Népszabadság, 2002. december (60. évfolyam, 280-303. szám)

2002-12-28 / 301. szám

NÉPSZABADSÁG KÜLPOLITIKA ÁLLÁSPONT 2002. DECEMBER 28., SZOMBAT 3 Varsó F-16-osokat vásárol MTI-JELENTÉS Az amerikai Lockheed Martin konszern által ajánlott F-16 C/D Block 52 típusú vadászgép nyerte a többfeladatú harci gépek vásárlására kiírt lengyelországi versenytárgyalást - jelentette be Jerzy Szmajdzinszki lengyel nemzetvédelmi miniszter pénteken Varsóban. A többfeladatú harci gépekre kiírt, Lengyelországban az évszázad verseny­­tárgyalásának nevezett tender a legna­gyobb szabású katonai beszerzés nem­csak a lengyel, hanem a közép-európai hadseregek történetében is. A tenderen a legújabb típusú amerikai F-16-oson kívül a brit-svéd Gripen és a francia Mirage 2000-5 indult. Az amerikai konszern által ajánlott ár: 3,479 milliárd dollár. A lengyel ipar­nak szóló ellentételezés értéke 9,8 mil­liárd dollár, amely a legmagasabb érté­kű ajánlat volt a három közül. A repülő­gép-vásárlásra vonatkozó végleges szerződést az ellentételezési szerződés megkötése után fogják aláírni. Ha vala­mi oknál fogva erre nem kerülne sor, tárgyalások kezdődnek a sorrendben második ajánlattevővel. A negyvennyolc darab, légi harcra, szárazföldi és vízi célpontok megtáma­dására és felderítő feladatok végzésére képes harci repülőgép lengyelországi versenytárgyalása 2001 márciusa óta folyik. Az első, tizenhat gépből álló re­pülőosztályt Lengyelország 2006-ban fogja megkapni. F-16-os indul bevetésre az avianói NATO-bázisról fotó: reuters -paolococco _________Háttér_________ Kedvezhet nekünk a döntés A lengyel döntés az F-16-osok mellett újabb lendületet adhat annak a versengésnek, amelyet egymást rendre alullicitálva vívnak a gyártók évek óta a térségben. Kezdetben jelentős üz­letnek tűnt, hogy az új NATO-tagok lecserélik a szovjet örök­ségből megmaradt MiG-típusokat. Lengyelországon, Magyar­­országon és Csehországon kívül ráadásul Ausztria is típusvál­táson gondolkodik. A legfőbb vetélytárs az amerikai F-16-os és a svéd Gripen, illetve országonként feltűnik a francia Mirage, az európai Eurofighter Typhoon, és próbálja megőriz­ni piacait az orosz MiG gyártója is. A hatalmas beruházás és a kormányváltások miatt évekig halogatott gépbeszerzéseknél a gyártók számára áttörés volt a tavalyi magyar döntés. Mert bár ez részben arról szólt, hogy a légierő MiG-29-eseinek egy része mégis rendszerben marad, így kevesebb új gépre van igény, ráadásul vásárlás helyett csak gépet bérel majd Magyarország, ám elkötelezte magát a beszerzés mellett. Meglepetésre az amerikai F-16-osok he­lyett - egy nappal a szeptember 11-i terrortámadás előtt - a svéd Gripenek mellett döntött Orbán Viktor javaslatára a nemzetbiztonsági kabinet. Úgy tűnt, hogy ezzel a Saab javára dőlt el a verseny a térségben. A magyar döntés után a csehek is a Gripent választották, és kiderült, Lengyelországban is a skandinávok adták a legolcsóbb ajánlatot. A cseh kormány azonban az árvízi károk miatt visszatáncolt a kétmilliárd eurós üzletből. Majd a térség legnagyobb meg­rendelésének számító, 48 új gép vásárlására kiírt tenderben hirdetett végeredményt tegnap a lengyel nemzetvédelmi mi­niszter az amerikai F-16-os javára. A tengerentúliak a