Népszabadság, 2002. augusztus (60. évfolyam, 178-203. szám)

2002-08-31 / 203. szám

20 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. AUGUSZTUS 31., SZOMBAT Médiaharc és utcaszínház Tizenkét év alatt legtöbbször a rádió és a tévé miatt tüntettek Magyarországon Három kelléket kért a tegnapi budapesti jobboldali tömegde­monstráció ceremóniamestere, Kerényi Imre rendező minden részvevőtől: egy szál virágot, egy százforintost és egy balliberális újságoldalt. A kellékek közös politikai „játékhoz” szolgáltak. Ezzel új korszak kezdődött Magyarországon: a kollektív politi­kai utcaszínházé. Bár a korábbi hasonló megmozdulásokat is „rendezték”, nem ilyen műgonddal. Összeállításunkban a mé­diatüntetések eddigi történetét foglaljuk össze. Haszán Zoltán Varsányi Gyula Bár nem készült róla statisztika, Magyar­­országon az emberek valószínűleg a mé­diaügyek miatt mentek a legtöbbször az utcára az elmúlt tizenkét évben. A folya­mat nem sokkal a rendszerváltás után kez­dődött. Akkor, amikor Hankiss Elemér té­véelnök - 1990 őszén - az önkormányza­ti választások előtt nem engedte adásba Antall József miniszterelnök előre rögzí­tett beszédét. A kiegyensúlyozásra hivat­kozott: Göncz Árpád államfő visszavonta a maga megszólalását, akkor a miniszter­­elnök se „kampányoljon”. A már Csurka Istvánra játszó radikális jobboldal meg­fújta a harci kürtöket Hankiss és a függet­lenségétől ugyancsak tántoríthatatlan rá­dióelnök, Gombár Csaba ellen. Jobban akkor forrósodott föl a hangulat, amikor a vezető kormánypárt frakcióvezetője, Kó­nya Imre egy belső politikai iratban „a Magyar Rádió és a Magyar Televízió poli­tikai beállítottságának és szellemiségének gyökeres megváltoztatását” hirdette meg. Ez politikusi jeladás volt az utcai meg­mozdulásokra is. Nem az utolsó. 1991. október 23-án több száz fő gyűlt össze a Magyar Rádió előtt. „Éjjel-nappal hazudtok”, „A Magyar Rádió a magyar népé”, „Kommunista árulók”, „Nemzeti rádiót!” - kiabálták. A Magyarok Nemze­ti Szövetsége által szervezett gyűlésen ti­zenhat pontos petíciót olvastak fel, amely­nek azonban csak kisebb része szólt köz­vetlenül a médiáról. A tüntetők átadták petíciójukat, többen megpróbáltak beha­tolni az épületbe is, miközben a tömeg azt skandálta: „Gombár, gyere ki!” 1992 tavaszán a kormányzat embereit - a rádióba Csúcs Lászlót, a televízióba Nahlik Gábort — nevezték ki alelnökök­­nek. Hankisst és Gombárt azonban nem tudták eltávolítani. Ismét megszólalt az utca. Előbb a szélsőséges hangú Vasárna­pi Újság című rádióműsor mellett de­monstráltak, amelynek vezetőjét, a későb­bi MIÉP-szóvivő Győri Bélát Gombár el­nök leváltotta. 1992 augusztusában pedig a médiaelnökök eltávolítását és személyi tisztogatást követelt a tömeg, nem kímél­ve Göncz köztársasági elnököt sem. „A Magyar Rádióban és a Magyar Televízió­ban haladéktalanul rendet kell csinálni - buzdított néhány nappal korábban Csurka a saját lapjában. - El kell távolítani, ha kell, rendőri erővel a törvényellenesen ki­nevezett intendánsokat és sleppjüket...” „Ki kell seperni a szemetet” felkiáltással, seprűkkel (az első kellékek!) fölszerel­kezve és a „liberálbolsevik sajtómaffiát” ostorozva skandált a tömeg, éltetve a jobboldal reprezentánsait, Chrudinák Ala­jost, Pálfy G. Istvánt, Győri Bélát. A szó­nokok között volt az ’ 56-os szabadsághar­cos Pongrátz Gergely, Balaskó Jenő köl­tő-újságíró, Zacsek Gyula és Király B. Izabella MDF-es és Dénes János párton kívüli képviselő. Az utóbbiak hárman, képviselői igazolványukat fölmutatva be­mentek a Magyar Rádió épületébe, és el­érték, hogy petíciójukat beolvassák. Kulin Ferenc másnap megfeddte a tüntetésen részt vett kormánypárti képviselőket: nem lehet egyszerre az utcán és a parlament­ben politizálni. Az MDF egyik vezető po­litikusa, az Országgyűlés kulturális bizott­ságának elnöke kijelentette: „az erőszak alkalmazására való felszólítással Csurka István olyan ponthoz érkezett, ahonnan az MDF már nem fogja követni”. A szeptemberi újabb akciót formálisan a Szabad Magyar Tájékoztatásért Bizott­ság szervezte az MTV-székház és a Parla­ment előtt. De ezen már a hajdani író — még ugyan MDF-alelnökként­­ követelte „a nemzetellenes érdekeket kiszolgáló” médiaelnökök távozását. A jobbról erős nyomás alá