Népszabadság, 2002. április (60. évfolyam, 76-100. szám)
2002-04-20 / 92. szám
- Biztos, hogy ez működik? Így működik? - Ki kell próbálni. - A szenvedélyek akkor uralják el az életünket, ha nem találunk helyettük vonzóbb, érdekesebb dolgokat. Téged idéztelek. Az előbbiek után meg kell kérdeznem, szerinted betegség valamilyen szenvedély rabjává válni? - Rossz szokás. Miért lenne ez betegség? A cigarettázás betegség? Szokás. És nincs olyan sem, hogy alkoholizmus. -Akkor minek nevezhetjük azt az állapotot, hogy valaki naponta leissza magát, majd esetleg jól elveri a feleségét is? - Most kiről is van szó? Mert ha azt kérdezed, hogy mit tegyen a felesége, akkor azt mondom: hagyja ott. Szeretetből. Valaki, aki már ilyen szenvedélyben él, csak úgy tud szabadulni, ha rájön, hogy a szenvedélye katasztrófához vezet. Én nem mondanám soha egy ilyen embernek, hogy ne igyon. Hanem azt mondom, a harmadik pohár után már nem tudok igazi kapcsolatot teremteni veled, beszélek hozzád, de nem hiszem, hogy hallottad, amit mondtam. Ha továbbra is iszol, inkább nem fogok beszélgetni veled. Elmegyek. Az már az ő baja, hogy jó neki, ha ez történik, és tovább iszik, vagy elgondolkodik rajta, és megpróbálja abbahagyni. -Nem vagyok biztos benne, hogy ilyen tudatosan lehet dönteni emberi kapcsolatokról. - Pedig mindenki képes rá, legfeljebb nem akarja megtenni. Aki sokat iszik, választhat: vagy meghal, vagy azt mondja, ezt nem csinálom tovább. Az alkohol is egyfajta orvosság. Az ember saját magát gyógyítja vele. Ha megvonjuk tőle, akkor előjön a fájdalom, amelyet az alkohollal csillapított. Na, akkor kell ott lenni vele, és segíteni leküzdeni ezt a fájdalmat. Van egy esettanulmány, amely arról szól, hogy alkoholistáknak nagy adag LSD-t adtak be. Egyikük sem ivott soha többé. Ezt azzal magyarázták, hogy az LSD hatása alatt rájöttek, megértették, hogy mit is csinálnak. Az LSD ugyanis felébreszti az embert, segít - képletesen - meghalni, és aztán újjászületni. - Ez már egy kicsit úgy hangzik, mintha népszerűsítenéd a kábítószer-fogyasztást. Az is köztudott rólad, hogy magad is kipróbáltad a különféle drogokat. Ha én hitelesen akarom elmagyarázni másoknak, hogy mi a jó és rossz ebben, miért és mikor veszélyesek, mit lehet ezekből az élményekből tanulni, akkor szükségem van személyes tapasztalatokra. Így el tudom mondani, hogy az LSD akkor veszélyes, ha nem tiszta, ha rossz környezetben van az ember, esetleg nem megfelelő társaságban. Én már le tudnék írni olyan körülményeket, amelyek között nem jelent veszélyt az LSD fogyasztása. A saját gyerekeimnek is azt mondtam, amikor nagyobbak lettek, szerintem nem fontos kipróbálni a drogokat. De ha mégis úgy gondolják, előbb kérdezzenek meg engem, hogy milyen módon tegyék meg. Kipróbálták, és nem szoktak rá. Az az érzésem, néha kísérletezel az emberek lelkével. Magad mondtad az egyik előadásodban, hogy a sokat panaszkodó pácienseidet elküldöd például egy világtól elzárt helyre, ahová kizárólag olyan eszközt vihetnek, kést, pisztolyt, kötelet vagy mérget, amellyel - ha magányos elmélkedésük közepette úgy gondolnák — könnyedén megölhetik magukat. - Most dolgozom otthon egy nővel, aki már négyszer megpróbálta megölni magát. Hónapokon át úgy járt hozzám, hogy csak leült, nem mozdult, egy szót sem szólt. Aztán elkezdtem beszélni hozzá. Még viccelődtem is vele, hogy tulajdonképpen ő az én analitikusom. Mindent elmondtam neki, ami csak eszembe jutott. Amikor egyszerre váratlanul megszólalt, azt mondta, fél tőlem. Megkérdeztem, ugyan miért? Mert el akarom venni a szabadságát, válaszolta, azt a szabadságát, hogy megölje magát. Erre elmagyaráztam neki, hogy ezt senki nem veheti el tőle, mindnyájunknak tudnunk kell, hogy bármikor megölhetjük magunkat, különben úgy éreznénk, csak kényszerből élünk. - Hosszú sorban állnak az ajtód előtt a