Népszabadság, 2002. június (60. évfolyam, 126-150. szám)

2002-06-25 / 146. szám

10 NÉPSZABADSÁG FÓRUM 2002. JÚNIUS 25., KEDD M­egint illúziónak bizonyult egy nagy remény. Ugyanis: pert nyer­ni a Strasbourgi Emberi Jogi Bíróságnál szinte lehetetlen. Majdnem olyan kilá­tástalan, mint a lottófőnyeremény. Sőt még annál is kilátástalanabb, hiszen alig van olyan év, hogy egy-két lottózó ne ütné meg a főnyereményt. Olyan esz­tendőt viszont feljegyeztek már, nem is egyet, amikor egyetlen hazánkfia,­­lá­nya sem kiálthatott fel: hát mégis győz­tem! Nekem adtak igazat a magyar ál­lam ellen! Pedig - emlékezzünk csak! - hogy bi­zakodtunk valamikor 1992 végén, ami­kor megtudtuk, hogy a mindenható ma­gyar állam döntését, mi több, a Legfel­sőbb Bíróság ítéletét is meg lehet kérdő­jelezni a Rajna-parti francia városban. Még a szemünk is felcsillant, amikor hozzátették: akár ügyvéd nélkül is írha­tunk nekik. S hogy még nagyobb legyen az örömünk, kiderült, hogy francia vagy angol fordítóra sincs szükség. A magyar nyelven írott beadványt is éppúgy bírál­ják el, mintha valamelyik világnyelven fogalmazták volna. Ki tudta akkor még, hogy mindez csak ábránd! Menjünk sorjában! Az idővel kezdve. Majdnem értelmetlen Strasbourgban fel­róni a „királyi” magyar bíróságok időn­kénti csigalassúságát, a jogászi-bírói cső­látást vagy a bírói etikai kódex mindmáig tartó konok hiányát. Legfeljebb akkor le­het némi esélyünk, ha bizonyítani tudjuk, hogy ezek a hiányosságok már-már ola­szos mértékkel mérhetők. Volt egy olyan perünk például, amit 1984 (!) óta nem tudtak megnyugtatóan lezárni. (Ez nem vicc: Erős Zoltán pesti újító és feltaláló 18 évig tartó kálváriája fejeződött be győzelemmel az idén.) Ám ha csak 3-4 évről van szó, jobb ha elő sem hozakodunk vele, hiszen Strasbourgban is évekbe telik, mire kimondják a verdik­tet. Mégse ez a fő baj, hiszen - ahogy az Igazságügyi Minisztériumban mondják - évente 30 ezer panasz fut be Európa negyven országából Strasbourgba. Te­kintve, hogy nem lehet egész Strasbour­­got a bíróság városává tenni, a várakozás keserű piruláját még lenyelnénk. De az már módfelett meghökkent bennünket, amikor azt halljuk, hogy az igazságügyi tárca - különben nagyon segítőkész és kedves - strasbourgi előadónője igencsak elégedett a magyar „eredményekkel”. Neki is és több illetékes jogásznak is az a lelkes véleménye, hogy Magyarország jól szerepel Strasbourgban! Hát... Mindenesetre tény, hogy 2001- ben száz panaszos közül háromszor több francia és nyolcszor több angol (!) állam­polgár tudott Strasbourgban nyerni, mint magyar. Kovács János 23. angol megfelelője, Ian Smith 23. dörzsölt ügyvédje termé­szetesen angolul fogalmazza meg a bead­ványát. Kovács 23-é pedig többnyire ma­gyarul. Nem mintha nekünk nem lenné­nek olyan jogászaink, akik jól ismerik Shakespeare ékes nyelvét, csak hát - mint dr. Kardos Gábor egyetemi docens, az Indok munkatársa mondja —, ők az üz­leti életben kamatoztatják a tudásukat. Ott jobban lehet keresni. Különben is jól tudják, hogy vajmi kevés honpolgárunk lenne képes a borsos fordítási díjat kifi­zetni. Hiszen, ha már fordítanak, annak csak akkor van értelme, ha az elsőfokú és a jogerős bírósági ítélet szövegét is átül­tetik, amelyhez még többnyire egyéb rö­­videbb-hosszabb dokumentum társul... Mindent egybevetve több tízezer forintos költségről van szó! A kis fizetésű vagy nyugdíjú Kovács János 23. bizony nem nagyon képes ennyit leperkálni. Marad hát a magyar szövegű beadvány, de hogy ebből mi kerül a mindenható strasbourgi