Népszabadság, 2002. március (60. évfolyam, 51-75. szám)
2002-03-09 / 58. szám
NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. MÁRCIUS 9., SZOMBAT 31 Utcára megyek Bácer Iván Akkor én most az utcára megyek. Kinn voltam már az utcán két hete. Megnéztem, kik vonulnak a Terror Házának titulált intézmény felé. A Köztársaság téren összegyűjtöttem az állami megemlékezés alkalmával osztogatott, illetve ámít kellékek közül pár árpádsávos és nagy-magyar országos jelvényt, a Tíz a tízből című Csurka-alapvetést, továbbá egy röplapot, amelyben a Magyar Revíziós Mozgalom invitálja az érdeklődőket klubnapjára, amelynek teljes bevétele irredenta propagandaanyag gyártására fordíttatik majd. Még pár elcsípett szó, és ennyi elég is volt. Mentem is volna hazafelé gond nélkül, mikor megszólal egy húszéves egyetemista mellettem: „Milyen ország ez?” Ránéztem, és láttam, hogy a gyerek kétségbe van esve. „Miért az övék a város? Hát hol vannak a szadeszesek? Hol vannak a hülye szocik?” „Félnek” - vontam vállat, és hozzátettem mentségül, hogy nem az utcán dőlnek el a dolgok, meg nem szabad provokálni, meg más efféle nyugtató felnőttségeket. De akkor elhatároztam azért: utcára megyek. Elhatározásomat pár nappal később erősítette Tamás Gáspár Miklósnak az Élet és Irodalom említett számában megjelent hosszú, de mégiscsak alapvető fejtegetése. A cikk nem hibátlan amúgy. Azt is írja például a jeles szerző: „Szálasitól... még Csurka is »elhatárolja« magát.” Ez tévedés. A Magyar Fórum könyvajánlója - más hason szerzők társaságában - hetek óta hirdeti Szálasi opusát is. Mégpedig az alábbi felvezetéssel: „Lehet az olvasó ellensége vagy híve, szeretheti vagy gyűlölheti, de ha méltó akar lenni emberi mivoltához, és ha csak egy szikrányi igazságérzet él benne, nem alkothat ítéletet a magyar történelem máig ható legnagyobb nemzeti mozgalmáról és vezéréről, pusztán ellenségei gyűlöletteljes torz tükrén keresztül...” Ez azért elég messze van az elhatárolódástól. Egyébként Szálasit ajánlja olvasói figyelmébe a Magyar Demokrata című orgánum is. A lap ekként harangozza be az egyik Szálasi-könyvet - az ajánlóban több is szerepel -: „Magyar nyelven még nem jelent meg könyv, amely objektíven és elfogulatlanul mutatta volna be Szálasi Ferencet és az általa elgondolt hungarizmust... még véletlenül sem ejtettek szót a napi politika esetlegességein túli erkölcsi és emberi érdemekről, a hungarista magatartás és Szálasi Ferenc írásainak intellektuális értékeiről” A Magyar Fórum főszerkesztője a kormányfővel ünnepel, a Demokrata főszerkesztője a kormány egyik tagjának kampányát bonyolítja éppen. Nincsen miről beszélni. Választani kell. És én addig is az utcára megyek. Utcára megyek. Mert a szónak itt már jelentősége nincsen. A vitának vége. Nincsen párbeszéd, mert nem lehet. Nincsen mit vitázni azzal, aki Szálasit népszerűsíti. És azzal sem, aki a népszerűsítővel együtt ünnepel. Utcára megyek. Pedig félek én is. Épp azért megyek az utcára. Mert félek. „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni” - írja Bibó. De ő folytatja is a mondatot, pontosan felsorolja, hogy mitől nem szabad félnie egy demokratának: „...a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvéstől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől...” Vagyis mindattól, amitől a mai magát polgárinak csúfoló kurzus fél. De a demokratának igenis félnie kell, amikor hazájában a hatalom rossz kezekbe kerül. Amikor a hatalmon lévők hazudnak. Amikor a hatalmon lévők polgártársaikat megpróbálják megfélemlíteni, alázni, amikor kritikusaikat, politikai ellenfeleiket leidegenezik, lehazaárulózzák, amikor a hatalom felől uszulnak ordas eszmék, amikor