Népszabadság, 2002. március (60. évfolyam, 51-75. szám)
2002-03-23 / 69. szám
26 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. MÁRCIUS 23., SZOMBAT Kampány: emberség és szócsata A francia elnökjelöltek igyekeznek népközelinek mutatkozni Dési András Minden szereplő a színpadon van, kezdődhet az előadás! A konferanszié feladatára vállalkozó Charles Pasqua exbelügyminiszternek, a radikális jobboldali RPF köztársaságielnök-jelöltjének igaza lett. Jacques Chirac államfő, majd Lionel Jospin szocialista kormányfő ringbe szállásával minden megváltozott. Az Élyséepalotába szóló ötéves mandátumért folyó kampány egy csapásra felgyorsult, feledtetve a nehézkesen induló, lagymatag korteshadjáratot. A terepet, így a média figyelmét eddig a „harmadik ember” szerepére pályázók - például a baloldali szuverenista Jean- Pierre Chevenement vagy a Chirackal szembeni jobboldali-centrista alternatívát kínáló Francois Bayrou - foglalták el. Egy hónappal az április 21-i első forduló előtt a reflektorfények azonban már a „két nagyágyúra” irányulnak, akik valószínűsítik az előadás végét. Nevezetesen azt, hogy legfelsőbb szinten elmarad a generációváltás. A franciáknak végül a két jól ismert és eddig hatalmon lévő politikus - a 69 éves konzervatív Chirac és a 64 éves szocialista Jospin közül kell majd választaniuk. Erre írta azt a kortárs francia irodalom yuppie-stílusú fenegyereke, Frédéric Beigbeder a Le Monde-ban, hogy ő az establishment helyett inkább a kommunista Robert Hue-re, a „szociális igazságosságért folytatott küzdelem utolsó Robin Hoodjára” szavaz. Aki, tegyük hozzá, messze van az őskommunista „passionaria” Arlette Laguiller kilencszázalékos népszerűségi mutatójától. A Beigbeder által egy kalap alá vett „nagyágyúk” közelségét az is mutatja, hogy a chiracisták és a szocialisták Párizs szívében, egymástól ötszáz méternyi távolságra ütötték fel választási főhadiszállásukat. Jospinék a híres divattervező, Jean-Paul Gautier tulajdonában lévő, hosszú évtizedeken át nyugdíjpénztárnak otthont adó ingatlant, a Chirac-kampányt szervezők a Tapis rouge (Vörös szőnyeg) névre hallgató, Párizs legrégebbi áruházából rendezvényközponttá átalakított épületet vettek bérbe. A jobboldali hívek kajánul jegyzik meg, hogy a Tapis rouge-zsal szemben a szocialista irányítású önkormányzat székháza áll. Az államfő környezetében tudatosan választották e színes szociális összetételű 10. kerületet. Hét évvel ezelőtt Chirac Párizs elegáns, nagypolgári részén ütötte fel főhadiszállását, manapság - midőn az államfő egyik meghatározó témájának a szociális szakadás elleni küzdelmet nevezi - a „burzsoá környék” komoly támadási felületet kínálna. A részletekre, különösen, ha pénzről van szó, más téren is ügyelnek. Chirac februárban Avignonba államfőként, a legfőbb közjogi méltóságot megillető különgéppel utazott. Elnökjelöltségének bejelentése után viszont már a helyi polgármesternő magánautójával vitték ki a pályaudvarra, ahonnan egy sokkal „népközelibb” közlekedési eszközzel, a TGV szuperexpresszel utazott vissza Párizsba. A fővárosban, a Gare de Lyonról pedig az RPR által bérelt kocsi szállította haza az Élysée-palota jelenlegi lakóját. Az Elysée sajtószolgálata pedig sietett közölni: állami költségvetésből ezek után kizárólag a köztársasági elnököt megillető biztonsági szolgálatot fedezik, minden más kampánykiadást, így az útiköltséget is az RPR 19 millió eurós választási büdzséjéből fizetik. Jospin hasonlóképpen bérelt kocsikkal és állami testőrökkel kampányol. Egyik legfontosabb tanácsadója, Bertrand Delanoe párizsi főpolgármester szokásához híven metróval ment el a szocialisták párizsi kampánynyitó kongreszszusára. A kampány alaposan megváltoztatta az egymással öt évet politikai társbérletben leélt Chirac és Jospin viszonyát. Chirac hívei sürgetései ellenére sem hajlandó egyelőre felemlegetni Jospin letagadott trockista múltját, az utóbbi sem beszél az államfő személyét érintő törvényellenes pártfinanszírozási és más kétes pénzügyekről. A miniszterelnökből elnökjelöltté változott Jospin azonban szakított Chirackal szembeni eddigi udvarias stílusával, és érdesebb hangot ütött meg. Most megjelent új könyvében úgy fogalmazott, hogy több baloldali miniszterével ellentétben egyáltalán nem találja szimpatikusnak Chiracot. Utóbb pedig bocsánatot kért azon - elvben