bírák elé, azt - az immár több strasbourgi üggyel foglalkozó - dr. Papp Antal ka­posvári ügyvéd szerint örök homály fedi. Bizonyítékul elküldte az alábbi levelet: „ Tisztelt Uram! Tájékoztatom, hogy 2002. február hó 26. napján az Európai Emberi Jogi Bíróságnak az Egyezmény 27. Cikke alapján létrehozott Háromtagú Tanácsa (Gaukur Jörundsson úr, elnök, K. Jungwiert úr és A. Mularoni asszony) úgy határozott, hogy az Egyezmény 28. Cikkének értelmében elfogadhatatlannak nyilvánítja a fenti számú kérelmét, mert az nem felel meg az Egyezmény 34. és 35. Cikkében részletezett feltételeknek... A Háromtagú Tanács nevében: T. L. Early, a Szekció titkárának helyettese”. Több mint érdekes, hogy a strasbourgi ügyek útvesztőiben már járatos dr. Papp Antal így fakad ki az ítéletet kommentáló levelében: „Az a benyomásom, hogy a Strasbourgban dolgozó magyar EU- tisztviselők jobban képviselik a magyar államot, mint a nemzetközi jogot. Mert nagyon sok múlhat azon, hogy kik »viszik« a bírák elé, hogyan tálalják, ho­gyan fordítják, ennek kontrolljáról pedig nem tudunk”... Most már csak a kegyelemdöfés van hátra, amit meg is kap a letört magyar ál­lampolgár. A már említett strasbourgi le­vél ugyanis így fejeződik be: ,A fenti ha­tározat végleges, és ellene nincs helye fel­lebbezésnek sem a Bírósághoz, sem más testülethez. Ezért a Hivatalnak nem áll módjában további részleteket közölni a Háromtagú Tanács határozathozataláról, ill. a határozatot illetően további levele­zést folytatni. A jelen ügyben érkező eset­leges további beadványait ezért a Bíró­ság válasz nélkül fogja hagyni, és a fenti számú akta a jelen levéltől számított egy év leteltével megsemmisítésre kerül, össz­hangban a Bíróság idevágó utasításai­val”. Magyarán, érjük be a két-három mon­datos indoklással, ne akarjunk ennél töb­bet! Inkább azon töprengjünk: vajh’ mit tehetünk még ezek után? A válasz, amit a Magyar Helsinki Bi­zottságtól, illetve az Indoktól kapunk, le­sújtó, jelenleg szinte semmit. Amíg nem tud több jogász angolul meg franciául, amíg nem lesz megfizethetőbb az ügy­véd, addig meglehetősen reménytelennek látszik a helyzet. Kardos Gábor szerint valami esély mégis van, egy alapítvány, amelyet a strasbourgi perek támogatásának céljával hoztak létre. Egy olyan fórum, amely leg­alább a legreménytelibb ügyekben fel­ajánlaná az ügyfélnek ingyen vagy jelké­pes összegért a szolgálatait. Az Indok nem tud megfelelni ennek a követelménynek, hiszen már így is túl van terhelve. Új emberjogi alapítványtevő kereste­tik! Magyar László író, újságíró Strasbourgban nyerni... Olvastam a lapban a Fidesz lakáspolitikai kabinetje vezetőjének, Sasvári Szilárd­nak az aggályairól, miszerint a kormány­­váltás miatt nem tudni, mi lesz az új lakás vásárlásakor járó adókedvezménnyel. Rendkívül meghatott Sasvári úr aggo­dalma, akinek az idén februárban mint országgyűlési képviselőnek volt szeren­csém több kérdést is föltenni egy barátsá­gos hangulatú farsangi bálon. Leírtam neki egy három kiskorú gyermekét nyolc éve egyedül nevelő apa helyzetét, akinek nincs lakása, s testvére romos házában kapott egy szobát. Havi bruttó 80 ezer fo­rintot keres. „Magas” jövedelme arra elég, hogy a nevelési támogatást meg­szüntessék, arra viszont nem, hogy a gyermekek jogán adott adókedvezményt - melyet aggódó volt képviselőm kormá- megható aggodalom nya oly szívesen emleget eredményként — igénybe vegye. Jövedelme semmilyen la­káshoz jutáshoz nem elegendő. Három gyermeke nevelése mellett - saját költsé­gén - iskolai tanulmányokat