Népszabadság, 2002. augusztus (60. évfolyam, 178-203. szám)

2002-08-26 / 198. szám

6 NÉPSZABADSÁG VILÁGTÜKÖR 2002. AUGUSZTUS 26., HÉTFŐ Ki jöhet Irakban Szaddám után? Ketten egy trónért, avagy a hasemita álom­­ A választás: demokrácia vagy monarchia „Ha az Egyesült Államok Irakra katonai csapást mér, annak meg kell buktatnia Szaddám Huszein elnököt, különben a bagdadi diktátor csak még inkább meg­erősödve kerülne ki a konfliktusból” - hangoztatta az öböl menti arab országok közös álláspontját Ahmed al-Fahd asz- Szabah kuvaiti oktatási miniszter. Egé­szen bizonyos, hogy ezzel Washington­ban is tisztában vannak, ezért halogatják a döntést a támadás időpontjáról, keresik­­várják a legkedvezőbb pillanatot a végső leszámolásra. Az immár meglehetősen hosszas ké­szülődést az egész világon figyelemmel kísérik, már az olajpiacra gyakorolt hatá­sa miatt is. A legnagyobb várakozás­­ és reménység - érthetően az iraki emigrán­sok körében tapasztalható. Az ellenzéki­ek különböző csoportjainak képviselői minden év július 14-én (amely dátum nemcsak a Bastille lerombolásának, ha­nem az 1958-as iraki forradalomnak, a királyság bukásának is évfordulója) ta­nácskozásra gyűlnek össze, amelynek örök témája: miként lehetne megdönteni Szaddám Huszein rendszerét, s az, hogy milyen legyen a Szaddám utáni Irak. Alapvetően két elképzelés ütközik: az egyik fél a demokrácia helyreállítását kö­vetően megtartaná a köztársasági állam­formát, míg a másik tábor visszaállítaná az alkotmányos monarchiát. Bár a hasemita uralkodóház a világ más dinasztiáihoz képest meglehetősen későn, 1921-ben lépett színre, a család nem kisebb történelmi személyiségtől, mint magától Mohamed prófétától szár­maztatja magát. Egészen pontosan Mo­hamed lányától, Fatimától és annak férjé­től, Ali bin Abi Talibtól (aki egyébiránt Mohamed unokatestvére volt). Nemzet­ségük, a kurajs adta évszázadokon át a két iszlám szent város, Mekka és Medina urait (sarifjait). A jelenlegi jordániai ki­rály, II. Abdullah ükapja, Sarif Husszein bin Ali (maga is Mekka őrzője, az arabok királya) vezette 1916-ban az arab felke­lést az ottomán török uralom lerázására. Jordánia, Libanon, Palesztina, Irak, Szíria és Hidzsáz (a mai Szaúd-Arábia észak­­nyugati része) felszabadítása után első­szülött fia, I. Abdullah foglalta el Transz­­jordánia trónját, öccse pedig I. Fejszal né­ven Szíria, majd Irak uralkodója lett. Akárcsak a Transzjordániai Emírség, az Iraki Királyság is jelentős brit segítséggel jött létre 1921-ben. Londonban a későbbi­ekben is mindent megtettek befolyásuk megőrzéséért, még akkor is, ha a brit pro­tektorátus szorításán 1922-ben, majd há­rom évvel később engedtek, sőt 1927-ben Irak hivatalosan - legalábbis papíron - függetlenné vált. A tényleges uralom fenntartásának oka természetesen a mesés gazdagságú olajforrások feletti ellenőrzés megszerzése, majd megtartása volt. A fel­fellángoló lázadásokat, felkeléseket a bri­tek nagy erőket mozgósítva könyörtelenül leverték. Közben 1933-ban I. Fejszal el­hunyt, fia, Ghazi király élénken szorgal­mazta az arab országok összefogását. Igaz, ezt ő úgy gondolta, hogy Irak beke­belezi Szíriát, Palesztinát és Kuvaitot. A nagyra törő uralkodó azonban 1939. ápri­lis 3-án halálos közlekedési balesetet szenvedett, így a birodalmi álmok egy időre feledésbe merültek. Ghazit a trónon akkor hároméves fia, II. Fejszal követte, ám helyette régensként az elhunyt király unokaöccse Amir Abd al-Ilah gyakorolta az uralkodói jogokat a trónörökös nagy­korúvá válásáig. Az ifjú király 1953-ban foglalta el a trónt, ám uralkodása mind­össze öt esztendeig tartott. 