Népszabadság, 2002. január (60. évfolyam, 1-26. szám)

2002-01-05 / 4. szám

népszabadság KULTÚRA 2002. JANUÁR 5., SZOMBAT Posztszovjet, kelet-európai multiidill Gidon Kremer és a Kremerata Baltica koncertje Berlinben Hol van a Maestro? Most látom, a jobbol­dali művészbejárón settenkedik be szinte észrevétlenül, közben hangolja hegedű­jét, A-t ad a Kremerata Baltica kéttucat­nyi vonósának, akik már a helyükön ül­nek, álluk alatt, lábuknál a hangszerek. De hát ez nem is hangolás, ez már a kon­cert kezdete! A zongora elkezd kalimpál­ni, valamilyen titkos elektromos erősítő­szerkezet hatására a szép hangzású Steinwayből elcsúszott, kissé torz bim­­bamok bújnak elő, akár egy kis orosz fa­lusi templom olcsó, apró harangjainak hangjai. Középen, ahol a karmesteri do­bogó szokott állni, egy állványos ventilá­tor forog. Hogy minek van ott, nem tudni. A Konzerthaus nagyterme kitűnően kon­dicionált, nincs se hideg, se meleg. Az első hegedűs lány gerincborzoló üveghangokat csalogat elő hangszeréből, aztán, mintegy varázsütésre, minden visszatér a normális mederbe, felhangza­­nak Csajkovszkij Az évszakok lágy, dal­lamos vonósokra írt melódiái. Aztán közbeszól a Steinway, megint a kizök­kentő, nyugtalanító kalimpálás, amitől Gidon Kremer néhány taktusnyi gyönyö­rű hegedűszólója ment meg. Kremer ap­ró lépésekkel körbejárja muzsikusait. Vonósmelódiák áradnak, amelyeket Kremer boszorkányos pizzicatoja szakít meg. A zenekar hangosan dúdolni kezdi a vezérszólamot, az egyik hegedűs fiú egy ütött-kopott postástrombitába fúj, szilveszteresti hangokat csalogat elő, a másik bevodkázott orosz muzsikként olyan csibészes négy­ ujj­ a­ szájban füty­­tyentést ereszt meg, hogy csak úgy re­zegnek a Konzerthaus kocsideréknyi kristálycsillárjai. Csajkovszkij biztosan kővé vált volna, hogy Évszakok-koncertjét holmi postás­kürtök, füttyögetések törik meg, de hát ez is volt az átdolgozó, az orosz Alekszandr Raszkatov szándéka, és ezzel ért egyet korunk egyik legnagyobb hegedűse, Gidon Kremer is. Kremer és védencei, a Kremerata Baltica fiataljai teljesítményét sokféle­képpen értékelik. A Csajkovszkij-feldol­­gozást udvarias taps honorálja. A Berlin szívében, a Zsandárpiacon (Gendarmen­markt) lévő Konzerthaus közönségét iga­zán a teljesen hagyományosan, modern­­kedő elemek nélkül előadott Csajkovsz­kij-darab, a d-moll Firenzei emlék hozza lázba. A közönségnek elege lenne a for­mabontási, újítási kísérletekből, és ismét a szépre, a klasszikusra vágyik? A kon­cert a Der Tagesspiegel kissé fintorgó kri­tikusát az Uncle Ben’s Reisre, Ben bácsi rizsére emlékezteti. A Masterfoods, az amerikai élelmiszermulti rizse ugyanis a hirdetés szerint sosem lesz ragacsos, és mindig sikerül... A Berliner Morgenpost mértéktartóbb, szűkszavúbb, akkurátu­san, friss szellemben előadott orosz-balti zenéről ír. - A magamfajta átlagos koncertláto­gató már kissé fáradt az állandó újítások­tól, a szinte nyomon követhetetlen isko­láktól, a polgárpukkasztó zeneszeres-tel­jesítmények túltengésétől. Vannak még feltáratlan, meg nem írt dallamok, ritmu­sok, stílusok? Lehet még erőfeszítés nél­kül megérthető, élvezhető, gyönyörködte­tő melódiákban reménykedni? - kérde­zem a hegedűművészt elutazása előtt a berlini repülőtéren. -A múltat és a jelent akarom valahogy összekötni - mondja, miközben baseball­sapkáját a