folytat, jobb munka, több jövedelem reményében. Én ennek az apának a nővére vagyok, s arra gondoltam, oldjuk meg az egész csa­lád helyzetét. Korszerűsítsük a romos há­zat, s emeletráépítéssel alakítsunk ki a há­romgyermekesnek egy új lakást, hiszen minden támogatást megkapnak. Igen ám, de a gyerekek után járó szociálpolitikai kedvezmény csak akkor adható, ha van érvényes építési engedély, és egyharmad rész (ebben az esetben körülbelül egymil­lió forint) az igénylő birtokában van. De ha az önrész megvan, akkor is csak az építkezés készenléti fokának megfelelő­en „csöpögtetve” folyósítják. Az önkor­mányzat az építkezéshez maximum öt­százezer forint vissza nem térítendő tá­mogatást tud adni, de csak akkor, ha a hi­telintézet már elbírálta a szocpolt, ugyan­is oda utalják a megítélt összeget. Több hitelintézetben is jártam, ahol látva a fen­ti kondíciókat, elnéző mosollyal „elhaj­tottak”. Gondoltam arra is, hogy induló tőkeként jelzáloghitelt veszek fel a saját lakásomra, de nem tudom vállalni, mert a törlesztőrészlet meghaladná a havi jöve­delmemet. Miután mindezt elmondtam Sasvári úrnak, aggódva közölte: ez egyé­ni sérelem. Én pedig levontam a követ­keztetést: ők nem tehetnek arról, hogy mi ilyen élhetetlenek vagyunk. Kádár Ildikó Budapest Az utolsó csepp A lap június 11-i számában megjelent Vi­harjelzés a rádiófrontról című informá­ció az utolsó csepp volt számunkra abban a bizonyos pohárban. Azon kívül, hogy az ilyen cikkcímek­kel csak rontjuk a rádiók népszerűségét a hirdetők körében, érdekesnek találom, mennyit foglalkoznak az újságok egy bi­zonyos országos rádió ügyeivel, ugyan­akkor annak idején senkit nem érdekelt, hogy egy 31 százalékos lefedettségű rádi­ónak majdnem annyi műsor-szolgáltatási díjat kellett fizetnie (per főre számítva), mint az országos 82 százalékos lefedettségű rádiónak. Ez az ügy még ér­dekesebb, ha azt nézzük, hogy egy átla­gos budapesti rádióadónak átlag 25 szá­zalékos a lefedettsége, és nekik egy­­hatodnyi, netán egytizednyi összeget kell fizetniük. Továbbá megjegyzem, hogy a Juventus Rádió nem sugároz nagyobb te­rületen, hanem több helyi rádió a Juven­tus műsorát adja le. Gazdaságilag és jogi­lag a két dolog között jelentős különbség van. Sajnálom azt a helyzetet, amibe a rá­diós és televíziós piac került, mindazon­által a tények „színesítése” senkin nem segít, ezért jó lenne azt elkerülni. Mark West vezérigazgató OLVASÓI LEVELEK A Viharjelzés a rádiófrontról címmel semmiképpen nem volt szándékunk, hogy a rádi­ók népszerűségét rontsuk a hirdetők körében. Erre nem is gondolhattunk, mivel a cikk címe azonos az abban idézett tanulmányéval, amely gazdaság- és médiakutatók, vala­mint reklámcégek bevonásával készült. Ami a rádiók által fizetett díjakat illeti: való igaz, hogy a korábban 2,5 milliós hall­­gatottságú, így a Kossuth után második legnépszerűbb Juventus a frekvenciák újra­osztása miatt 1999-től mindössze egy fővárosi frekvencián sugárzott. Az így 31 száza­lékosra zsugorodott lefedettségét azonban kisebb rádiók megvásárlásával és partneri megállapodásokkal időközben jelentősen megnövelte. A Juventus így már önmagát is országos műsorkészítőként hirdeti. A honlap szerint a hirdetőknek ajánlott Juventus országos lakossági lefedettsége 78 százalékos, így jogosnak tűnik a tanulmánykészí­tők összehasonlítása a Sláger és a Danubius által az országos frekvenciákért fizetett 1,3 milliárd forint és a Juventus 380 millió forintos díja között. Haszán Zoltán A posta hitelez... Vállalkozóként karácsony