Népszabadság, 2002. április (60. évfolyam, 76-100. szám)

2002-04-20 / 92. szám

- Biztos, hogy ez működik? Így mű­ködik? - Ki kell próbálni. - A szenvedélyek akkor uralják el az életünket, ha nem találunk helyettük von­zóbb, érdekesebb dolgokat. Téged idézte­lek. Az előbbiek után meg kell kérdeznem, szerinted betegség valamilyen szenvedély rabjává válni? - Rossz szokás. Miért lenne ez beteg­ség? A cigarettázás betegség? Szokás. És nincs olyan sem, hogy alkoholizmus. -Akkor minek nevezhetjük azt az álla­potot, hogy valaki naponta leissza magát, majd esetleg jól elveri a feleségét is? - Most kiről is van szó? Mert ha azt kérdezed, hogy mit tegyen a felesége, ak­kor azt mondom: hagyja ott. Szeretetből. Valaki, aki már ilyen szenvedélyben él, csak úgy tud szabadulni, ha rájön, hogy a szenvedélye katasztrófához vezet. Én nem mondanám soha egy ilyen ember­nek, hogy ne igyon. Hanem azt mondom, a harmadik pohár után már nem tudok igazi kapcsolatot teremteni veled, beszé­lek hozzád, de nem hiszem, hogy hallot­tad, amit mondtam. Ha továbbra is iszol, inkább nem fogok beszélgetni veled. El­megyek. Az már az ő baja, hogy jó neki, ha ez történik, és tovább iszik, vagy el­gondolkodik rajta, és megpróbálja abba­hagyni. -Nem vagyok biztos benne, hogy ilyen tudatosan lehet dönteni emberi kapcsola­tokról. - Pedig mindenki képes rá, legfeljebb nem akarja megtenni. Aki sokat iszik, választhat: vagy meghal, vagy azt mond­ja, ezt nem csinálom tovább. Az alkohol is egyfajta orvosság. Az ember saját ma­gát gyógyítja vele. Ha megvonjuk tőle, akkor előjön a fájdalom, amelyet az al­kohollal csillapított. Na, akkor kell ott lenni vele, és segíteni leküzdeni ezt a fáj­dalmat. Van egy esettanulmány, amely arról szól, hogy alkoholistáknak nagy adag LSD-t adtak be. Egyikük sem ivott soha többé. Ezt azzal magyarázták, hogy az LSD hatása alatt rájöttek, megértették, hogy mit is csinálnak. Az LSD ugyanis felébreszti az embert, segít - képletesen - meghalni, és aztán újjászületni. - Ez már egy kicsit úgy hangzik, mint­ha népszerűsítenéd a kábítószer-fo­gyasztást. Az is köztudott rólad, hogy magad is kipróbáltad a különféle dro­gokat.­­ Ha én hitelesen akarom elmagyaráz­ni másoknak, hogy mi a jó és rossz eb­ben, miért és mikor veszélyesek, mit le­het ezekből az élményekből tanulni, ak­kor szükségem van személyes tapasztala­tokra. Így el tudom mondani, hogy az LSD akkor veszélyes, ha nem tiszta, ha rossz környezetben van az ember, esetleg nem megfelelő társaságban. Én már le tudnék írni olyan körülményeket, ame­lyek között nem jelent veszélyt az LSD fogyasztása. A saját gyerekeimnek is azt mondtam, amikor nagyobbak lettek, sze­rintem nem fontos kipróbálni a drogokat. De ha mégis úgy gondolják, előbb kér­dezzenek meg engem, hogy milyen mó­don tegyék meg. Kipróbálták, és nem szoktak rá.