olyan elődök kultusza éled újra, akik szégyent hoztak a magyarra, és Magyarországot végromlásba döntötték. Az ilyesmi félelmetes, az ilyes dolgok láttán csak az nem fél, aki idióta vagy aki aljas. Utcára megyek, mert félek. Félek, mert demokrata vagyok. Félek, én is félek a provokációtól. Félek attól, hogy valahol valakit valakik valamivel megütnek, és azt fogják mondani, én tettem. És már nem lehetek biztos benne, hogy a magyar rendőrség, a magyar ügyészség, a magyar bírói kar a védelmemre kelne. Még előfordulhat az is, hogy igen. De már nem lehetek benne biztos. Utcára megyek. Ha belebotlok majd valaki hasonszőrűbe, az jó lesz. Ha nem, hát nem. Én megyek akkor is. Antifasiszta tüntetés leszek, és támogatok majd minden pártot, amely az antifasizmusban egyetért velem. Azt akarom, hogy olyan pártok kerüljenek kormányra áprilisban, amelyek vezetői, káderei, de még szimpatizánsai sem foglalkoznak a nagymamákkal. A többi most nem érdekel. A többi nem az én dolgom. Nem értek a gazdasághoz, külpolitikához, társadalompolitikához, kampányhoz, stratégiához, taktikához - nem értek semmihez. Csak a nagymamákhoz. Tudom, hogy bármely párt kerül is hatalomra majd, kezdődik a szokott verkli újra, hibának halmozása hibára majd, és lesz kenés, zsírozás, vajazás és lopás megint. De nagymamák vallásával szocialista, szabad demokrata él, remélem, még sok másféle párti politikus foglalkozni nem fog. És szóba sem áll olyannal, aki ezt teszi. Ez az alap, de ez biztos fundamentum. Ez a polgári rend alapja. Erre épül külpolitikától kezdve, szomszédság ügyén keresztül a cigány bajokig , szinte minden. Hatalomra kell segíteni a ■g valóban polgári erőket, és aztán kritizál£ ni, kontrollálni őket szakadatlanul. És aztán le is váltani őket, ha kell, és ha van kivel. Ez a polgár dolga. A maga választotta hatalmat figyelni, lesni feszt. Utcára megyek. Utcára megyek, hogy erőt merítsek belőlem. És hogy mások is erőt merítsenek. Elsősorban a gyerek, a gyerekek, persze. Hogy ők tanulják: félni és gyávának lenni nem ugyanaz. Utcára megyek. Zászlót nem viszek, transzparenst magasba nem emelek, jelvényt ki nem tűzök, röplapot nem osztok, beszédet nem mondok, nem lesz műsor, büfé, perec se, sör is csak utána. Napról napra többen leszek majd, de mindvégig békés, nyugodt, visszafogott, méltóságteljes, nagyszabású és erőt sugárzó. DOBAI PÉTER Fehér, régi, téli erdőn vágsz át Fehér, régi, téli erdőn vágsz át, céltalan utadon kísérnek lomb-halott fák és te bátor, sorsszerű tévedéseidtől észre sem veszed, hogy sétádhoz halott vagy már magad is... Halott honvágy. Honvágy, amelynek nincs se háza, se hazája. Már régen valaki más sétál helyetted itt... Az erdőnek egyre megy. A lépéseknek is. Annak is, aki lépéseidet tehelyetted járja, azé minden emléked, azé a másiké és ő terád nem emlékezik. Csak felejt. De nem téged felejt, nem téged hív, hogy gúnnyal búcsút intsen. Ő más. Ő él. Ő halottkém. Felderítő. De hát gondold meg! Mi mást érdemeltél? Király, koronás, sereges király lehettél volna egy régi korban, de ahhoz túl későn születtél. Most érd be azzal, hogy az erdő haldoklik, de túlél minden magányos sétálót, minden önkéntes stációt, minden hisztérikus meditációt---------------------------------------------♦—-------------------------------------Dobai Péter (1944), a Magyar Köztársaság Babérkoszorús költője, legutóbbi könyve Párbaj tükörben címmel 2000-ben jelent meg a Littera Novánál. GÖMÖRI GYÖRGY A múltidéző bizakodik Szentigaz, meg sem látom néha, ami itt van előttem. Múlt korok ajzanak és hogyan éltek a hajdani ősök. Mennyire értették meg (vagy tán félre) azt a világot. Porrá lett magyarok (meg hungarusoknak) halk szava