előtt vendég­körünknek sok üdvözlőlapot adunk fel minden évben. Legutóbb is ezt tettük. A visszajelzések alapján sokan nem kapták meg jókívánságainkat. Sebaj — gondoltuk­­, belefér. Most viszont tanultam valamit. Karácsonykor ismét elviszem levelei­met egy megrendelő kíséretében, mely­ben kijelentem, hogy csak 100 százalékos teljesítés esetén fogok fizetni, és azt is csak utólag. Persze miért kell ehhez sok levél? Hát nem az lenne a természetes, hogy akár egy küldemény továbbítási árát is majd a teljesítést követően róná le az állampol­gár, természetesen levélben elküldött számla alapján? Esetleg az utólagos fizetés lehetősége csak százmillió forint felett jár? Netán ki­zárólag Fidesznek kellene lennem? Nem elég, ha csak egy vagyok a magyar állam­polgárok közül? Amúgy az utólagos fizetés lehetőségét taglaló megállapodást valakinek alá kel­lett írnia a veszteséget produkáló Magyar Posta részéről! Ez az illető azóta is felve­szi még a „jól megérdemelt” fizetését?! Kíváncsi vagyok a válaszra. Fehér Gábor Budapest LEVÉLTURMIX El LEVÉLTURM­IX Bl LEVÉLTURMIX is LEVÉLTURMIX Dr. Del Medico Imre (Buda­pest): A lap június 5-i számá­ban hírt adtak arról, hogy a Hatvannégy Vármegye Ifjúsá­gi Mozgalom felvonulást ren­dezett a trianoni békeszerző­dés aláírásának 82. évforduló­ja alkalmából. Sajnálattal álla­pítom meg, hogy a mozgalom alapítói nem tudják, hogy Nagy-Magyarországnak - nem számítva a horvát társor­szág nyolc megyéjét - hatvan­három vármegyéje volt. (Tör­ténelmi Világatlasz, Car­­tographia, Budapest, 1991., Magyarország közigazgatása 1886-1914.) Ha a mozgalom történelmi okokra hivatkozva­­ fejti ki tevékenységét, illenék tudniuk a résztvevőknek, hogy hány megyéje volt a tria­noni béke előtt Magyaror­szágnak. ISI Darabos Pál (Mátracser­­puszta): Láttuk a tv-ben az Országimázs Központ meg­rendelése alapján készített ha­talmas mennyiségű kazettát, melyek többi között Orbán Viktor szerepléseit örökítették meg az utókor számára. Ez va­lószínűleg ebek harmincadjá­­ra kerül. Mentendő a veszett fejsze nyelét, javaslom, hogy a kazettákat bocsássák árve­résre, és a befolyt pénzt fordít­sák az éhező gyerekek étkez­tetésére. Gondolom, a 2,5 mil­lió szavazó ennyit csak meg­tesz azért, hogy vezetőjük cse­lekedeteit ne lepje be a feledés homálya, ők pedig gazdagab­bak legyenek egy szép emlék­tárggyal. KI Szakonyi Károly (a Magyar Írószövetség drámai szakosz­tályának elnöke): Az írószö­vetség drámai szakosztályá­nak legutóbbi összejövetelén Hubay Miklós azt mondta, vasból, betonból és üvegből felépült ugyan az új Nemzeti Színház, de szellemi épülete nem jött létre. Ennek az épít­kezésnek most lenne itt az ide­je. Huszti Péter felépítette vol­na. Műveltségét, színházi szakértelmét, emberi ráter­mettségét, a magyar drámairo­dalom és kultúra iránti elköte­lezettségét sokan hisszük és érezzük biztosítéknak a fel­adatra. A körülmények azon­ban remélt munkálkodását le­hetetlenné tették. Ez több mint sajnálatos! A Duna-parti szín­ház előtti medencében a vízbe süllyedve hever a régi Nemze­ti homlokzata. Így süllyedt most veszendőbe egy nagy le­hetőség. Mi maradt a kasszában? A sok információ, amivel a hírműsorok, írott sajtó eláraszt minket, néha olyan ellentmondásos, hogy az hiteltelen. Négyévenként kormányok váltják egymást a választók akaratából. Ez nemcsak a politikai helycserét, hanem az egyes tárcák elszámolását is jelenti. Pártállástól függetlenül, kezdjük unni azt a játékot, aminek neve: mi maradt a kasszában? Mi, jóhiszemű, odafigyelő (összeadni, kivonni