1958. július 14-én ugyanis Abdul-Karem Kasszem dandártábornok vezetésével forradalom tört ki, amely elsöpörte a királyságot, II. Fejszalt és Abd al-Ilahot kivégezték, s az egész királyi családból alig néhányan me­nekültek meg, Egyiptomban és Libanon­ban találva menedéket. A sors iróniája, hogy több sikertelen merényletkísérlet után Kasszem is politi­kai gyilkosság áldozata lett 1963-ban. A hatalmat ekkor a Ba’ath Arab Szocialista Párt támogatásával Ahmed Hasszán al- Bakr tábornok kaparintotta meg, aki egy rövid megszakítással 1979-ig töltötte be előbb a kormányfői, majd az elnöki tiszt­séget. Utódja az addigi alelnök, Szaddám Huszein lett, aki nem is habozott sokáig ellenfeleinek eltávolításával, s olyan dik­tatúrát épített ki, amelyben az iszlám se­gítségével fanatizált lakosságot mindig ellátta ellenségképpel. A gonoszt előbb Irán, majd 1990 után, amikor az első öbölháborúban az amerikaiak kisöpörték a megszállt Kuvaitból az iraki csapatokat, az Egyesült Államok képében festette le. Megfigyelők - és a hasemita öröklési rend - szerint, amennyiben Szaddámot belátható időn belül sikerülne eltávolítani a hatalomból, s Irak ismét alkotmányos monarchiává alakulna, a trón várományo­sa Sarif Ali bin Sarif al Husszein, a néhai II. Fejszal unokaöccse lehet, miután a ki­rálynak nem volt gyermeke. Az ő apja Sarif al Husszein bin Ali volt, a korábbi mekkai emír fia. Az emírben I. Fejszal ki­rály nagybátyját tisztelte. A reménybeli trónörökös anyja pedig Badia hercegnő (Ali bin Husszein hidzsázi király lánya), azon kevesek egyike, akiknek 1958-ban sikerült elmenekülniük a palotából. Sarif Ali bin Sarif al Husszein (röviden Sarif Ali) 1956-ban Bagdadban született, iskoláit Libanonban és Angliában végez­te. A brit közgazdasági diploma mellett azonban kiváló ismerője az arab és isz­lám kultúrának is. Csakhogy Sarif Ali a legutóbbi időkig távol tartotta magát az iraki emigráns politikától, egyetlen pártot sem favorizált. Támogatói szerint azon­ban mindig figyelemmel kísérte szülőha­zája eseményeit, határozottan elítélt min­den diktátort, hatalombitorlót és politikai bábot. Az iraki emigráció idei, július 14-i lon­doni összejövetelének egyik meglepetése volt Hasszán hercegnek, az 1999-ben el­hunyt karizmatikus jordániai király, Husszein öccsének megjelenése volt. Hasszán koronahercegként szinte az utol­só pillanatig hihette, hogy bátyját majd ő követi a trónon. Ám elkövetett egy súlyos hibát, túl korán kezdett „uralkodni”, s in­tézkedései korántsem voltak ínyére a be­teg királynak, akinek azonban még volt annyi ereje, hogy alig néhány héttel halá­la előtt megfossza Hasszánt a trónörökösi pozíciótól, s utódjának fiát, II. Abdullahot jelölte ki. A herceg azóta sem nyugodott bele a királyi cím elvesztésébe, bár nyíltan sohasem szállt szembe az ifjú uralkodó­val. Egyes feltevések szerint Hasszán sze­met vetett az 1958 óta üresen álló iraki trónra. A személyes ambíciók mellett fel­merült annak lehetősége is, hogy Jordánia esetleg az ő személyén keresztül próbálja megvalósítani dédelgetett álmát, a kérész­életű hasemita unió felélesztését, amikor Husszein Jordániában, unokatestvére, II. Fejszál pedig Irakban uralkodott, s mind­ketten pályáztak Kuvait meghódítására. Hasszán