magya­roknak felajánlott verziónál korszerűbb, C/D változattal nyer­tek, és a gazdasági ellentételezési ajánlatuk is jóval magasabb volt, mint amivel alulmaradtak tavaly nálunk a Gripenekkel szemben. A lengyel döntés kedvező lehet a magyar honvédelmi mi­nisztériumnak, amely augusztus óta a bérleti szerződés módo­sításáról tárgyal a svédekkel. A skandinávok több magyar ja­vaslatot elfogadtak ugyan, így korszerűbb Gripenek érkezhet­nek a légierőhöz. A véglegesnek szánt svéd pénzügyi ajánlat azonban még távol áll a magyar elképzelésektől. A miniszté­riumban arra számítanak: a csehek és a lengyelek elvesztése után a svédek számára minden bizonnyal felértékelődik a re­ferenciának számító magyar szállítás. Különösen úgy, hogy Ausztriában az Eurofighter Typhoon tűnik befutónak. Márpe­dig a térség továbbra is érdekes lesz a gyártóknak a NATO be­jelentett nagycsoportos bővítése miatt, a csatlakozók többsége ugyanis szintén orosz típussal repül. Haszán Zoltán Ukrán, jugoszláv vízum júliustól? Folytatás az 1. oldalról A vízumkényszer bevezetésének pon­tos dátuma azonban azóta sem ismert, pedig többen - például az utazási irodák vezetői - már előre terveznének, ám hi­vatalos tájékoztatás híján egyelőre fogal­muk sincs, hogy 2003 nyarán kell-e a Ju­goszlávián átutazó ügyfeleiknek vízumot kérniük, és ez mekkora költséggel jár majd. A Külügyminisztériumban la­punkkal azt közölték: az egyeztetések fo­lyamatban vannak, egyelőre annyi biz­tos, hogy 2003 első negyedévében nem lesz változás, s azt ajánlják az érdeklő­dőknek, hogy a Külügyminisztérium honlapján tájékozódjanak, ahol az éppen aktuális állapot van feltüntetve. Értesüléseink szerint ugyanakkor Bu­dapest nem sokkal ezután, már 2003. jú­lius 1-jétől szeretné bevezetni a vízum­­kényszert Ukrajna és Jugoszlávia állam­polgáraival szemben. Azt nem tudni, a magyar lépést követi-e ellenintézkedés Belgrád és Kijev részéről, azaz a magyar állampolgárok belépését is vízumhoz kö­tik-e. A diplomáciai gyakorlat általában azt mutatja, hogy a vízumkényszer beve­zetése kölcsönös, de egyes értesülések szerint Jugoszlávia ezúttal kivételt tenne. Érdekes kivétel Bosznia, amely éven­te május elseje és november elseje között egyoldalúan felfüggeszti - a turisták nyári átutazására tekintettel - a magyar állampolgárok vízumkötelezettségét. A magyar uniós csatlakozásig meg­szűnik az Ukrajna kivételével kihaszná­latlan kishatárforgalom is, úgy tudjuk, hogy a magyar-jugoszláv határon már 2003. január elsejétől nem fogadják el a kishatárforgalmi útleveleket. Az is kiszi­várgott, hogy a vízumkényszer bevezeté­se után a magyarigazolványok birtokosai valószínűleg nem élveznek majd ked­vezményes elbánást, a vízumokkal járó kedvezőtlen hatásokat jogtechnikai esz­közökkel, és a konzulátusok fejlesztésé­vel szeretné Budapest ellensúlyozni. Magyarország szerint a belépés után két év kell még ahhoz, hogy a schengeni informatikai és határvédelmi rendszerbe olyan megbízhatóan csatlakozzunk, hogy a magyar-osztrák, magyar—szlo­vák, magyar-szlovén határon megszűn­jön az ellenőrzés, s ez a vonal immár az Európai Unió belső határa legyen. M.J. A türkmén gáz Afganisztánon keresztül juthat el Pakisztánba HÍRÖSSZEFOGLALÓNK Türkmenisztánból