tudó) állampolgá­rok négyévente kelletlenül vagyunk ré­szesei a „tele a kassza, üres a kassza” vetélkedőnek. A leköszönő, illetve hi­vatalba lépő miniszterek olyan eltérően nyilatkoznak a kasszáról, hogy az ada­tok néha köszönő viszonyban sincsenek egymással. Mi, állampolgárok hajlamo­sak vagyunk a szavazatunkkal támoga­tott kormánynak hinni, így látszólag két igazság van, ami a számok birodalmá­ban lehetetlen. Javaslatom rendkívül egyszerű. Nem most kell feltalálni - már megtették - az átadó-átvevő leltárt! Nevében benne van, hogy kik készítik el. Vegyen részt a leltárban független ellenőrként az Álla­mi Számvevőszék munkatársa. És lám, megtörténik a csoda: egy minisztérium, egy adat, amit 3 aláírás hitelesít. Ebből világosan kiderül a leköszönő kormány gazdálkodása: ha volt pocsékolás, túl­költekezés, lenyúlás, az is. Az adatokat a nagy nyilvánosság számára közérthe­tővé, publikussá és hozzáférhetővé kell tenni. A vita megszűnik, helyreáll a hi­telesség, mindenki teheti a dolgát. Június 16-án az RTL híradójában hal­lottam, láttam: II. János Pál pápa szent­té avatta Pio atyát. A Szent Péter-bazili­­ka előtti téren „több százezren” vettek részt a szertartáson. Elképzelhető, hogy a Parlament előtti Kossuth tér három­­szor-négyszer nagyobb a Szent Péter­­bazilika előtti térnél? Vagy a hírmondó tévedett? Jó lenne tisztázni. Ezt is, akár­csak azt, hogy csakugyan: mi maradt a kasszában? Királyné S. Éva Gyömrő A golf védelmében Előrebocsátom: nagy tisztelője vagyok annak a sziszifuszi küzdelemnek, ame­lyet Lányi András írótársam folytat a ter­mészet épségének megőrzéséért. Leg­utóbb is hősies vitába bocsátkozott e ha­sábokon a telekspekulációs álmodernizá­­torok ellen (Magyar táj, magyar ecsettel, június 3.), köszönet érte. Egyetlen ponton mégis úgy érzem, téved. Akkor, amikor ezt írja magyarázólag: „Kiskovácsinál golfpályát álmodtak, vagy nyolcvan hek­táron, nem semmiség.” Nos, hazánk turizmusának felfuttatásá­hoz már rövid távon is elengedhetetlen (nagy késésben vagyunk!) a golfpályák létesítése. Nem minigolfpályáké, hanem valódiaké, a 18 lyukúaké, amelyek kiala­kításához bizony kell az a nyolcvan hek­tár. Ilyen golfpálya hazánkban alig talál­ható. A háború előtt is csak egyetlenegy volt, a Sváb-hegyen, de azt az ostrom alatt - és főleg utána - szétdúlták a szov­jet tankok. Mármost árt-e a golfpálya a természeti környezetnek? Lányi András ezt írja: „Talán nem mindenki tudja, hogy az an­golos gyep és a tükörsima pálya kialakí­tása érdekében a helyi növény- és állatvi­lágot ugyanúgy ki kell irtani, mintha be­vásárlóközpontot építenének, autóparko­lóval.” Ez bizony - elnézést - vaskos té­vedés. Aki csak egy kicsit is konyít a golfhoz (mely sport - úgy fest - rövide­sen olimpiai szám is lesz), az tudja, hogy tükörsima, nyírt füvű tereprész a golfban csak a lyukak körüli kis platókon (ango­lul: green) létezik, másutt a fű úgy nő, ahogy akar. A helyi élővilágot senki nem bántja. Annyira nem, hogy az úgyneve­zett „fairway” (főút) sűrű ligetek (!) kö­zött halad, s e ligetek teli vannak madár­ral. Igaz, egy-egy komoly versenypályán lennie kell homokos árokfélének (bun­kernek), bozótosnak (shortnak) stb., de mindezt teljesen környezetbarát módon lehet (sőt kell!) kialakítani. Egyszóval a golf kifejezetten „zöldbarát”. Öröm néz­ni, hányan gyalogolják végig szurkolók­­kibicek egy-egy ilyen füves-fás pálya szélét a nagyobb versenyeken. Kinek-mi­­nek árthat ez? Éppen a golfpályák hiánya árthat. A hazai turizmusnak. Tímár György Budapest

Next