Népszabadság, 2002. június (60. évfolyam, 126-150. szám)
2002-06-25 / 146. szám
10 NÉPSZABADSÁG FÓRUM 2002. JÚNIUS 25., KEDD Megint illúziónak bizonyult egy nagy remény. Ugyanis: pert nyerni a Strasbourgi Emberi Jogi Bíróságnál szinte lehetetlen. Majdnem olyan kilátástalan, mint a lottófőnyeremény. Sőt még annál is kilátástalanabb, hiszen alig van olyan év, hogy egy-két lottózó ne ütné meg a főnyereményt. Olyan esztendőt viszont feljegyeztek már, nem is egyet, amikor egyetlen hazánkfia,lánya sem kiálthatott fel: hát mégis győztem! Nekem adtak igazat a magyar állam ellen! Pedig - emlékezzünk csak! - hogy bizakodtunk valamikor 1992 végén, amikor megtudtuk, hogy a mindenható magyar állam döntését, mi több, a Legfelsőbb Bíróság ítéletét is meg lehet kérdőjelezni a Rajna-parti francia városban. Még a szemünk is felcsillant, amikor hozzátették: akár ügyvéd nélkül is írhatunk nekik. S hogy még nagyobb legyen az örömünk, kiderült, hogy francia vagy angol fordítóra sincs szükség. A magyar nyelven írott beadványt is éppúgy bírálják el, mintha valamelyik világnyelven fogalmazták volna. Ki tudta akkor még, hogy mindez csak ábránd! Menjünk sorjában! Az idővel kezdve. Majdnem értelmetlen Strasbourgban felróni a „királyi” magyar bíróságok időnkénti csigalassúságát, a jogászi-bírói csőlátást vagy a bírói etikai kódex mindmáig tartó konok hiányát. Legfeljebb akkor lehet némi esélyünk, ha bizonyítani tudjuk, hogy ezek a hiányosságok már-már olaszos mértékkel mérhetők. Volt egy olyan perünk például, amit 1984 (!) óta nem tudtak megnyugtatóan lezárni. (Ez nem vicc: Erős Zoltán pesti újító és feltaláló 18 évig tartó kálváriája fejeződött be győzelemmel az idén.) Ám ha csak 3-4 évről van szó, jobb ha elő sem hozakodunk vele, hiszen Strasbourgban is évekbe telik, mire kimondják a verdiktet. Mégse ez a fő baj, hiszen - ahogy az Igazságügyi Minisztériumban mondják - évente 30 ezer panasz fut be Európa negyven országából Strasbourgba. Tekintve, hogy nem lehet egész Strasbourgot a bíróság városává tenni, a várakozás keserű piruláját még lenyelnénk. De az már módfelett meghökkent bennünket, amikor azt halljuk, hogy az igazságügyi tárca - különben nagyon segítőkész és kedves - strasbourgi előadónője igencsak elégedett a magyar „eredményekkel”. Neki is és több illetékes jogásznak is az a lelkes véleménye, hogy Magyarország jól szerepel Strasbourgban! Hát... Mindenesetre tény, hogy 2001- ben száz panaszos közül háromszor több francia és nyolcszor több angol (!) állampolgár tudott Strasbourgban nyerni, mint magyar. Kovács János 23. angol megfelelője, Ian Smith 23. dörzsölt ügyvédje természetesen angolul fogalmazza meg a beadványát. Kovács 23-é pedig többnyire magyarul. Nem mintha nekünk nem lennének olyan jogászaink, akik jól ismerik Shakespeare ékes nyelvét, csak hát - mint dr. Kardos Gábor egyetemi docens, az Indok munkatársa mondja —, ők az üzleti életben kamatoztatják a tudásukat. Ott jobban lehet keresni. Különben is jól tudják, hogy vajmi kevés honpolgárunk lenne képes a borsos fordítási díjat kifizetni. Hiszen, ha már fordítanak, annak csak akkor van értelme, ha az elsőfokú és a jogerős bírósági ítélet szövegét is átültetik, amelyhez még többnyire egyéb rövidebb-hosszabb dokumentum társul... Mindent egybevetve több tízezer forintos költségről van szó! A kis fizetésű vagy nyugdíjú Kovács János 23. bizony nem nagyon képes ennyit leperkálni. Marad hát a magyar szövegű beadvány, de hogy ebből mi kerül a mindenható