Népszabadság, 2002. december (60. évfolyam, 280-303. szám)
2002-12-28 / 301. szám
NÉPSZABADSÁG KÜLPOLITIKA ÁLLÁSPONT 2002. DECEMBER 28., SZOMBAT 3 Varsó F-16-osokat vásárol MTI-JELENTÉS Az amerikai Lockheed Martin konszern által ajánlott F-16 C/D Block 52 típusú vadászgép nyerte a többfeladatú harci gépek vásárlására kiírt lengyelországi versenytárgyalást - jelentette be Jerzy Szmajdzinszki lengyel nemzetvédelmi miniszter pénteken Varsóban. A többfeladatú harci gépekre kiírt, Lengyelországban az évszázad versenytárgyalásának nevezett tender a legnagyobb szabású katonai beszerzés nemcsak a lengyel, hanem a közép-európai hadseregek történetében is. A tenderen a legújabb típusú amerikai F-16-oson kívül a brit-svéd Gripen és a francia Mirage 2000-5 indult. Az amerikai konszern által ajánlott ár: 3,479 milliárd dollár. A lengyel iparnak szóló ellentételezés értéke 9,8 milliárd dollár, amely a legmagasabb értékű ajánlat volt a három közül. A repülőgép-vásárlásra vonatkozó végleges szerződést az ellentételezési szerződés megkötése után fogják aláírni. Ha valami oknál fogva erre nem kerülne sor, tárgyalások kezdődnek a sorrendben második ajánlattevővel. A negyvennyolc darab, légi harcra, szárazföldi és vízi célpontok megtámadására és felderítő feladatok végzésére képes harci repülőgép lengyelországi versenytárgyalása 2001 márciusa óta folyik. Az első, tizenhat gépből álló repülőosztályt Lengyelország 2006-ban fogja megkapni. F-16-os indul bevetésre az avianói NATO-bázisról fotó: reuters -paolococco _________Háttér_________ Kedvezhet nekünk a döntés A lengyel döntés az F-16-osok mellett újabb lendületet adhat annak a versengésnek, amelyet egymást rendre alullicitálva vívnak a gyártók évek óta a térségben. Kezdetben jelentős üzletnek tűnt, hogy az új NATO-tagok lecserélik a szovjet örökségből megmaradt MiG-típusokat. Lengyelországon, Magyarországon és Csehországon kívül ráadásul Ausztria is típusváltáson gondolkodik. A legfőbb vetélytárs az amerikai F-16-os és a svéd Gripen, illetve országonként feltűnik a francia Mirage, az európai Eurofighter Typhoon, és próbálja megőrizni piacait az orosz MiG gyártója is. A hatalmas beruházás és a kormányváltások miatt évekig halogatott gépbeszerzéseknél a gyártók számára áttörés volt a tavalyi magyar döntés. Mert bár ez részben arról szólt, hogy a légierő MiG-29-eseinek egy része mégis rendszerben marad, így kevesebb új gépre van igény, ráadásul vásárlás helyett csak gépet bérel majd Magyarország, ám elkötelezte magát a beszerzés mellett. Meglepetésre az amerikai F-16-osok helyett - egy nappal a szeptember 11-i terrortámadás előtt - a svéd Gripenek mellett döntött Orbán Viktor javaslatára a nemzetbiztonsági kabinet. Úgy tűnt, hogy ezzel a Saab javára dőlt el a verseny a térségben. A magyar döntés után a csehek is a Gripent választották, és kiderült, Lengyelországban is a skandinávok adták a legolcsóbb ajánlatot. A cseh kormány azonban az árvízi károk miatt visszatáncolt a kétmilliárd eurós üzletből. Majd a térség legnagyobb megrendelésének számító, 48 új gép vásárlására kiírt tenderben hirdetett végeredményt tegnap a lengyel nemzetvédelmi miniszter az amerikai F-16-os javára. A tengerentúliak a magyaroknak felajánlott verziónál korszerűbb, C/D