt rója fel, hogy építészeti alkotásaink olyanok, amilyenek vagyunk, nem pedig amilyenek szeretnénk lenni. Nem kívánom megbántani a jó tollú szerzőt, de ez pontosan az a tipikus légvárépítés, se füle, se farka értelmiségi szöveg, amitől egyrészt mindenkit elkap a harctéri idegesség, másrészt - élve a szóhasználatával - az írástudók lassú, de biztos izolációjához, a hatalomból történt kiszorulásához vezetett. Nem lehet ugyanis betonba és üvegbe önteni, hogy milyenek szeretnénk lenni. Természetesen létezik valami rendkívül bizonytalan és homályos érzet az ideális jövőről, ám ezt ennél pontosabban még nem definiálták, ráadásul tökéletesen ellentétes lehet attól függően, hogy ez vajon kinek és melyik jövővíziója. Ezt a politikusok sem tudják, mi sem tudjuk, főképp az építészek nem tudják, és gyorsan tegyük hozzá, nem is feladatuk tudni. Nem ez a dolguk. Ha létezne elfogadott jövőkép önmagunkról, akkor nem lennének pártok, nem lennének választások. A kutya pedig pontosan itt van eltemetve. Volt időszak, amikor nem voltak választások, és volt időszak, amikor az építészet tényleg a vízióteremtésről szólt. Ott az eredménye Salgótarján városközpontjában, Dunaújvárosban. Az építészet vízióteremtő képessége ugyanis minden esetben összefonódik valamilyen hatalom reprezentációjával, és mint ilyen, nem az alkotó egyéntől, hanem egy, a hatalmat kisajátító csoporttól ered. Diktál a beteg, írja a doktor... Ez alól Berlin és Párizs sem kivétel. A hatalomgyakorlási technikáknak egy jóval áttételesebb gazdasági és szociológiai vetülete a hazai, kellően körbeutált sátortetős falukép vagy a máig feldolgozatlan, egyetlen hiteles szocialista város, Érd. Ugyanezen körbe sorolom a lakótelepeket, melyek tisztán építészeti diskurzusban történő akár pró vagy kontra említése éppoly értelmetlen, mint Cicciolinát firtatni arról, hogy vajon miért is kapott Catherine Deneuve életműdíjat Cannes-ban. Ha nincs is kötelező jövőképe, illetve ehhez rendelt stílusirányzata, a demokratikus hatalomnak is szüksége van a reprezentáció különböző formáira, így az építészetire is. Ám - függetlenül attól, hogy megítélése pozitív vagy negatív - önmaga ünneplésére emelhet jó vagy rossz épületeket. A Millenáris Parknak többen örülnek, az új Nemzetinek kevesebben, a Spenótház átalakításának pedig szinte mindenki. A reprezentációs technikáknak csak egyik, ám tagadhatatlanul fontos része az építészet, amely persze alkotók széles csoportját foglalja magában. A hatalmat reprezentáló építészet szolgálata nem azonos a hatalom szolgálatával. Az építészet az alkotó és a hatalom közötti mezsgyén helyezkedik el, csatlakozási, de nem bűnrészességi övezet. A hatalom használja, az építész pedig csinálja, szintén jól vagy rosszul. A felelősség kérdése természetesen megkerülhetetlen. A kilencvenes évek elején az értelmiség felelősségét firtató vita a közírókat állította a középpontba. A kérdésre, hogy miért nem kérnek az írók bocsánatot, Esterházy Péter tapintatosan, ám határozottan válaszolta, hogy azért, amiért az orvosok, az ékszerészek, a hentesek és - teszem hozzá - az építészek sem. Éppen ezért nem tudom, Bojár Iván András mit ért az építészkamarán belül „a múlt kölcsönös vádaskodásoktól sem mentes tisztázása” alatt. Lássuk be, nem bűnözőkről, hanem építészekről folyik a vita, akik között pontosan annyi fakezű van, mint bármely más szakmában, nem rosszabbak, sajnos nem is jobbak. Maradjunk talán ennyiben, igazságtalan és túl késő lenne ezt az egészet újra kezdeni, miközben az idősebb generáció tudja, mi történt, a fiatalabbat pedig nem is érdekli. Ha egy építész rossz épületet készít, azért természetesen ő a felelős. A piac koordináló, ezáltal felmentő szerepében sem lehet bízni, mondván a ronda ház is megbízói igényt elégít ki. Még egy kicsit karikírozva, majd minden esetben elhangzik a mondat: „Ez az, mérnök úr, nagyon eltalálta, hogy mit szeretnénk!” Ami viszont nem érinti a különbségtétel képességét, azt az adottságot, amellyel minden alkotó rendelkezik, így magában világos határt húz a jó és rossz alkotások között. De az épület nem attól jó, hogy hasonlít Sir Normann Foster angol vagy bármely más nemzetközi sztárépítész frissen átadott épületére. A divatismeret legfeljebb a személyes eszközszótár