strasbourgi bírák elé, azt - az immár több strasbourgi üggyel foglalkozó - dr. Papp Antal kaposvári ügyvéd szerint örök homály fedi. Bizonyítékul elküldte az alábbi levelet: „ Tisztelt Uram! Tájékoztatom, hogy 2002. február hó 26. napján az Európai Emberi Jogi Bíróságnak az Egyezmény 27. Cikke alapján létrehozott Háromtagú Tanácsa (Gaukur Jörundsson úr, elnök, K. Jungwiert úr és A. Mularoni asszony) úgy határozott, hogy az Egyezmény 28. Cikkének értelmében elfogadhatatlannak nyilvánítja a fenti számú kérelmét, mert az nem felel meg az Egyezmény 34. és 35. Cikkében részletezett feltételeknek... A Háromtagú Tanács nevében: T. L. Early, a Szekció titkárának helyettese”. Több mint érdekes, hogy a strasbourgi ügyek útvesztőiben már járatos dr. Papp Antal így fakad ki az ítéletet kommentáló levelében: „Az a benyomásom, hogy a Strasbourgban dolgozó magyar EU- tisztviselők jobban képviselik a magyar államot, mint a nemzetközi jogot. Mert nagyon sok múlhat azon, hogy kik »viszik« a bírák elé, hogyan tálalják, hogyan fordítják, ennek kontrolljáról pedig nem tudunk”... Most már csak a kegyelemdöfés van hátra, amit meg is kap a letört magyar állampolgár. A már említett strasbourgi levél ugyanis így fejeződik be: ,A fenti határozat végleges, és ellene nincs helye fellebbezésnek sem a Bírósághoz, sem más testülethez. Ezért a Hivatalnak nem áll módjában további részleteket közölni a Háromtagú Tanács határozathozataláról, ill. a határozatot illetően további levelezést folytatni. A jelen ügyben érkező esetleges további beadványait ezért a Bíróság válasz nélkül fogja hagyni, és a fenti számú akta a jelen levéltől számított egy év leteltével megsemmisítésre kerül, összhangban a Bíróság idevágó utasításaival”. Magyarán, érjük be a két-három mondatos indoklással, ne akarjunk ennél többet! Inkább azon töprengjünk: vajh’ mit tehetünk még ezek után? A válasz, amit a Magyar Helsinki Bizottságtól, illetve az Indoktól kapunk, lesújtó, jelenleg szinte semmit. Amíg nem tud több jogász angolul meg franciául, amíg nem lesz megfizethetőbb az ügyvéd, addig meglehetősen reménytelennek látszik a helyzet. Kardos Gábor szerint valami esély mégis van, egy alapítvány, amelyet a strasbourgi perek támogatásának céljával hoztak létre. Egy olyan fórum, amely legalább a legreménytelibb ügyekben felajánlaná az ügyfélnek ingyen vagy jelképes összegért a szolgálatait. Az Indok nem tud megfelelni ennek a követelménynek, hiszen már így is túl van terhelve. Új emberjogi alapítványtevő kerestetik! Magyar László író, újságíró Strasbourgban nyerni... Olvastam a lapban a Fidesz lakáspolitikai kabinetje vezetőjének, Sasvári Szilárdnak az aggályairól, miszerint a kormányváltás miatt nem tudni, mi lesz az új lakás vásárlásakor járó adókedvezménnyel. Rendkívül meghatott Sasvári úr aggodalma, akinek az idén februárban mint országgyűlési képviselőnek volt szerencsém több kérdést is föltenni egy barátságos hangulatú farsangi bálon. Leírtam neki egy három kiskorú gyermekét nyolc éve egyedül nevelő apa helyzetét, akinek nincs lakása, s testvére romos házában kapott egy szobát. Havi bruttó 80 ezer forintot keres. „Magas” jövedelme arra elég, hogy a nevelési támogatást megszüntessék, arra viszont nem, hogy a gyermekek jogán adott adókedvezményt - melyet aggódó volt képviselőm kormá- megható aggodalom nya oly szívesen emleget eredményként — igénybe vegye. Jövedelme semmilyen lakáshoz jutáshoz nem elegendő. Három gyermeke nevelése mellett - saját költségén - iskolai tanulmányokat folytat, jobb munka, több jövedelem reményében. Én ennek az apának a nővére vagyok, s arra gondoltam, oldjuk meg az egész család helyzetét. Korszerűsítsük a romos házat, s emeletráépítéssel alakítsunk ki a háromgyermekesnek egy új lakást, hiszen minden támogatást megkapnak. Igen ám, de a gyerekek után járó szociálpolitikai kedvezmény csak akkor adható, ha van érvényes építési engedély, és egyharmad rész (ebben az esetben körülbelül egymillió forint) az igénylő birtokában van. De ha az önrész megvan, akkor is csak az építkezés készenléti fokának megfelelően „csöpögtetve” folyósítják. Az önkormányzat az építkezéshez maximum ötszázezer forint vissza nem térítendő támogatást tud adni, de csak akkor, ha a hitelintézet már elbírálta a szocpolt, ugyanis oda utalják a megítélt összeget. Több hitelintézetben is jártam, ahol látva a fenti kondíciókat, elnéző mosollyal „elhajtottak”. Gondoltam arra is, hogy induló tőkeként jelzáloghitelt veszek fel a saját lakásomra, de nem tudom vállalni, mert a törlesztőrészlet meghaladná a havi jövedelmemet. Miután mindezt elmondtam Sasvári úrnak, aggódva közölte: ez egyéni sérelem. Én pedig levontam a következtetést: ők nem tehetnek arról, hogy mi ilyen élhetetlenek vagyunk. Kádár Ildikó Budapest Az utolsó csepp A lap június 11-i számában megjelent Viharjelzés a rádiófrontról című információ az utolsó csepp volt számunkra abban a bizonyos pohárban. Azon kívül, hogy az ilyen cikkcímekkel csak rontjuk a rádiók népszerűségét a hirdetők körében, érdekesnek találom, mennyit foglalkoznak az újságok egy bizonyos országos rádió ügyeivel, ugyanakkor annak idején senkit nem érdekelt, hogy egy 31 százalékos lefedettségű rádiónak majdnem annyi műsor-szolgáltatási díjat kellett fizetnie (per főre számítva), mint az országos 82 százalékos lefedettségű rádiónak. Ez az ügy még érdekesebb, ha azt nézzük, hogy egy átlagos budapesti rádióadónak átlag 25 százalékos a lefedettsége, és nekik egyhatodnyi, netán egytizednyi összeget kell fizetniük. Továbbá megjegyzem, hogy a Juventus Rádió nem sugároz nagyobb területen, hanem több helyi rádió a Juventus műsorát adja le. Gazdaságilag és jogilag a két dolog között jelentős különbség van. Sajnálom azt a helyzetet, amibe a rádiós és televíziós piac került, mindazonáltal a tények „színesítése” senkin nem segít, ezért jó lenne azt elkerülni. Mark West vezérigazgató OLVASÓI LEVELEK A Viharjelzés a rádiófrontról címmel semmiképpen nem volt szándékunk, hogy a rádiók népszerűségét rontsuk a hirdetők körében. Erre nem is gondolhattunk, mivel a cikk címe azonos az abban idézett tanulmányéval, amely gazdaság- és médiakutatók, valamint reklámcégek bevonásával készült. Ami a rádiók által fizetett díjakat illeti: való igaz, hogy a korábban 2,5 milliós hallgatottságú, így a Kossuth után második legnépszerűbb Juventus a frekvenciák újraosztása miatt 1999-től mindössze egy fővárosi frekvencián sugárzott. Az így 31 százalékosra zsugorodott lefedettségét azonban kisebb rádiók megvásárlásával és partneri megállapodásokkal időközben jelentősen megnövelte. A Juventus így már önmagát is országos műsorkészítőként hirdeti. A honlap szerint a hirdetőknek ajánlott Juventus országos lakossági lefedettsége 78 százalékos, így jogosnak tűnik a tanulmánykészítők összehasonlítása a Sláger és a Danubius által az országos frekvenciákért fizetett 1,3 milliárd forint és a Juventus 380 millió forintos díja között. Haszán Zoltán A posta hitelez... Vállalkozóként