Népszabadság, 2002. március (60. évfolyam, 51-75. szám)

2002-03-23 / 69. szám

26 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. MÁRCIUS 23., SZOMBAT K­ampány: emberség és szócsata A francia elnökjelöltek igyekeznek népközelinek mutatkozni Dési András Minden szereplő a színpadon van, kez­dődhet az előadás! A konferanszié fel­adatára vállalkozó Charles Pasqua exbel­­ügyminiszternek, a radikális jobboldali RPF köztársaságielnök-jelöltjének igaza lett. Jacques Chirac államfő, majd Lionel Jospin szocialista kormányfő ringbe szál­lásával minden megváltozott. Az Élysée­­palotába szóló ötéves mandátumért folyó kampány egy csapásra felgyorsult, feled­tetve a nehézkesen induló, lagymatag korteshadj­ára­tot. A terepet, így a média figyelmét eddig a „harmadik ember” szerepére pályázók - például a baloldali szuverenista Jean- Pierre Chevenement vagy a Chirackal szembeni jobboldali-centrista alternatívát kínáló Francois Bayrou - foglalták el. Egy hónappal az április 21-i első forduló előtt a reflektorfények azonban már a „két nagyágyúra” irányulnak, akik valószínű­sítik az előadás végét. Nevezetesen azt, hogy legfelsőbb szinten elmarad a generá­cióváltás. A franciáknak végül a két jól is­mert és eddig hatalmon lévő politikus - a 69 éves konzervatív Chirac és a 64 éves szocialista Jospin­­ közül kell majd vá­lasztaniuk. Erre írta azt a kortárs francia irodalom yuppie-stílusú fenegyereke, Frédéric Beigbeder a Le Monde-ban, hogy ő az establishment helyett inkább a kommunista Robert Hue-re, a „szociális igazságosságért folytatott küzdelem utol­só Robin Hoodjára” szavaz. Aki, tegyük hozzá, messze van az őskommunista „passionaria” Arlette Laguiller kilencszá­zalékos népszerűségi mutatójától. A Beigbeder által egy kalap alá vett „nagyágyúk” közelségét az is mutatja, hogy a chiracisták és a szocialisták Párizs szívében, egymástól ötszáz méternyi tá­volságra ütötték fel választási főhadiszál­lásukat. Jospinék a híres divattervező, Jean-Paul Gautier tulajdonában lévő, hosszú évtizedeken át nyugdíjpénztárnak otthont adó ingatlant, a Chirac-kampányt szervezők a Tapis rouge (Vörös szőnyeg) névre hallgató, Párizs legrégebbi áruhá­zából rendezvényközponttá átalakított épületet vettek bérbe. A jobboldali hívek kajánul jegyzik meg, hogy a Tapis rouge-zsal szemben a szocialista irányítású önkormányzat székháza áll. Az államfő környezetében tudatosan választották e színes szociális összetételű 10. kerületet. Hét évvel ez­előtt Chirac Párizs elegáns, nagypolgári részén ütötte fel főhadiszállását, manap­ság - midőn az államfő egyik meghatáro­zó témájának a szociális szakadás elleni küzdelmet nevezi - a „burzsoá környék” komoly támadási felületet kínálna. A részletekre, különösen, ha pénzről van szó, más téren is ügyelnek. Chirac februárban Avignonba államfőként, a legfőbb közjogi méltóságot megillető kü­­löngéppel utazott. Elnökjelöltségének be­jelentése után viszont már a helyi polgár­mesternő magánautójával vitték ki a pá­lyaudvarra, ahonnan egy sokkal „nép­­közelibb” közlekedési eszközzel, a TGV szuperexpresszel utazott vissza Párizsba. A fővárosban, a Gare de Lyonról pedig az RPR által bérelt kocsi szállította haza az Élysée-palota jelenlegi lakóját. Az Elysée sajtószolgálata pedig sietett közölni: álla­mi költségvetésből ezek