bővítésére alkalmas. Nem mondom, be lehet állni ebbe a sorba, de ha ezt az ismeretanyagot bárki elkezdi fetisizálni, az egyelőre szűkös lehetőségek következtében eleve kevés esélyét is arra pazarolja, hogy iskolásán felmondja a folyóiratokból bebiflázott leckét. A kisebbrendűségi érzéstől gyötört alkotói mentalitás, építési lehetőséget kapva, szükségszerűen keresi az előképeket, kizárja a kísérletet, a gondolati szabadságot és a játék lehetőségét, mert nem hibázhat. Ha hibázik, nem lesz klubtag, nem érvényesítik a jegyét a menő építészek táborába. A létrejött darab pedig messze nem magyar építészet, hanem Magyarországon épített valami, ami a formai azonosság leple alatt a korszerűséget és a kreativitást hazudja. A kritikus feladata, hogy az ő ízlésvilágának szimpatikus alkotókat ebből a mókuskerékből kirángassa. Ha nem ezt teszi, akkor ez az ő „árulása”. Bojár Iván András legnagyobb tévedése az, hogy a nyugati építészet importálásától várja a hazai építészet megújulását. A kérdésesebb esztétikájú házak akár nemzetközi viszonylatba helyezett minősítése viszont egyenesen értelmetlen. Csábító, ám fals tézis a középszernek az általános kultúra függvényében történő meghatározása, mondván: az egyes nemzetek eltérő kulturális és gazdasági fejlettségüknek megfelelően eltérő, akár összehasonlíthatóan jobb vagy rosszabb általános építészeti környezetet produkálnak. Egy elhivatott - megjegyzendő: nem feltétlenül tehetséges- építészhallgató számára is van valami riasztóan kínos egy kiglancolt tiroli parasztházban, ugyanis a környezetkultúra általános állapota nem feltétlenül korrelál az egyes építészeti alkotások minőségével. Mehetünk messzebbre is: a japán építészeti középszer például egészen nyugodtan leverheti a díszlépést a hazai előtt. Tadao Ando világhírű építész Hokkaido szigetén emelt, a kortárs építészet ikonjává vált vízi templomát rendre egy irányból fotózzák. Egy elképesztően ronda szálloda öblében helyezkedik el, ugyanis a japán fotósok környezetet kizáró tevékenysége már a hamisítás határát súrolja. Ha az építészet közügy, így annak alakításába mindenki beleszólhat, akkor annak esztétikai megítélése már ugyanúgy nem magánügy, hanem kulturális kérdés. A televíziónak is köszönhető képolvasási analfabetizmusunk következtében a vizualitásról szóló köznapi beszéd színvonala ma alacsony, ám az esztétikai értékítélet kifinomultságával együtt fejleszthető. A hazai szaksajtóban szerencsésen elindult diskurzus ennek legfontosabb feltétele. A kritikus feladata viszont kettős. A gyakran nyitott kapukat döngető publicisztikai tevékenységén túl az ő felelőssége, hogy a ma ténylegesen elszigetelt hazai alkotóműhelyek által képviselt esztétikát, a közöttük lévő stíluskritikai kapcsolatokat rendszerezve azok megfogalmazójaként, ne pedig kreátoraként lépjen fel. Görcsös kultúraimport, az éppen divatos formák hazai déja vu vágya helyett találja meg a hazai és nemzetközi áramlatok közötti átjárhatóságot, olyan teoretikai hátteret teremtsen, amely egyértelműen rendezheti a kortárs magyar építészetet több irányból is foglalkoztató korszerűség-tradicionalitás viszonyrendszerét. Ma a Quo vadis magyar építészet? című össznépi drámában az a legalapvetőbb kérdés is tisztázatlan, hogy mit tekintünk magyar építészetnek? Azt, amit itt készül, vagy azt, ami ide készül, esetleg ami reflektál a világfalura, de azért a mienk, tehát saját, vagy azt, ami a nemzetközi irányzatokról tudomást sem vesz, így a provincializmus zsigeri vádjával illetnek? Ennek a jelenlegi formájában kezelhetetlen építészetelméleti és alkotástechnikai problémahalmaznak a felfejtése a teoretikusokra és a művészettörténészekre vár. Különösen az olyan formátumúakra, mint Bojár Iván András. Ráadásul amíg egyformán autentikus szellemi erővel jelentkezik Makovecz Imre mitologikus építészete és a Bachmann Gábor jegyezte „semmi építészete”, addig a kutatási alapanyag is biztosított. Wesselényi-Garay Andor építész Építészet, vízió, középszer A demokratikus hatalom is emelhet önmaga ünneplésére jó és rossz épületeket A Quo vadis magyar építészet? című össznépi drámában az a legalapvetőbb kérdés is tisztázatlan, hogy mit tekintünk magyar építészetnek? Az egyetemi negyed Lágymányoson fotó: Kovács bence