változattal nyertek, és a gazdasági ellentételezési ajánlatuk is jóval magasabb volt, mint amivel alulmaradtak tavaly nálunk a Gripenekkel szemben. A lengyel döntés kedvező lehet a magyar honvédelmi minisztériumnak, amely augusztus óta a bérleti szerződés módosításáról tárgyal a svédekkel. A skandinávok több magyar javaslatot elfogadtak ugyan, így korszerűbb Gripenek érkezhetnek a légierőhöz. A véglegesnek szánt svéd pénzügyi ajánlat azonban még távol áll a magyar elképzelésektől. A minisztériumban arra számítanak: a csehek és a lengyelek elvesztése után a svédek számára minden bizonnyal felértékelődik a referenciának számító magyar szállítás. Különösen úgy, hogy Ausztriában az Eurofighter Typhoon tűnik befutónak. Márpedig a térség továbbra is érdekes lesz a gyártóknak a NATO bejelentett nagycsoportos bővítése miatt, a csatlakozók többsége ugyanis szintén orosz típussal repül. Haszán Zoltán Ukrán, jugoszláv vízum júliustól? Folytatás az 1. oldalról A vízumkényszer bevezetésének pontos dátuma azonban azóta sem ismert, pedig többen - például az utazási irodák vezetői - már előre terveznének, ám hivatalos tájékoztatás híján egyelőre fogalmuk sincs, hogy 2003 nyarán kell-e a Jugoszlávián átutazó ügyfeleiknek vízumot kérniük, és ez mekkora költséggel jár majd. A Külügyminisztériumban lapunkkal azt közölték: az egyeztetések folyamatban vannak, egyelőre annyi biztos, hogy 2003 első negyedévében nem lesz változás, s azt ajánlják az érdeklődőknek, hogy a Külügyminisztérium honlapján tájékozódjanak, ahol az éppen aktuális állapot van feltüntetve. Értesüléseink szerint ugyanakkor Budapest nem sokkal ezután, már 2003. július 1-jétől szeretné bevezetni a vízumkényszert Ukrajna és Jugoszlávia állampolgáraival szemben. Azt nem tudni, a magyar lépést követi-e ellenintézkedés Belgrád és Kijev részéről, azaz a magyar állampolgárok belépését is vízumhoz kötik-e. A diplomáciai gyakorlat általában azt mutatja, hogy a vízumkényszer bevezetése kölcsönös, de egyes értesülések szerint Jugoszlávia ezúttal kivételt tenne. Érdekes kivétel Bosznia, amely évente május elseje és november elseje között egyoldalúan felfüggeszti - a turisták nyári átutazására tekintettel - a magyar állampolgárok vízumkötelezettségét. A magyar uniós csatlakozásig megszűnik az Ukrajna kivételével kihasználatlan kishatárforgalom is, úgy tudjuk, hogy a magyar-jugoszláv határon már 2003. január elsejétől nem fogadják el a kishatárforgalmi útleveleket. Az is kiszivárgott, hogy a vízumkényszer bevezetése után a magyarigazolványok birtokosai valószínűleg nem élveznek majd kedvezményes elbánást, a vízumokkal járó kedvezőtlen hatásokat jogtechnikai eszközökkel, és a konzulátusok fejlesztésével szeretné Budapest ellensúlyozni. Magyarország szerint a belépés után két év kell még ahhoz, hogy a schengeni informatikai és határvédelmi rendszerbe olyan megbízhatóan csatlakozzunk, hogy a magyar-osztrák, magyar—szlovák, magyar-szlovén határon megszűnjön az ellenőrzés, s ez a vonal immár az Európai Unió belső határa legyen. M.J. A türkmén gáz Afganisztánon keresztül juthat el Pakisztánba HÍRÖSSZEFOGLALÓNK Türkmenisztánból Afganisztánon át Pakisztánig húzódó földgázvezeték építéséről írtak alá megállapodást pénteken Asgabatban, Türkmenisztán