Népszabadság, 2002. augusztus (60. évfolyam, 178-203. szám)
2002-08-31 / 203. szám
20 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. AUGUSZTUS 31., SZOMBAT Médiaharc és utcaszínház Tizenkét év alatt legtöbbször a rádió és a tévé miatt tüntettek Magyarországon Három kelléket kért a tegnapi budapesti jobboldali tömegdemonstráció ceremóniamestere, Kerényi Imre rendező minden részvevőtől: egy szál virágot, egy százforintost és egy balliberális újságoldalt. A kellékek közös politikai „játékhoz” szolgáltak. Ezzel új korszak kezdődött Magyarországon: a kollektív politikai utcaszínházé. Bár a korábbi hasonló megmozdulásokat is „rendezték”, nem ilyen műgonddal. Összeállításunkban a médiatüntetések eddigi történetét foglaljuk össze. Haszán Zoltán Varsányi Gyula Bár nem készült róla statisztika, Magyarországon az emberek valószínűleg a médiaügyek miatt mentek a legtöbbször az utcára az elmúlt tizenkét évben. A folyamat nem sokkal a rendszerváltás után kezdődött. Akkor, amikor Hankiss Elemér tévéelnök - 1990 őszén - az önkormányzati választások előtt nem engedte adásba Antall József miniszterelnök előre rögzített beszédét. A kiegyensúlyozásra hivatkozott: Göncz Árpád államfő visszavonta a maga megszólalását, akkor a miniszterelnök se „kampányoljon”. A már Csurka Istvánra játszó radikális jobboldal megfújta a harci kürtöket Hankiss és a függetlenségétől ugyancsak tántoríthatatlan rádióelnök, Gombár Csaba ellen. Jobban akkor forrósodott föl a hangulat, amikor a vezető kormánypárt frakcióvezetője, Kónya Imre egy belső politikai iratban „a Magyar Rádió és a Magyar Televízió politikai beállítottságának és szellemiségének gyökeres megváltoztatását” hirdette meg. Ez politikusi jeladás volt az utcai megmozdulásokra is. Nem az utolsó. 1991. október 23-án több száz fő gyűlt össze a Magyar Rádió előtt. „Éjjel-nappal hazudtok”, „A Magyar Rádió a magyar népé”, „Kommunista árulók”, „Nemzeti rádiót!” - kiabálták. A Magyarok Nemzeti Szövetsége által szervezett gyűlésen tizenhat pontos petíciót olvastak fel, amelynek azonban csak kisebb része szólt közvetlenül a médiáról. A tüntetők átadták petíciójukat, többen megpróbáltak behatolni az épületbe is, miközben a tömeg azt skandálta: „Gombár, gyere ki!” 1992 tavaszán a kormányzat embereit - a rádióba Csúcs Lászlót, a televízióba Nahlik Gábort — nevezték ki alelnököknek. Hankisst és Gombárt azonban nem tudták eltávolítani. Ismét megszólalt az utca. Előbb a szélsőséges hangú Vasárnapi Újság című rádióműsor mellett demonstráltak, amelynek vezetőjét, a későbbi MIÉP-szóvivő Győri Bélát Gombár elnök leváltotta. 1992 augusztusában pedig a médiaelnökök eltávolítását és személyi tisztogatást követelt a tömeg, nem kímélve Göncz köztársasági elnököt sem. „A Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban haladéktalanul rendet kell csinálni - buzdított néhány nappal korábban Csurka a saját lapjában. - El kell távolítani, ha kell, rendőri erővel a törvényellenesen kinevezett intendánsokat és sleppjüket...” „Ki kell seperni a szemetet” felkiáltással, seprűkkel (az első kellékek!) fölszerelkezve és a „liberálbolsevik sajtómaffiát” ostorozva skandált a tömeg, éltetve a jobboldal reprezentánsait, Chrudinák Alajost, Pálfy G. Istvánt, Győri Bélát. A szónokok között volt az ’ 56-os szabadságharcos Pongrátz Gergely, Balaskó Jenő költő-újságíró, Zacsek Gyula és Király B. Izabella MDF-es és Dénes János párton kívüli képviselő. Az utóbbiak hárman, képviselői igazolványukat fölmutatva bementek a Magyar Rádió épületébe, és elérték, hogy petíciójukat beolvassák. Kulin Ferenc másnap megfeddte a tüntetésen részt vett kormánypárti képviselőket: nem lehet egyszerre az utcán és a parlamentben politizálni. Az MDF egyik vezető politikusa, az Országgyűlés kulturális bizottságának elnöke kijelentette: „az erőszak alkalmazására való felszólítással Csurka István olyan ponthoz érkezett, ahonnan az MDF már nem fogja követni”. A szeptemberi újabb akciót formálisan a Szabad Magyar Tájékoztatásért Bizottság szervezte az MTV-székház és a Parlament előtt. De ezen már a hajdani író — még ugyan MDF-alelnökként követelte „a nemzetellenes érdekeket kiszolgáló” médiaelnökök távozását. A jobbról erős nyomás