Népszabadság, 2002. március (60. évfolyam, 51-75. szám)

2002-03-09 / 58. szám

NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. MÁRCIUS 9., SZOMBAT 31 Utcára megyek Bác­er Iván Akkor én most az utcára megyek. Kinn voltam már az utcán két hete. Megnéztem, kik vonulnak a Terror Házának titulált intézmény felé. A Köztársaság téren összegyűjtöttem az állami megemlé­kezés alkalmával osztogatott, illetve ámít kellékek közül pár árpádsávos és nagy-magyar országos jelvényt, a Tíz a tízből című Csurka-alapvetést, továbbá egy röplapot, amelyben a Magyar Revíziós Mozgalom invitálja az ér­deklődőket klubnapjára, amelynek teljes bevétele irre­denta propagandaanyag gyártására fordíttatik majd. Még pár elcsípett szó, és ennyi elég is volt. Mentem is volna hazafelé gond nélkül, mikor megszólal egy húszéves egyete­mista mellettem: „Milyen ország ez?” Ránéztem, és láttam, hogy a gyerek két­ségbe van esve. „Miért az övék a város? Hát hol vannak a szadeszesek? Hol van­nak a hülye szocik?” „Félnek” - vontam vállat, és hozzátet­tem mentségül, hogy nem az utcán dőlnek el a dolgok, meg nem szabad provokálni, meg más efféle nyugtató felnőttségeket. De akkor elhatároztam azért: utcára megyek. Elhatározásomat pár nappal később erősítette Tamás Gáspár Miklósnak az Élet és Irodalom említett számában meg­jelent hosszú, de mégiscsak alapvető fej­tegetése. A cikk nem hibátlan amúgy. Azt is írja például a jeles szerző: „Szála­­sitól... még Csurka is »elhatárolja« ma­gát.” Ez tévedés. A Magyar Fórum könyvajánlója - más hason szerzők tár­saságában - hetek óta hirdeti Szálasi opusát is. Mégpedig az alábbi felvezetés­sel: „Lehet az olvasó ellensége vagy hí­ve, szeretheti vagy gyűlölheti, de ha mél­tó akar lenni emberi mivoltához, és ha csak egy szikrányi igazságérzet él benne, nem alkothat ítéletet a magyar történelem máig ható legnagyobb nemzeti mozgalmáról és vezéréről, pusztán ellenségei gyűlöletteljes torz tükrén keresztül...” Ez azért elég messze van az elhatárolódástól. Egyébként Szálasit ajánlja olvasói figyelmébe a Ma­gyar Demokrata című orgánum is. A lap ekként haran­gozza be az egyik Szálasi-könyvet - az ajánlóban több is szerepel -: „Magyar nyelven még nem jelent meg könyv, amely objektíven és elfogulatlanul mutatta volna be Szálasi Ferencet és az általa elgondolt hungariz­­must... még véletlenül sem ejtettek szót a napi politika esetlegességein túli erkölcsi és emberi érdemekről, a hungarista magatartás és Szálasi Ferenc írásainak intel­lektuális értékeiről” A Magyar Fórum főszerkesztője a kormányfővel ün­nepel, a Demokrata főszerkesztője a kormány egyik tag­jának kampányát bonyolítja éppen. Nincsen miről beszélni. Választani kell. És én addig is az utcára megyek. Utcára megyek. Mert a szónak itt már jelentősége nincsen. A vitának vége. Nincsen párbeszéd, mert nem lehet. Nincsen mit vitázni azzal, aki Szálasit népszerűsíti. És azzal sem, aki a népszerűsítővel együtt ünnepel. Utcára megyek. Pedig félek én is. Épp azért megyek az utcára. Mert fé­lek. „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni” - írja Bibó. De ő folytatja is a mondatot, pontosan felsorolja, hogy mitől nem szabad félnie egy demokratának: „...a más véleményűektől, a más nyelvű­­ektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvés­től, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellen­séges propagandától, a lekicsinyléstől...” Vagyis mindat­tól, amitől a mai magát polgárinak csúfoló kurzus fél. De a demokratának igenis félnie kell, amikor hazájában a hatalom rossz kezekbe kerül. Amikor a hatalmon lévők hazudnak. Amikor a hatalmon lévők polgártársaikat megpróbálják megfélemlíteni, alázni, amikor kritikusai­kat, politikai ellenfeleiket leidegenezik, lehazaárulózzák, amikor