páciensek? - Soha nem hirdettem magam, még névjegykártyám sincs. Engem azok ajánlanak másoknak, akik voltak nálam. Most már valóban válogathatok közöttük. Nem az számít, hogy ki tud fizetni. Mostanában azokkal szeretek „együtt lenni”, akik jól beszélnek, akik nyelvileg kifejlettek, hiszen az én beszélgetős kúrám talán célravezetőbb az intelligensebb, verbálisabb, nagyobb szókinccsel rendelkező embereknél. Nekem nincsenek sémáim, begyakorolt technikáim. Nem tagadom el a pácienseim előtt, hogy én is küszködöm, elmondom a kudarcaimat is, mert akkor nem fogják szégyellni magukat előttem, nem fognak szenvedni attól, én bezzeg milyen tökéletes vagyok. Úgy fogom fel a kezeléseket, mintha beülnék a páciensem autójába, ő vezet, oda megyünk, ahová ő akarja. Ez nekem is élmény, hiszen sokszor olyan helyekre visznek el, ahol még soha nem jártam. Az az igazság, hogy nekem is szükségem van rájuk, nemcsak nekik rám. Azzal szoktam viccelődni, talán egyszer kigyógyítanak abból, hogy terapeuta legyek. - Mi dönti el, hogyan avatkozol be valakinek a lelkébe, életébe? - Ilyet én nem teszek! Ha azt szeretném kitalálni, hogy te most mire gondolsz és mi zajlik benned, akkor úgy néznélek, mint ornitológus a madarat. Inkább „táncolok” veled. Én csak részt veszek valamiben. Az együttlét a fontos, nem az, hogy a másik mire gondol. Csak azt tudom biztosan ugyanis, ami bennem történik, amit én érzek. Találgatni mások gondolatait, érzéseit olyan, mint egy idétlen levelezés, mintha mindig arról írnék neked Kanadából, hogy mi van Budapesten. ketté. A vendégek nemcsak kávét, teát vagy üdítőt vásárolhatnak kedvező áron, itt vehetik át a szolgálatban lévő négy szakápolótól az ingyen osztogatott egyszer használatos fecskendőket, fertőtlenítőkendőket, kanalakat. A drogosok a nyitás utáni első hetekben csak az eszközökért jöttek be. Aztán gyorsan elterjedt a híre, hogy a különteremben a belövést stresszmentesen is el lehet végezni - meséli Berthet asszony. A belövőhelyiség szigorú szabályok szerint működik, a drogosok sorszám alapján juthatnak be. Kizárólag a különteremben és csak kívülről, vagyis az utcáról hozott „anyagot” fogyaszthatnak, a betérőben szigorúan tilos üzletelni. Személyi igazolványt senkitől sem kérnek, a szakértő személyzet rögtön kiszúrja a kiskorúakat. Az átlagéletkor harminc év körül van, a rendszeresen visszajárók kétharmada férfi, harmada nő. - A sorszámot húzóktól csak születési évet és egy azonosító keresztnevet kérünk. Olyasmit nem firtatunk, hogy hol és kitől szerezte be az anyagot - mutatja a „vendégkönyvet” Claire-Lise Bouquet. A szakápoló szerint az elmúlt négy hónapban több-kevesebb rendszerességgel háromszázan fordultak meg a befecskendezőszobában. Ez utóbbi csillogó tisztaságával, tágasságával teljesen más körülményeket nyújt, mint a nyilvános vécék vagy a köztéri parkok világa. A kis asztalokon katonás rendben sorakoznak a steril eszközök. Bár a különteremben állandóan tartózkodik egy szakápoló, a drogosok mozgatható paravánnal intim környezetet biztosíthatnak maguknak. A tisztes polgári családból származó Christophe-hoz hasonlóan Sylvie is szinte mindennap megfordul a drogbetérőben. - A volt férjem vitt bele a drogba. Nemcsak a munkámat, hanem a két gyermekemet is elvesztettem, mivel nevelőszülőkhöz adták őket - meséli a 28 éves szőke nő, aki elegáns fekete nadrágkosztümjében titkárnő, nem pedig egy „junkee” benyomását kelti. Sylvie emberséges és jó megoldásnak találja a drogbetérőt. , - Zéró kockázat, ez a lényeg. Itt nem kell félnem, hogy belövéskor meglepnek vagy megerőszakolnak - mondja a szociális segélyen élő nő, akit szavai szerint e környezet is ösztönöz arra, hogy ismét belevágjon egy elvonókúrába. A bőrdzsekis Pierre a határ túlsó oldalán lévő Archamps-ból való. Ahogy a szomszédos Franciaországból sokan dolgozni járnak Svájcba, ő fecskendőkért, steril