­­ Az az érzésem, néha kísérletezel az emberek lelkével. Magad mondtad az egyik előadásodban, hogy a sokat pa­naszkodó pácienseidet elküldöd például egy világtól elzárt helyre, ahová kizáró­lag olyan eszközt vihetnek, kést, pisztolyt, kötelet vagy mérget, amellyel - ha magá­nyos elmélkedésük közepette úgy gondol­nák — könnyedén megölhetik magukat. - Most dolgozom otthon egy nővel, aki már négyszer megpróbálta megölni ma­gát. Hónapokon át úgy járt hozzám, hogy csak leült, nem mozdult, egy szót sem szólt. Aztán elkezdtem beszélni hozzá. Még viccelődtem is vele, hogy tulajdon­­képpen ő az én analitikusom. Mindent el­mondtam neki, ami csak eszembe jutott. Amikor egyszerre váratlanul megszólalt, azt mondta, fél tőlem. Megkérdeztem, ugyan miért? Mert el akarom venni a sza­badságát, válaszolta, azt a szabadságát, hogy megölje magát. Erre elmagyaráz­tam neki, hogy ezt senki nem veheti el tő­le, mindnyájunknak tudnunk kell, hogy bármikor megölhetjük magunkat, külön­ben úgy éreznénk, csak kényszerből élünk. - Hosszú sorban állnak az ajtód előtt a páciensek? - Soha nem hirdettem magam, még névjegykártyám sincs. Engem azok aján­lanak másoknak, akik voltak nálam. Most már valóban válogathatok közöt­tük. Nem az számít, hogy ki tud fizetni. Mostanában azokkal szeretek „együtt lenni”, akik jól beszélnek, akik nyelvileg kifejlettek, hiszen az én beszélgetős kú­rám talán célravezetőbb az intelligen­sebb, verbálisabb, nagyobb szókinccsel rendelkező embereknél. Nekem nincse­nek sémáim, begyakorolt technikáim. Nem tagadom el a pácienseim előtt, hogy én is küszködöm, elmondom a ku­darcaimat is, mert akkor nem fogják szé­gyellni magukat előttem, nem fognak szenvedni attól, én bezzeg milyen töké­letes vagyok. Úgy fogom fel a kezelése­ket, mintha beülnék a páciensem autójá­ba, ő vezet, oda megyünk, ahová ő akar­ja. Ez nekem is élmény, hiszen sokszor olyan helyekre visznek el, ahol még soha nem jártam. Az az igazság, hogy nekem is szükségem van rájuk, nemcsak nekik rám. Azzal szoktam viccelődni, talán egyszer kigyógyítanak abból, hogy tera­peuta legyek. - Mi dönti el, hogyan avatkozol be valakinek a lelkébe, életébe? - Ilyet én nem teszek! Ha azt szeret­ném kitalálni, hogy te most mire gon­dolsz és mi zajlik benned, akkor úgy néz­nélek, mint ornitológus a madarat. In­kább „táncolok” veled. Én csak részt ve­szek valamiben. Az együttlét a fontos, nem az, hogy a másik mire gondol. Csak azt tudom biztosan ugyanis, ami bennem történik, amit én érzek. Találgatni mások gondolatait, érzéseit olyan, mint egy idétlen levelezés, mintha mindig arról írnék neked Kanadából, hogy mi van Budapesten. ketté. A vendégek nemcsak kávét, teát vagy üdítőt vásárolhatnak kedvező áron, itt vehetik át a szolgálatban lévő négy szakápolótól az ingyen osztogatott egy­szer használatos fecskendőket, fertőtlení­tőkendőket, kanalakat.­­ A drogosok a nyitás utáni első hetek­ben csak az eszközökért jöttek be. Aztán gyorsan elterjedt a híre, hogy a különte­remben a belövést stresszmentesen is el lehet végezni - meséli Berthet asszony. A belövőhelyiség szigorú szabályok szerint működik, a drogosok sorszám alapján juthatnak be. Kizárólag a külön­teremben és csak kívülről, vagyis az utcá­ról hozott „anyagot” fogyaszthatnak, a betérőben szigorúan tilos üzletelni. Sze­mélyi igazolványt senkitől sem kérnek, a szakértő személyzet rögtön kiszúrja a kiskorúakat. Az átlagéletkor harminc év körül van, a rendszeresen visszajárók két­harmada férfi, harmada nő. - A sorszámot húzóktól csak születési évet és egy azonosító keresztnevet ké­rünk. Olyasmit nem firtatunk, hogy hol és kitől szerezte be az anyagot - mutatja a „vendégkönyvet” Claire-Lise Bouquet. A