Népszabadság, 2002. július (60. évfolyam, 151-177. szám)
2002-07-20 / 168. szám
38 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. JÚLIUS 20., SZOMBAT Honvéd, vigyázz! Murányi András Két évvel ezelőtt (2000. július 2-án) sajtótájékoztatót tartott a Kispest labdarúgócsapatának vezetősége egy kertvárosi étterem teraszán, ahol az új tulajdonosok egyike, Koncz László elcsukló hangon jelentette be: társaival, Kiss Zsolttal és Vida Pállal évi százmillió forintot fordítanak a patinás együttesre, amelynél „az utóbbi időszakban előfordult az is, hogy a szolgáltató két hétig szüneteltette az áramot, és nem volt meleg víz!” Ezt követően Koncz odafordult a helyszínen tartózkodó Puskás Ferenchez, és azzal a felkiáltással, hogy éljen a magyar labdarúgás legendája, éljen Öcsi bácsi!, hevesen veregetni kezdte az Aranycsapat értetlenkedő, csöndes klasszisának vállát. A helyzet olyan volt, mint egy csehszlovák filmszatíra a végkifejlet előtt, ugyanakkor az embernek nem volt kedve nagyon mosolyogni, tudniillik mégiscsak arról volt szó, hogy éppen a haláltól menekült meg ez a szép sorsú, hányatott egyesület. Az adásvételi szerződés aláírása után persze kiderült, hogy továbbra is helyzet van, amennyiben mindössze másfél hét alatt a következők váltak ismertté: - a tájékoztatón ünnepélyesen aláírt megállapodás előszerződés csupán; - a klub éber elnöksége által kis spéttel fölkért ügyvéd azt mondta, hogy az előszerződésnek is csupán álcázott papír tartalma több szempontból sem felel meg a kívánalmaknak; - a Kispest elnöksége visszavonta az ügyvezetői jogokat a három kvázi tulajdonostól; - a befektetők ultimátumot adtak a Kispest elnökségének; - Fehér István elnökségi tag a prezídium nevében közölte, hogy garanciákat (!) szeretnének kapni a mecénásoktól; - napvilágot látott egy hír, amely szerint az elnökség szeretne szerződést kötni (!) a szponzorokkal, miközben a kispesti önkormányzat nem akarja áldását adni az üzletre; nem utolsósorban az elnökség úgy döntött, hogy ajánlatot küld a befektetőknek, s „ha az megfelelő lesz mindkét oldalnak, akkor aláírható a szerződés” (!). Jó magyar szokás szerint „valahogy” azért rendeződtek a dolgok, és meg lehetett állapítani: noha a Bozsik stadion borzalmas állapotban van, noha az önkormányzat nem tud egy fillért sem adni, noha a régi, honvédelmi minisztériumos „jó világ” a múlté, noha a korábbi ügyeskedők tevékenysége nyomán fejetlenség tapasztalható a XIX. kerületben, az új tulajdonosok célja a „hagyományokhoz méltó Kispest kialakítása”. A tradíciók... A piros-fekete csapat akként jutott el a 2000. júliusi kutyakomédiáig, hogy ha a múlt érző lény volna, akkor fölvágja az ereit. A Kispest 1909- ben alakult, s 1916-os első osztályú debütálása óta állandó szereplője az élvonal mezőnyének. A később Budapesti Honvéd és 1991-től Kispest- Honvéd néven szereplő együttes tizenháromszor szerzett bajnoki címet: először az 1949/1950-es szezonban, majd 1950 őszén, 1952-ben, 1954-ben, 1955-ben, aztán az 1979/1980-as, az 1983/1984-es, az 1984/1985-ös, az 1985/1986-os, az 1987/1988-as, az 1988/1989-es, az 1990/1991-es és az 1992/1993-as idényben. A Magyar Kupát öt alkalommal - 1926, 1964, 1985, 1989, 1996 - hódította el. Az eredménysor pazar, a folytatást illetően pedig - kicsit sarkítva - az volt a kérdés: lesz-e tartósan meleg víz, lesz-e mindig áram. Azóta eltelt két év, és a Kispest csaknem ugyanott tart. Az elemzéshez alapos szociológiai tanulmány kellene, hiszen amíg X. Y. azt mondja, hogy Konczék csak üzletelnek, „alig tesznek be pénzt", addig Z. azt rögzíti: ha ők nem veszik meg a kft.