Népszabadság, 2002. január (60. évfolyam, 1-26. szám)

2002-01-12 / 10. szám

26 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. JANUÁR 12., SZOMBAT II. Erzsébet arany jubileuma előtt Május 31-től négy napra megáll az élet a szigetországban R. Hahn Veronika II. Erzsébet 1952. február 6-án lépett trónra, de miután ez a nap értelemszerűen egyben imádott édesapja, VI. György halálozási évfordulója is, a Golden Jubilee, az arany jubileum valójában egész éves eseménysorozata az egy évvel későbbi megkoronázás dátuma, június 2. körül éri el csúcspontját. Május 31-én elcsendesednek a hivatali telefonok Nagy-Britanniában, és a szabadnapokkal, ünnepnapokkal egyáltalán nem elkényeztetett országnak négy napig nem lesz más dolga, mint megemlékezni a huszadik század leghosszabb uralkodásáról, és előretekinteni a monarchia és a Nemzetközösség jövőjébe. A királynő mindössze 25 éves (bár már két gyermek, Vilmos és Anna édesanyja) volt, amikor a sokat betegeskedő, a közszerepléstől különösen kezdetben irtózó VI. György korai, hirtelen halála a trónra katapultálta. Uralkodása kezdetén Nagy-Britannia kezdett kilábalni a háborút követő megszorító, takarékossági intézkedésekből, és elindult a gyarmatbirodalom felbomlása. Ötven év elteltével a brit társadalom felismerhetetlenül átalakult, megváltozott a szigetország helyzete, jelentősége a világban és mindezek tükrében elkerülhetetlenné vált a monarchia csendes reformja is. II. Erzsébet az arany jubileumban lehetőséget lát arra, hogy a brit társadalom és a Nemzetközösség tagországai felé kifejezze háláját az elmúlt ötven évben nyújtott lojalitásért. Az ünnepségsorozat az elképzelhető legnagyobb mértékben próbál inkluzív, minden irányban kitekintő lenni, és a lehető legtöbb, az élet minden területéről érkező embert bevonni a rendezvényekbe. A Buckingham-palota által nyilvánosságra hozott jól csengő elvek mellett azonban aggodalmaskodó hangok is megszólalnak. Az udvar erősen tart attól, hogy az arany jubileum iránti érdeklődés messze el fog maradni az 1977-es emlékezetes ezüst évfordulótól, melynek keretében százezer utcabálra került sor, és az emberekből spontán lelkesedés áradt a királynő és a monarchia iránt. 2001 vége felé járva egyelőre csak apátia és határozatlanság tapasztalható a királyság északi és déli csücske, John O’Groats és Land’s End között és félő, hogy az ünnepségek érdektelenségbe fulladnak. Hiába nem ismert a lakosság 75 százaléka más uralkodót, mint Erzsébetet, és hiába gyenge a republikánus mozgalom, egy éppen a Way Ahead. Az előrevezető út elnevezésű, a királyi család vezető tagjaiból és tanácsadóiból alkotott munkacsoport által rendelt közvélemény-kutatás eredménye szerint az embereknek kevesebb mint a fele tartja Nagy-Britannia számára fontosnak a királyi családot. Minden harmadik alattvaló szerint az udvar nem tart lépést a fejlődéssel, nem egészen minden negyedik polgár szemében tűnnek az udvar tagjai szorgalmasnak, sőt, csak minden tizedik ember hiszi, hogy „megérik az árukat”, azaz a kegydíjat. A közhangulatot jól érzékelő II. Erzsébet máris hangsúlyozta, nem szeretné, ha az ünnepségsorozat megterhelné az állami költségvetést. Nem kíván magának szobrot vagy más emlékművet állítani. A tanácsadói javaslatára évek óta jövedelemadót fizető királynő, aki nemrégiben fűszerüzletet nyitott Windsorban a királyi földbirtokok (Sandringham, Balmoral, Windsor) termékeinek