szakápoló szerint az elmúlt négy hó­napban több-kevesebb rendszerességgel háromszázan fordultak meg a befecsken­dezőszobában. Ez utóbbi csillogó tiszta­ságával, tágasságával teljesen más körül­ményeket nyújt, mint a nyilvános vécék vagy a köztéri parkok világa. A kis aszta­lokon katonás rendben sorakoznak a ste­ril eszközök. Bár a különteremben állan­dóan tartózkodik egy szakápoló, a drogo­sok mozgatható paravánnal intim kör­nyezetet biztosíthatnak maguknak. A tisztes polgári családból származó Christophe-hoz hasonlóan Sylvie is szin­te mindennap megfordul a drogbeté­rőben. - A volt férjem vitt bele a drogba. Nemcsak a munkámat, hanem a két gyer­mekemet is elvesztettem, mivel nevelő­szülőkhöz adták őket - meséli a 28 éves szőke nő, aki elegáns fekete nadrágkosz­tümjében titkárnő, nem pedig egy „jun­kee” benyomását kelti. Sylvie embersé­ges és jó megoldásnak találja a drogbeté­rőt. , - Zéró kockázat, ez a lényeg. Itt nem kell félnem, hogy belövéskor meglepnek vagy megerőszakolnak - mondja a szoci­ális segélyen élő nő, akit szavai szerint e környezet is ösztönöz arra, hogy ismét belevágjon egy elvonókúrába. A bőrdzsekis Pierre a határ túlsó olda­lán lévő Archamps-ból való. Ahogy a szomszédos Franciaországból sokan dol­gozni járnak Svájcba, ő fecskendőkért, steril anyagokért villamosozik át Genfbe. - Ami itt a drogbetörőben történik, azért nálunk mindenkit - ápolókat, fo­gyasztókat egyaránt - börtönbe csukná­nak - emlegeti fel a kábítószer-fogyasz­tókkal szembeni teljes represszióra épü­lő francia politikát. Bár a fősodorba tar­tozó francia politikusok szerint a köny­­nyű szerek használatának engedélyezése rossz jelzés lenne a fiatalok felé, Lionel Jospin szocialista kormányfő és elnökje­lölt azt találta mondani: kisebb rossznak tartja, ha valaki otthont elszív egy füves cigarettát, mintha részegen a volán mö­gé ül. Croquette-Krokar főorvos asszony jól ismeri a francia, s egyben európai szinten zajló vitákat. Az egyéves kísérleti fázis­ban lévő drogbetérővel - úgy tűnik - si­került a problémát kezelni, a társadalom és a kábítószer kérdését azonban koránt­sem oldották meg. Különösen, hogy a 16- 17 éves fiatalok körében végzett felméré­sek szerint a lányok több mint negyven, a fiúk csaknem ötven százaléka nemcsak füvet szívott, hanem közelebbi ismeretsé­get kötött az ecstasy tablettákkal és más szintetikus drogokkal. E riasztó helyzet­ben a családokban és az iskolákban vég­zett megelőző munka különösen felérté­kelődik. Tanulmányi kirándulásokat ugyan nem szerveznek, de a virtuálisan bemutatott Kilences Peron - figyelmezte­tő jelzésként - a felvilágosító program­ban is szerepel. Genf 2002. április NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. ÁPRILIS 20., SZOMBAT 25 k­i agresszióról Csányi Vilmos A­z elején érdemes kezdeni, és az eleje mindenképpen biológia: a biológiai agresszió az állatvilág­ban az erőforrások elosztásának legfon­tosabb eszköze. A biológiai létforma alapvető követ­kezménye, hogy a természetben mindig több egyede születik egy-egy fajnak, mint amennyinek elegendő erőforrás: élelem, terület, búvóhely, szaporodási lehetőség jut. Az agresszió különböző formái éppen arra szolgálnak, hogy a legrátermettebbeket juttassák hozzá ezekhez az