-t, akkor vége a (katona)dalnak. Egy bennfentes pedig így közölte az őszintét: „Sokan, nagyon sokan vannak, régi honvédos labdarúgók, ma tehetős üzletemberek is, akik csak akkor bújnak elő, amikor Puskás Öcsi bácsinak van valamilyen ünnepsége. Ilyenkor elmondják, mennyire fontos a Kispest, mosolyogva lefényképeztetik magukat, aztán hazamennek, és nem tesznek semmit.” Miután Konczék végül valóban tulajdonosokká váltak, és elcsitultak a balhéhangok, az együttes amolyan középcsapatként, meglehetősen rossz körülmények közepette tengődött ebben a borzalmas állapotú magyar bajnokságban. Az világosnak tetszett, hogy a beharangozott évi százmillió legföljebb válságkezelésre elég, az építkezéshez jóval több kéne — de ki ad a Kispestnek? Szép lassan elszigetelődött a klub, nem csupán befektetői, hanem állami szinten is. Például a nagy hírű állami stadionrekonstrukciós program, amely alaposan „szortírozott” a létesítmények között, mindössze új öltözőt ígért a rothadó Bozsik stadionnak. Miközben az Újpestnek vadonatúj arénát... S hogy mi végre a differencia? A zuhanyhíradó szerint az Orbán-kormány a „régmúlt, letűnt rendszer” együttesei közül többet nem kívánt preferálni, s bár demagógia lenne „olyan” konklúziót vonni, nézzük meg, holt tart ma a volt katonacsapat, s hol tart ma a Vasas. Az idén tavasszal már ismét komoly témát jelentett a Kispest. Az állandósuló anyagi gondok mellett mind többször fölvetődött, hogy a tulajdonosok képtelenek eltartani a garnitúrát, ezért túladnának rajta. Ezenközben kéthetente megpróbáltak bajnoki mérkőzéseket rendezni a pályán, és bár ez engedélyeztetések után sikerült, a talaj olyan állapotban volt (göröngy, vakondtúrás, ilyesmik), hogy több élvonalbeli edző kidagadt verőérrel kérte ki magának. (Talán idetartozik, talán nem: a hírek szerint a pályagondnokok idestova tizenhét hónapja nem kaptak fizetést.) Így vagy úgy, a korábbi klasszis, Détári Lajos edzette csapat - a minimális célt teljesítve - vastagon bennmaradt az első osztályban, a korszakos „Döme” pedig amondó volt, hogy a következő szezonban még előrébb kell lépni. Csakhogy az sem tűnt biztosnak, nem lesz-e ebből hátra arc. Mindenesetre a szezon végén (közben?) Koncz tárgyalásokat kezdett, mindenekelőtt a télen a Vasast fölkaroló Rácz Gábor üzletemberrel, aki azt is kilátásba helyezte: megveszi a Kispesttől az NB I-es indulás jogát a kiesett angyalföldieknek, és a második ligás szerepléshez még pénzt is ad Puskásék, Tichyiék, Garabáék (sorolhatnánk napestig) volt csapatának. A helyzet - legalábbis a sajtóhírek szerint - tragikussá vált, Konczék arról beszéltek, hogy „csoda kell az élvonalbeli szerepléshez”, a második vonalbeli Nyíregyházával és Péccsel pedig informális, illetőleg konkrét megbeszélések kezdődtek a NB I-es-NB I/B-s tagság fölcseréléséről. Rövid időre - potenciális befektetőként - Kovács Attila korábbi MLSZ-elnök is képbe került. Június 28-án a tulajdonosok - részint a meghiúsult tárgyalások, részint „hiúsági” okokból - az első osztályba nevezték az együttest, mintegy időt - több mint két hetet - nyerve a túlélésért folytatott harcban. A Kispest elöljárói közben sokat előszobáztak, hogy végül be is jussanak az immár szocialista irányítású sport- és honvédelmi tárcához. Az eredmény: a Jánosi György vezette GYISM megígérte, hogy megtéríti azt a mintegy százmillió forintot, amelyet a kispestiek a Bozsik stadion fenntartására költöttek; a Juhász Ferenc dirigálta honvédelem ellenben... Hallgassuk csak az érdeklődésünkre reflektáló Détárit, a befektetők után