fővárosában - jelentette az Interfax hírügynökség. Az egyezményt Saparmurat Niyazov türkmén és Hamid Karzai afgán államfő, valamint Mir Zafarulla Hám Dzsamáli pakisztáni kormányfő írta alá. Az 1500 kilométer hosszú csővezeték tervezett kapacitása évi 30 milliárd köbméter földgáz lesz, a beruházás előirányzott költsége 2,5 milliárd dollár - írta a Reuters. A brit hírügynökség emlékeztet arra, hogy az elképzelés még a kilencvenes évek derekán megfogalmazódott, ám az afganisztáni helyzet akadályt jelentett a megvalósításhoz. Moszkva sem lelkesedett azért, hogy a türkmén földgáz kikerüljön ellenőrzése alól, hiszen eleddig csak Oroszországba és onnan egy része tovább Ukrajnába került exportra. Egy kis vezeték Irán felé is továbbít földgázt. Az afganisztáni amerikai rendteremtéssel megváltozott körülmények között az új kabuli vezetés ígéri a vezeték biztonságos építését és működtetését. A világon a harmadik legnagyobbra becsült türkmén gáztartalékok így eljuthatnak nemcsak Pakisztánba, hanem akár Indiába is. A földgázvezeték a türkmén Dovletabad mezőről indul, és az afganisztáni Kandaháron keresztül a pakisztáni Multán városáig húzódik. Felmerült annak gondolata is, hogy egyrészt a későbbiekben Multanból egy ágat vezetnek Gwadar kikötőjéhez, másrészt a vezetéket esetleg meghosszabbítják Indiáig. A jövő politikai kérdése, hogy Pakisztán hozzájárul-e majd, hogy a földgáz eljusson nukleáris vetélytársához, Indiához. A vezeték tervezési munkálatait az Ázsiai Fejlesztési Bank (ADB) fogja össze, a megvalósíthatósági tervek 2003 májusáig készülnek el. TERVEZETT GÁZVEZETÉK TÜRKMENISZTÁNBÓL PAKISZTÁNBA Ás igazi próbatétel Nem tudom, van-e ma ember, aki pontosan meg tudná mondani, végül mit is hozott a koppenhágai EU-megállapodás a magyar mezőgazdaságnak, a mi vidéki polgárainknak. Milyen világban él majd a parasztember? Mire számíthat? A politikusok mondják a magukét, és a hatalomhoz való pillanatnyi viszonyuk szerint most éppen optimisták vagy pesszimisták. A nagy hangzavarban már megint kevés szó esik olyan alapkérdésekről, amelyekre eddig senki sem tudott igazi választ adni. Vajon miért válhatott az uniós belépés sarokpontjává az agrártermelés támogatásának pontos és meglehetősen takarékos „kikarózása”? Hosszú évtizedek történéseit kell ahhoz felidéznünk, hogy legalább vázlatosan megérthessük, mi miért történt ez ügyben az elmúlt években, miért válhatott olyan végletesen feszültté a koppenhágai végalku. Irdatlanul nagy pénzről van szó - az EU költségvetésének nagyjából felét (úgy negyvenmilliárd eurót, csaknem tízezer-milliárd forintot) jelenleg arra költi, hogy a tagországok mezőgazdasági termelői, s úgy általában a vidéki uniós polgárok viszonylagos anyagi biztonságban élhessenek. A meglehetősen stabilnak tetsző berendezkedés gyökerei a múlt század elejére nyúlnak vissza, amikor Európában rohamosan megindult az agrártermelés modernizációja, s végül - a második világháborút követő évekre - nyilvánvalóvá vált, hogy a klasszikus kistermelésnél az ágazatok többségében hatékonyabb a gépesített, s emiatt kevesebb munkást igénylő technológia. Amikor ez az egyenleg nyilvánvalóvá vált, a nyugat-európai átlagnépességnek negyede-ötöde élt közvetlenül az agrártermelésből, mert az évtizedekkel korábban