erőforrásokhoz. Ha az ag­resszió hirtelen eltűnne az élővilágból, a fajok korlátozhatatlan túlszaporodása miatt a bioszféra rendkívül rövid idő alatt elpusztulna. Logikus a következő kérdés is - bár a válasz sokkal összetettebb lesz -, hogy működik-e a biológiai agresszió az em­berben is vagy sem? Ha nem, miért nem? És ha igen, akkor hogyan? Az utóbbi évtizedekben látványos si­kereket arató biológiai tudományok nem vitatható álláspontja az, hogy az ember­­legalábbis a szervezetét tekintve­­ bioló­giai lény, éppen úgy alá van vetve a ge­netika, biokémia, élettan szabályozó fo­lyamatainak, mint bármilyen más emlős faj a bolygón. Az ember közeli rokonai a majmok, legközelebbi rokonai az em­berszabású majmok, és ezek viselkedés­készletében a biológiai agresszió termé­szetesen megtalálható, tehát valami egé­szen különös, lényegbevágó evolúció­genetikai változásnak kellett volna be­következnie ahhoz, hogy az emberré vá­lás során ez a tulajdonságunk „eltűn­jön”. Ilyen változásról, és annak lehetsé­ges okairól még sohasem számoltak be azok, akiknek az a véleményük, hogy az emberre nem érvényesek a biológiai tör­vények. A zavart nyilvánvalóan az okozza, hogy az ember kialakulása so­rán az agresszió mechanizmusai is vál­toztak. Az agresszió nem tűnt el, bioló­giai alapformái mellett változatos új kul­turális formákat vett fel, és ez kétségte­lenül megtévesztheti a kérdésben járat­lanokat. A könnyebb áttekinthetőség végett próbáljuk meg az emberre jellemző ag­­ressziós formákat szétválasztani bioló­giai és kulturális formákra. A magasabb rendű szociális állatoknál a biológiai agressziónak is két alapvető formáját különböztetjük meg. Az egyedi, indivi­duális agresszió az egyedek eszköze a rangsor kialakításában. A rangsorban el­foglalt helyük pedig biztosítja az erőfor­rások számukra kedvező elosztását. Az individuális agresszió eszközei a nyers fizikai erő alkalmazásától a finomabb fenyegetésen keresztül a szimbolikus ritualizált agressziós formákig terjed, és a maga nemében önző, kegyetlen eszkö­ze az egyedek túlélésének. Az agresszió másik nagy osztálya a csoportagresszió, amely csak a legfejlettebb szociális fa­joknál jelenik meg, például az oroszlá­noknál, hiénáknál, csimpánzoknál. Ezek az állatok közösen védik a saját területü­ket a fajtárs betolakodóktól, a velük szomszédos csoportoktól, és sokszor va­lóságos ütközetek alakulnak ki egy-egy terület birtoklásáért. Ezekben a harcok­ban az egy csoporthoz tartozó egyedek összetartanak, védelmezik egymást, kö­zösen háborúznak. Viselkedésükből le­vezethető a közös érdek valamiféle fel­ismerése. Az ember esetében az individuális ag­resszió a legtisztább formákban a gyer­meknél és a kultúra perifériájára szorult felnőtteknél figyelhető meg, és nem is a közvetlen megnyilvánulásai, hanem a kultúra által szabályozott agressziós késztetés a szociális viselkedés fontos tényezője. Az emberré válás evolúciós folyamatának egyik sarkalatos pontja éppen a csoportban élő ember individuá­lis agressziós megnyilvánulásainak „megszelídítése”, kulturális szabályozá­sa volt. Legközelebbi rokonaink, a csim­pánzok rendkívül intelligens állatok, de igen magas agressziós késztetésük az együttműködő viselkedésformákat nagy­mértékben gátolja. A csimpánzcsapat