után kizárólag a köztársasági elnököt megillető biztonsági szolgálatot fedezik, minden más kam­pánykiadást, így az útiköltséget is az RPR 19 millió eurós választási büdzséjé­ből fizetik. Jospin hasonlóképpen­­ bérelt ko­csikkal és állami testőrökkel­­ kampá­nyol. Egyik legfontosabb tanácsadója, Bertrand Delanoe párizsi főpolgármester szokásához híven metróval ment el a szo­cialisták párizsi kampánynyitó kongresz­­szusára. A kampány alaposan megváltoztatta az egymással öt évet politikai társbérlet­ben leélt Chirac és Jospin viszonyát. Chirac hívei sürgetései ellenére sem haj­landó egyelőre felemlegetni Jospin leta­gadott trockista múltját, az utóbbi sem beszél az államfő személyét érintő tör­vényellenes pártfinanszírozási és más kétes pénzügyekről. A miniszterelnök­ből elnökjelöltté változott Jospin azon­ban szakított Chirackal szembeni eddigi udvarias stílusával, és érdesebb hangot ütött meg. Most megjelent új könyvében úgy fogalmazott, hogy több baloldali miniszterével ellentétben egyáltalán nem találja szimpatikusnak Chiracot. Utóbb pedig bocsánatot kért azon - elv­ben off-record vagyis háttér-sajtóbeszél­getésen elhangzott - kijelentéséért, mi­szerint Chirac fáradt, megöregedett em­ber benyomását kelti, akit elhasználtak a hatalomban eltöltött évek. A választás közeledtével és a tét nö­vekedésével a politikai viták is egyre túl­fűtöttebbekké válnak. Hol van már az a békebeli hangnem, midőn Jospin utolsó parlamenti fellépésekor megköszönte az ellenzék munkáját, és mindenkinek sok szerencsét kívánt az elkövetkező politikai erőpróbákra. A várható mozgalmasság ellenére a francia televíziók - kereskedel­miek és közszolgálatiak - nem igazán lel­kesednek azért, hogy szórakoztató prog­ramjaikat feláldozzák a politika kedvéért. A politikusok persze gondoskodnak a show-ról. A France 2 közszolgálati csa­tornán késő este sugárzott vitaműsor - ahonnan a zöldeket képviselő Daniel Cohn-Bendit kivonult, miután megíté­lése szerint nem kapott szót, a vitapartne­rek a másik szavába vágva lehazugozták egymást - a nemzetgyűlés hangulatán is túltett. Pedig ott mindennapos jelenség, hogy az interpelláló képviselőket, a meg­­szólíttatott kormánytagokat az ellentá­borok bekiabálásokkal, lekicsinylő meg­jegyzésekkel, nem éppen barátságos kéz­mozdulatokkal próbálják kibillenteni az Jacques Chirac Párizs külvárosában kezdte a kampányát fotó: mti/ap remy de la mauviniere B­erlinben nem forgatnak fokost Dunai Péter Azzal, hogy Edmund Stoibert az ellen­zékben lévő uniós pártok közös kancel­lárjelöltté nyilvánították, Németország­ban, ahol szeptemberben voksolnak az új parlamentről, megkezdődött a válasz­tási kampány. Nem lesz könnyű futása egyik oldalnak sem. Gerhard Schröder és hivatalban lévő baloldali csapata egé­szen a tavalyi év második feléig egyen­letesen felfelé húzni látszott. Aztán a szeptember 11-i tragikus eseménysoro­zat, a New York elleni terrortámadás mintha mindent megváltoztatott volna. Mint amikor egy látszólag egészséges ember szaunába megy, és a forró gőz ki­hozza belőle a nyavalyákat, a náthát, a bacikat. Egy csapásra kiderült, hogy a német gazdaság bizony kimerült, csak annyira futja neki, hogy sereghajtó le­gyen az EU-országok között. Később azt is kiszúrták a figyelmes brüsszeli köz­gazdászok, hogy az NSZK veszélyesen