Népszabadság, 2002. július (60. évfolyam, 151-177. szám)

2002-07-20 / 168. szám

38 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. JÚLIUS 20., SZOMBAT Honvéd, vigyázz! Murányi András Két évvel ezelőtt (2000. július 2-án) saj­tótájékoztatót tartott a Kispest labdarúgó­­csapatának vezetősége egy kertvárosi ét­terem teraszán, ahol az új tulajdonosok egyike, Koncz László elcsukló hangon jelentette be: társaival, Kiss Zsolttal és Vida Pállal évi százmillió forintot fordíta­nak a patinás együttesre, amelynél „az utóbbi időszakban előfordult az is, hogy a szolgáltató két hétig szüneteltette az ára­mot, és nem volt meleg víz!” Ezt követő­en Koncz odafordult a helyszínen tartóz­kodó Puskás Ferenchez, és azzal a felki­áltással, hogy éljen a magyar labdarúgás legendája, éljen Öcsi bácsi!, hevesen ve­regetni kezdte az Aranycsapat értetlenke­dő, csöndes klasszisának vállát. A hely­zet olyan volt, mint egy csehszlovák filmszatíra a végkifejlet előtt, ugyanak­kor az embernek nem volt kedve nagyon mosolyogni, tudniillik mégiscsak arról volt szó, hogy éppen a haláltól menekült meg ez a szép sorsú, hányatott egyesület. Az adásvételi szerződés aláírása után per­sze kiderült, hogy továbbra is helyzet van, amennyiben mindössze másfél hét alatt a következők váltak ismertté: - a tájékoztatón ünnepélyesen aláírt megállapodás előszerződés csupán; - a klub éber elnöksége által kis spéttel fölkért ügyvéd azt mondta, hogy az elő­szerződésnek is csupán álcázott papír tar­talma több szempontból sem felel meg a kívánalmaknak; - a Kispest elnöksége visszavonta az ügyvezetői jogokat a három kvázi tulaj­donostól; - a befektetők ultimátumot adtak a Kispest elnökségének; - Fehér István elnökségi tag a prezí­­dium nevében közölte, hogy garanciákat (!) szeretnének kapni a mecénásoktól; - napvilágot látott egy hír, amely sze­rint az elnökség szeretne szerződést kötni (!) a szponzorokkal, miközben a kispesti önkormányzat nem akarja áldását adni az üzletre;­­ nem utolsósorban az elnökség úgy döntött, hogy ajánlatot küld a befek­tetőknek, s „ha az megfelelő lesz mindkét oldalnak, akkor aláírható a szerződés” (!). Jó magyar szokás szerint „valahogy” azért rendeződtek a dolgok, és meg lehe­tett állapítani: noha a Bozsik stadion bor­zalmas állapotban van, noha az önkor­mányzat nem tud egy fillért sem adni, no­ha a régi, honvédelmi minisztériumos „jó világ” a múlté, noha a korábbi ügyeske­dők tevékenysége nyomán fejetlenség ta­pasztalható a XIX. kerületben, az új tulaj­donosok célja a „hagyományokhoz méltó Kispest kialakítása”. A tradíciók... A piros-fekete csapat akként jutott el a 2000. júliusi kutyako­médiáig, hogy ha a múlt érző lény volna, akkor fölvágja az ereit. A Kispest 1909- ben alakult, s 1916-os első osztályú debütálása óta állandó szereplője az élvonal mezőnyének. A később Buda­pesti Honvéd és­­ 1991-től­­ Kispest- Honvéd néven szereplő együttes tizenhá­romszor szerzett bajnoki címet: először az 1949/1950-es szezonban, majd 1950 őszén, 1952-ben, 1954-ben, 1955-ben, aztán az 1979/1980-as, az 1983/1984-es, az 1984/1985-ös, az 1985/1986-os, az 1987/1988-as, az 1988/1989-es, az 1990/1991-es és az 1992/1993-as idény­ben. A Magyar Kupát öt alkalommal - 1926, 1964, 1985, 1989, 1996 - hódí­totta el. Az eredménysor pazar, a folytatást il­letően pedig - kicsit sarkítva - az volt a kérdés: lesz-e tartósan meleg víz, lesz-e mindig áram. Azóta eltelt két év, és a Kispest csak­nem ugyanott tart. Az elemzéshez alapos szociológiai tanulmány kellene, hiszen amíg X. Y. azt mondja, hogy Konczék csak üzletelnek, „alig tesznek be pénzt", addig Z. azt rögzíti: ha ők nem veszik meg a kft.