tagjai is vonzódnak egymás társaságá­hoz, de egyedül táplálkoznak, egyedül alszanak (kivéve természetesen az anyát és kölykét), és hosszabb-rövidebb ideig tartó összejöveteleiknek rendszerint va­lamilyen violens, agresszív aktus vet vé­get. Az ember esetében ez a fajta agresz­­szió egészen minimális szintre csökkent. Ebből a szempontból az ember az egyik legszelídebb élőlénye ennek a bolygó­nak. Mi elviseljük a másik szoros közel­ségét, nemcsak néhány percre, de akár évekre is agresszió nélkül, mi szívesen veszünk részt közös feladatokban, közös akciókban és közös konstrukciókban, amelyek során az individuális agresszió megnyilvánulásai nem, vagy csak na­gyon ritkán jelennek meg. A biológiai agresszió másik formájá­nak, a csoportagressziónak a késztetése igen magas szinten maradt az embernél, noha a kultúra hatása itt is mélyreható változásokat hozott. Mindenesetre érzel­mileg összetartozó, összehangolt cso­portokban nagyon könnyen fel lehet kel­teni az agresszív indulatokat más cso­portok ellen. Az ember biológiai adott­ságánál fogva hajlamos más csoportok tagjait megvetni, rosszabbnak, alacso­nyabb rendűnek, ellenségnek tartani, ha a saját csoportja erre érzelmileg ráhan­golja. Ezt a tulajdonságot nevezi a hu­mánetológia xenofóbiának, idegengyű­löletnek. Az idegen csoport gyanakvást kelt, és nagyon könnyen válhat agresszív indulatok célpontjává. A csoportagresz­­szió nagyon fontos szerepet játszott az emberi evolúció korai és középső szaka­szában, akkor, amikor még mindenki számára elegendő terület, elegendő erő­forrás állott rendelkezésére. A fejlett csoportagresszió izolálta és széthúzta a korai embercsoportokat. Ezért népesítet­ték be olyan gyorsan a bolygót, nem volt hátrányos hatása a csoportindulatok agresszióban történő levezetésének. A küzdő felek előbb-utóbb szétváltak, és mindenkinek volt elegendő szabad terü­lete, ahova elhúzódhatott. Az emberi agressziós mechanizmu­sok evolúciós változásainak döntő lépé­se az agresszió és az ember konstrukciós képességeinek összekapcsolódása volt. Az individuális agresszió megszelídülé­­se lehetővé tette a nagyobb létszámú, zárt, folyamatosan együttműködő em­bercsoportok kialakulását. Ez a folya­mat három tulajdonságot eredménye­zett: az ember szeret közös társaival ak­ciókban és közös konstrukciókban részt venni, és ezen tevékenységeit mindig közös hiedelmek alapján végzi. Ez a há­rom tulajdonság természetesen összefo­nódva, integrálódva jelenik meg a leg­különbözőbb társas tevékenységekben. A nyelv, a vallási hiedelmek, a technikai tudás, a szociális szerveződés mind a közös akciók, közös konstrukciók és a közös hiedelmek kölcsönhatása révén jönnek létre. z embernél tehát az individuális és a csoportagresszió is mint társa­dalmi konstrukció jelenik meg. Éppen ez téveszti meg időnként a társa­dalomtudósokat, akik emiatt azt hiszik, hogy amiben társadalmi konstrukció is közreműködik, abban már semmiféle bio­lógiai tényező nem jelenik meg, holott erről szó sincs. A társadalmi konstrukció megszabhatja a formát, korlátozhatja, időlegesen elnyomhatja, de nem tüntet­heti el véglegesen az agressziós készte­téseket. A társadalmi konstrukció tehát mind­két agresszióformánál kifejti hatását. Az individuális agresszió