off-record vagyis háttér-sajtóbeszélgetésen elhangzott - kijelentéséért, miszerint Chirac fáradt, megöregedett ember benyomását kelti, akit elhasználtak a hatalomban eltöltött évek. A választás közeledtével és a tét növekedésével a politikai viták is egyre túlfűtöttebbekké válnak. Hol van már az a békebeli hangnem, midőn Jospin utolsó parlamenti fellépésekor megköszönte az ellenzék munkáját, és mindenkinek sok szerencsét kívánt az elkövetkező politikai erőpróbákra. A várható mozgalmasság ellenére a francia televíziók - kereskedelmiek és közszolgálatiak - nem igazán lelkesednek azért, hogy szórakoztató programjaikat feláldozzák a politika kedvéért. A politikusok persze gondoskodnak a show-ról. A France 2 közszolgálati csatornán késő este sugárzott vitaműsor - ahonnan a zöldeket képviselő Daniel Cohn-Bendit kivonult, miután megítélése szerint nem kapott szót, a vitapartnerek a másik szavába vágva lehazugozták egymást - a nemzetgyűlés hangulatán is túltett. Pedig ott mindennapos jelenség, hogy az interpelláló képviselőket, a megszólíttatott kormánytagokat az ellentáborok bekiabálásokkal, lekicsinylő megjegyzésekkel, nem éppen barátságos kézmozdulatokkal próbálják kibillenteni az Jacques Chirac Párizs külvárosában kezdte a kampányát fotó: mti/ap remy de la mauviniere Berlinben nem forgatnak fokost Dunai Péter Azzal, hogy Edmund Stoibert az ellenzékben lévő uniós pártok közös kancellárjelöltté nyilvánították, Németországban, ahol szeptemberben voksolnak az új parlamentről, megkezdődött a választási kampány. Nem lesz könnyű futása egyik oldalnak sem. Gerhard Schröder és hivatalban lévő baloldali csapata egészen a tavalyi év második feléig egyenletesen felfelé húzni látszott. Aztán a szeptember 11-i tragikus eseménysorozat, a New York elleni terrortámadás mintha mindent megváltoztatott volna. Mint amikor egy látszólag egészséges ember szaunába megy, és a forró gőz kihozza belőle a nyavalyákat, a náthát, a bacikat. Egy csapásra kiderült, hogy a német gazdaság bizony kimerült, csak annyira futja neki, hogy sereghajtó legyen az EU-országok között. Később azt is kiszúrták a figyelmes brüsszeli közgazdászok, hogy az NSZK veszélyesen közel került a maastrichti (közös európai pénzrendszer) alsó követelményküszöbéhez, a költségvetési hiány 3 százalékához. Berlint valósággal sokkolta az eshetőség, hogy éppen őket, az EU-költségvetés legnagyobb befizetőit (ahogy sokan keserűen kifakadtak, azokat, akik az európai integrációt, az eurót a hátukon cipelik), Európa messze legerősebb gazdaságát szégyenítik meg a kipellengérezéssel, a kilátásba helyezett „kék levéllel”. Noha Schröder színfalak mögötti brüsszeli lobbizással elérte, hogy a „kék levél” a papírkosárba kerüljön, ám a dologból mégis parázs vita kerekedett. Az ellenzéknek kapóra jött az ügy, bár felemás érzéseket keltett bennük. Friedrich Merz CDU/CSU frakcióvezető pártja véleményét tolmácsolva nyilvánosan elmarasztalta Schrödert, amiért nyomást merészelt gyakorolni Brüsszelre: ugyan felejtsék el a megalázó „kék levelet”. De lelke mélyén, mint szinte minden párttársa, honfitársa, egyetértett a kancellárral, aki német nemzeti érdekeket védett a belga EU- fővárosban. Nincs ma érzékenyebb, szélsőségesebb indulatokat (a német társadalom peremén, a szélsőjobboldalon ordas felhorkanást) gerjesztő választási téma a bevándorlásnál. A bürger közérzete borongós, nem megy jól a gazdaság, az üzlet, a tetejében nem érzi magát biztonságban. Nézi a tévében az összeroskadó New York-i tornyokat, a gyanúsítottak FBI-listáján a fényképeket. Itthon Hamburgban, Halléban azt látja, mindenféle nagy turbános, szociális segélyen, állampénzen lébecoló jöttmentek, idegenek tüntetnek, handzsárokat villogtatnak, a próféta zöld zászlaját lengetik, holmi kölni, berlini kalifátusokról beszélnek. Azt olvassa, Németország volt a szeptember 11-i terrorista merényletsorozat előkészítésének egyik gócpontja. Ezek után kiket, milyen alapon engedjenek be? Egyáltalán befogadjanak idegeneket? Csak az okosok, gazdagok, használhatók, leinformálhatók, tehetségesek, magasan képzettek jöjjenek vagy nyissák meg en bloc a zsilipkapukat a Balkán, Dél-Ázsia, Afrika, a Közel-Kelet, Délkelet-Ázsia milliói, elesettjei, gazdasági-politikai-vallási meg ki tudja, még milyen okokból menekülői, a majdan a német szociális ellátási rendszert