szemébe húzza, és megigazítja a vállán a tokban hordott milliós értékű, féltett munkaeszközét, a Guarneri­­hegedűt. - Miért kellene mindig új? Ne gondolja, hogy a régieket nem lehet újra­értelmezni. Én tavaly ismét felfedeztem Bachot, a legjobb ellenszert a magányos­ság ellen. Egy igazi zenét szerző kompo­nistát, Sosztakovicsot hallgatva­ játszva pedig elfelejtem, hogy kimerült vagyok. Bonyolultabb feladatok - És Kurtág, Ligeti sem fárasztja ? - Ligetit hallgatni, játszani tényleg nem könnyű, de én kedvelem a nehézsé­geket, a kihívást. Ahogy öregszem, úgy fordulok a bonyolultabb, komoly intel­lektuális megértést, erőfeszítést megkö­vetelő feladatok felé. - De nem zárkózik el az emészthetőbb, kellemesebb kortárs zenétől sem. Szereti még Astor Piazzollát, a kilencvenes évek közepének nagy ideálját, az argentin tan­gókirályt? - Igaz, hogy már kevesebbet játszom, de ez nem jelenti azt, hogy kiszerettem belőle. -Mi az előadó-művészet jövője? Az in­tegráló, a klasszikusokat, Bachot, Bee­thovent popzenekari háttérrel, basszusgi­tárral, dobokkal a hangversenypódiumon csaknem félmeztelenül hegedülő, ön által egyébként tehetségesnek tartott Vanessa Mae vagy Nigel Kennedy ? — Nem akarok neveket említeni, de a sok milliót kereső mai interpretátorok sokszor csak a publikum gyors kielégíté­sére törekszenek, nem a szellem, hanem a talmi ragyogás keresése hajtja őket. Ez nem más, mint a klasszikusokkal való visszaélés, színvonaluk lesüllyesztése, nivellálás, azt mondanám, kommerciális bűncselekmény. A zenének persze hogy van jövője! De csak annak, amely nem marad a felszínességnél, formakeresés­nél, nem zárkózik be a kompozíció gettó­jába, hanem mélyebb, igényesebb üzene­tet hordoz. Kremer igazi farmer. Nemcsak azért, mert figyelmes, a híres ember allűröktől teljesen mentes, kedves interjúpartner, aki megköszöni a kávét, amit a reptéri ön­­kiszolgáló büféből hozok, aki előző este saját zenekara előtt mélyen meghajolva ismeri el teljesítményüket, hanem amint a koncert végén megkapja a csodálatos vi­rágcsokrot, kiválasztja belőle a legszebb, leghosszabb szárú rózsát, és az első hege­dűs mellett álló karcsú, magas lánynak adja. A lányt most is ott látom a csomag­felvevő pultnál. — Hogyan kommunikálnak a zenekar három nemzethez, az észthez, a letthez, a litvánhoz tartozó tagjai? — kérdem Krémert, aki gondos szülőként felügyeli fiai-lányai reptéri becsekkolását. A Berlin-Tegel repülőtéren a Kremerata Baltica többtucatnyi fiatal zenészével már a következő koncert színhelyére, Frankfurtba készül. — Tekintettel arra, hogy a három balti nyelv erősen különbözik egymástól, kül­földön a legtöbbször angolul, amikor meg egymás között vagyunk, oroszul be­szélünk.­­ És nem idegenkednek a fiatalok, a Kremerata Baltica zenekar huszonéves tagjai az orosz nyelvtől, az oroszoktól, akikkel hazájukat nehéz történelmi múlt köti össze ? Emlékszem, egy évtizeddel ez­előtt Rigában, Tallinnban, Vilniusban az utcán tanácsosabb volt angolul vagy né­metül megszólalni, mint oroszul. — Nem, nálunk ez már nem téma. Hal­lotta, hogy a berlini koncerten a fiatal kortárs, a szentpétervári Gyeszjatynyikov Orosz évszakok című művét is játszottuk. Persze a fiaim-lányaim teljes joggal tilta­koznak, amikor a messzi távolban a ke­­let-közép-európai viszonyokkal nem tel­jesen tisztában lévők leoroszozzák