anyagokért villamosozik át Genfbe. - Ami itt a drogbetörőben történik, azért nálunk mindenkit - ápolókat, fogyasztókat egyaránt - börtönbe csuknának - emlegeti fel a kábítószer-fogyasztókkal szembeni teljes represszióra épülő francia politikát. Bár a fősodorba tartozó francia politikusok szerint a könynyű szerek használatának engedélyezése rossz jelzés lenne a fiatalok felé, Lionel Jospin szocialista kormányfő és elnökjelölt azt találta mondani: kisebb rossznak tartja, ha valaki otthont elszív egy füves cigarettát, mintha részegen a volán mögé ül. Croquette-Krokar főorvos asszony jól ismeri a francia, s egyben európai szinten zajló vitákat. Az egyéves kísérleti fázisban lévő drogbetérővel - úgy tűnik - sikerült a problémát kezelni, a társadalom és a kábítószer kérdését azonban korántsem oldották meg. Különösen, hogy a 16- 17 éves fiatalok körében végzett felmérések szerint a lányok több mint negyven, a fiúk csaknem ötven százaléka nemcsak füvet szívott, hanem közelebbi ismeretséget kötött az ecstasy tablettákkal és más szintetikus drogokkal. E riasztó helyzetben a családokban és az iskolákban végzett megelőző munka különösen felértékelődik. Tanulmányi kirándulásokat ugyan nem szerveznek, de a virtuálisan bemutatott Kilences Peron - figyelmeztető jelzésként - a felvilágosító programban is szerepel. Genf 2002. április NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. ÁPRILIS 20., SZOMBAT 25 ki agresszióról Csányi Vilmos Az elején érdemes kezdeni, és az eleje mindenképpen biológia: a biológiai agresszió az állatvilágban az erőforrások elosztásának legfontosabb eszköze. A biológiai létforma alapvető következménye, hogy a természetben mindig több egyede születik egy-egy fajnak, mint amennyinek elegendő erőforrás: élelem, terület, búvóhely, szaporodási lehetőség jut. Az agresszió különböző formái éppen arra szolgálnak, hogy a legrátermettebbeket juttassák hozzá ezekhez az erőforrásokhoz. Ha az agresszió hirtelen eltűnne az élővilágból, a fajok korlátozhatatlan túlszaporodása miatt a bioszféra rendkívül rövid idő alatt elpusztulna. Logikus a következő kérdés is - bár a válasz sokkal összetettebb lesz -, hogy működik-e a biológiai agresszió az emberben is vagy sem? Ha nem, miért nem? És ha igen, akkor hogyan? Az utóbbi évtizedekben látványos sikereket arató biológiai tudományok nem vitatható álláspontja az, hogy az emberlegalábbis a szervezetét tekintve biológiai lény, éppen úgy alá van vetve a genetika, biokémia, élettan szabályozó folyamatainak, mint bármilyen más emlős faj a bolygón. Az ember közeli rokonai a majmok, legközelebbi rokonai az emberszabású majmok, és ezek viselkedéskészletében a biológiai agresszió természetesen megtalálható, tehát valami egészen különös, lényegbevágó evolúciógenetikai változásnak kellett volna bekövetkeznie ahhoz, hogy az emberré válás során ez a tulajdonságunk „eltűnjön”. Ilyen változásról, és annak lehetséges okairól még sohasem számoltak be azok, akiknek az a véleményük, hogy az emberre nem érvényesek a biológiai törvények. A zavart nyilvánvalóan az okozza, hogy az ember kialakulása során az agresszió mechanizmusai is változtak. Az agresszió nem tűnt el, biológiai alapformái mellett változatos új kulturális formákat vett fel, és ez kétségtelenül megtévesztheti a kérdésben járatlanokat. A könnyebb áttekinthetőség végett próbáljuk meg az emberre jellemző agressziós formákat szétválasztani biológiai és kulturális formákra. A magasabb rendű szociális állatoknál a biológiai agressziónak is két alapvető formáját különböztetjük meg. Az egyedi, individuális agresszió az egyedek eszköze a rangsor kialakításában. A rangsorban elfoglalt helyük pedig biztosítja az erőforrások számukra kedvező elosztását. Az individuális agresszió eszközei a nyers fizikai erő alkalmazásától a finomabb fenyegetésen keresztül a