árusítására, azt szeretné, ha a legkevesebb pénzből, szponzorok bevonásával, társadalmi munkával, ügyes ötletekkel rendeznék meg az eseményeket. Az áprilisban 76. születésnapját betöltő Erzsébet és a 81. évében lévő Fülöp edinburghi herceg lényegesen fiatalabb embereket is próbára tevő országjáró turnét tervezett a kerek évforduló jegyében. Míg a hangsúlyt a visszafogott, közösségi jellegű programokra helyezik, az ünnepségsorozatot néhány kiemelkedő fontosságú esemény köré szervezik. Május 1-je és augusztus 5-e között (augusztus 4-e az anyakirálynő remélt 102. születésnapja!) között a királyi pár bejárja Anglia, Skócia, Wales és Észak-Írország tájait. Megnyitja és berekeszti a Manchesterben sorra kerülő Nemzetközösségi Játékokat. A központi ünnepséget, hálaadó istentiszteletet június 4-én a Szt. Pál-székesegyházban tartják és azt ezt követő díszfelvonulás után a londoni City önkormányzatának fényűző székházában, a Guildhallban rendeznek bankettet. „Egyszerű” brit emberek némi szerencsével a királynő közvetlen közelébe kerülhetnek. A szokásos nyári garden partyk helyett összesen tizennégyezer embert hívnak meg a Buckinghampalota pazar parkjában első ízben rendezett pop- és rockkoncertre. Hírek szerint a hagyományos tea és uborkás szendvics helyett izgalmasabb ízeket kínál a kastély főszakácsa. A meghívottak sorsolás útján jutnak az értékes belépőkhöz. Erzsébet aligha teszi ki magát meglepetéseknek, így a fellépő művészek között várhatóan az establishment részét képező sztárok, Sir Paul McCartney, Sir Cliff Richard, Sir Elton John, Sting lépnek fel. All the Queen’s Horses, A királynő lovai címmel, ezer paripa és kétezer humán előadó részvételével kerül sor Broadway-show stílusú gálaestre Windsorban, kifejezésre juttatva Erzsébet életre szóló szenvedélyét a lovak, lovaglás és lóverseny iránt. A költségkímélő fesztivál egyetlen komoly beruházása a Buckinghampalota oldalában elhelyezkedő Queen’s Gallery húszmillió fontos bővítése. A felújított galéria első kiállítása ritka művészeti eseménynek ígérkezik. II. Erzsébet uralkodása idején először láthat a nagyközönség ilyen méretű és színvonalú válogatást a Royal Collection feneketlen kincsestárából. Kilenc hónapon át öt század szakavatott gyűjtésének eredményébe pillanthatnak be a múzeumi látogatók. A széles skálán mozgó tárlaton láthatják Duccio, Van Dyck, Rembrandt, Vermeer és Monet festményeit, Canova és Mazzoni szobrait, delfti és Sévres-i porcelánt, Fabergé ékszereket. Annak bizonyítékaként, hogy a királyi műkincsgyűjtés nem lezárt folyamat, kiállítják a nemrégiben elhunyt koszorús költő, Ted Hughes 1999-ben készült portréját. Szorosabban kapcsolódik a monarchiához a IV. György megkoronázásakor viselt fejék, amelyet II. Erzsébet a pénzérméken és bélyegeken visel. II. Erzsébetre óriási nyomást helyez a száj- és körömfájás-járvány, majd a szeptember 11-i amerikai terrortámadások nyomán kialakult mély turisztikai recesszió. Idegenforgalmi szakemberek minden reményüket az arany jubileum közönségcsalogató erejébe helyezik. A belföldi és beutazó turizmusnak egyaránt óriási lendületet adhat a walesi herceg által útjára indított Londoni Gyöngysor Fesztivál, amely a Temze mentén vagy közelében elhelyezkedő, a nemzeti örökség részét képező és városképet meghatározó nyolcvan épületet fűz láncba. A márciustól decemberig tartó rendezvénysorozat keretében a nagyközönség elől mindeddig rejtve