került antalli centrum fölfüg­gesztette Hankiss és Gombár működését, és az alelnökök kezébe adta a vezetést. Megnyílt a lehetőség az irányváltásra, a tisztogatásokra, különösen­­azután, hogy 1992. szeptember 19.: jobboldali tüntetés Hankiss Elemér és Gombár Csaba ellen a Parlament előtt 1992. szeptember 24.: válasz a jobboldalnak, Charta-tüntetés a Parlament előtt Mi fán teremne, ha teremne ? Egy lehetséges közszolgálati televízióról Hankiss Elemér S­iralmas és botrányos, s ráadásul még egyre unalmasabb is, ami tizenkét év óta nálunk a köztelevíziózás körül történik. Egyfelől a köz­élet felszínén egyébről sincs szó, mint hogy miként lehetne egy politikai befolyásoktól mentes, európai típusú közszolgálati televíziót megteremteni. Másfe­lől azonban az a gyanúm, hogy a politikai berkekben és pártfőhadiszállásokon másról se beszélnek, mint hogy miként lehetne az ellenőrzést a televízió felett úgy megtartani vagy megkaparintani, hogy - némi képzavarral élve - ne lógjon ki a leányzó mögül ak­kora antidemokratikus lóláb, hogy azt Brüsszelben már végképp megelégeljék. Erre valamennyien számtalan példát tudnánk mondani a múltból, a kö­zelmúltból és a legközelebbi múltból egyaránt. Mindez már önmagában is siralmas, de az leg­alább annyi kárt tesz az országban, hogy tizenkét év óta szinte kizárólag csak a politikai függetlenség, il­letve függőség kérdése körül folynak a viták és har­cok (mert a politikusokat ez érdekli), és arról jófor­mán szó sem esik, hogy a köztelevíziózás sokkal több, illetve több lehetne, mintsem pusztán (elfogult vagy tárgyilagos) politikai szócső. A társadalom ön­nevelésének, a világban való tájékozódásának, a de­mokratizálódásnak, európaizálódásnak, az önisme­ret gyarapodásának, a társadalmi tudat formálódásá­nak, az örömteli tanulásnak, tartalmas szórakozás­nak egyedülállóan hatásos és nélkülözhetetlen esz­köze manapság a televízió. Illetve az lehetne, ha a médiatörvény és a parlament megteremtette volna erre a feltételeket és lehetőségeket. Csak éppen ezzel senki se törődött. Fontosabb volt a politika. Éljen a politika. Vagyis röviden, a médiatörvénynek és az elmúlt tizenkét év politikai gyakorlatának nemcsak az a fe­lelőssége és bűne, hogy nem biztosította a közszol­gálati televízió politikai függetlenségét - épp ellen­kezőleg, a korábbinál függőbbé tette -, hanem az, hogy megfosztotta a magyar társadalmat azoktól a lehetőségektől, amelyeket egy magas szinten műkö­dő köztelevízió biztosított volna számára. Ezekről az elmulasztott s a jövőben talán kihasználható lehető­ségekről akarok szót ejteni az alábbiakban. Persze minderre azt mondhatná valaki: késő bá­nat, anakronisztikus gondolatok, hiszen a köztelevíziózás ideje világszerte egyre inkább lejár. Ezt mondhatná, de tévedne. Egy kitérővel kell hát kezdenem. A nyolcvanas években súlyos válságba került az európai közszolgálati televíziózás. A kereskedelmi csatornák frontális támadásba mentek át, és elhódí­tották a nézőközönség jelentős hányadát (országok­tól függően 20-80 százalékát). A neokonzervatív gazdasági ideológia, majd a hatalomra kerülő neokonzervatív pártok meghirdették a magánosítás és a csaknem korlátlan piaci verseny programját. A közszolgálati televíziók egy részét eladták, mások költségvetési támogatását csökkentették vagy meg­vonták, különböző megszorításokkal (például a rek­lámidő korlátozásával) nehéz, gyakran eleve vesztes helyzetbe hozták. Hollywood offenzívája is a keres­kedelmi csatornák relatív erejét növelte. A közszolgálati televíziók jelentős része nehezen és rosszul reagált az új helyzetre. Görcsösen ra­gaszkodott hagyományos stílusához, nehézkes programjaihoz, vagy épp ellenkezőleg, hogy ver­senyben maradhasson, pánikszerűen, nyakló nélkül és többnyire siralmas eredménnyel kommercializál­­ni próbálta magát (például nálunk Magyarországon). A kilencvenes években azután a közszolgálati te­levíziók legkiválóbbjai (németek, svédek, franciák, dánok) kezdték megtalálni helyüket és önmagukat. Kialakították új stratégiájukat, arculatukat, stílusu­kat, programstruktúrájukat. Ma már az európai or­szágok jelentős hányadában fel tudják venni a ver­senyt a kereskedelmi csatornákkal, és létüket, fon­tosságukat egyre kevésbé kérdőjelezi meg a közvé­lemény. Több