szólít: Újítsad meg a múltat! Verj szó hidat vissza mihozzánk! S meglehet, téged is felidézget majd az utód, ki Értőn ízleli még Berzsenyi, Füst, Dsida, Aprily, József Attila mákízű-meggyízű nyelvét. ---------------------------------------------------------------------------------Gömöri György (1934): A Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjének birtokosa, legutóbbi könyve Váltott hangokon címmel 2000-ben jelent meg a Kortársnál. A világ emlékei Magyarországon Budapest/Belváros A brit nagykövetség Harmincad utcai épületének dísztermében márványtábla örökíti meg az uralkodói pár 1993-as látogatásának emlékét. II. Erzsébet királynő és férje, Fülöp edinburghi herceg a rendszerváltás utáni Magyarországot felkereső nyugati vezető személyiségek sorából is kiemelkedett. Brit uralkodó korábban egyáltalán nem járt hazánkban, de a királynőnek is ez volt az első útja az egykori vasfüggöny mögé (a keletnémet területeket nem számítva). II. Erzsébet, aki az idén ünnepli trónra lépésének 50. évfordulóját. 1926-ban született Londonban, de csak tízéves korában lett a brit korona várományosa. Nagybátyja, VIII. Eduárd ugyanis ekkor mondott le a trónról öccse - Erzsébet apja -, György javára. A trónörökösnő 1947-ben tartotta esküvőjét Fülöp herceggel, egy évre rá született első fia, Károly. VI. György 1952-ben bekövetkezett halálával Erzsébet lett „Isten kegyelméből Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyság, továbbá Tartozékai és Külbirtokai Királynője, a Nemzetközösség Feje, a Hit Védelmezője”. A sok hivatalos címnek egész életében igyekezett a legtökéletesebben megfelelni, végiglátogatta a Nemzetközösség országait, ő volt az első brit uralkodó, aki Ausztráliát és Új-Zélandot is felkereste. Alkotmányos kötelezettségeit közmegelégedésre teljesíti, magánemberként férjéhez hasonlóan - a lósport és a lótenyésztés a hobbija. Magyarországi útját megelőzte fia, Károly herceg és a tragikus sorsú Diana hercegnő 1990-es látogatása. A trónörökös pár kedvező tapasztalatai is hozzájárultak ahhoz, hogy a királynő a protokolláris előírásokon túlmenően gazdag programot fogadjon el és bonyolítson le. Ennek során több ízben megemlítette, hogy nagyanyja gyakran mesélt neki Magyarországhoz fűződő családi kapcsolatairól (egyik ükszülője a XIX. század első felében élt grófnő, rédei Rhédey Claudia volt). II. Erzsébet és férje Budapest belvárosában gyalogsétát is tett, ennek során tért be nagykövetségére, ahol a brit kolónia tagjainak hódolatát fogadta. A vendégek iránt végig óriási érdeklődés nyilvánult meg, a felséges párt az emberek rokonszenvel üdvözölték. A sajtóvisszhang mindent felülmúlt, a televízió, a lapok a látogatás valamennyi részletéről beszámoltak, a Népszabadság tízezer példányban 24 oldalas angol nyelvű különkiadást jelentetett meg, egyebek mellett a brit kíséretben lévő üzletemberek és tudósítók tájékoztatására. F. J. Gy. A brit nagykövetség dísztermében márványtábla őrzi a királyi látogatás emlékét fotók: szabó Bernadett Papírmalom Veress Miklós: Éjszaka gyűrött atlaszon Zsoltártól zsoltárig ér Veress Miklós kötete. A CLIII. zsoltárral indul, amely az 1978-as Porhamu című kötetnek is nyitó darabja volt, s a Zsoltárféle című verssel zárul, amely a 2001-es Éjféli verőfényből való. Életmű-válogatás - rendkívül sűrű rostán átszűrve (mindössze hatvan cím) és sokkal inkább egy új könyv önálló szerkezetére, hangulati egységére ügyelve, mintsem az egyes pályaszakaszok megjelenítésére. Napjaink egyre gyakoribb kiadói-szerzői szokása a gyűjteményes köteteket így megkomponálni, s noha ebben szerepet játszhat, hogy a „készletekkel” óvatosabban bánnak egy versekre kevésbé fogékony korban, a