maradt intézmények is kitárják kapuikat, mint a City patinás céhes székházai, nemzetvédelmi és kormányhivatalok, a Lambeth-palota - a canterbury érsek londoni hivatala - a Marlborough-ház, egykor királyi rezidencia, most a Nemzetközösség székháza, az Eton kollégium stb. 2001 sem feltétlenül piros betűkkel jelölve vonul be a királynő emlékkönyvébe. Tavaly elsősorban Wessex grófja és grófnéja okozhatott fejfájást Erzsébetnek. A mindeddig többé-kevésbé saját lábán állt házaspárról Sophie indiszkrét fecsegése nyomán kiderült, milyen messzire képes elmenni üzleti sikerei elősegítése érdekében. Azóta külön irányelveket vezettek be a királyi család vállalkozói tevékenységének körülhatárolására, hogy megakadályozzák a viszszaéléseket, az összefonódásokat, a monarchia hírnevének megnyirbálását. Miközben a lakosság rajongása az intézmény és a legtöbb királyi családtag iránt érezhetően megcsappant, a hűvös, kiismerhetetlen, tartózkodó, kötelességtudó Erzsébetet minden cinizmus mellett is alapvetően tiszteletben tartják. Ha a tömegek II. Erzsébet arany jubileumán távolmaradásukkal is tüntetnek, és a legjobb brit hagyományokon alapuló, kifogástalanul megszervezett parádékat könnyen el is moshatja az eső, az emberek csendes elismerése kifejezésre fog jutni az ötvenéves szolgálat iránt. London, 2002. január Az évfordulón öt bélyeg köszönti a királynőt fényképek uralkodása különböző időszakaiból. Balról jobbra Dorothy Wilding (1952), Yousef Karsh (1984), Cecil Beaton (1968), Snowdon (1978) és Tim Graham (1996) fotói Választópolgár Görgey Gábor Szent fogalom. Mert profán szentség is létezik. És ez ilyen. A francia forradalomtól számított demokratikus politikatörténet legfontosabb öröksége. Hiába létezett már voksoló „démosz” az antik Athénban meg Rómában is, a modern, mai értelemben vett választópolgár, aki a maga képviseleti demokráciájának (elvben) abszolút gazdája (lehet), ez a választópolgár az angol polgári átalakulást és a felvilágosodást követő forradalomban született (bármennyire is elfajult a forradalom), s a civilizációs Nyugat legfontosabb eleme. Büszke, civil aurával övezett fogalom, szuverén személyiséget, egyenes derekat és tartást szuggerál. Legalább is tiszta, eredeti értelmében. Nálunk sovány becse és tradíciója van, minthogy valódi választópolgárról csupán általános, szabad és titkos választások esetében beszélhetünk. És mikor volt nálunk ilyen? 1990-ig jószerével soha. (Eléggé megdöbbentő, ha belegondolunk!) Mert Mikszáthtól és kortársaitól tudunk egyet-mást az 1867-es kiegyezés utáni, egyébként valóságos aranykornak mondható évtizedek választásairól. Ady és Jászi Oszkár, valamint kortársaik maradandó lenyomatokat hagytak az első világháborúval záruló korszak választásairól. A két világháború közötti Horthy-éra csonkított és manipulált választásairól sem lehetnek illúzióink. 1945 pedig felszabadulás volt ugyan, de egyszersmind megszállás, és árnyékában két évig amolyan „majdnem szabad” választásokról beszélhetünk, de már 1947-ben nem bírta ki a hatalomátvételért toporgó Rákosi-klikk (a háttérben szovjet gazdáival) ezt a kis pszeudoszabadságot sem, és megrendezték a politikatörténetbe „kékcédulás választásként” bevonuló, arcátlanul primitív csalásmanővert. Ami pedig a párttörténetben a „fordulat évének” becézett 1948-as Rákosi-puccsot követő álválasztásokat illeti, négy évtizeden át, az obsigát 99 százalékos, majd a puhuló