a hatalom felől uszulnak ordas eszmék, amikor olyan elődök kultusza éled újra, akik szégyent hoztak a magyarra, és Magyarországot végromlásba döntötték. Az ilyesmi félelmetes, az ilyes dolgok láttán csak az nem fél, aki idióta vagy aki aljas. Utcára megyek, mert félek. Félek, mert demokrata vagyok. Félek, én is félek a provokációtól. Félek attól, hogy valahol valakit valakik valamivel megütnek, és azt fogják mondani, én tettem. És már nem lehetek biz­tos benne, hogy a magyar rendőrség, a magyar ügyész­ség, a magyar bírói kar a védelmemre kelne. Még elő­fordulhat az is, hogy igen. De már nem lehetek benne biztos. Utcára megyek. Ha belebotlok majd valaki hason­szőrűbe, az jó lesz. Ha nem, hát nem. Én megyek akkor is. Antifasiszta tüntetés leszek, és támoga­tok majd minden pártot, amely az antifa­­sizmusban egyetért velem. Azt akarom, hogy olyan pártok kerül­jenek kormányra áprilisban, amelyek ve­zetői, káderei, de még szimpatizánsai sem foglalkoznak a nagymamákkal. A többi most nem érdekel. A többi nem az én dol­gom. Nem értek a gazdasághoz, külpoliti­kához, társadalompolitikához, kampány­hoz, stratégiához, taktikához - nem értek semmihez. Csak a nagymamákhoz. Tudom, hogy bármely párt kerül is ha­talomra majd, kezdődik a szokott verkli újra, hibának halmozása hibára majd, és lesz kenés, zsírozás, vajazás és lopás megint. De nagymamák vallásával szo­cialista, szabad demokrata él, remélem, még sok másféle párti politikus foglal­kozni nem fog. És szóba sem áll olyan­­n­­al, aki ezt teszi. Ez az alap, de ez biztos­­ fundamentum. Ez a polgári rend alapja.­­ Erre épül külpolitikától kezdve, szom­­­­szédság ügyén keresztül a cigány bajokig , szinte minden. Hatalomra kell segíteni a ■g valóban polgári erőket, és aztán kritizál­­£ ni, kontrollálni őket szakadatlanul. És az­tán le is váltani őket, ha kell, és ha van ki­vel. Ez a polgár dolga. A maga választotta hatalmat fi­gyelni, lesni feszt. Utcára megyek. Utcára megyek, hogy erőt merítsek belőlem. És hogy mások is erőt merítsenek. Elsősorban a gyerek, a gyere­kek, persze. Hogy ők tanulják: félni és gyávának lenni nem ugyanaz. Utcára megyek. Zászlót nem viszek, transzparenst magasba nem eme­lek, jelvényt ki nem tűzök, röplapot nem osztok, beszé­det nem mondok, nem lesz műsor, büfé, perec se, sör is csak utána. Napról napra többen leszek majd, de mindvégig bé­kés, nyugodt, visszafogott, méltóságteljes, nagyszabású és erőt sugárzó. DOBAI PÉTER Fehér, régi, téli erdőn vágsz át Fehér, régi, téli erdőn vágsz át, céltalan utadon kísérnek lomb-halott fák és te bátor, sorsszerű tévedéseidtől észre sem veszed, hogy sétádhoz halott vagy már magad is... Halott honvágy. Honvágy, amelynek nincs se háza, se hazája. Már régen valaki más sétál helyetted itt... Az erdőnek egyre megy. A lépéseknek is. Annak is, aki lépéseidet tehelyetted járja, azé minden emléked, azé a másiké és ő terád nem emlékezik. Csak felejt. De nem téged felejt, nem téged hív, hogy gúnnyal búcsút intsen. Ő más. Ő él. Ő halottkém. Felderítő. De hát gondold meg! Mi mást érdemeltél? Király, koronás, sereges király lehettél volna egy régi korban, de ahhoz túl későn születtél. Most érd be azzal, hogy az erdő haldoklik, de túlél minden magányos sétálót, minden önkéntes stációt, minden hisztérikus meditációt-----­----------------------------------------♦—-------------------------------------­Dobai Péter (1944), a Magyar Köztársaság Babérkoszorús költője, legutób­bi könyve Párbaj tükörben címmel 2000-ben jelent meg a Littera Novánál. GÖMÖRI GYÖRGY A múltidéző bizakodik Szentigaz, meg sem látom néha, ami itt van előttem. Múlt korok ajzanak és­ hogyan éltek a hajdani ősök. Mennyire értették meg (vagy tán félre) azt a világot. Porrá lett magyarok (meg