őket. De türelmesen megmagyarázzák, hogy mi nem oroszok, hanem lettek, litvánok, észtek vagyunk. A képlet amúgy sem egyszerű, a kép nem fehér-fekete. Politi­kailag elnyomtak bennünket az orosz megszállók, de a kultúrában tőlük, más kelet-európaiaktól sok jót átvettünk. Az első sikerek színhelye — Ön márciusban Magyarországra ké­szül, és mint mondja, új programot hoz magával Budapestre, annak igényes kö­zönségét megtisztelve. Szívesen jön ? — Szívesen. Szerettem-szeretek ma­guknál lenni, szép emlékeket őrzök a het­venes évek Magyarországáról. Hiszen ez az ország volt nemzetközi sikereim első színhelye! Most is nagyon sok barátom van ott, odaköt emellett a zene, a magyar zeneszerzők világa is - meséli. Gidon Kremer 1970 és 1977 között tucatnyinál is több alkalommal koncertezett Magyar­országon, nemcsak Budapesten, hanem Debrecenben, Győrben, Nyíregyházán is. Három évvel később, 1980-ban, a brezsnyevi Szovjetunió végvonaglása kezdetén Gidon Kremer meghozta élete egyik legfontosabb döntését, végleg Nyugaton maradt. Gyakorlatilag „perso­na non gratává” vált a Szovjetunióban, a szocialista táborban. Csak a Gorbacsov­­éra végén, 1990-ben tért vissza koncer­tezni Moszkvába. Budapest elvtársiasan tartotta a Moszkva által előírt embargót (amit 1987-ben a csehszlovákok és a len­gyelek egy Kremer-koncert erejéig azért megszegnek). Kremer 1980 után többé nem jöhetett a szocialista Magyarország­ra. Legközelebb csak a kilencvenes évek közepén, jóval a rendszerváltás után hangzott fel a Liszt Ferenc téren, a Zene­­akadémián, a Budapesti Zenei Fesztivá­lon a Prokofjev g-moll hegedűverseny és Kremer szívszerelme, a később CD-n is megjelentetett három Piazzolla-feldolgo­­zás (a d-moll Milonga, a Vardarito és az Escualo), majd a Szofija Gubajdulina­­koncert. Gidon Kremer Time - ez a címe a hu­moros, döccenő-billegő puzzle-keringő­etűdnek, amit egy grúz zeneszerző írt ba­rátjának, a svéd-német-zsidó-lett hegedű­­művésznek. Kremernek bizonyára tet­szik, mert második ráadásában a berlini Konzerthausban ezt a Gija Kancseli­­gyöngyszemet játssza. Igazi posztszovjet kelet-európai multi­­kulti idill! Amit a német szocdemek, a NATO kínkeservesen most próbál meg­valósítani, annyi évszázad meg hetven év kommunizmus után a Baltikumot végre az oroszokkal összebékíteni, Gidon Kremer már Gyeszjatynyikovval, Raszkatával, Korpacsevával, a Kre­merata Balticával, tehetséges fiatal tanít­ványaival rég megcsinálta. És mennyivel szebben és elegánsabban! A szimbolikus gonosz ? Az idei karácsonyt az egész világon beárnyékolta szeptember 11. borzalma, a New York, Washington elleni szörnyű ter­rortámadás. Milyen gondolatokat ébreszt mindez önben, a zene emberében, az ér­zékeny művészben ? - Sok háborút, összecsapást váltott ki, hogy az emberek nem kommunikáltak az ellenféllel. A mai világ nagy szerencsét­lensége, hogy mindkét oldal makacsul a saját igazát hajtogatja, a másik jogait, ér­dekeit, véleményét nem veszi figyelem­be. Az egyetlen mód a szembenállók szempontjainak a mérlegelése, a megnyí­lás a másik problémái megértése irányá­ba. A gonosz szimbolikus jelenség, léte­zett szeptember 11. előtt, létezik kará­csony után, és létezni fog a jövőben is. Berlin, 2002. január Dunai Péter Szeret Magyarországon lenni fotó: reuters - gennady gasperin Gidon Kremer 1947-ben született Rigában, Lettország fővárosában. „Ellent­mondásos a viszonyom Lettországhoz. Ugyan itt jöttem a világra, de inkább idegenként bánt velem. Anyám német, nagyapám svéd, apám balti zsidó, emi­att nem tekintettek igazi lettnek” - emlékezik vissza. Felnőttként, beérkezett, világhírű művészként mégis sok mindent megtesz, hogy a három kis balti ál­lam kultúráját, zenei életét segítse. Moszkvában tanult, a világ egyik legna­­gyobbjánál, David Ojsztrahnál. 