magyar irodalom túlélő hagyományaihoz híven sikerül a hátrányt előnyre váltani: az olvasó nem leltárokat kap, hanem befogható új rpvegészeket. A zsoltáros keret - feltehetőleg a zsoltárkedvelő kötetszerkesztő(társ), Alexa Károly ötleteként — szerencsés, többszörösen indokolt választás. Veress költészetében mindvégig a fohásznak, vallomásnak és éneknek a psalmusokra visszamutató ötvözete szolgált egy-egy élethelyzet summázatára. Ez a verstípus foglalt össze s vitt tovább, mert a legalkalmasabb volt a szenvedések egyedüli bizonyosságának és az önironikus szemléletnek az együttes kifejezésére. Olyan megszólalásmódot jelentett, amelynek birtokában a költő megtehette, hogy ne hagyja cserben a „képviseleti” (közösségi-nemzeti hangolásé) líra kezdettől választott eszményét, ám e választás lehető legnagyobb teherbírását tegye próbára a személyes hitel megőrzésében. E szövegközegben lesz elhagyhatatlan alakmássá a „bádogkrisztus”, amint a megváltás, a hit patetizmusát az útszéli lét, a rozsda, az enyészet képzetköreivel társítja. Itt lesz visszatérő metafora a „malom”, amely egyszerre történelmi és egyéni sorsot őrlő gépezet — a bibliafordítók világképének hagyományaként - s a megmaradásnak, a tudat felszínen tartásának, az írásnak a napi szükséglete. A „népeket őrlő molnár” egyetemes masinája és albérletről albérletre hurcolt „papírmalom”. A zsoltár műfaji mentőöv is. Van Veressnek egy beszédes című verse (Elégia az ódákhoz), amelyben a lázasabb idők, forradalmak hevületét mérlegeli kritikus szemmel, de a látszólagos téma mögött valójában saját költői személyiségét vizsgáztatja, azt méri föl, hogyan és mennyire kényszerül egy alapvetően elégikus alkat megbirkózni a magára mért küldetésekkel. Ennek az örökké köztes állapotnak az egyik kifejezésformája a zsoltár. A másik egy groteszk szerepverstípus, amilyen a korábbi darabok közül például a Salieri javallatai Mozarthoz, az újabbak sorában a Zsuzsánna meglesi a véneket. Ez utóbbi a hatvanas-hetvenes évek szerepet vállaló, hatalommal dialogizáló fiatal értelmiségének eddigi legszínvonalasabb lírai számvetése. Az egykor „elzsuzsámult” készségekről és értékekről nemigen beszéltek még a csalódás-vad-öngúny ilyen súlyú erkölcsével, s egyben a verselés ilyen rafinált könnyedségével. Az a szüntelenül zakatoló malom, amely folyamatosan írott beszédre késztet, sokat termel, és természetesen egyenetlen színvonalon. Megfigyelhető még a válogatott anyagban is, hogy mindig ott a hajlam a kivételes képalkotó tehetség jellegzetes fegyelmezetlenségére, az asszociációsor zabolátlan láncreakciójára. Máskor a nagyobb kompozíció igézete csalogat túl messzire a tüneményesen tárgyias verskezdettől, s ilyenkor a költő nem vonja meg kellő szigorral képei érvényességi körét. Ám a romlékonyabb strófák között gazdag, a teljes magyar költészet örökségét birtokló életmű emelkedik. Egy réges-régi interjúban Veress Miklós alapélményként mesélt egy betegen átélt gyerekkori szekerezésről, a takarónak odavetett lópokróc jelképes durvaságáról. Legutóbbi verseinek egyikében olvasom: „Csak úgy nézem a múltam / mint lópokróc alól / a gyerek halálra váltan”. A nagy formátum titka itt van, ennek a megőrzött gyermeki világérzetnek és annak a maradéktalanul őszinte plebejus szemléletnek a találkozópontján, amelynek jegyében legkedvesebb Veress-versem (Egy falusi vályogtemplomra) sorai is születtek, még az 1975-ös Bádogkirály idejében: „Onnan való ahonnan a szegénység / s ha dől magára rántva az eget / csak azzá válik miből vétetett.” Az Éjszaka gyűrött atlaszon több mint három évtized költői működésének ezt a nem fakuló önazonosságát mutatja meg. (Kortárs) Reményi József Tamás