Afganisztánon át Pa­kisztánig húzódó földgázvezeték építé­séről írtak alá megállapodást pénteken Asgabatban, Türkmenisztán főváro­sában - jelentette az Interfax hírügy­nökség. Az egyezményt Saparmurat Niyazov türkmén és Hamid Karzai af­gán államfő, valamint Mir Zafarulla Hám Dzsamáli pakisztáni kormányfő írta alá. Az 1500 kilométer hosszú csővezeték tervezett kapacitása évi 30 milliárd köb­méter földgáz lesz, a beruházás elő­irányzott költsége 2,5 milliárd dollár - írta a Reuters. A brit hírügynökség em­lékeztet arra, hogy az elképzelés még a kilencvenes évek derekán megfogalma­zódott, ám az afganisztáni helyzet aka­dályt jelentett a megvalósításhoz. Moszkva sem lelkesedett azért, hogy a türkmén földgáz kikerüljön ellenőrzése alól, hiszen eleddig csak Oroszországba és onnan egy része tovább Ukrajnába került exportra. Egy kis vezeték Irán fe­lé is továbbít földgázt. Az afganisztáni amerikai rendterem­téssel megváltozott körülmények között az új kabuli vezetés ígéri a vezeték biz­tonságos építését és működtetését. A vi­lágon a harmadik legnagyobbra becsült türkmén gáztartalékok így eljuthatnak nemcsak Pakisztánba, hanem akár Indiá­ba is. A földgázvezeték a türkmén Dovletabad mezőről indul, és az afga­nisztáni Kandaháron keresztül a pakisz­táni Multán városáig húzódik. Felmerült annak gondolata is, hogy egyrészt a ké­sőbbiekben Multanból egy ágat vezet­nek Gwadar kikötőjéhez, másrészt a ve­zetéket esetleg meghosszabbítják Indiá­ig. A jövő politikai kérdése, hogy Pa­kisztán hozzájárul-e majd, hogy a föld­gáz eljusson nukleáris vetélytársához, Indiához. A vezeték tervezési munkálatait az Ázsiai Fejlesztési Bank (ADB) fogja össze, a megvalósíthatósági tervek 2003 májusáig készülnek el. TERVEZETT GÁZVEZETÉK TÜRKMENISZTÁNBÓL PAKISZTÁNBA Ás igazi próbatétel Nem tudom, van-e ma ember, aki pontosan meg tudná mondani, végül mit is hozott a koppenhágai EU-megállapodás a magyar mezőgazdaság­nak, a mi vidéki polgárainknak. Milyen világban él majd a parasztem­ber? Mire számíthat? A politikusok mondják a magukét, és a hatalomhoz való pillanatnyi viszonyuk szerint most éppen optimisták vagy pesszi­misták. A nagy hangzavarban már megint kevés szó esik olyan alapkér­désekről, amelyekre eddig senki sem tudott igazi választ adni. Vajon miért válhatott az uniós belépés sarokpontjává az agrártermelés támoga­tásának pontos és meglehetősen takarékos „kikarózása”? Hosszú évtizedek történéseit kell ahhoz felidéznünk, hogy legalább vázlatosan megérthessük, mi miért történt ez ügyben az elmúlt években, miért válhatott olyan végletesen feszültté a koppenhágai végalku. Irdat­lanul nagy pénzről van szó - az EU költségvetésének nagyjából felét (úgy negyvenmilliárd eurót, csaknem tízezer-milliárd forintot) jelenleg arra költi, hogy a tagországok mezőgazdasági termelői, s úgy általában a vidéki uniós polgárok viszonylagos anyagi biztonságban élhessenek. A meglehetősen stabilnak tetsző berendezkedés gyökerei a múlt szá­zad elejére nyúlnak vissza, amikor Európában rohamosan megindult az agrártermelés modernizációja, s végül - a második világháborút követő évekre - nyilvánvalóvá vált, hogy a klasszikus kistermelésnél az ágaza­tok többségében hatékonyabb a gépesített, s emiatt kevesebb