közel került a maastrichti (közös európai pénzrendszer) alsó köve­telményküszöbéhez, a költségve­tési hiány 3 százalékához. Berlint valósággal sokkolta az eshetőség, hogy éppen őket, az EU-költségvetés legnagyobb be­fizetőit (ahogy sokan keserűen kifakadtak, azokat, akik az euró­pai integrációt, az eurót a hátu­kon cipelik), Európa messze leg­erősebb gazdaságát szégyenítik meg a kipellengérezéssel, a kilá­tásba helyezett „kék levéllel”. Noha Schröder színfalak mögötti brüsszeli lobbizással elérte, hogy a „kék levél” a papírkosárba ke­rüljön, ám a dologból mégis pa­rázs vita kerekedett. Az ellenzék­nek kapóra jött az ügy, bár fele­más érzéseket keltett bennük. Friedrich Merz CDU/CSU frak­cióvezető pártja véleményét tol­mácsolva nyilvánosan elmarasz­talta Schrödert, amiért nyomást merészelt gyakorolni Brüsszelre: ugyan felejtsék el a megalázó „kék levelet”. De lelke mélyén, mint szinte minden párttársa, honfitársa, egyetértett a kancellárral, aki német nemzeti érdekeket védett a belga EU- fővárosban. Nincs ma érzékenyebb, szélsősége­sebb indulatokat (a német társadalom peremén, a szélsőjobboldalon ordas felhorkanást) gerjesztő választási téma a bevándorlásnál. A bürger közérzete borongós, nem megy jól a gazdaság, az üzlet, a tetejében nem érzi magát biz­tonságban. Nézi a tévében az összeros­­kadó New York-i tornyokat, a gyanúsí­tottak FBI-listáján a fényképeket. Itt­hon Hamburgban, Halléban azt látja, mindenféle nagy turbános, szociális se­gélyen, állampénzen lébecoló jöttmen­­tek, idegenek tüntetnek, handzsárokat villogtatnak, a próféta zöld zászlaját lengetik, holmi kölni, berlini kalifátu­­sokról beszélnek. Azt olvassa, Német­ország volt a szeptember 11-i terrorista merényletsorozat előkészítésének egyik gócpontja. Ezek után kiket, milyen alapon en­gedjenek be? Egyáltalán befogadjanak idegeneket? Csak az okosok, gazdagok, használhatók, leinformálhatók, tehetsé­gesek, magasan képzettek jöjjenek vagy nyissák meg en bloc a zsilipkapu­kat a Balkán, Dél-Ázsia, Afrika, a Kö­zel-Kelet, Délkelet-Ázsia milliói, el­esettjei, gazdasági-politikai-vallási meg ki tudja, még milyen okokból me­nekülői, a majdan a német szociális el­látási rendszert terhelő különféle bőr­­színárnyalatúak, a tanulatlanok, a fej­kendősök, a fanatikusok, a burkások, csadorosok, vietnami papucsosok és tengernyi gyerekük, nagycsaládjuk előtt? De ha azok nem jönnek, ki fog a né­met iskolákban, vendéglőkben, szállo­dákban takarítani, az építkezéseken mal­tert, téglát cipelni, ősszel a Mosel völ­gyében szőlőt szüretelni? Nincs európai ország, amely ma egyértelmű, tisztessé­ges választ tudna adni a bevándorlás kérdésére. A kopasz német neonáci sze­mében a török, vietnami ugyanúgy vö­rös posztó, mint magyar „kollégájáé­ban” a cigány. Nincs európai ország, amelyet ne bolygatna fel a társadalom alapjaiig ez a probléma. Majdnem biztos, hogy szeptemberig nem sikerül átpasszírozni az alkotmá­nyos szűrőkön a minden érdekelt, így az ellenzék által is elfogadható, leg­alábbis tárgyalható bevándorlási tör­vényjavaslatot. Mi sem lenne természe­tesebb egy ilyen helyzetben, hogy a kormánykoalíció, amely — ugyan nagy késéssel, de - szeretné lezárni a témát, ráborítja az edényt, rátolja a felelőssé­get az ellenzékre. Claudia Roth, a ki­sebbik kormánypárt, a