1967-ben aratta első jelentős nemzetközi sike­rét, megnyerte a Queen Elisabeth-versenyt, majd 1970-ben a Csajkovszkij-ver­senyt. 1980-ban úgy döntött, hogy végleg Nyugaton marad, kapcsolata a Szov­jetunióval megszakadt. Nyugaton a legnagyobbakkal, olyan karmesterekkel, mint Leonard Bernstein, Lorin Maazel, Claudio Abbado, Herbert von Karajan dolgozott együtt. Repertoárja a klasszikusoktól, a romantikusoktól a moderne­kig, Bergig, Stockhausenig terjed. Igazi egyesítő, integráló, nyitott, az újat ke­reső személyiség. Az orosz-szovjet zeneszerzőktől az utódállamok komponis­táiig, Alfred Schnittkéig, Gija Kancseliig, Valentyin Szilvesztrovig, Szofija Gubajdulináig, Peteris Vasksig, Arvo Paertig a kortárs zeneszerzés legerede­tibbjeivel működik együtt, beleértve az olyan nemzetközileg elismert avant­gárd szerzőket, mint Luigi Nonót vagy a tangó mesterét, Astor Piazzollát. Roppant termékeny, legendás munkabírású hegedűs, zenekarvezető. Csaknem háromszáz hanglemezen, CD-n szerepel, eddig több mint 2600 koncertet adott Tokiótól Damaszkuszig. Magyarországon különösen a hetvenes években gya­kori előadó, 1977-től a kilencvenes évek közepéig nem jön (nem hívják) hoz­zánk, az utóbbi fél évtizedben ismét egyre gyakrabban szerepel nálunk. Az interneten a www.gidon-kremer.com honlapon sok más mellett megjelent le­mezeiről, koncertjeiről, könyveiről lehet olvasni. Bolgár György képes verseskönyvét lapozgatom elképedve. Nem hittem volna, noha volt alkalmam látni a várost, hogy New Yorknak, pontosabban a szívének, Manhattannek ennyiféle arca, hangulata van. Hogy ennyiféleképpen érzékelheti valaki ezt az ismertnek hitt látványt — megannyi hollywoodi film szokásos nagytotálját­­, akinek ilyen jó „rálá­tása” van a felhőkarcoló-rengetegre. Szellemileg és a szó fizikai értelmében is jó rálátása egy, a Hudson folyó túlsó partján levő, New Jersey-i lakás tágas ablakából. Ahonnan a kötetben látható fotók és versek szerzője szemlélődött meg a nyolcvanas években a Magyar Rádió tudósítójaként. E furcsa kötet valójában a Történelem műve, A nagybetűsé. Elkészítését az ezredforduló legmeg­rázóbb eseménye váltotta ki: a manhattani Világke­reskedelmi Központ hatalmas tornyainak elpusztí­tása, a világtörténelem legaljasabb terrortámadása. Ha eljött volna a korábban sokat emlegetett törté­nelemvég, és kisebb zökkenőkkel beolvadunk a nemzetközi piacgazdaság mindenkit vagy majd­nem mindenkit fölszippantó, megbékítő masszájá­ba, ezek az (amatőr) képek talán sohasem jutnak nyilvánosság elé. Megmaradnak a családi album­ban, legfeljebb ünnepkor kerülnek elő, megmutatni a fiataloknak ezt a különös New Yorkot, amivé a reggeli és az esti fények, a felhők kaméleonleplei varázsolják, ahogyan beburkolja az olykor áttetsző, máskor színváltó levegő, a vízből fölszálló pára, a köd. Igen, a köd is, amely az egyik képen és vers­ben - lám - kiradírozta a két büszke