karácsony előtt vendégkörünknek sok üdvözlőlapot adunk fel minden évben. Legutóbb is ezt tettük. A visszajelzések alapján sokan nem kapták meg jókívánságainkat. Sebaj — gondoltuk, belefér. Most viszont tanultam valamit. Karácsonykor ismét elviszem leveleimet egy megrendelő kíséretében, melyben kijelentem, hogy csak 100 százalékos teljesítés esetén fogok fizetni, és azt is csak utólag. Persze miért kell ehhez sok levél? Hát nem az lenne a természetes, hogy akár egy küldemény továbbítási árát is majd a teljesítést követően róná le az állampolgár, természetesen levélben elküldött számla alapján? Esetleg az utólagos fizetés lehetősége csak százmillió forint felett jár? Netán kizárólag Fidesznek kellene lennem? Nem elég, ha csak egy vagyok a magyar állampolgárok közül? Amúgy az utólagos fizetés lehetőségét taglaló megállapodást valakinek alá kellett írnia a veszteséget produkáló Magyar Posta részéről! Ez az illető azóta is felveszi még a „jól megérdemelt” fizetését?! Kíváncsi vagyok a válaszra. Fehér Gábor Budapest LEVÉLTURMIX El LEVÉLTURMIX Bl LEVÉLTURMIX is LEVÉLTURMIX Dr. Del Medico Imre (Budapest): A lap június 5-i számában hírt adtak arról, hogy a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom felvonulást rendezett a trianoni békeszerződés aláírásának 82. évfordulója alkalmából. Sajnálattal állapítom meg, hogy a mozgalom alapítói nem tudják, hogy Nagy-Magyarországnak - nem számítva a horvát társország nyolc megyéjét - hatvanhárom vármegyéje volt. (Történelmi Világatlasz, Cartographia, Budapest, 1991., Magyarország közigazgatása 1886-1914.) Ha a mozgalom történelmi okokra hivatkozva fejti ki tevékenységét, illenék tudniuk a résztvevőknek, hogy hány megyéje volt a trianoni béke előtt Magyarországnak. ISI Darabos Pál (Mátracserpuszta): Láttuk a tv-ben az Országimázs Központ megrendelése alapján készített hatalmas mennyiségű kazettát, melyek többi között Orbán Viktor szerepléseit örökítették meg az utókor számára. Ez valószínűleg ebek harmincadjára kerül. Mentendő a veszett fejsze nyelét, javaslom, hogy a kazettákat bocsássák árverésre, és a befolyt pénzt fordítsák az éhező gyerekek étkeztetésére. Gondolom, a 2,5 millió szavazó ennyit csak megtesz azért, hogy vezetőjük cselekedeteit ne lepje be a feledés homálya, ők pedig gazdagabbak legyenek egy szép emléktárggyal. KI Szakonyi Károly (a Magyar Írószövetség drámai szakosztályának elnöke): Az írószövetség drámai szakosztályának legutóbbi összejövetelén Hubay Miklós azt mondta, vasból, betonból és üvegből felépült ugyan az új Nemzeti Színház, de szellemi épülete nem jött létre. Ennek az építkezésnek most lenne itt az ideje. Huszti Péter felépítette volna. Műveltségét, színházi szakértelmét, emberi rátermettségét, a magyar drámairodalom és kultúra iránti elkötelezettségét sokan hisszük és érezzük biztosítéknak a feladatra. A körülmények azonban remélt munkálkodását lehetetlenné tették. Ez több mint sajnálatos! A Duna-parti színház előtti medencében a vízbe süllyedve hever a régi Nemzeti homlokzata. Így süllyedt most veszendőbe egy nagy lehetőség. Mi maradt a kasszában? A sok információ, amivel a hírműsorok, írott sajtó eláraszt minket, néha olyan ellentmondásos, hogy az hiteltelen. Négyévenként kormányok váltják egymást a választók akaratából. Ez nemcsak a politikai helycserét, hanem az egyes tárcák elszámolását is jelenti. Pártállástól függetlenül, kezdjük unni azt a játékot, aminek neve: mi maradt a kasszában? Mi, jóhiszemű, odafigyelő (összeadni, kivonni tudó) állampolgárok négyévente kelletlenül vagyunk részesei a „tele a kassza, üres a kassza” vetélkedőnek. A leköszönő, illetve hivatalba lépő miniszterek olyan eltérően nyilatkoznak a kasszáról, hogy az adatok néha köszönő viszonyban sincsenek egymással. Mi, állampolgárok hajlamosak vagyunk a szavazatunkkal támogatott kormánynak hinni, így látszólag két igazság van, ami a számok birodalmában lehetetlen. Javaslatom rendkívül egyszerű. Nem most kell feltalálni - már megtették - az átadó-átvevő leltárt! Nevében benne van, hogy kik készítik el. Vegyen részt a leltárban független ellenőrként az Állami Számvevőszék munkatársa. És lám, megtörténik a csoda: egy minisztérium, egy adat, amit 3 aláírás hitelesít. Ebből világosan kiderül a leköszönő kormány gazdálkodása: ha volt pocsékolás, túlköltekezés, lenyúlás, az is. Az adatokat a nagy nyilvánosság számára közérthetővé, publikussá és hozzáférhetővé kell tenni. A vita megszűnik, helyreáll a hitelesség, mindenki teheti a dolgát. Június 16-án az RTL híradójában hallottam, láttam: II. János Pál pápa szentté avatta Pio atyát. A Szent Péter-bazilika előtti téren „több százezren” vettek részt a szertartáson. Elképzelhető, hogy a Parlament előtti Kossuth tér háromszor-négyszer nagyobb a Szent Péterbazilika előtti térnél? Vagy a hírmondó tévedett? Jó lenne tisztázni. Ezt is, akárcsak azt, hogy csakugyan: mi maradt a kasszában? Királyné S. Éva Gyömrő A golf védelmében Előrebocsátom: nagy tisztelője vagyok annak a sziszifuszi küzdelemnek, amelyet Lányi András írótársam folytat a természet épségének megőrzéséért. Legutóbb is hősies vitába bocsátkozott e hasábokon a telekspekulációs álmodernizátorok ellen (Magyar táj, magyar ecsettel, június 3.), köszönet érte. Egyetlen ponton mégis úgy érzem, téved. Akkor, amikor ezt írja magyarázólag: „Kiskovácsinál golfpályát álmodtak, vagy nyolcvan hektáron, nem semmiség.” Nos, hazánk turizmusának felfuttatásához már rövid távon is elengedhetetlen (nagy késésben vagyunk!) a golfpályák létesítése. Nem minigolfpályáké, hanem valódiaké, a 18 lyukúaké, amelyek kialakításához bizony kell az a nyolcvan hektár. Ilyen golfpálya hazánkban alig található. A háború előtt is csak egyetlenegy volt, a Sváb-hegyen, de azt az ostrom alatt - és főleg utána - szétdúlták a szovjet tankok. Mármost árt-e a golfpálya a természeti környezetnek? Lányi András ezt írja: „Talán nem mindenki tudja, hogy az angolos gyep és a tükörsima pálya kialakítása érdekében a helyi növény- és állatvilágot ugyanúgy ki kell irtani, mintha bevásárlóközpontot építenének, autóparkolóval.” Ez bizony - elnézést - vaskos tévedés. Aki csak egy kicsit is konyít a golfhoz (mely sport - úgy fest - rövidesen olimpiai szám is lesz), az tudja, hogy tükörsima, nyírt füvű tereprész a golfban csak a lyukak körüli kis platókon (angolul: green) létezik, másutt a fű úgy nő, ahogy akar. A helyi élővilágot senki nem bántja. Annyira nem, hogy az úgynevezett „fairway” (főút) sűrű ligetek (!) között halad, s e ligetek teli vannak madárral. Igaz, egy-egy komoly versenypályán lennie kell homokos árokfélének (bunkernek), bozótosnak (shortnak) stb., de mindezt teljesen környezetbarát módon lehet (sőt kell!) kialakítani. Egyszóval a golf kifejezetten „zöldbarát”. Öröm nézni, hányan gyalogolják végig szurkolókkibicek egy-egy ilyen füves-fás pálya szélét a nagyobb versenyeken. Kinek-minek árthat ez? Éppen a golfpályák hiánya árthat. A hazai turizmusnak. Tímár György Budapest