munkást igénylő technológia. Amikor ez az egyenleg nyilvánvalóvá vált, a nyu­gat-európai átlagnépességnek negyede-ötöde élt közvetlenül az agrárter­melésből, mert az évtizedekkel korábban beindult iparosodás fokozato­san felszívta, városlakóvá, szakmunkássá, tisztviselővé gyúrta át a mind korszerűbb viszonyok következtében felszabaduló agrárius munkaerőt. De azért maradtak elegen a tanyákon is, és ők sem jártak rosszul. A társadalmi átalakulásra volt idő, a két világégés ellenére is szerve­sen, ahogy mondani szokták, „józanul építkezve” mehetett végbe Nyu­gaton. A gazdálkodásnál megmaradt, de egyre jobb gépekkel dolgozó parasztemberek teljesítményén nem látszott, hogy számuk egyre fogy. A fejlett európai országok vezetése ráébredt, ha nem akarják, hogy váro­saikban túl sokan legyenek a jobb megélhetés érdekében vidékről beköl­tözők, az agrárgazdaságok megerősítésére, az ottani életlehetőségek javí­tására valamit tenniük kell. Annál is inkább, mivel a paraszti áruk eseté­ben - ha piaci nehézség adódik - meglehetősen nehéz úgy termékszerke­zetet váltani, mint mondjuk az elektronikai cikkek esetében. A paraszt a szántóföldön szántóföldi növényeket tud termeszteni, az istállóban álla­tot tartani. Nem tud máshoz nyúlni. Vagy csinálja, vagy nem - ha viszont feladja, mihez kezdhetne: elköltözik a városba. Némi egyszerűsítéssel ezt a felismerést nevezhetjük a gazdákat jelenleg bőkezűen támogató eu­rópai közös agrárpolitika kiindulópontjának. Ami nagyon erős és biztonságos rendszerré nőtt. Többször is kivédte, amikor a piacon Amerika az olcsó dömpingáruval jelent meg, a szigorú vámrendszer pedig megóvta a közös piacot az olcsó keleti áruk „rombo­lásától” is. Az EU akkori döntéshozói mindezt a gazdaságilag erős orszá­gok teljesítményére alapozhatták. Ma mind a közvetlenül a termeléshez felvehető, mind a vidéki élet minőségét javító támogatások elegendőek, hogy az átlagos nyugat-európai gazdának ne jusson eszébe eladni birto­kát, sőt ha tehetné, venne földet, amennyi csak van. Ehhez a rendszerhez - netán kiváltáságaihoz - ragaszkodik most foggal és körömmel. Ismételjük meg: mindez egy szerves, valódi gazdasági teljesítmények­re épülő fejlődés eredménye. A gazdasági ráció szövetségesre talált a nagypolitikában is. Mifelénk egészen másként történt mindez. Miközben Európa boldogabbik felén már az új és még újabb gépekkel dolgozhatott a földbirtokosok többsége, nálunk lényegében maradt a több évszázados gyakorlat: a több százezer hektáros grófi, bárói, vagy éppen egyházi birtokokat a hihetetlenül olcsó munkaerő, a többmilliós napszámoshad művelte. Nem kellett oda kombájn, ahol volt elég kasza meg cséphadaró. A második világháború után a magyar lakosság több mint fele még az úgynevezett agrárnépességhez tartozott, s ennek a több­ségében szinte teljesen nincstelen tömegnek a romos országot megörök­­lő új hatalom egy dolgot adhatott csupán: a földet. Ám a 1945-1947-ben politikai szükségszerűségből gyorsan végrehajtott földreform - történel­mi igazságossága ellenére — a nincstelenek többségét csupán két-három holdas szegénnyé léptette elő. Hogy a következő években végül mégsem következett be milliós parasztlázadás Magyarországon, az a türelmetlen iparosításnak volt