megnyilvánulá­sait a legkülönbözőbb kulturális sza­bályrendszerek, rítusok formálják. Az erős csoportok szabályozott fizikai ag­resszióján keresztül mondjuk a filozófu­sok átkokban bővelkedő szócsatáinak verbális agressziójáig. Maga a verbális agresszió is kifinomult, bár az állatvilág­ban sem ismeretlen formája az egyének versengésének. A leglátványosabb ag­resszió-konstrukciókkal mégis a csopor­tok összeütközéseiben találkozunk. A csoporttagság érzelmi kialakításának fontos jellegzetessége az indoktrinál­­hatóság, vagyis a leegyszerűsített hiedel­mek könnyű és gyors elsajátításának ké­pessége. Az emberi evolúciónak abban a szakaszában, amelyben a csoportok egy­mástól távol és izoláltan éltek, nagyon fontos volt, hogy a csoport minden tagja elfogadja azokat a hiedelmeket, ame­lyek egy archaikus kultúrát összetarta­nak. Ezért a hiedelmek elfogadásának nem a ráció lett az eszköze, nem azért csatlakozunk egyik vagy másik csoport­hoz, mert annak érvei olyan meggyő­zőek, hanem azért találjuk érveiket racio­nálisnak, igaznak, nyilvánvalónak, mert érzelmileg már elköteleztük magunkat. Ez a tulajdonságunk rendkívül fontos szerepet játszott a korai és a mai társa­dalmak kialakulásában is. A­z izolált, egymástól távol lévő csoportok ma már nem léteznek, egy hatmilliárdos megatár­sadalomban élünk, ahol nagy kínnal pró­báljuk biológiai adottságainkat kultú­ránk korlátaival elviselhetővé tenni. A modern társadalom nem egy csoportból áll. Számtalan közösség vetélkedik tag­ságunkért: a család, munkahelyek, vallá­si közösségek, pártok vagy más, ideoló­giák vezérelte csoportok, és sok csoport­nak válunk egyidejűleg a tagjává. Ennek persze az a következménye, hogy kötő­déseink gyengébbek, gyakran cserélget­hetjük csoportjainkat. Mindenképpen jellemző azonban, hogy állandó készte­tésünk van csoportok, szövetségek ala­kítására, élvezzük a szociális cseleket, a megtévesztő taktikákat, szociális intri­kákat, és ha érzelmileg akár csak átme­netileg kötődtünk valamelyik csoport­hoz - működésbe lép az indoktrinál­­hatóság és a xenofóbia. Ezek, együtt az ember fejlett konstrukciós készségével, lehetővé teszik, hogy bonyolult ellen­ségkép alakuljon ki egy csoportban min­denfajta racionális meggondolások nél­kül. A csoportok szeretik magukat meg­jelölni, öltözködéssel, jelvényekkel, ver­bális jelekkel különbözni akarnak má­soktól, a másik csoporttól, amelyet szin­tén megjelölnek ugyanezen kategóriák negatív elemeivel. A modern társada­lomban számos olyan csoport is létrejön, amelyik racionálisan szerveződik, pél­dául a katonaság vagy a munkahelyi csoportok, amelyekben nem feltétlenül érzelmi kötődéseink miatt veszünk részt. Ennek mintegy ellenhatásaként a szabadon választott érzelmi kötődéseink - és ilyenek a különböző politikai kötő­dések - különösen erős hatásokkal mu­tatják az indoktrináció és a xenofóbia je­gyeit. Fejlett modern társadalmak igyekez­nek enyhíteni e negatív hatásokat. A de­mokráciák szigorú szabályrendszereket hoztak létre, amelyek gátolják, hogy a politikai kötődések élet vagy halál, haza vagy ellenség csoport meghatározói le­gyenek. Ez egy társadalmi tanulási fo­lyamat eredménye, amely nélkül nin­csen haza és nincsen haladás. A Tavaszi eltérítés KAJÁN TIBOR RAJZA

Next