-t, akkor vége a (katona)dalnak. Egy bennfentes pedig így közölte az őszintét: „Sokan, nagyon sokan vannak, régi hon­­védos labdarúgók, ma tehetős üzletembe­rek is, akik csak akkor bújnak elő, amikor Puskás Öcsi bácsinak van valamilyen ün­nepsége. Ilyenkor elmondják, mennyire fontos a Kispest, mosolyogva lefényké­­peztetik magukat, aztán hazamennek, és nem tesznek semmit.” Miután Konczék végül valóban tulaj­donosokká váltak, és elcsitultak a balhé­hangok, az együttes amolyan középcsa­patként, meglehetősen rossz körülmé­nyek közepette tengődött ebben a borzal­mas állapotú magyar bajnokságban. Az világosnak tetszett, hogy a beharangozott évi százmillió legföljebb válságkezelésre elég, az építkezéshez jóval több kéne — de ki ad a Kispestnek? Szép lassan elszigete­lődött a klub, nem csupán befektetői, ha­nem állami szinten is. Például a nagy hírű állami stadionrekonstrukciós program, amely alaposan „szortírozott” a létesít­mények között, mindössze új öltözőt ígért a rothadó Bozsik stadionnak. Mi­közben az Újpestnek vadonatúj arénát... S hogy mi végre a differencia? A zuhany­híradó szerint az Orbán-kormány a „rég­múlt, letűnt rendszer” együttesei közül többet nem kívánt preferálni, s bár dema­gógia lenne „olyan” konklúziót vonni, nézzük meg, holt tart ma a volt katona­csapat, s hol tart ma a Vasas. Az idén tavasszal már ismét komoly témát jelentett a Kispest. Az állandósuló anyagi gondok mellett mind többször föl­vetődött, hogy a tulajdonosok képtelenek eltartani a garnitúrát, ezért túladnának rajta. Ezenközben kéthetente megpróbál­tak bajnoki mérkőzéseket rendezni a pá­lyán, és bár ez engedélyeztetések után si­került, a talaj olyan állapotban volt (gö­röngy, vakondtúrás, ilyesmik), hogy több élvonalbeli edző kidagadt verőérrel kérte ki magának. (Talán idetartozik, talán nem: a hírek szerint a pályagondnokok idestova tizenhét hónapja nem kaptak fi­zetést.) Így vagy úgy, a korábbi klasszis, Détári Lajos edzette csapat - a minimális célt teljesítve - vastagon bennmaradt az első osztályban, a korszakos „Döme” pe­dig amondó volt, hogy a következő sze­zonban még előrébb kell lépni. Csakhogy az sem tűnt biztosnak, nem lesz-e ebből hátra arc. Mindenesetre a szezon végén (közben?) Koncz tárgyalásokat kezdett, mindenekelőtt a télen a Vasast fölkaroló Rácz Gábor üzletemberrel, aki azt is kilá­tásba helyezte: megveszi a Kispesttől az NB I-es indulás jogát a kiesett angyalföl­dieknek, és a második ligás szerepléshez még pénzt is ad Puskásék, Tichyiék,­­ Garabáék (sorolhatnánk napestig) volt csapatának. A helyzet - legalábbis a saj­tóhírek szerint - tragikussá vált, Konczék arról beszéltek, hogy „csoda kell az élvo­nalbeli szerepléshez”, a második vonal­beli Nyíregyházával és Péccsel pedig in­formális, illetőleg konkrét megbeszélé­sek kezdődtek a NB I-es-NB I/B-s tag­ság fölcseréléséről. Rövid időre - poten­ciális befektetőként - Kovács Attila ko­rábbi MLSZ-elnök is képbe került. Június 28-án a tulajdonosok - részint a meghiúsult tárgyalások, részint „hiúsági” okokból - az első osztályba nevezték az együttest, mintegy időt - több mint két hetet - nyerve a túlélésért folytatott harc­ban. A Kispest elöljárói közben sokat előszobáztak, hogy végül be is jussanak az immár szocialista irányítású sport- és honvédelmi tárcához. Az eredmény: a Jánosi György vezette GYISM megígér­te, hogy megtéríti azt a mintegy százmil­lió forintot, amelyet a kispestiek a Bozsik stadion fenntartására költöttek; a Juhász Ferenc dirigálta honvédelem ellenben... Hallgassuk csak az érdeklődésünkre ref­lektáló Détárit, a befektetők után