zöldek első szá­mú vezetője azonban ahelyett, hogy szűken vett párt- és választási érdekből jól lemarná a törvény-előkészítő bizott­ság ellenzéki vezetőjét - megdicséri. Peter Müller (CDU), a parlamenti bi­zottság vezetője korrektül, kompro­misszumkereső módon működött együtt velünk, mondja Roth asszony. A gazdaság, bevándorlás mellett a külpolitika egyre biztosabban válik vitatott választási témává, Páris almájává. Németország, akárcsak az eljelentéktelenedő NATO, a nyugati szövetségi rendszer legtöbb tagja, egyre el­lentmondásosabb viszonyba ke­rül az USA-val.­­ Lám, az USA belevitt bennünket a Jugoszlávia elleni háborúba, utána New York ürügyén az afganisztáni kalandba, azt sem tudjuk, a né­met kommandósok mit csinál­nak, most meg Irak, Irán, Észak- Korea ellen hergelne bennünket — mondják sokan. Mostanság komoly médiacsatornákból (ARD, Inforádió, napilapok) is Andreas von Bülow egykori szocdem miniszter szavai foly­nak, aki azt a gyanút próbálja szívósan elültetni, hogy a tavaly szeptember 11-e voltaképpen a CIA műve, és „valakik”, de semmiképpen sem Bin Laden emberei, távirányítással vezet­ték bele a két gépet a tornyokba. Von Bülow az egykori szélső­balosok, a RAF lapjának, a konkrétnek a sztárja. Az ex-SPD-miniszter Ameri­­ka-ellenességét zajosan tapsoló kis né­met baloldali párt közös rendezvényt szervez Berlinben a Milosevics védel­mére alakult bizottsággal. Peter Handke, Jürgen Elsasser osztrák, német értelmiségiek , igazán elvakult Milosevics-pártiak, de mértékadó poli­tikusok mégsem hazaárulózzák le őket. Pedig egy olyan emberrel, rezsimmel rokonszenveznek, amelyet Joschka Fischer külügyminiszter, alkancellár , továbbra is a legnépszerűbb német po­litikus­­ fasisztoidnak minősített. És ennek a szónak, minősítésnek Német­országban különleges súlya van. A legalapvetőbb különbségek egyike a német és a magyar választási kampány között a sajtó, ezen belül is a közszolgá­lati tévécsatornák szerepe. Németor­szágban a „közszolgálati” és a „kor­mánypárti” szó között egyáltalán nem természetes az egyenlőségjel. A két or­szágos közszolgálati csatorna, az ARD és ZDF reggeli, esti hírműsorainak nincs versenytársa a kereskedelmi szférában. Ennek nem kis részben az a magyaráza­ta, hogy a kiváló szakmai munka, a mi­nőség mellett pártatlanok, a mindenkori kormánnyal szemben kritikusak tudnak maradni. A minisztereknek, Schröder­­nek alákérdező, gazsuláló riporter itt nem futna be hosszú karriert. Harald Martenstein, az egyik legjobb német publicista írja: Németországban a vevő, néző, olvasó a király, és nem na­gyon szereti, ha az újságíró, a médium valamelyik párttal, világnézettel túl szo­ros, elkötelezett viszonyt árul el. Függet­lennek (azaz szavahihetőnek!) maradni, a hatalmasoktól három lépést tartani - ez mind az újságíró, mind a média gaz­dasági alapszabálya. A Frontal 21 című, a közszolgálati ZDF-en sugárzott politi­kai riportmagazin kemény leleplező anyagot közöl a Schröder-kormány pa­zarlásáról, minisztériumairól, amelyek unatkozó sofőrökkel felesleges luxusau­tókat tartanak fenn állampénzen Bonn­ban. Kap persze az ellenzék is, megem­lítik a baden-württembergi vezetés ma­nipulációit, bejátsszák a képet, amelyen Német bábjáték. Schröder vörösbort kínál a sörbarát Münchenben fotó: reuters ralph orlows

Next