alá került antalli centrum fölfüggesztette Hankiss és Gombár működését, és az alelnökök kezébe adta a vezetést. Megnyílt a lehetőség az irányváltásra, a tisztogatásokra, különösenazután, hogy 1992. szeptember 19.: jobboldali tüntetés Hankiss Elemér és Gombár Csaba ellen a Parlament előtt 1992. szeptember 24.: válasz a jobboldalnak, Charta-tüntetés a Parlament előtt Mi fán teremne, ha teremne ? Egy lehetséges közszolgálati televízióról Hankiss Elemér Siralmas és botrányos, s ráadásul még egyre unalmasabb is, ami tizenkét év óta nálunk a köztelevíziózás körül történik. Egyfelől a közélet felszínén egyébről sincs szó, mint hogy miként lehetne egy politikai befolyásoktól mentes, európai típusú közszolgálati televíziót megteremteni. Másfelől azonban az a gyanúm, hogy a politikai berkekben és pártfőhadiszállásokon másról se beszélnek, mint hogy miként lehetne az ellenőrzést a televízió felett úgy megtartani vagy megkaparintani, hogy - némi képzavarral élve - ne lógjon ki a leányzó mögül akkora antidemokratikus lóláb, hogy azt Brüsszelben már végképp megelégeljék. Erre valamennyien számtalan példát tudnánk mondani a múltból, a közelmúltból és a legközelebbi múltból egyaránt. Mindez már önmagában is siralmas, de az legalább annyi kárt tesz az országban, hogy tizenkét év óta szinte kizárólag csak a politikai függetlenség, illetve függőség kérdése körül folynak a viták és harcok (mert a politikusokat ez érdekli), és arról jóformán szó sem esik, hogy a köztelevíziózás sokkal több, illetve több lehetne, mintsem pusztán (elfogult vagy tárgyilagos) politikai szócső. A társadalom önnevelésének, a világban való tájékozódásának, a demokratizálódásnak, európaizálódásnak, az önismeret gyarapodásának, a társadalmi tudat formálódásának, az örömteli tanulásnak, tartalmas szórakozásnak egyedülállóan hatásos és nélkülözhetetlen eszköze manapság a televízió. Illetve az lehetne, ha a médiatörvény és a parlament megteremtette volna erre a feltételeket és lehetőségeket. Csak éppen ezzel senki se törődött. Fontosabb volt a politika. Éljen a politika. Vagyis röviden, a médiatörvénynek és az elmúlt tizenkét év politikai gyakorlatának nemcsak az a felelőssége és bűne, hogy nem biztosította a közszolgálati televízió politikai függetlenségét - épp ellenkezőleg, a korábbinál függőbbé tette -, hanem az, hogy megfosztotta a magyar társadalmat azoktól a lehetőségektől, amelyeket egy magas szinten működő köztelevízió biztosított volna számára. Ezekről az elmulasztott s a jövőben talán kihasználható lehetőségekről akarok szót ejteni az alábbiakban. Persze minderre azt mondhatná valaki: késő bánat, anakronisztikus gondolatok, hiszen a köztelevíziózás ideje világszerte egyre inkább lejár. Ezt mondhatná, de tévedne. Egy kitérővel kell hát kezdenem. A nyolcvanas években súlyos válságba került az európai közszolgálati televíziózás. A kereskedelmi csatornák frontális támadásba mentek át, és elhódították a nézőközönség jelentős hányadát (országoktól függően 20-80 százalékát). A neokonzervatív gazdasági ideológia, majd a hatalomra kerülő neokonzervatív pártok meghirdették a magánosítás és a csaknem korlátlan piaci verseny programját. A közszolgálati televíziók egy részét eladták, mások költségvetési támogatását csökkentették vagy megvonták, különböző megszorításokkal (például a reklámidő korlátozásával) nehéz, gyakran eleve vesztes helyzetbe hozták. Hollywood offenzívája is a kereskedelmi csatornák relatív erejét növelte. A közszolgálati televíziók jelentős része nehezen és rosszul reagált az új helyzetre. Görcsösen ragaszkodott hagyományos stílusához, nehézkes programjaihoz, vagy épp ellenkezőleg, hogy versenyben maradhasson, pánikszerűen, nyakló nélkül és többnyire siralmas eredménnyel kommercializálni próbálta magát (például nálunk Magyarországon). A kilencvenes években azután a közszolgálati televíziók legkiválóbbjai (németek, svédek, franciák, dánok) kezdték megtalálni helyüket és önmagukat. Kialakították új stratégiájukat, arculatukat, stílusukat, programstruktúrájukat. Ma már az európai országok jelentős hányadában fel tudják venni a versenyt a kereskedelmi csatornákkal, és létüket, fontosságukat egyre kevésbé kérdőjelezi meg