terhelő különféle bőrszínárnyalatúak, a tanulatlanok, a fejkendősök, a fanatikusok, a burkások, csadorosok, vietnami papucsosok és tengernyi gyerekük, nagycsaládjuk előtt? De ha azok nem jönnek, ki fog a német iskolákban, vendéglőkben, szállodákban takarítani, az építkezéseken maltert, téglát cipelni, ősszel a Mosel völgyében szőlőt szüretelni? Nincs európai ország, amely ma egyértelmű, tisztességes választ tudna adni a bevándorlás kérdésére. A kopasz német neonáci szemében a török, vietnami ugyanúgy vörös posztó, mint magyar „kollégájáéban” a cigány. Nincs európai ország, amelyet ne bolygatna fel a társadalom alapjaiig ez a probléma. Majdnem biztos, hogy szeptemberig nem sikerül átpasszírozni az alkotmányos szűrőkön a minden érdekelt, így az ellenzék által is elfogadható, legalábbis tárgyalható bevándorlási törvényjavaslatot. Mi sem lenne természetesebb egy ilyen helyzetben, hogy a kormánykoalíció, amely — ugyan nagy késéssel, de - szeretné lezárni a témát, ráborítja az edényt, rátolja a felelősséget az ellenzékre. Claudia Roth, a kisebbik kormánypárt, a zöldek első számú vezetője azonban ahelyett, hogy szűken vett párt- és választási érdekből jól lemarná a törvény-előkészítő bizottság ellenzéki vezetőjét - megdicséri. Peter Müller (CDU), a parlamenti bizottság vezetője korrektül, kompromisszumkereső módon működött együtt velünk, mondja Roth asszony. A gazdaság, bevándorlás mellett a külpolitika egyre biztosabban válik vitatott választási témává, Páris almájává. Németország, akárcsak az eljelentéktelenedő NATO, a nyugati szövetségi rendszer legtöbb tagja, egyre ellentmondásosabb viszonyba kerül az USA-val. Lám, az USA belevitt bennünket a Jugoszlávia elleni háborúba, utána New York ürügyén az afganisztáni kalandba, azt sem tudjuk, a német kommandósok mit csinálnak, most meg Irak, Irán, Észak- Korea ellen hergelne bennünket — mondják sokan. Mostanság komoly médiacsatornákból (ARD, Inforádió, napilapok) is Andreas von Bülow egykori szocdem miniszter szavai folynak, aki azt a gyanút próbálja szívósan elültetni, hogy a tavaly szeptember 11-e voltaképpen a CIA műve, és „valakik”, de semmiképpen sem Bin Laden emberei, távirányítással vezették bele a két gépet a tornyokba. Von Bülow az egykori szélsőbalosok, a RAF lapjának, a konkrétnek a sztárja. Az ex-SPD-miniszter Amerika-ellenességét zajosan tapsoló kis német baloldali párt közös rendezvényt szervez Berlinben a Milosevics védelmére alakult bizottsággal. Peter Handke, Jürgen Elsasser osztrák, német értelmiségiek , igazán elvakult Milosevics-pártiak, de mértékadó politikusok mégsem hazaárulózzák le őket. Pedig egy olyan emberrel, rezsimmel rokonszenveznek, amelyet Joschka Fischer külügyminiszter, alkancellár , továbbra is a legnépszerűbb német politikus fasisztoidnak minősített. És ennek a szónak, minősítésnek Németországban különleges súlya van. A legalapvetőbb különbségek egyike a német és a magyar választási kampány között a sajtó, ezen belül is a közszolgálati tévécsatornák szerepe. Németországban a „közszolgálati” és a „kormánypárti” szó között egyáltalán nem természetes az egyenlőségjel. A két országos közszolgálati csatorna, az ARD és ZDF reggeli, esti hírműsorainak nincs versenytársa a kereskedelmi szférában. Ennek nem kis részben az a magyarázata, hogy a kiváló szakmai munka, a minőség mellett pártatlanok, a mindenkori kormánnyal szemben kritikusak tudnak maradni. A minisztereknek, Schrödernek alákérdező, gazsuláló riporter itt nem futna be hosszú karriert. Harald Martenstein, az egyik legjobb német publicista írja: Németországban a vevő, néző, olvasó a király, és nem nagyon szereti, ha az újságíró, a médium valamelyik párttal, világnézettel túl szoros, elkötelezett viszonyt árul el. Függetlennek (azaz szavahihetőnek!) maradni, a hatalmasoktól három lépést tartani - ez mind az újságíró, mind a média gazdasági alapszabálya. A Frontal 21 című, a közszolgálati ZDF-en sugárzott politikai riportmagazin kemény leleplező anyagot közöl a Schröder-kormány pazarlásáról, minisztériumairól, amelyek unatkozó sofőrökkel felesleges luxusautókat tartanak fenn állampénzen Bonnban. Kap persze az ellenzék is, megemlítik a baden-württembergi vezetés manipulációit, bejátsszák a képet, amelyen Német bábjáték. Schröder vörösbort kínál a sörbarát Münchenben fotó: reuters ralph orlows