is kuta­tó főedzőt: „Olyan minisztérium nincs, amelyik csak puszira odaad egy rakás pénzt, mondjuk, a régi kapcsolat okán. A mai világban nyújtani is kell azért vala­mit, hogy kaphassunk: a tárgyalások az­zal az eredménnyel zárultak, hogy a jövő­ben hosszú távú, mindkét félnek előnyös együttműködést alakíthatunk ki.” Hogy ezek az óvatosan megfogalmazott szavak miként értelmezhetők, azt döntse el ki-ki maga; mindenesetre a Détári-összegzés annyira konkrét, mint az az értesülés, amely szerint Lajost csupán udvariasan meghallgatták a HM-ben... Bankgaran­ciát nem ad a tárca. A Nemzeti Sport július 3-i számában már Tímár Béla, Kispest polgármestere is szót kért, cáfolta, hogy rossz viszonyban lenne Konczékkal és kijelentette: az ön­­kormányzat futballszempontból nincste­len, viszont nagyon szurkol az életben maradásért. Érdemes néhány passzust ki­ragadni a cikkből: „A Kispest-Honvéd is befektetői alapon működik a többi profi klubhoz hasonlóan. Az önkormányzat abban tud segíteni, hogy közvetítés vagy közbenjárás útján új befektetőt próbál ke­resni, mást viszont lehetetlen elvárni. Egyik fővárosi önkormányzat sem támo­gatja jobban saját csapatát, mint a kispes­ti. Máskülönben pedig ez a kerület egy hatvanötezres településnek felel meg, és szerintem egyetlen ekkora város sem tud­na fenntartani egy első osztályú csapatot. Ehhez sajnos kevés ez az összeg, amit mi kapunk a fővárostól. Egy befektetőnek meg kell állnia a lábán, nem számíthat az önkormányzat segítségére.” A fölvetésre, hogy ha más irányítaná a klubot, akkor esetleg az erkölcsi segedelmen túl anya­git is kapna-e a Honvéd, azt válaszolta: „Természetesen nem személyfüggő a tá­mogatás. Én különben sem hiszem, hogy rosszban lennék a tulajdonosokkal. Te­hetséges üzletemberek vannak a Honvéd élén, akik megoldják az átmeneti gondo­kat. Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen nagy múltú egyesület megtalálja azokat az embereket, akik tudnak majd segíteni, akár belföldön, akár külföldön. Optimista vagyok, szerintem hamarosan dobogós csapat alakul majd ki Kispesten.” A sportnapilap július 7-i számában - miként egy csúcspontja felé közelítő drá­mában - „vészharangoznak”. Részlet a dolgozatból: „Csoda nem történt: kilenc­venkilenc százalék, hogy a Kispest hiába nevezett, mégsem indul az élvonalban. A liga ugyanis péntekig adott haladékot ar­ra, hogy a klub pótolja az éves költségve­tés hetven százalékáról szóló garancia­­vállalást, amelyet a múlt hét végén, a ne­vezés postára adásakor még nem tudott bemutatni. Sajnos, most sem tud.” A színfalak mögött lázas tárgyalgatás zaj­lik, a vezetők - élükön Détárival - össze­vissza rohangálnak-telefonálnak, a csapat tagjai meg időnként hol edzenek, hol nem. Úgy látszik, már csak annyi hiány­zik a sztoriból, hogy valamilyen kompe­tens ember bejelentse, itt a vége, amikor -július 15-én - fordulat következik. Ahogy látjuk, nem is kicsi. Bejön az „egy százalék”? Az élvonalbeli nevezéseket elbíráló Magyar Labdarúgó Liga illetékes testü­letének döntésére Koncz László és Kiss Zsolt majdhogynem teljes optimizmus­sal vár. Elmondásuk szerint valahogyan sikerült összekaparni a vonatkozó pénz nagy részét, a garanciákat, hasonlókat, talán nem sok hibádzik a kedvező elbírá­láshoz. Egy ■„csapat közeli” azt susogja: „A tulajdonosoknak végig a zsebükben volt a megfelelő összeg, csak elegük volt már abból, hogy állandóan betesznek és nem jön vissza szinte semmi, nincs néző, nincs bevétel. Eladni nem tudták a kft.