beindult iparosodás fokozatosan felszívta, városlakóvá, szakmunkássá, tisztviselővé gyúrta át a mind korszerűbb viszonyok következtében felszabaduló agrárius munkaerőt. De azért maradtak elegen a tanyákon is, és ők sem jártak rosszul. A társadalmi átalakulásra volt idő, a két világégés ellenére is szervesen, ahogy mondani szokták, „józanul építkezve” mehetett végbe Nyugaton. A gazdálkodásnál megmaradt, de egyre jobb gépekkel dolgozó parasztemberek teljesítményén nem látszott, hogy számuk egyre fogy. A fejlett európai országok vezetése ráébredt, ha nem akarják, hogy városaikban túl sokan legyenek a jobb megélhetés érdekében vidékről beköltözők, az agrárgazdaságok megerősítésére, az ottani életlehetőségek javítására valamit tenniük kell. Annál is inkább, mivel a paraszti áruk esetében - ha piaci nehézség adódik - meglehetősen nehéz úgy termékszerkezetet váltani, mint mondjuk az elektronikai cikkek esetében. A paraszt a szántóföldön szántóföldi növényeket tud termeszteni, az istállóban állatot tartani. Nem tud máshoz nyúlni. Vagy csinálja, vagy nem - ha viszont feladja, mihez kezdhetne: elköltözik a városba. Némi egyszerűsítéssel ezt a felismerést nevezhetjük a gazdákat jelenleg bőkezűen támogató európai közös agrárpolitika kiindulópontjának. Ami nagyon erős és biztonságos rendszerré nőtt. Többször is kivédte, amikor a piacon Amerika az olcsó dömpingáruval jelent meg, a szigorú vámrendszer pedig megóvta a közös piacot az olcsó keleti áruk „rombolásától” is. Az EU akkori döntéshozói mindezt a gazdaságilag erős országok teljesítményére alapozhatták. Ma mind a közvetlenül a termeléshez felvehető, mind a vidéki élet minőségét javító támogatások elegendőek, hogy az átlagos nyugat-európai gazdának ne jusson eszébe eladni birtokát, sőt ha tehetné, venne földet, amennyi csak van. Ehhez a rendszerhez - netán kiváltáságaihoz - ragaszkodik most foggal és körömmel. Ismételjük meg: mindez egy szerves, valódi gazdasági teljesítményekre épülő fejlődés eredménye. A gazdasági ráció szövetségesre talált a nagypolitikában is. Mifelénk egészen másként történt mindez. Miközben Európa boldogabbik felén már az új és még újabb gépekkel dolgozhatott a földbirtokosok többsége, nálunk lényegében maradt a több évszázados gyakorlat: a több százezer hektáros grófi, bárói, vagy éppen egyházi birtokokat a hihetetlenül olcsó munkaerő, a többmilliós napszámoshad művelte. Nem kellett oda kombájn, ahol volt elég kasza meg cséphadaró. A második világháború után a magyar lakosság több mint fele még az úgynevezett agrárnépességhez tartozott, s ennek a többségében szinte teljesen nincstelen tömegnek a romos országot megöröklő új hatalom egy dolgot adhatott csupán: a földet. Ám a 1945-1947-ben politikai szükségszerűségből gyorsan végrehajtott földreform - történelmi igazságossága ellenére — a nincstelenek többségét csupán két-három holdas szegénnyé léptette elő. Hogy a következő években végül mégsem következett be milliós parasztlázadás Magyarországon, az a türelmetlen iparosításnak volt köszönhető. Az egykori falusi napszámosok közül sokan előbb keserves éveket kínlódtak át a semmire se jó két holdakkal, aztán a sietve felhúzott sztálinvárosi, ózdi barakktelepek lakóivá váltak. Az ötvenes évek végén, ha kissé