is kutató főedzőt: „Olyan minisztérium nincs, amelyik csak puszira odaad egy rakás pénzt, mondjuk, a régi kapcsolat okán. A mai világban nyújtani is kell azért valamit, hogy kaphassunk: a tárgyalások azzal az eredménnyel zárultak, hogy a jövőben hosszú távú, mindkét félnek előnyös együttműködést alakíthatunk ki.” Hogy ezek az óvatosan megfogalmazott szavak miként értelmezhetők, azt döntse el ki-ki maga; mindenesetre a Détári-összegzés annyira konkrét, mint az az értesülés, amely szerint Lajost csupán udvariasan meghallgatták a HM-ben... Bankgaranciát nem ad a tárca. A Nemzeti Sport július 3-i számában már Tímár Béla, Kispest polgármestere is szót kért, cáfolta, hogy rossz viszonyban lenne Konczékkal és kijelentette: az önkormányzat futballszempontból nincstelen, viszont nagyon szurkol az életben maradásért. Érdemes néhány passzust kiragadni a cikkből: „A Kispest-Honvéd is befektetői alapon működik a többi profi klubhoz hasonlóan. Az önkormányzat abban tud segíteni, hogy közvetítés vagy közbenjárás útján új befektetőt próbál keresni, mást viszont lehetetlen elvárni. Egyik fővárosi önkormányzat sem támogatja jobban saját csapatát, mint a kispesti. Máskülönben pedig ez a kerület egy hatvanötezres településnek felel meg, és szerintem egyetlen ekkora város sem tudna fenntartani egy első osztályú csapatot. Ehhez sajnos kevés ez az összeg, amit mi kapunk a fővárostól. Egy befektetőnek meg kell állnia a lábán, nem számíthat az önkormányzat segítségére.” A fölvetésre, hogy ha más irányítaná a klubot, akkor esetleg az erkölcsi segedelmen túl anyagit is kapna-e a Honvéd, azt válaszolta: „Természetesen nem személyfüggő a támogatás. Én különben sem hiszem, hogy rosszban lennék a tulajdonosokkal. Tehetséges üzletemberek vannak a Honvéd élén, akik megoldják az átmeneti gondokat. Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen nagy múltú egyesület megtalálja azokat az embereket, akik tudnak majd segíteni, akár belföldön, akár külföldön. Optimista vagyok, szerintem hamarosan dobogós csapat alakul majd ki Kispesten.” A sportnapilap július 7-i számában - miként egy csúcspontja felé közelítő drámában - „vészharangoznak”. Részlet a dolgozatból: „Csoda nem történt: kilencvenkilenc százalék, hogy a Kispest hiába nevezett, mégsem indul az élvonalban. A liga ugyanis péntekig adott haladékot arra, hogy a klub pótolja az éves költségvetés hetven százalékáról szóló garanciavállalást, amelyet a múlt hét végén, a nevezés postára adásakor még nem tudott bemutatni. Sajnos, most sem tud.” A színfalak mögött lázas tárgyalgatás zajlik, a vezetők - élükön Détárival - összevissza rohangálnak-telefonálnak, a csapat tagjai meg időnként hol edzenek, hol nem. Úgy látszik, már csak annyi hiányzik a sztoriból, hogy valamilyen kompetens ember bejelentse, itt a vége, amikor -július 15-én - fordulat következik. Ahogy látjuk, nem is kicsi. Bejön az „egy százalék”? Az élvonalbeli nevezéseket elbíráló Magyar Labdarúgó Liga illetékes testületének döntésére Koncz László és Kiss Zsolt majdhogynem teljes optimizmussal vár. Elmondásuk szerint valahogyan sikerült összekaparni a vonatkozó pénz nagy részét, a garanciákat, hasonlókat, talán nem sok hibádzik a kedvező elbíráláshoz. Egy ■„csapat közeli” azt susogja: „A tulajdonosoknak végig a zsebükben volt a megfelelő összeg, csak elegük volt már abból, hogy állandóan betesznek és nem jön vissza szinte semmi, nincs néző, nincs bevétel. Eladni nem tudták a kft.