Kádár-időkben nagylelkűen 98 százalékra csökkentett győzelmekkel, mindez csupán a szabad döntésére büszke, eredeti értelemben vett választópolgár mivoltának megcsúfolása volt. 1990-ben Magyarországon először választottak szabadon. Szörnyű! És nagyszerű. Mert történelmet élünk (persze minden korban mindenki ezt teszi). De mi nagy történelmet élünk! Nem lassúban csordogáló, biztonságos és unalmas, biedermeier történelmet. Akármilyen gyötrelmes, mégis szenzációs színjáték ez, érdekes és felzaklató. Bár lehetséges, hogy e talán kissé perverznek tetsző lelkesedésemben sok a szakmai ártalom, hiszen az efféle, örökké csak feldolgozható nyersanyagra vadászó íróembernek, amilyen én vagyok, létezik-e nagyobb ajándék egy ilyen ronda évszázadnál? Micsoda kimeríthetetlen aranybánya! Pokoli és csodálatos. Tehát én hálát adok a Gondviselésnek, hogy éppen ott vagyok, ahová pottyantott. Annak ellenére, hogy családommal együtt bőven volt alkalmam kiélvezni szinte minden megpróbáltatást az elmúlt fél évszázad pokolbugyraiból. S bár eszembe nem jutna megkövetelni bármely honfitársamtól, hogy ugyanezt érezze, de arra azért minden lehető alkalommal felhívom a figyelmet, hogy érdemes nemcsak megélni, hanem tudatosan át is élni a történelmi időt, melyben élünk. Erről szól egyik 1994-es könyvem is, a rendszerváltás krónikája, címe szerint „Waterloo kellős közepén”. A cím ifjúkorom egyik nagy regényélményére utal, Stendhal Pármai kolostorára, a könyv híres alaphelyzetére, amikor a főhős, Fabrizio del Dongo ott van a Waterlooi csatában, de fogalma sincs róla, hogy ez most az Európa jövőjét hosszú időre meghatározó Waterlooi csata. Csak annyit érzékel belőle, hogy ott van valami zűrzavar kellős közepén. Mi is ott vagyunk, valamennyien Waterloo kellős közepén. Kaotikus események közepette születik egy új világrend. De közben nyakig belemerülünk a szürke hétköznapokba, ami a legnagyobb mértékben érthető és természetes, hiszen aki a pillanatnyi túlélésért, fedélért meg kenyérért küzd, nem ér rá a nagy történelmi folyamatokra odafigyelni. De néha, egy-egy lélegzetvételnyi szünetben, mégiscsak rá kellene döbbennünk, hogy ezek a kaotikus hétköznapok egy történelmi vajúdás hétköznapjai. A nélkülözőnek vagy a napi egzisztenciát teremtőnek ettől a tudástól még nem lesz jobb az élete. De attól talán jobb lehet előbb-utóbb, ha nemcsak sodródik, hanem észreveszi, hogy esetleg ő is, a maga szűk körében, történelmi tényező lehet. Hátha mégis beleszólhat valamennyire kora történelmébe. Például aktív választópolgárként. Az elmúlt évtized legnagyobb csalódása az a pálfordulás volt, melyet a rendszerváltás egykori tüneményes, fiatal, friss, tehetséges csapata produkált. Hideg fejjel kispekulálták: ha az egyik oldalon nem megy, akkor majd megy a merőben ellenkező oldalon. Az elvek nem számítanak, fő a hatalom megragadása. Ez machiavellista és bolsevik gondolkodás: a hatalom érdekében nem válogatni az eszközökben, a szent(nek deklarált) cél érdekében minden megengedhető. És ha megvan a hatalom, akkor ez az elvtelen elv még inkább érvényes. A küldetés (maximális, azaz egész pályás politikai és gazdasági hatalom) akkor teljesíthető, ha prolongálódik a hatalmi helyzet, akár a rendszerváltás legnagyobb és legszentebb vívmányainak megbénításával, újraállamosítással, rebolsevizálással. Semmiféle ár nem drága a túlságosan is édesnek bizonyult hatalom megtartásáért. A múlttalan