szelídebben is, de ismét maga a közvetlen politika dobbantott egy nagyot a magyar mezőgazdaságban. A kulákokat már nem keresték ugyan a bőrkabátosok, de a két és fél évtized alatt végbevitt erőszakos téeszszervezés ismét derékba törte a falut. Jó évtized, sok száz millió forint állami „bánatpénz”, támogatás kellett hozzá, mire ismét magához tért, s végre valóban megindult - ha csak rövid húsz évre is - a vidék régóta várt s valódi teljesítményre épülő polgárosodása. Addig viszont a magyar agrárnépesség több mint másfél millió fővel csökkent. (E ponton sokunknak eszébe juthatnak azok a városi panel lakótelepek, amelyekkel immár évek óta képtelenek mihez kezdeni az egymást követő kormányok.) A kulcsszó - aligha véletlenül - e folyamatban is a modernizáció volt, csak éppen nem az európai változata. Az akkor már életképes birtoktesteket művelő téeszekre, állami gazdaságokra észak-amerikai, rendkívül hatékony technológiát telepített az akkori politikai (és szakmai) vezetés. Az akkori viszonyok között ez meglehetősen merész megoldás volt. Mindehhez ráadásul egy olyan speciális, az egyéni érdekeket is messzemenőkig respektáló termelési rendszer társult, mint a gyakorlatilag csak nálunk létező „háztáji”. Ez a felépítmény tőről metszett „hungarikum” volt, nevezték a „magyar agrárcsodának” is: amerikai jellegű, magasan gépesített technológia állami felügyeletű, de magánérdekeltség bevonásával működtetett nagybirtokokon. Az átlagos gazda alkalmazottnak érezte magát a téeszben, állami gazdaságban, „vállalkozónak”, maszeknak otthon, a háztájiban. És ez a többség számára egyáltalán nem volt idegen viszonyrendszer. A zsellérség, napszámoslét évszázadai alaposan bekódolták azt a magyar paraszt génrendszerébe — persze a kádári idők viszonylagos biztonsága meg az amerikai típusú gépek nélkül. Bár a falu népességének elvándorlása a komfortosabb életet kínáló városokba ezekben az években sem állt le, de lelassult. Ki tudja, mi történik, ha ez a modell találkozhatott volna szembe az uniós támogatási lehetőségekkel? A kilencvenes évek eleje újabb traumát hozott a magyar vidéknek: a társadalmi rendszerváltást közvetlenül követő, természetesen, ismét politikai megfontolásból végrehajtott kárpótlás és tulajdonreform egyrészt ismét önmagában életképtelen tulajdonokra atomizálta a hazai agrárgazdaságot. Másrészt ráadásul a pénzügyileg meggyengült állam képtelen volt legalább részben ellensúlyozni az emiatt egyre élesebbé váló szociális feszültségeket. Mára odáig jutottunk, hogy támogatási rendszerünk úgy-ahogy életben tartja a megmaradt három-négy százaléknyi (valódi) agrárnépességünket, old valamit az évek óta változatlanul meglévő vidéki megélhetési gondokon, ám e réteg versenyképessége erőteljes szubvenciók nélkül biztosan szerény lenne az európai piacon, s így válsága soha nem látott mértékűvé mélyülne. A mi termelőink érdekében ezért kellett végsőkig alkudozni a jobb feltételekért. A százalékok, kvóták nagyjából megvannak immár, s ennek akár örülhetünk is. Ám az igazi próbatétel még hátravan. A parasztnak olyan modellhez kell alkalmazkodnia másfél év múlva, ami eltér a zsigereiben máig élő, évszázados termelési és életviteli hagyományaitól. Ha sikerül, az hihetetlen teljesítmény lesz. Tamás Gábor