szimbolikus ritualizált agressziós formákig terjed, és a maga nemében önző, kegyetlen eszköze az egyedek túlélésének. Az agresszió másik nagy osztálya a csoportagresszió, amely csak a legfejlettebb szociális fajoknál jelenik meg, például az oroszlánoknál, hiénáknál, csimpánzoknál. Ezek az állatok közösen védik a saját területüket a fajtárs betolakodóktól, a velük szomszédos csoportoktól, és sokszor valóságos ütközetek alakulnak ki egy-egy terület birtoklásáért. Ezekben a harcokban az egy csoporthoz tartozó egyedek összetartanak, védelmezik egymást, közösen háborúznak. Viselkedésükből levezethető a közös érdek valamiféle felismerése. Az ember esetében az individuális agresszió a legtisztább formákban a gyermeknél és a kultúra perifériájára szorult felnőtteknél figyelhető meg, és nem is a közvetlen megnyilvánulásai, hanem a kultúra által szabályozott agressziós késztetés a szociális viselkedés fontos tényezője. Az emberré válás evolúciós folyamatának egyik sarkalatos pontja éppen a csoportban élő ember individuális agressziós megnyilvánulásainak „megszelídítése”, kulturális szabályozása volt. Legközelebbi rokonaink, a csimpánzok rendkívül intelligens állatok, de igen magas agressziós késztetésük az együttműködő viselkedésformákat nagymértékben gátolja. A csimpánzcsapat tagjai is vonzódnak egymás társaságához, de egyedül táplálkoznak, egyedül alszanak (kivéve természetesen az anyát és kölykét), és hosszabb-rövidebb ideig tartó összejöveteleiknek rendszerint valamilyen violens, agresszív aktus vet véget. Az ember esetében ez a fajta agreszszió egészen minimális szintre csökkent. Ebből a szempontból az ember az egyik legszelídebb élőlénye ennek a bolygónak. Mi elviseljük a másik szoros közelségét, nemcsak néhány percre, de akár évekre is agresszió nélkül, mi szívesen veszünk részt közös feladatokban, közös akciókban és közös konstrukciókban, amelyek során az individuális agresszió megnyilvánulásai nem, vagy csak nagyon ritkán jelennek meg. A biológiai agresszió másik formájának, a csoportagressziónak a késztetése igen magas szinten maradt az embernél, noha a kultúra hatása itt is mélyreható változásokat hozott. Mindenesetre érzelmileg összetartozó, összehangolt csoportokban nagyon könnyen fel lehet kelteni az agresszív indulatokat más csoportok ellen. Az ember biológiai adottságánál fogva hajlamos más csoportok tagjait megvetni, rosszabbnak, alacsonyabb rendűnek, ellenségnek tartani, ha a saját csoportja erre érzelmileg ráhangolja. Ezt a tulajdonságot nevezi a humánetológia xenofóbiának, idegengyűlöletnek. Az idegen csoport gyanakvást kelt, és nagyon könnyen válhat agresszív indulatok célpontjává. A csoportagreszszió nagyon fontos szerepet játszott az emberi evolúció korai és középső szakaszában, akkor, amikor még mindenki számára elegendő terület, elegendő erőforrás állott rendelkezésére. A fejlett csoportagresszió izolálta és széthúzta a korai embercsoportokat. Ezért népesítették be olyan gyorsan a bolygót, nem volt hátrányos hatása a csoportindulatok agresszióban történő levezetésének. A küzdő felek előbb-utóbb szétváltak, és mindenkinek volt elegendő szabad területe, ahova elhúzódhatott. Az emberi agressziós mechanizmusok evolúciós változásainak döntő lépése az agresszió és az ember konstrukciós képességeinek összekapcsolódása volt. Az individuális agresszió megszelídülése lehetővé tette a nagyobb létszámú, zárt, folyamatosan együttműködő embercsoportok kialakulását. Ez a folyamat három tulajdonságot eredményezett: az ember szeret közös társaival akciókban és közös konstrukciókban részt venni, és ezen tevékenységeit mindig közös hiedelmek alapján végzi. Ez a három tulajdonság természetesen összefonódva, integrálódva jelenik meg a legkülönbözőbb társas tevékenységekben. A nyelv, a vallási hiedelmek, a technikai tudás, a szociális szerveződés