-t, azt viszont nem merték vállalni, hogy miattuk megy csődbe a Honvéd. A többi a jövő zenéje.” Mindenesetre a liga hétfőn „csupán” annyiban nem fogadta el a Kispest nevezését, hogy vezetőinek csütörtök délelőtt 10 óráig hatvankétmillió forintos bankgaranciát kell bemutatniuk. Mit jelent a bankgarancia? Azt jelenti, ugye, hogy a rendelkezésre álló összeg elvben megvan, csak kérnek róla egy papírt, valóban megvan-e. Muszbek Mihály, a lapunknak nyilatkozó ligaigazgató így világította meg kérésük hátterét: „Egy példa: a tulajdonosok egyike, Kiss Zsolt garanciát vállalt arra, hogy a Borgulya István labdarúgónak járó tartozást a saját cége kifizeti. Mi erre azt mondtuk, hogy ez rendben van, de kérünk róla bankgaranciát.” Vagyis: akkor hisszük el, hogy kifizetitek Borgulyát, ha látjuk... Egyebekben pedig Muszbek amondó: „Vegyük úgy, hogy általánosságban beszélek: a próbálkozásoknak és az ügyeskedéseknek végük. A Kispest százkilencvenkétmillió forintos tartozást halmozott föl, amelyből százkétmillió úgynevezett lejárt tartozás. Márpedig lejárt tartozással nem lehet elindulni a bajnokságban. A kispestiek százkétmillió értékű váltót mutattak be, és bár nem feltételezhető, hogy amögött ne lenne semmi, biztos, ami biztos alapon hatvankétmillió forintra bank által garantált váltót kértünk.” Világos, tiszta beszéd. Ám akárhogyan is van, kérdés, miként sikerült addig eljutni, hogy az MLL csaknem okozta a nevetést. A maga részéről Détári azt mondta megkeresésünkkor: „Az én nevemre komoly üzletemberek, erős kispesti kötődésű szimpatizánsok jelentkeztek, és áldoztak az életben maradásra.” Többet nem akart mondani, ám akad két fogódzó: a ligából származó információ szerint a 240 milliós költségvetésű — ez az összeg itthon is csak a vegetálásra elég - kft. mögé fölsorakozott például egy, gazdasági szakemberek által kevéssé ismert, ellenben évi tízmilliárd forintos forgalmú vállalat. No meg Demján Sándor ligaelnök is adott tízmillió forintot (kölcsön), mondván, kedvenc csapata a Kispest, nem hagyhatja megszűnni. Koncz egy nappal a hatvankétmilliós garancia felmutatása előtt, azaz szerdán pedig már azt mondta a sportnapilapnak, hogy a megadott határidőig feltehetőleg megszerzik a szükséges garanciákat. „Ez a megoldás szokványos az üzleti életben. Üzleti tranzakciónak kell felfogni, amit megfelelő banki kapcsolatokkal tudunk lebonyolítani. Most azt mondom, szinte biztos, hogy a csapat továbbra is az élvonalban szerepel majd. Ettől függetlenül az alapproblémánk, vagyis a csapatot üzemeltető kft. üzleti alapú működtetése nem oldódott meg.” Csütörtökön a liga megkapta és elfogadta a papírokat, így a Kispest az első ligában indulhat. Mi több... Az ezt követő hírek már egy olasz illetőségű („tízmilliárdos”?) befektetőről, illetve arról szóltak, hogy „új műsorhoz új férfi kell”. Détárit Fitos József váltja a kispadon. Hogy mi a pontos tényállás jelenleg? Hm. Az biztos: a túlélés sikerült. Miközben Borgulya a füvön, a Kispest felállni készül a padlóról FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS Túl a számháborún Folytatás a 35. oldalról A rejtvény megfejtése egyszerű. A kétéves költségvetést 6 százalékos inflációval tervezték, ez azonban 9,2 százalék lett. A 6 százalékhoz igazították a költségvetési szaktárcák kiadási előirányzatait, a közszolgáltatók bérét, a fogyasztói ártámogatásokat, sőt az államilag irányított árakat, például a BKV jegyárait is. A magasabb inflációval a kiadási előirányzatok nem változtak, az adóbevételek azonban igen. Valójában a kiadások (bérek, működési költségek) radikális viszszafogása valósult meg, ez azonban a költségvetési tervezés sajátos optikájában többletbevételnek