Népszabadság, 2002. augusztus (60. évfolyam, 178-203. szám)
2002-08-26 / 198. szám
6 NÉPSZABADSÁG VILÁGTÜKÖR 2002. AUGUSZTUS 26., HÉTFŐ Ki jöhet Irakban Szaddám után? Ketten egy trónért, avagy a hasemita álom A választás: demokrácia vagy monarchia „Ha az Egyesült Államok Irakra katonai csapást mér, annak meg kell buktatnia Szaddám Huszein elnököt, különben a bagdadi diktátor csak még inkább megerősödve kerülne ki a konfliktusból” - hangoztatta az öböl menti arab országok közös álláspontját Ahmed al-Fahd asz- Szabah kuvaiti oktatási miniszter. Egészen bizonyos, hogy ezzel Washingtonban is tisztában vannak, ezért halogatják a döntést a támadás időpontjáról, keresikvárják a legkedvezőbb pillanatot a végső leszámolásra. Az immár meglehetősen hosszas készülődést az egész világon figyelemmel kísérik, már az olajpiacra gyakorolt hatása miatt is. A legnagyobb várakozás és reménység - érthetően az iraki emigránsok körében tapasztalható. Az ellenzékiek különböző csoportjainak képviselői minden év július 14-én (amely dátum nemcsak a Bastille lerombolásának, hanem az 1958-as iraki forradalomnak, a királyság bukásának is évfordulója) tanácskozásra gyűlnek össze, amelynek örök témája: miként lehetne megdönteni Szaddám Huszein rendszerét, s az, hogy milyen legyen a Szaddám utáni Irak. Alapvetően két elképzelés ütközik: az egyik fél a demokrácia helyreállítását követően megtartaná a köztársasági államformát, míg a másik tábor visszaállítaná az alkotmányos monarchiát. Bár a hasemita uralkodóház a világ más dinasztiáihoz képest meglehetősen későn, 1921-ben lépett színre, a család nem kisebb történelmi személyiségtől, mint magától Mohamed prófétától származtatja magát. Egészen pontosan Mohamed lányától, Fatimától és annak férjétől, Ali bin Abi Talibtól (aki egyébiránt Mohamed unokatestvére volt). Nemzetségük, a kurajs adta évszázadokon át a két iszlám szent város, Mekka és Medina urait (sarifjait). A jelenlegi jordániai király, II. Abdullah ükapja, Sarif Husszein bin Ali (maga is Mekka őrzője, az arabok királya) vezette 1916-ban az arab felkelést az ottomán török uralom lerázására. Jordánia, Libanon, Palesztina, Irak, Szíria és Hidzsáz (a mai Szaúd-Arábia északnyugati része) felszabadítása után elsőszülött fia, I. Abdullah foglalta el Transzjordánia trónját, öccse pedig I. Fejszal néven Szíria, majd Irak uralkodója lett. Akárcsak a Transzjordániai Emírség, az Iraki Királyság is jelentős brit segítséggel jött létre 1921-ben. Londonban a későbbiekben is mindent megtettek befolyásuk megőrzéséért, még akkor is, ha a brit protektorátus szorításán 1922-ben, majd három évvel később engedtek, sőt 1927-ben Irak hivatalosan - legalábbis papíron - függetlenné vált. A tényleges uralom fenntartásának oka természetesen a mesés gazdagságú olajforrások feletti ellenőrzés megszerzése, majd megtartása volt. A felfellángoló lázadásokat, felkeléseket a britek nagy erőket mozgósítva könyörtelenül leverték. Közben 1933-ban I. Fejszal elhunyt, fia, Ghazi király élénken szorgalmazta az arab országok összefogását. Igaz, ezt ő úgy gondolta, hogy Irak bekebelezi Szíriát, Palesztinát és Kuvaitot. A nagyra törő uralkodó azonban 1939. április 3-án halálos közlekedési balesetet szenvedett, így a birodalmi álmok egy időre feledésbe merültek. Ghazit a trónon akkor hároméves fia, II. Fejszal követte, ám helyette régensként az elhunyt király unokaöccse Amir Abd al-Ilah gyakorolta az uralkodói jogokat a trónörökös nagykorúvá válásáig. Az ifjú király 1953-ban foglalta el a trónt, ám uralkodása mindössze öt esztendeig tartott. 