herceg néhai bátyja mellett meg­lehetősen nagy politikai tapasztalatra és széles körű kapcsolatokra tett szert, ami előnyére szolgálhat(na), ám van egy nagy „hibája”: nem iraki. Ismerve az irakiak erős nemzeti érzéseit, sem az emigránsok többsége, sem a Szaddámot ma még szin­te istenként tisztelő otthoniak nem szíve­sen hódolnának be egy nem iraki szárma­zású uralkodónak, még akkor sem, ha az a hasemita dinasztia sarja. E teóriának azonban két gyenge pontja is van. Egy­részt II. Abdullah az ifjabb arab politikusi nemzedékhez tartozik, aki nem szövöget birodalmi álmokat, másrészt a király és a herceg, ha nincs is nyílt ellentét közöttük, nem is tart együtt. Hasszán ugyanis még mindig igyekszik mindenhol elhitetni, hogy ő jobb uralkodó lenne. Irakban pe­dig talán arra számít, hogy a Szaddám esetleges eltávolítása nyomán várhatóan előálló hatalmi vákuumban ő eszmélhet elsőként, s megkaparinthatja a trónt. Mindezeknek a találgatásoknak, elem­zéseknek azonban csak akkor lesz értel­mük és időszerűségük, ha és amikor Szaddám Huszein diktatúráját az ameri­kaiaknak valamilyen módon sikerül meg­­dönteniük. Pál Attila A HASEMITA URALKODÓHÁZ Szaddám Huszein-kép alatt ülésezik a bagdadi parlament Paradicsomi polémiák az Indiai-óceánon Az őslakosok vissza akarnak térni Diego Garciára A Diego Garcia támaszpontról hazatérő amerikai katonák különös nosztalgiával emlékeznek vissza állomáshelyükre. Reggel pazar trópusi tengerpartra lép ki körletéből a katona, öt dollár egy rekesz sör, és ingyenes a videó. A korallzátony tehát édeni lakóhely. De a sziget az In­diai-óceán mértani közepén fekszik, és a stratégák szándékosan elszigetelték a ci­vil élettől. Az öbölháborúban és Afga­nisztán ellen is jó szolgálatot tett bázison kizárólag katonák élnek, nő nem nagyon van a szigeten, a legközelebbi civil több­órás repülőúton érhető el. Nemcsak a katonáknak vannak fenn­tartásaik. A „szomszédos” Mauritius és a hatvanas években kitelepített szigetlakók szeretnék maguknak megszerezni Diego Garciát. Egy londoni bíróság tavaly úgy ítélkezett, hogy a zátony visszajár volt la­kóinak. Eredetileg Mauritius és a Diego Garciát magában foglaló Chagos sziget­­csoport is brit gyarmat volt. Ám mielőtt Mauritius elnyerte volna függetlenségét 1968-ban, a Chagos szigetvilágot levá­lasztották róla, és kialakították belőle a Brit Indiai Óceáni Területet (BIOT). A Chagos mintegy 2300 szigete összesen nem több mint 60 négyzetkilométer, de Mauritius rendszeresen tiltakozik az ENSZ-közgyűlésen a brit uralom miatt. Mauritius szerint a gyarmatosítás kora el­múlt, a volt gyarmattartók nem tarthatnak meg önkényesen részeket volt tulajdo­naikból. A brit küldött válasza ilyenkor az, hogy a Chagos 1814 óta brit terület (s ha ilyen régen az, akkor bizonyára jogo­san), de Mauritiusé lehet majd, ha már nem lesz szükség rá védelmi okokból. Egyelőre azonban van. A BIOT meg­alkotása után Diego Garciát egyből fel­ajánlották az Egyesült Államoknak, hogy használja támaszpontként. A szigetet el­vileg a londoni külügyminisztérium ke­let-afrikai osztálya kormányozza, de csak amerikai katonák laknak rajta. Az ameri­kai haditengerészet felkéri honlapján az ide irányított katonákat, hogy tartsák be a brit vámügyi szabályokat, például ne vi­gyenek be a szigetre nyolccentisnél hosz­­szabb pengéjű kést. Ez minden bizonnyal helyénvaló, bár meglepő, ha arra gondo­lunk, hogy a szigeten nukleáris fegyverek