a közvélemény. Több nyugat-európai országban a reklámbevételek mintegy harmadát tartották meg vagy szerezték már vissza. Bár komoly anyagi gondokkal küzd, az amerikai Public Television is jól tartja pozícióit. A tartalmas műsorokat sugárzó szakosodott (magán- és közpénzből működő) csatornák terjedése és sikere is a közszolgálatiság ügyét erősíti (Spektrum, Biography, CSPAN, National Geographic, Arte, Mezzo stb.) De nem átmeneti jelenség-e ez? Vajon öt-tíz év múlva is szükség lesz még közszolgálati csatornákra? Vannak, akik úgy vélik, hogy nem. Mert: olcsóbb volna és jobb hatásfokú, ha egy jó médiatörvény jól ellenőrizhetően kötelezné (illetve abban tenné érdekeltté) a kereskedelmi csatornákat, hogy műsoridejük jelentős hányadában magas színvonalon közszolgálati funkciókat is ellássanak. A hazai médiatörvény kidolgozásánál ennek fontos szempontnak kellett volna lennie. Nem volt az. Csak az vigasztalhat, hogy még egy kiváló médiatörvény is csak szerény eredményt ért volna el e téren, mert a kereskedelmi televíziózás nálunk még az eredeti felhalmozás mohó lázában ég, s valószínűleg mindent megtett volna azért, hogy kibújjon a törvény előírta kötelezettségek alól. Mások a kábelcsatornák elterjedésétől és a helyi televíziózás megerősödésétől várják egy olyan széles kínálat megjelenését, amelyen belül a tudatos állampolgár mindenkor megtalálhatja majd azokat a nem jócska kereskedelmi, hanem tartalmasabb kereskedelmi és nem kereskedelmi műsorokat, amelyekre szüksége van. Egy nagy és gazdag országban erre valóban egyre több lehetőség lesz. És az ott gyártott műsorok magyarított változatát mi is haszonnal nézegethetjük majd. De az nem várható el, hogy e csatornák a magyar társadalom problémáival is foglalkozzanak. Arról nem is szólva, hogy a fogyasztói társadalom kísértései és rejtett kényszerei annyira erősek, hogy a nézők többsége nem felelős, és racionális emberként s polgárként választ a csatornák közül. A kilencvenes évek második felében sokan jósolgatták azt is, hogy az internet hamarosan kiszorítja majd a hagyományos televíziózást, s következésképpen nem nagyon kell már törődni a közszolgálati televíziózás sorsával. Ma már másképp látják ezt a szakemberek. Az internet és a televízió valamiféle kombinációja jön létre, ami szinte végtelenre növeli majd a választható műsorok számát. Ez valószínűleg így is lesz. Az emberek azonban már ma is elvesznek az interneten nyüzsgő weboldalak miriádjai között, s egyre nagyobb az igény arra, hogy valakik valamiféleképen válogassák ki a számukra érdekes oldalakat, információkat. S még nagyobb lesz ez az igény, ha műsorok százai és ezrei jelennek meg a világhálón. Ismerve a piac törvényeit, a nagy kereskedelmi csatornák fölszívják majd a világhálóról a legizgalmasabb műsorokat, és pénzért (vagy reklámdíjért) továbbítják őket nézőiknek. És saját műsorok gyártása mellett ezt kell tenniük majd ingyen a közszolgálati televízióknak is. Korai tehát még temetni a BBC-t vagy az ARD-t, kereskedelmi televíziók arra törekszenek, hogy rövid, közép- és/vagy hosszú távon minél nagyobb profitra tegyenek szert, s ennek érdekében a) maximális nézőszámra törekszenek; b) csaknem fenntartás nélkül kiszolgálják a nézők igényeit; c) ebben az igyekezetükben egyre lejjebb húzza őket egy örvény, mert úgy vélik - a nézettségi adatok jelenleg erre utalnak -, hogy az egyre elemibb, biológiaibb, ősibb ösztönök s vágyak kiszolgálása vonzza hozzájuk leginkább a nézőket. A közszolgálati televíziók esetében a cél nem a profitszerzés, hanem a „társadalmi hasznosság”. Bevételeiket (előfizetési díjak, költségvetési támogatás, alapítványi vagyonuk kamatai, reklámidő eladása stb.) kizárólag erre a célra fordíthatják. A probléma az, hogy nehéz meghatározni, társadalmilag mi a hasznos, s azt is, kinek a joga és feladata ezt eldönteni. Meggyőzően lehet ugyanis érvelni amellett, hogy a kereskedelmi televíziók műsorpolitikáját a szabadpiaci verseny törvényei és végső fokon a nézők igényei alakítják ki, s következésképen e folyamatba nincs joga beleszólnia senkinek. Meggyőzően lehet azonban érvelni amellett is, hogy vannak olyan közjavak, közösségi javak, nem piaci javak (tiszta levegő, közbiztonság, )