1958. július 14-én ugyanis Abdul-Karem Kasszem dandártábornok vezetésével forradalom tört ki, amely elsöpörte a királyságot, II. Fejszalt és Abd al-Ilahot kivégezték, s az egész királyi családból alig néhányan menekültek meg, Egyiptomban és Libanonban találva menedéket. A sors iróniája, hogy több sikertelen merényletkísérlet után Kasszem is politikai gyilkosság áldozata lett 1963-ban. A hatalmat ekkor a Ba’ath Arab Szocialista Párt támogatásával Ahmed Hasszán al- Bakr tábornok kaparintotta meg, aki egy rövid megszakítással 1979-ig töltötte be előbb a kormányfői, majd az elnöki tisztséget. Utódja az addigi alelnök, Szaddám Huszein lett, aki nem is habozott sokáig ellenfeleinek eltávolításával, s olyan diktatúrát épített ki, amelyben az iszlám segítségével fanatizált lakosságot mindig ellátta ellenségképpel. A gonoszt előbb Irán, majd 1990 után, amikor az első öbölháborúban az amerikaiak kisöpörték a megszállt Kuvaitból az iraki csapatokat, az Egyesült Államok képében festette le. Megfigyelők - és a hasemita öröklési rend - szerint, amennyiben Szaddámot belátható időn belül sikerülne eltávolítani a hatalomból, s Irak ismét alkotmányos monarchiává alakulna, a trón várományosa Sarif Ali bin Sarif al Husszein, a néhai II. Fejszal unokaöccse lehet, miután a királynak nem volt gyermeke. Az ő apja Sarif al Husszein bin Ali volt, a korábbi mekkai emír fia. Az emírben I. Fejszal király nagybátyját tisztelte. A reménybeli trónörökös anyja pedig Badia hercegnő (Ali bin Husszein hidzsázi király lánya), azon kevesek egyike, akiknek 1958-ban sikerült elmenekülniük a palotából. Sarif Ali bin Sarif al Husszein (röviden Sarif Ali) 1956-ban Bagdadban született, iskoláit Libanonban és Angliában végezte. A brit közgazdasági diploma mellett azonban kiváló ismerője az arab és iszlám kultúrának is. Csakhogy Sarif Ali a legutóbbi időkig távol tartotta magát az iraki emigráns politikától, egyetlen pártot sem favorizált. Támogatói szerint azonban mindig figyelemmel kísérte szülőhazája eseményeit, határozottan elítélt minden diktátort, hatalombitorlót és politikai bábot. Az iraki emigráció idei, július 14-i londoni összejövetelének egyik meglepetése volt Hasszán hercegnek, az 1999-ben elhunyt karizmatikus jordániai király, Husszein öccsének megjelenése volt. Hasszán koronahercegként szinte az utolsó pillanatig hihette, hogy bátyját majd ő követi a trónon. Ám elkövetett egy súlyos hibát, túl korán kezdett „uralkodni”, s intézkedései korántsem voltak ínyére a beteg királynak, akinek azonban még volt annyi ereje, hogy alig néhány héttel halála előtt megfossza Hasszánt a trónörökösi pozíciótól, s utódjának fiát, II. Abdullahot jelölte ki. A herceg azóta sem nyugodott bele a királyi cím elvesztésébe, bár nyíltan sohasem szállt szembe az ifjú uralkodóval. Egyes feltevések szerint Hasszán szemet vetett az 1958 óta üresen álló iraki trónra. A személyes ambíciók mellett felmerült annak lehetősége is, hogy Jordánia esetleg az ő személyén keresztül próbálja megvalósítani dédelgetett álmát, a kérészéletű hasemita unió felélesztését, amikor Husszein Jordániában, unokatestvére, II. Fejszál pedig Irakban uralkodott, s mindketten pályáztak Kuvait meghódítására. Hasszán