mind a közös akciók, közös konstrukciók és a közös hiedelmek kölcsönhatása révén jönnek létre. z embernél tehát az individuális és a csoportagresszió is mint társadalmi konstrukció jelenik meg. Éppen ez téveszti meg időnként a társadalomtudósokat, akik emiatt azt hiszik, hogy amiben társadalmi konstrukció is közreműködik, abban már semmiféle biológiai tényező nem jelenik meg, holott erről szó sincs. A társadalmi konstrukció megszabhatja a formát, korlátozhatja, időlegesen elnyomhatja, de nem tüntetheti el véglegesen az agressziós késztetéseket. A társadalmi konstrukció tehát mindkét agresszióformánál kifejti hatását. Az individuális agresszió megnyilvánulásait a legkülönbözőbb kulturális szabályrendszerek, rítusok formálják. Az erős csoportok szabályozott fizikai agresszióján keresztül mondjuk a filozófusok átkokban bővelkedő szócsatáinak verbális agressziójáig. Maga a verbális agresszió is kifinomult, bár az állatvilágban sem ismeretlen formája az egyének versengésének. A leglátványosabb agresszió-konstrukciókkal mégis a csoportok összeütközéseiben találkozunk. A csoporttagság érzelmi kialakításának fontos jellegzetessége az indoktrinálhatóság, vagyis a leegyszerűsített hiedelmek könnyű és gyors elsajátításának képessége. Az emberi evolúciónak abban a szakaszában, amelyben a csoportok egymástól távol és izoláltan éltek, nagyon fontos volt, hogy a csoport minden tagja elfogadja azokat a hiedelmeket, amelyek egy archaikus kultúrát összetartanak. Ezért a hiedelmek elfogadásának nem a ráció lett az eszköze, nem azért csatlakozunk egyik vagy másik csoporthoz, mert annak érvei olyan meggyőzőek, hanem azért találjuk érveiket racionálisnak, igaznak, nyilvánvalónak, mert érzelmileg már elköteleztük magunkat. Ez a tulajdonságunk rendkívül fontos szerepet játszott a korai és a mai társadalmak kialakulásában is. Az izolált, egymástól távol lévő csoportok ma már nem léteznek, egy hatmilliárdos megatársadalomban élünk, ahol nagy kínnal próbáljuk biológiai adottságainkat kultúránk korlátaival elviselhetővé tenni. A modern társadalom nem egy csoportból áll. Számtalan közösség vetélkedik tagságunkért: a család, munkahelyek, vallási közösségek, pártok vagy más, ideológiák vezérelte csoportok, és sok csoportnak válunk egyidejűleg a tagjává. Ennek persze az a következménye, hogy kötődéseink gyengébbek, gyakran cserélgethetjük csoportjainkat. Mindenképpen jellemző azonban, hogy állandó késztetésünk van csoportok, szövetségek alakítására, élvezzük a szociális cseleket, a megtévesztő taktikákat, szociális intrikákat, és ha érzelmileg akár csak átmenetileg kötődtünk valamelyik csoporthoz - működésbe lép az indoktrinálhatóság és a xenofóbia. Ezek, együtt az ember fejlett konstrukciós készségével, lehetővé teszik, hogy bonyolult ellenségkép alakuljon ki egy csoportban mindenfajta racionális meggondolások nélkül. A csoportok szeretik magukat megjelölni, öltözködéssel, jelvényekkel, verbális jelekkel különbözni akarnak másoktól, a másik csoporttól, amelyet szintén megjelölnek ugyanezen kategóriák negatív elemeivel. A modern társadalomban számos olyan csoport is létrejön, amelyik racionálisan szerveződik, például a katonaság vagy a munkahelyi csoportok, amelyekben nem feltétlenül érzelmi kötődéseink miatt veszünk részt. Ennek mintegy ellenhatásaként a szabadon választott érzelmi kötődéseink - és ilyenek a különböző politikai kötődések - különösen erős hatásokkal mutatják az indoktrináció és a xenofóbia jegyeit. Fejlett modern társadalmak igyekeznek enyhíteni e negatív hatásokat. A demokráciák szigorú szabályrendszereket hoztak létre, amelyek gátolják, hogy a politikai kötődések élet vagy halál, haza vagy ellenség csoport meghatározói legyenek. Ez egy társadalmi tanulási folyamat eredménye, amely nélkül nincsen haza és nincsen haladás. A Tavaszi eltérítés KAJÁN TIBOR RAJZA