hungarusoknak) halk szava szólít: Újítsad meg a múltat! Verj szó hidat vissza mihozzánk! S meglehet, téged is felidézget majd az utód, ki Értőn ízleli még Berzsenyi, Füst, Dsida, Aprily, József Attila mákízű-meggyízű nyelvét. ---------------------------------------------------------------------------------­Gömöri György (1934): A Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti kereszt­jének birtokosa, legutóbbi könyve Váltott hangokon címmel 2000-ben jelent meg a Kortársnál. A világ emlékei Magyarországon Budapest/Belváros A brit nagykövetség Harmincad utcai épületének dísztermében márványtábla örökíti meg az uralkodói pár 1993-as lá­togatásának emlékét. II. Erzsébet király­nő és férje, Fülöp edinburghi herceg a rendszerváltás utáni Magyarországot fel­kereső nyugati vezető személyiségek so­rából is kiemelkedett. Brit uralkodó ko­rábban egyáltalán nem járt hazánkban, de a királynőnek is ez volt az első útja az egykori vasfüggöny mögé (a keletnémet területeket nem számítva). II. Erzsébet, aki az idén ünnepli trónra lépésének 50. évfordulóját. 1926-ban szü­letett Londonban, de csak tízéves korában lett a brit korona várományosa. Nagy­bátyja, VIII. Eduárd ugyanis ekkor mon­dott le a trónról öccse - Erzsébet apja -, György javára. A trónörökösnő 1947-ben tartotta esküvőjét Fülöp herceggel, egy évre rá született első fia, Károly. VI. György 1952-ben bekövetkezett halálával Erzsébet lett „Isten kegyelméből Nagy-Britannia és Észak-Írország Egye­sült Királyság, továbbá Tartozékai és Kül­­birtokai Királynője, a Nemzetközösség Feje, a Hit Védelmezője”. A sok hivatalos címnek egész életében igyekezett a legtö­kéletesebben megfelelni, végiglátogatta a Nemzetközösség országait, ő volt az első brit uralkodó, aki Ausztráliát és Új-Zélan­­dot is felkereste. Alkotmányos kötelezett­ségeit közmegelégedésre teljesíti, magán­emberként­­ férjéhez hasonlóan - a ló­sport és a lótenyésztés a hobbija. Magyarországi útját megelőzte fia, Károly herceg és a tragikus sorsú Diana hercegnő 1990-es látogatása. A trónörö­kös pár kedvező tapasztalatai is hozzájá­rultak ahhoz, hogy a királynő a protokol­láris előírásokon túlmenően gazdag prog­ramot fogadjon el és bonyolítson le. En­nek során több ízben megemlítette, hogy nagyanyja gyakran mesélt neki Magyar­­országhoz fűződő családi kapcsolatairól (egyik ükszülője a XIX. század első felé­ben élt grófnő, rédei Rhédey Claudia volt). II. Erzsébet és férje Budapest bel­városában gyalogsétát is tett, ennek során tért be nagykövetségére, ahol a brit koló­nia tagjainak hódolatát fogadta. A vendé­gek iránt végig óriási érdeklődés nyilvá­nult meg, a felséges párt az emberek ro­­konszenvel üdvözölték. A sajtóvissz­hang mindent felülmúlt, a televízió, a la­pok a látogatás valamennyi részletéről beszámoltak, a Népszabadság tízezer pél­dányban 24 oldalas angol nyelvű külön­kiadást jelentetett meg, egyebek mellett a brit kíséretben lévő üzletemberek és tu­dósítók tájékoztatására. F. J. Gy. A brit nagykövetség dísztermében márványtábla őrzi a királyi látogatás emlékét fotók: szabó Bernadett Papírmalom Veress Miklós: Éjszaka gyűrött atlaszon Zsoltártól zsoltárig ér Veress Miklós kötete. A CLIII. zsoltárral indul, amely az 1978-as Porhamu című kötetnek is nyitó darabja volt, s a Zsoltárféle című verssel zárul, amely a 2001-es Éjféli ve­rőfényből való. Életmű-válogatás - rendkívül sűrű rostán átszűrve (mind­össze hatvan cím) és sokkal inkább egy új könyv önálló szerkezetére, hangulati egységére ügyelve, mintsem az egyes pályaszakaszok megjelenítésére. Nap­jaink egyre gyakoribb kiadói-szerzői szokása a gyűjteményes köteteket így megkomponálni, s noha ebben szerepet játszhat, hogy a „készletekkel” óvato­sabban bánnak egy versekre kevésbé