herceg néhai bátyja mellett meglehetősen nagy politikai tapasztalatra és széles körű kapcsolatokra tett szert, ami előnyére szolgálhat(na), ám van egy nagy „hibája”: nem iraki. Ismerve az irakiak erős nemzeti érzéseit, sem az emigránsok többsége, sem a Szaddámot ma még szinte istenként tisztelő otthoniak nem szívesen hódolnának be egy nem iraki származású uralkodónak, még akkor sem, ha az a hasemita dinasztia sarja. E teóriának azonban két gyenge pontja is van. Egyrészt II. Abdullah az ifjabb arab politikusi nemzedékhez tartozik, aki nem szövöget birodalmi álmokat, másrészt a király és a herceg, ha nincs is nyílt ellentét közöttük, nem is tart együtt. Hasszán ugyanis még mindig igyekszik mindenhol elhitetni, hogy ő jobb uralkodó lenne. Irakban pedig talán arra számít, hogy a Szaddám esetleges eltávolítása nyomán várhatóan előálló hatalmi vákuumban ő eszmélhet elsőként, s megkaparinthatja a trónt. Mindezeknek a találgatásoknak, elemzéseknek azonban csak akkor lesz értelmük és időszerűségük, ha és amikor Szaddám Huszein diktatúráját az amerikaiaknak valamilyen módon sikerül megdönteniük. Pál Attila A HASEMITA URALKODÓHÁZ Szaddám Huszein-kép alatt ülésezik a bagdadi parlament Paradicsomi polémiák az Indiai-óceánon Az őslakosok vissza akarnak térni Diego Garciára A Diego Garcia támaszpontról hazatérő amerikai katonák különös nosztalgiával emlékeznek vissza állomáshelyükre. Reggel pazar trópusi tengerpartra lép ki körletéből a katona, öt dollár egy rekesz sör, és ingyenes a videó. A korallzátony tehát édeni lakóhely. De a sziget az Indiai-óceán mértani közepén fekszik, és a stratégák szándékosan elszigetelték a civil élettől. Az öbölháborúban és Afganisztán ellen is jó szolgálatot tett bázison kizárólag katonák élnek, nő nem nagyon van a szigeten, a legközelebbi civil többórás repülőúton érhető el. Nemcsak a katonáknak vannak fenntartásaik. A „szomszédos” Mauritius és a hatvanas években kitelepített szigetlakók szeretnék maguknak megszerezni Diego Garciát. Egy londoni bíróság tavaly úgy ítélkezett, hogy a zátony visszajár volt lakóinak. Eredetileg Mauritius és a Diego Garciát magában foglaló Chagos szigetcsoport is brit gyarmat volt. Ám mielőtt Mauritius elnyerte volna függetlenségét 1968-ban, a Chagos szigetvilágot leválasztották róla, és kialakították belőle a Brit Indiai Óceáni Területet (BIOT). A Chagos mintegy 2300 szigete összesen nem több mint 60 négyzetkilométer, de Mauritius rendszeresen tiltakozik az ENSZ-közgyűlésen a brit uralom miatt. Mauritius szerint a gyarmatosítás kora elmúlt, a volt gyarmattartók nem tarthatnak meg önkényesen részeket volt tulajdonaikból. A brit küldött válasza ilyenkor az, hogy a Chagos 1814 óta brit terület (s ha ilyen régen az, akkor bizonyára jogosan), de Mauritiusé lehet majd, ha már nem lesz szükség rá védelmi okokból. Egyelőre azonban van. A BIOT megalkotása után Diego Garciát egyből felajánlották az Egyesült Államoknak, hogy használja támaszpontként. A szigetet elvileg a londoni külügyminisztérium kelet-afrikai osztálya kormányozza, de csak amerikai katonák laknak rajta. Az amerikai haditengerészet felkéri honlapján az ide irányított katonákat, hogy tartsák be a brit vámügyi szabályokat, például ne vigyenek be a szigetre nyolccentisnél hoszszabb pengéjű kést. Ez minden bizonnyal helyénvaló, bár meglepő, ha arra gondolunk, hogy a szigeten nukleáris fegyverek