-t, azt viszont nem merték vállalni, hogy miattuk megy csődbe a Honvéd. A többi a jövő zenéje.” Mindenesetre a liga hét­főn „csupán” annyiban nem fogadta el a Kispest nevezését, hogy vezetőinek csü­törtök délelőtt 10 óráig hatvankétmillió forintos bankgaranciát kell bemutatniuk. Mit jelent a bankgarancia? Azt jelenti, ugye, hogy a rendelkezésre álló összeg elvben megvan, csak kérnek róla egy pa­pírt, valóban megvan-e. Muszbek Mi­hály, a lapunknak nyilatkozó ligaigazga­tó így világította meg kérésük hátterét: „Egy példa: a tulajdonosok egyike, Kiss Zsolt garanciát vállalt arra, hogy a Bor­gulya István labdarúgónak járó tartozást a saját cége kifizeti. Mi erre azt mondtuk, hogy ez rendben van, de kérünk róla bankgaranciát.” Vagyis: akkor hisszük el, hogy kifizetitek Borgulyát, ha látjuk... Egyebekben pedig Muszbek amondó: „Vegyük úgy, hogy általánosságban be­szélek: a próbálkozásoknak és az ügyes­kedéseknek végük. A Kispest százki­­lencvenkétmillió forintos tartozást hal­mozott föl, amelyből százkétmillió úgy­nevezett lejárt tartozás. Márpedig lejárt tartozással nem lehet elindulni a bajnok­ságban. A kispestiek százkétmillió érté­kű váltót mutattak be, és bár nem feltéte­lezhető, hogy amögött ne lenne semmi, biztos, ami biztos alapon hatvankétmillió forintra bank által garantált váltót kértünk.” Világos, tiszta beszéd. Ám akárhogyan is van, kérdés, miként sikerült addig el­jutni, hogy az MLL csaknem okozta a ne­vetést. A maga részéről Détári azt mond­ta megkeresésünkkor: „Az én nevemre komoly üzletemberek, erős kispesti kötő­désű szimpatizánsok jelentkeztek, és ál­doztak az életben maradásra.” Többet nem akart mondani, ám akad két fogó­dzó: a ligából származó információ sze­rint a 240 milliós költségvetésű — ez az összeg itthon is csak a vegetálásra elég - kft. mögé fölsorakozott például egy, gaz­dasági szakemberek által kevéssé ismert, ellenben évi tízmilliárd forintos forgalmú vállalat. No meg Demján Sándor ligael­nök is adott tízmillió forintot (kölcsön), mondván, kedvenc csapata a Kispest, nem hagyhatja megszűnni. Koncz egy nappal a hatvankétmilliós garancia fel­mutatása előtt, azaz szerdán pedig már azt mondta a sportnapilapnak, hogy a megadott határidőig feltehetőleg meg­szerzik a szükséges garanciákat. „Ez a megoldás szokványos az üzleti életben. Üzleti tranzakciónak kell felfogni, amit megfelelő banki kapcsolatokkal tudunk lebonyolítani. Most azt mondom, szinte biztos, hogy a csapat továbbra is az élvo­nalban szerepel majd. Ettől függetlenül az alapproblémánk, vagyis a csapatot üzemeltető kft. üzleti alapú működtetése nem oldódott meg.” Csütörtökön a liga megkapta és elfo­gadta a papírokat, így a Kispest az első ligában indulhat. Mi több... Az ezt köve­tő hírek már egy olasz illetőségű („tízmil­­liárdos”?) befektetőről, illetve arról szól­tak, hogy „új műsorhoz új férfi kell”. Détárit Fitos József váltja a kispadon. Hogy mi a pontos tényállás jelenleg? Hm. Az biztos: a túlélés sikerült. Miközben Borgulya a füvön, a Kispest felállni készül a padlóról FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS Túl a számháborún Folytatás a 35. oldalról A rejtvény megfejtése egyszerű. A két­éves költségvetést 6 százalékos infláció­val tervezték, ez azonban 9,2 százalék lett. A 6 százalékhoz igazították a költ­ségvetési szaktárcák kiadási előirányza­tait, a közszolgáltatók bérét, a fogyasztói ártámogatásokat, sőt az államilag irányí­tott árakat, például a BKV jegyárait is. A magasabb inflációval a kiadási előirány­zatok nem változtak, az adóbevételek azonban igen. Valójában a kiadások (bé­rek, működési költségek) radikális visz­­szafogása valósult meg, ez azonban a költségvetési tervezés sajátos optikájá­ban többletbevételnek látszott, amelynek