fogékony korban, a magyar irodalom túlélő hagyományaihoz híven sikerül a hátrányt előnyre váltani: az olvasó nem leltárokat kap, hanem befogható új rpvegészeket. A zsoltáros keret - feltehetőleg a zsoltárkedvelő kötetszerkesztő(társ), Alexa Károly ötleteként — szerencsés, többszörösen indokolt választás. Veress költészetében mindvégig a fohásznak, vallomásnak és éneknek a psalmusokra visszamutató ötvözete szolgált egy-egy élethelyzet summázatára. Ez a vers­típus foglalt össze s vitt tovább, mert a legalkalmasabb volt a szenvedések egyedüli bizonyosságának és az öniro­nikus szemléletnek az együttes kifeje­zésére. Olyan megszólalásmódot jelen­tett, amelynek birtokában a költő meg­tehette, hogy ne hagyja cserben a „kép­viseleti” (közösségi-nemzeti hangolá­sé) líra kezdettől választott eszményét, ám e választás lehető legnagyobb te­herbírását tegye próbára a személyes hitel megőrzésében. E szövegközegben lesz elhagyhatatlan alakmássá a „bá­dogkrisztus”, amint a megváltás, a hit patetizmusát az útszéli lét, a rozsda, az enyészet képzetköreivel társítja. Itt lesz visszatérő metafora a „malom”, amely egyszerre történelmi és egyéni sorsot őrlő gépezet — a bibliafordítók világ­képének hagyományaként - s a meg­maradásnak, a tudat felszínen tartásá­nak, az írásnak a napi szükséglete. A „népeket őrlő molnár” egyetemes masi­nája és albérletről albérletre hurcolt „papírmalom”. A zsoltár műfaji mentőöv is. Van Veressnek egy beszédes című verse (Elégia az ódákhoz), amelyben a láza­sabb idők, forradalmak hevületét mérle­geli kritikus szemmel, de a látszólagos téma mögött valójában saját költői sze­mélyiségét vizsgáztatja, azt méri föl, ho­gyan és mennyire kényszerül egy alap­vetően elégikus alkat megbirkózni a ma­gára mért küldetésekkel. Ennek az örök­ké köztes állapotnak az egyik kifejezés­formája a zsoltár. A másik egy groteszk szerepverstí­­pus, amilyen a korábbi darabok közül például a Salieri javallatai Mozarthoz, az újabbak sorában a Zsuzsánna meglesi a véneket. Ez utóbbi a hatvanas-hetve­nes évek szerepet vállaló, hatalommal dialogizáló fiatal értelmiségének eddigi legszínvonalasabb lírai számvetése. Az egykor „elzsuzsám­ult” készségekről és értékekről nemigen beszéltek még a csalódás-vad-öngúny ilyen súlyú erköl­csével, s egyben a verselés ilyen rafinált könnyedségével. Az a szüntelenül zakatoló malom, amely folyamatosan írott beszédre kész­tet, sokat termel, és természetesen egye­netlen színvonalon. Megfigyelhető még a válogatott anyagban is, hogy mindig ott a hajlam a kivételes képalkotó tehet­ség jellegzetes fegyelmezetlenségére, az asszociációsor zabolátlan láncreakciójá­ra. Máskor a nagyobb kompozíció igé­zete csalogat túl messzire a tüneménye­sen tárgyias verskezdettől, s ilyenkor a költő nem vonja meg kellő szigorral ké­pei érvényességi körét. Ám a romléko­nyabb strófák között gazdag, a teljes magyar költészet örökségét birtokló életmű emelkedik. Egy réges-régi interjúban Veress Miklós alapélményként mesélt egy bete­gen átélt gyerekkori szekerezésről, a ta­karónak odavetett lópokróc jelképes durvaságáról. Legutóbbi verseinek egyi­kében olvasom: „Csak úgy nézem a múltam / mint lópokróc alól / a gyerek halálra váltan”. A nagy formátum titka itt van, ennek a megőrzött gyermeki vi­lágérzetnek és annak a maradéktalanul őszinte plebejus szemléletnek a találko­zópontján, amelynek jegyében legked­vesebb Veress-versem (Egy falusi vá­lyogtemplomra) sorai is születtek, még az 1975-ös Bádogkirály idejében: „On­nan való ahonnan a szegénység / s ha dől magára rántva az eget / csak azzá válik miből vétetett.” Az Éjszaka gyűrött atla­szon több mint három évtized költői mű­ködésének ezt a nem fakuló önazonossá­gát mutatja meg. (Kortárs) Reményi József Tamás

Next