és bűntelen, a legszabadabbnak hirdetett fiúk centralizáló, etatista, diktatúrával kokettáló, hatalommegszállott lelki aggastyánok lettek. A tavasszal beköszöntő választások tétje éppen ezért óriási. Az elmúlt tizenkét évben már kipróbáltunk mindent: MDF-kereszténydemokrata, szocialista-liberális, konzervatívvá vedlett Fidesz és őskövületté silányított kisgazda kormányzatot. Ez a paletta. Nincs tovább. A most következő választás tétje azért nagyobb, mint az első, rendszerváltó szabad választásé, mert 1989-ben, hosszú tárgyalások után, nem volt kétséges, hogy vége az egypárti uralomnak, tudni lehetett, az egykori állampárt megállapodás szerint visszaszolgáltatja a nép legszentebb jogát a népnek, szabad választások lesznek. A 2002-es választás tétje viszont az, hogy az Antall József és legkiválóbb munkatársai által szilárdan megalapozott demokratikus intézményrendszert a kezdeti rombolás után az alapokig lebonthatja-e egy új állampárt? A tét tehát, hogy mindazt, amire a nemzet milliói reménykedve vártak négy évtizeden át, 1956-ban vért is ontva az ügyért, egy hataloméhes etatista társaság ismét veszélyeztetheti. Erőszakosságuk, magabiztosságuk ne tévesszen meg senkit. Nem biztonságtudat, hanem félelem van TISZTA ORSZÁG mögötte. Rémület és pánik. Mindenekelőtt az értelmiséget látom bedőlni e megtévesztő magabiztosságnak, bosszankodva hallom, amikor mondják: „Elég rémes, de sajnos győzni fognak”. Erre pedig én azt felelem, amit nyáron Szárszón is elmondtam: „Vigyázat, tisztelt deprimált értelmiségi polgártársaim! Létezik egy régi szent szöveg, meglehetősen maradandó világsikert aratott, mely szerint az Ige testtelen és közöttünk lakozék! A mai helyzetre profanizálva, tisztelt deprimált értelmiségi polgártársaim, ez azt jelenti, hogy amit nagyon sokszor mondunk, az végül megtestesül, azaz bekövetkezik! Tehát hiába fűzzük hozzá, hogy milyen szörnyű, a reménytelen beletörődés ismételgetése lefegyverez. És a végén megtörténik, a sok óvatlan szó testet ölt.” Én viszont bízom a nemzet kollektív bölcsességében! A szélsőjobb és a szélsőbal militáns fegyelmezettséggel ott lesz a választófülkében. A Fidesz-MDF jobboldal szintén nagy százalékban elmegy majd. A szocialista választókra is valószínűleg elmondható ez, csupán a laza szimpatizánsok tömegében képzelem, hogy sokan unnak elmenni, lesz, ami lesz alapon. És a liberálisok, illetve szimpatizánsaik között lehetnek sokan, akik lezserségből, értelmiségi manírból fütyülnek a bugris választási macerára. Itt, és a közvélemény-kutatási grafikonok 40-50 százalékos szürke oszlopaiban („bizonytalan, nem tudja”) bújik meg az a potenciális tömeg, mely eldönti a nemzet következő nyolc évét. Visszatérve tehát mondandóm bevezetőjére: most, ebben az újabb történelmi pillanatban, amikor valószínűleg több ciklusra győz, aki győz, ébredjen rá mindenki, hogy a magyar nemzet történetében a mostani generációk tagjai az első igazán szabad választók e honban. Büszke, szuverén akaratú választópolgárok. Mármint ők, akik akarják, hogy azok legyenek! Minden egyes választópolgár az egész nemzetért felelős. Mindenki, aki nem megy választani, nem csupán a maga nevében passzív, hanem passzivitása következményeit felelőtlenül ráterheli a nemzet többi részére, azokra is, akik élnek újra fölfedezett választójogukkal. Legyen mindenki büszke arra, hogy végre beleszólhat a történelembe. És szóljon bele a maga voksával!