forrása nem a hatékonyság, hanem a tu­datosan és durván alultervezett infláció volt. A közszolgáltatásban dolgozók pénztárcájából és a szolgáltató intézmé­nyekből kiszivattyúzott jövedelmet nyomban újraosztották. Ebben a kor­mány szabad kezet kapott. A parlament­nek nem volt beleszólása az ügybe. Ez a horribilis újraelosztási lehetőség volt a tulajdonképpeni cél, amely határtalanra növelte a kormányzat képességét a gaz­daság befolyásolására. A folyamat végén volt, aki jól járt, volt, aki helyben maradt, és persze volt olyan önkormányzat, költ­ségvetési intézmény vagy foglalkozási ág, amely alaposan ráfizetett. Nem tu­dom, hogyan hatott ez a másodlagos újra­elosztás a gazdaság teljesítményére az adott időszakban­­az elmúlt év második felében). Az viszont biztos, hogy ez a for­dulat olyan helyzetet teremtett, amelyben minden szereplő, akár jól járt, akár rosz­­szul, kiszolgáltatottá vált a mindenható államnak, vagy legalábbis így érzi magát. Erről az egészről akár fölösleges is len­ne beszélni. A 285 milliárdos többletbe­vétel minden közgazdasági értelmet nél­külöző fikció. Az „ügyes” újraelosztás - eltekintve most a nagy lenyúlásoktól - végül is nem érte el a társadalom ingerkü­szöbét, és ma már csak történelem. De a múlt nem múlt el nyomtalanul. Egyik kö­vetkezménye lett az az abszurditás, hogy a kétéves költségvetésben szereplő 2002. évi bevételi és kiadási előirányzatok, amelyek egészen a legutóbbi parlamenti döntésig érvényben­ maradtak, még a 2001. évi tényszámoknál is alacsonyab­bak voltak.­­Ha a magyar gazdaság 2002- ben 0 százalékkal növekedne, ez már ak­kor is lehetetlen lenne, ha másért nem, pusztán az 5 százalékot meghaladó inflá­ció miatt.­ A most jóváhagyott 320 milli­árd forint 2002. évi többletbevétel ehhez a fiktív előirányzathoz, nem pedig egy re­ális kiinduló helyzethez viszonyítva ér­tendő. Értelmetlen szám, jobb híján al­kalmazott összehasonlítási alap. Ebből a helyzetből már csak jövőre lehet kikeve­redni, amikor, remélem, a pénzügyi terv, amelyre a költségvetési döntések épül­nek, újra a valóságos gazdasági folyama­tokat fogja tükrözni, véget vetve a szám­­misztikának és az abból menthetetlenül következő „salátatörvényeknek”. Az államháztartásnak persze van való­ságos hiánya is. Ez a közgazdasági érte­lemben vett hiány az idén a bruttó hazai termék hat százalékára tehető, beleértve a kormány száznapos programjának kiha­tását is. (Ugyanez az eredmény adódik persze akkor is, ha az áprilisban a tisztes­séges uniós normák szerint kalkulált 5 százalékos hiányhoz hozzáadjuk azt a plusz egyet, amely a kormányátadáskor előkerült a szekrényből.) Ezt a hiányt semmiképp sem lehet fenntarthatónak tekinteni. Igaz, hogy csökkenni fog a konjunkturális fellendü­lés kibontakozásakor, de a gazdaságpoli­tika nem merülhet ki abban, hogy várja a fellendülést, mint a szubtrópusi országok földművelői az esős évszakot. Egyfelől a versenyképesség megőrzésére, sőt javítá­sára kell törekedni - ez a termelékenység, a feldolgozóipari, modernizáló beruházá­sok és a felek kölcsönös mértéktartásán alapuló béremelések kérdése - másfelől lépésről lépésre fokozatosan csökkenteni kell az államháztartás hiányát, már csak az uniós érettség végett is. Meggyőződé­sem, hogy ez lehetséges a társadalmi cé­lok sérelme nélkül a pazarló döntések visszaszorításával, vagy a most nem idő­szerű (a versenyképességet még közvet­ve sem erősítő) fejlesztések lassításával vagy halasztásával. Ehhez most nem tár­sadalmi áldozatokra, de racionális, jól tervezett fiskális és ezzel összehangolt monetáris politikára lesz szükség. Antal László

Next