és olyan B-52-es bombázók vannak, amelyek tankolás nélkül el tudnak menni Louisianából Irakig és vissza. London fennhatósága tehát merőben formális. Az amerikaiak szempontjából Diego Garcia csak egy lakatlan sziget, amelyről kényelmesen elérhető a Közel-Kelet, Afrika és Ázsia egy része is. Másként gondolkodott viszont az a 2000 ember, akit előbb ki kellett telepíteni, hogy a szigetet lakatlannak lehessen nyilvánítani. Nagy- Britannia a hatvanas években kijelentette, hogy őslakosság nincs, csak az „ideiglenesen” ott dolgozó embereket kell áttelepíteni. „Ideiglenes” alatt azonban azt értjük, hogy a sziget XVIII. századi francia urai afrikai rabszolgákat hoztak be, akiket később indiai munkások is követtek. Az ő leszármazottai alkotják az ilois vagy más néven chagossian csoportot, akiket 1967 és 1973 között Mauritiusra és a Seychelles-szigetekre telepítettek. Az ilois-k sosem barátkoztak meg új lakóhelyükkel, többségük ma szegénységben és elszigetelten él. Nem volt esélyük, hogy visszatérjenek szülőföldjükre, mivel az amerikai katonai vezetés nem hajlandó civileket engedni Diego Garciára. A londoni bíróság tavalyi döntése szerint azonban az ilois-k kitelepítése törvénytelen volt, és ez feljogosítja őket, hogy meglátogassák a szigetet. Egy angol bíróság határozata persze aligha fogja arra bírni Amerikát, hogy feladja a támaszpontot. A szigetet eredetileg a hidegháborús körülmények tették stratégiailag fontossá, de az USA ma is szükségesnek tart egy leszállópályát félúton Indonézia és Afrika között. A térség elvileg maga is Afrika része, Mauritius tagja is az Afrikai Uniónak. Afrikában az 1996-os pelindabai egyezmény szerint nem telepíthetők nukleáris fegyverek, az USA tehát ebben a tekintetben is vétkezik. Amikor 1999-ben Nagy- Britannia visszaadta Hongkongot Kínának, a mauritiusiak is úgy érezték, hogy a gyarmati uralom (és vele a szuperhatalmi jelenlét) az Indiai-óceánon is megszűnhet. Mauritius joggal tekinti magát az Afrikai Unió egyik legdemokratikusabb és legstabilabb államának, London pedig valóban neki adná vissza a szigeteket, ha egyáltalán bárkinek. A kitelepített ilois-k - akik ma már ötezren vannak - nem mauritiusinak tekintik magukat, saját kreol dialektusukat beszélik, és önálló kultúrával is dicsekednek. Ők tehát nem a mauritiusi fennhatóságot szeretnék kiterjeszteni Diego Garciára, hanem éppen el szeretnének menni Mauritiusról. Az már kevésbé világos, mihez kezdenének, miután hazatérnek. Az amerikaiak érkezése előtt a legfontosabb termék a kókuszolaj volt, emellett az ilois-k cukornádtermesztést és halászatot terveznek. Egy angol hajós, aki 1786-ban Diego Garcián szenvedett hajótörést, a szigetet a földkerekség legbámulatosabb jelenségei egyikének nevezte. A történelem eme Robinson Crusoe-ja valószínűleg nemcsak hálából mondta ezt. A megérkező katonák a „szigeti agymosás” (island indoctrination) nevű eligazításon arról is tájékoztatást kapnak, hogyan kell élni egy élő organizmusokból álló korallszigeten. Ugyanis 2016- ban lejár a sziget amerikai lízingje, és a brit hatóságok a természeti kincsekkel együtt szeretnék visszakapni birtokukat. Tizennégy év hosszú időnek tűnhet, de Hongkong százéves bérlete is lejárt végül, várható, hogy Diego Garcia is előbb vagy utóbb szintén gazdát cserél. DIEGO GARCIA Gergely G. András Afganisztán bombázására indul egy B-2-es gép a bázisról fotó: reuters