tornyot. A föl­vétel évtizeddel a szeptemberi borzalom előtt ké­szült, csak pár nap eltéréssel szinte dátumra ponto­san. Ma hátborzongató. Történt, ami történt, és e képek egyszerre meg­elevenedtek, emlékeket, érzéseket idéztek föl, ame­lyek simogató és érdes hangú, lelkes és rezignált versekké álltak össze. A korábban alanyi költemé­nyeket is publikáló rádiós tudósító, szerkesztő-ri­porter sohasem gondolhatta, hogy a kötetnek vala­ha ezt a címet adja: New York, időszámítás előtt. „Mégis megtörtént, ami / nem történhet, akárhogy / festi az ördögöt is / falra egy isteni művész, / még­is megtörtént, pedig / azt hittük soha nem lesz / úgy, ahogy eddig nem volt...” - írja az újabb idő­számítás kezdete után. A képek és a szöveg hangulata magával ragad, de hirtelen eszembe jut egy videokazetta is. Nemrégi­ben kollégám hívta föl rá a figyelmemet, a (köz­pénzből fönntartott) Magyar Televízió általam el­mulasztott tavaly november 27-i Naprakész című műsorának házilagosan rögzített fölvétele látható rajta. Az adásban a rádiózás napja alkalmából a (közpénzből fönntartott) Magyar Rádió vezető munkatársai szólalnak meg, formabontó módon, némelyikük műkedvelő énjét mutatva a világnak. A nemrég kinevezett rádiós alelnök, Hollós János pél­dául duettet ad elő Takács Annamária zenei szer­kesztővel, utóbbi énekel, az alelnök pedig zongorán kíséri saját szerzeményét: „Szállj, szállj ezüstma­dár, és ne félj, veled van az ég, repülj még, repülj még...” - hangzik a dalocska. Ekkor a képernyőn megjelenik a World Trade Center két tornya és az „ezüstmadár”, amely egyetlen másodperc múlva ez­rek irtózatos halálát okozza. A pillanat örökre bele­égett az emberiség tudatába, akárcsak Auschwitz emléke. A két műkedvelő lélek azonban sötétlő to­ronyról dalol és a madárról, amelynek repülnie kell tovább, ne hagyjuk, hogy elérje az őrült lány. „Szép volt minden egy percig, azt hittük, álom...” csilingel a nóta, miközben omlik az épület, maga alá temetve mindazt, ami még remény lehetett azelőtt. Nem tudok többé szabadulni a magyar média e sajgon ízléstelen pillanatától Bolgár György képes verseskönyvének lapozgatása közben. A kontraszt túlságosan erős. Az egyik oldalon hiteles emberi reflexiók, a másikon a tévéműsor említett részlete, amely egyszerre mementó és jelkép, a Nagy Ma­gyar Dilettantizmus szimbóluma. Mint hallom, a dalocska szerzője voltaképpen „emléket akart állí­tani” szeptember 11. áldozatainak, a tévések pedig anélkül készítették elő és játszották be produkciójá­hoz a „témába vágó” képeket, hogy a dalszöveget ismerték volna. Tegyük föl, bár ehhez igen nagy jó­indulat kell, hogy a látszat ellenére mindenki jót akart. Ez még akkor is éppen elég, így is kiderül, hova vezet, ki tudja, milyen mélységekbe még, ha a közmédiát széplelkű dilettánsok irányítják. Olya­nok, akik nemcsak tömeggyilkos ezüstmadarakról zengnek ódát, hanem a közszolgálati rádiózásról is. Amelybe, szerintük, a poétikus egykori New York-i tudósító mai műsorai már nem férnek bele. Pedig az emlékképek szerzője a tengerentúl ugyanúgy a Magyar Rádió jó hírnevét öregbítette, mint Buda­pesten. Azzal is, hogy egyik megújítója volt a köz­életi rádiózásnak, amíg hagyták. Becsukom az „időszámítás előtti” könyvet. Már időszámítás után vagyunk, tehát minden megtör­ténhet. Varsányi Gyula New York, ezüstmadár 9

Next