nyugat-európai országban a reklámbe­vételek mintegy harmadát tartották meg vagy sze­rezték már vissza. Bár komoly anyagi gondokkal küzd, az amerikai Public Television is jól tartja pozí­cióit. A tartalmas műsorokat sugárzó szakosodott (magán- és közpénzből működő) csatornák terjedése és sikere is a közszolgálatiság ügyét erősíti (Spekt­rum, Biography, CSPAN, National Geographic, Arte, Mezzo stb.) De nem átmeneti jelenség-e ez? Vajon öt-tíz év múlva is szükség lesz még közszolgálati csator­nákra? Vannak, akik úgy vélik, hogy nem. Mert: olcsóbb volna és jobb hatásfokú, ha egy jó médiatörvény jól ellenőrizhetően kötelezné (illetve abban tenné érde­keltté) a kereskedelmi csatornákat, hogy műsoride­jük jelentős hányadában magas színvonalon köz­­szolgálati funkciókat is ellássanak. A hazai média­­törvény kidolgozásánál ennek fontos szempontnak kellett volna lennie. Nem volt az. Csak az vigasztal­hat, hogy még egy kiváló médiatörvény is csak sze­rény eredményt ért volna el e téren, mert a kereske­delmi televíziózás nálunk még az eredeti felhalmo­zás mohó lázában ég, s valószínűleg mindent meg­tett volna azért, hogy kibújjon a törvény előírta köte­lezettségek alól. Mások a kábelcsatornák elterjedésétől és a helyi televíziózás megerősödésétől várják egy olyan szé­les kínálat megjelenését, amelyen belül a tudatos ál­lampolgár mindenkor megtalálhatja majd azokat a nem jócska kereskedelmi, hanem tartalmasabb ke­reskedelmi és nem kereskedelmi műsorokat, ame­lyekre szüksége van. Egy nagy és gazdag országban erre valóban egyre több lehetőség lesz. És az ott gyártott műsorok magyarított változatát mi is ha­szonnal nézegethetjük majd. De az nem várható el, hogy e csatornák a magyar társadalom problémáival is foglalkozzanak. Arról nem is szólva, hogy a fo­gyasztói társadalom kísértései és rejtett kényszerei annyira erősek, hogy a nézők többsége nem felelős, és racionális emberként s polgárként választ a csa­tornák közül. A kilencvenes évek második felében sokan jósol­gatták azt is, hogy az internet hamarosan kiszorítja majd a hagyományos televíziózást, s következés­képpen nem nagyon kell már törődni a közszolgála­ti televíziózás sorsával. Ma már másképp látják ezt a szakemberek. Az internet és a televízió valamiféle kombinációja jön létre, ami szinte végtelenre növeli majd a választható műsorok számát. Ez valószínűleg így is lesz. Az emberek azonban már ma is elvesz­nek az interneten nyüzsgő weboldalak miriádjai kö­zött, s egyre nagyobb az igény arra, hogy valakik va­lamiféleképen válogassák ki a számukra érdekes ol­dalakat, információkat. S még nagyobb lesz ez az igény, ha műsorok százai és ezrei jelennek meg a vi­lághálón. Ismerve a piac törvényeit, a nagy kereske­delmi csatornák fölszívják majd a világhálóról a leg­izgalmasabb műsorokat, és pénzért (vagy reklámdí­jért) továbbítják őket nézőiknek. És saját műsorok gyártása mellett ezt kell tenniük majd ingyen a köz­­szolgálati televízióknak is. Korai tehát még temetni a BBC-t vagy az ARD-t, kereskedelmi televíziók arra törekszenek, hogy rövid, közép- és/vagy hosszú távon minél na­gyobb profitra tegyenek szert, s ennek érdeké­ben a) maximális nézőszámra törekszenek; b) csak­nem fenntartás nélkül kiszolgálják a nézők igényeit; c) ebben az igyekezetükben egyre lejjebb húzza őket egy örvény, mert úgy vélik - a nézettségi ada­tok jelenleg erre utalnak -, hogy az egyre elemibb, biológiaibb, ősibb ösztönök s vágyak kiszolgálása vonzza hozzájuk leginkább a nézőket. A közszolgálati televíziók esetében a cél nem a profitszerzés, hanem a „társadalmi hasznosság”. Be­vételeiket (előfizetési díjak, költségvetési támoga­tás, alapítványi vagyonuk kamatai, reklámidő eladá­sa stb.) kizárólag erre a célra fordíthatják. A probléma az, hogy nehéz meghatározni, társa­dalmilag mi a hasznos, s azt is, kinek a joga és fel­adata ezt eldönteni. Meggyőzően lehet ugyanis ér­velni amellett, hogy a kereskedelmi televíziók mű­sorpolitikáját a szabadpiaci verseny törvényei és végső fokon a nézők igényei alakítják ki, s követ­kezésképen e folyamatba nincs joga beleszólnia senkinek. Meggyőzően lehet azonban érvelni amel­lett is, hogy vannak olyan közjavak, közösségi ja­vak, nem piaci javak (tiszta levegő, közbiztonság, )

Next