és olyan B-52-es bombázók vannak, amelyek tankolás nélkül el tudnak menni Louisianából Irakig és vissza. London fennhatósága tehát merőben formális. Az amerikaiak szempontjából Diego Garcia csak egy lakatlan sziget, amelyről kényelmesen elérhető a Közel-Kelet, Af­rika és Ázsia egy része is. Másként gon­dolkodott viszont az a 2000 ember, akit előbb ki kellett telepíteni, hogy a szigetet lakatlannak lehessen nyilvánítani. Nagy- Britannia a hatvanas években kijelentette, hogy őslakosság nincs, csak az „ideigle­nesen” ott dolgozó embereket kell áttele­píteni. „Ideiglenes” alatt azonban azt ért­jük, hogy a sziget XVIII. századi francia urai afrikai rabszolgákat hoztak be, aki­ket később indiai munkások is követtek. Az ő leszármazottai alkotják az ilois vagy más néven chagossian csoportot, akiket 1967 és 1973 között Mauritiusra és a Seychelles-szigetekre telepítettek. Az ilois-k sosem barátkoztak meg új lakóhelyükkel, többségük ma szegény­ségben és elszigetelten él. Nem volt esé­lyük, hogy visszatérjenek szülőföldjükre, mivel az amerikai katonai vezetés nem hajlandó civileket engedni Diego Gar­ciára. A londoni bíróság tavalyi döntése szerint azonban az ilois-k kitelepítése tör­vénytelen volt, és ez feljogosítja őket, hogy meglátogassák a szigetet. Egy angol bíróság határozata persze aligha fogja arra bírni Amerikát, hogy feladja a támaszpontot. A szigetet erede­tileg a hidegháborús körülmények tették stratégiailag fontossá, de az USA ma is szükségesnek tart egy leszállópályát fél­úton Indonézia és Afrika között. A térség elvileg maga is Afrika része, Mauritius tagja is az Afrikai Uniónak. Afrikában az 1996-os pelindabai egyez­mény szerint nem telepíthetők nukleáris fegyverek, az USA tehát ebben a tekintet­ben is vétkezik. Amikor 1999-ben Nagy- Britannia visszaadta Hongkongot Kíná­nak, a mauritiusiak is úgy érezték, hogy a gyarmati uralom (és vele a szuperhatalmi jelenlét) az Indiai-óceánon is megszűn­het. Mauritius joggal tekinti magát az Af­rikai Unió egyik legdemokratikusabb és legstabilabb államának, London pedig valóban neki adná vissza a szigeteket, ha egyáltalán bárkinek. A kitelepített ilois-k - akik ma már ötezren vannak - nem mauritiusinak te­kintik magukat, saját kreol dialektusukat beszélik, és önálló kultúrával is dicseked­nek. Ők tehát nem a mauritiusi fennható­ságot szeretnék kiterjeszteni Diego Gar­ciára, hanem éppen el szeretnének menni Mauritiusról. Az már kevésbé világos, mihez kezdenének, miután hazatérnek. Az amerikaiak érkezése előtt a legfonto­sabb termék a kókuszolaj volt, emellett az ilois-k cukornádtermesztést és halá­szatot terveznek. Egy angol hajós, aki 1786-ban Diego Garcián szenvedett hajótörést, a szigetet a földkerekség legbámulatosabb jelensé­gei egyikének nevezte. A történelem eme Robinson Crusoe-ja valószínűleg nem­csak hálából mondta ezt. A megérkező katonák a „szigeti agy­mosás” (island indoctrination) nevű el­igazításon arról is tájékoztatást kapnak, hogyan kell élni egy élő organizmusok­ból álló korallszigeten. Ugyanis 2016- ban lejár a sziget amerikai lízingje, és a brit hatóságok a természeti kincsekkel együtt szeretnék visszakapni birtokukat. Tizennégy év hosszú időnek tűnhet, de Hongkong százéves bérlete is lejárt vé­gül, várható, hogy Diego Garcia is előbb vagy utóbb szintén gazdát cserél. DIEGO GARCIA Gergely G. András Afganisztán bombázására indul egy B-2-es gép a bázisról fotó: reuters

Next