látszott, amelynek forrása nem a hatékonyság, hanem a tudatosan és durván alultervezett infláció volt. A közszolgáltatásban dolgozók pénztárcájából és a szolgáltató intézményekből kiszivattyúzott jövedelmet nyomban újraosztották. Ebben a kormány szabad kezet kapott. A parlamentnek nem volt beleszólása az ügybe. Ez a horribilis újraelosztási lehetőség volt a tulajdonképpeni cél, amely határtalanra növelte a kormányzat képességét a gazdaság befolyásolására. A folyamat végén volt, aki jól járt, volt, aki helyben maradt, és persze volt olyan önkormányzat, költségvetési intézmény vagy foglalkozási ág, amely alaposan ráfizetett. Nem tudom, hogyan hatott ez a másodlagos újraelosztás a gazdaság teljesítményére az adott időszakbanaz elmúlt év második felében). Az viszont biztos, hogy ez a fordulat olyan helyzetet teremtett, amelyben minden szereplő, akár jól járt, akár roszszul, kiszolgáltatottá vált a mindenható államnak, vagy legalábbis így érzi magát. Erről az egészről akár fölösleges is lenne beszélni. A 285 milliárdos többletbevétel minden közgazdasági értelmet nélkülöző fikció. Az „ügyes” újraelosztás - eltekintve most a nagy lenyúlásoktól - végül is nem érte el a társadalom ingerküszöbét, és ma már csak történelem. De a múlt nem múlt el nyomtalanul. Egyik következménye lett az az abszurditás, hogy a kétéves költségvetésben szereplő 2002. évi bevételi és kiadási előirányzatok, amelyek egészen a legutóbbi parlamenti döntésig érvényben maradtak, még a 2001. évi tényszámoknál is alacsonyabbak voltak.Ha a magyar gazdaság 2002- ben 0 százalékkal növekedne, ez már akkor is lehetetlen lenne, ha másért nem, pusztán az 5 százalékot meghaladó infláció miatt. A most jóváhagyott 320 milliárd forint 2002. évi többletbevétel ehhez a fiktív előirányzathoz, nem pedig egy reális kiinduló helyzethez viszonyítva értendő. Értelmetlen szám, jobb híján alkalmazott összehasonlítási alap. Ebből a helyzetből már csak jövőre lehet kikeveredni, amikor, remélem, a pénzügyi terv, amelyre a költségvetési döntések épülnek, újra a valóságos gazdasági folyamatokat fogja tükrözni, véget vetve a számmisztikának és az abból menthetetlenül következő „salátatörvényeknek”. Az államháztartásnak persze van valóságos hiánya is. Ez a közgazdasági értelemben vett hiány az idén a bruttó hazai termék hat százalékára tehető, beleértve a kormány száznapos programjának kihatását is. (Ugyanez az eredmény adódik persze akkor is, ha az áprilisban a tisztességes uniós normák szerint kalkulált 5 százalékos hiányhoz hozzáadjuk azt a plusz egyet, amely a kormányátadáskor előkerült a szekrényből.) Ezt a hiányt semmiképp sem lehet fenntarthatónak tekinteni. Igaz, hogy csökkenni fog a konjunkturális fellendülés kibontakozásakor, de a gazdaságpolitika nem merülhet ki abban, hogy várja a fellendülést, mint a szubtrópusi országok földművelői az esős évszakot. Egyfelől a versenyképesség megőrzésére, sőt javítására kell törekedni - ez a termelékenység, a feldolgozóipari, modernizáló beruházások és a felek kölcsönös mértéktartásán alapuló béremelések kérdése - másfelől lépésről lépésre fokozatosan csökkenteni kell az államháztartás hiányát, már csak az uniós érettség végett is. Meggyőződésem, hogy ez lehetséges a társadalmi célok sérelme nélkül a pazarló döntések visszaszorításával, vagy a most nem időszerű (a versenyképességet még közvetve sem erősítő) fejlesztések lassításával vagy halasztásával. Ehhez most nem társadalmi áldozatokra, de racionális, jól tervezett fiskális és ezzel összehangolt monetáris politikára lesz szükség. Antal László