köszönhető. Az egykori falusi napszámosok közül sokan előbb keserves éveket kínlódtak át a semmire se jó két holdakkal, aztán a sietve felhúzott sztálinvárosi, ózdi barakktelepek lakóivá váltak. Az ötvenes évek végén, ha kissé szelídebben is, de ismét maga a köz­vetlen politika dobbantott egy nagyot a magyar mezőgazdaságban. A ku­­lákokat már nem keresték ugyan a bőrkabátosok, de a két és fél évtized alatt végbevitt erőszakos téeszszervezés ismét derékba törte a falut. Jó évtized, sok száz millió forint állami „bánatpénz”, támogatás kellett hoz­zá, mire ismét magához tért, s végre valóban megindult - ha csak rövid húsz évre is - a vidék régóta várt s valódi teljesítményre épülő polgáro­sodása. Addig viszont a magyar agrárnépesség több mint másfél millió fővel csökkent. (E ponton sokunknak eszébe juthatnak azok a városi pa­nel lakótelepek, amelyekkel immár évek óta képtelenek mihez kezdeni az egymást követő kormányok.) A kulcsszó - aligha véletlenül - e folyamatban is a modernizáció volt, csak éppen nem az európai változata. Az akkor már életképes birtoktes­teket művelő téeszekre, állami gazdaságokra észak-amerikai, rendkívül hatékony technológiát telepített az akkori politikai (és szakmai) vezetés. Az akkori viszonyok között ez meglehetősen merész megoldás volt. Mindehhez ráadásul egy olyan speciális, az egyéni érdekeket is messze­menőkig respektáló termelési rendszer társult, mint a gyakorlatilag csak nálunk létező „háztáji”. Ez a felépítmény tőről metszett „hungarikum” volt, nevezték a „magyar agrárcsodának” is: amerikai jellegű, magasan gépesített technológia állami felügyeletű, de magánérdekeltség bevoná­sával működtetett nagybirtokokon. Az átlagos gazda alkalmazottnak érezte magát a téeszben, állami gazdaságban, „vállalkozónak”, maszek­nak otthon, a háztájiban. És ez a többség számára egyáltalán nem volt idegen viszonyrendszer. A zsellérség, napszámoslét évszázadai alaposan bekódolták azt a magyar paraszt génrendszerébe — persze a kádári idők viszonylagos biztonsága meg az amerikai típusú gépek nélkül. Bár a fa­lu népességének elvándorlása a komfortosabb életet kínáló városokba ezekben az években sem állt le, de lelassult. Ki tudja, mi történik, ha ez a modell találkozhatott volna szembe az uniós támogatási lehetőségekkel? A kilencvenes évek eleje újabb traumát hozott a magyar vidéknek: a társadalmi rendszerváltást közvetlenül követő,­­ természetesen­­, ismét politikai megfontolásból végrehajtott kárpótlás és tulajdonreform egy­részt ismét önmagában életképtelen tulajdonokra atomizálta a hazai ag­rárgazdaságot. Másrészt ráadásul a pénzügyileg meggyengült állam kép­telen volt legalább részben ellensúlyozni az emiatt egyre élesebbé váló szociális feszültségeket. Mára odáig jutottunk, hogy támogatási rendsze­rünk úgy-ahogy életben tartja a megmaradt három-négy százaléknyi (va­lódi) agrárnépességünket, old valamit az évek óta változatlanul meglévő vidéki megélhetési gondokon, ám e réteg versenyképessége erőteljes szubvenciók nélkül biztosan szerény lenne az európai piacon, s így vál­sága soha nem látott mértékűvé mélyülne. A mi termelőink érdekében ezért kellett végsőkig alkudozni a jobb feltételekért. A százalékok, kvóták nagyjából megvannak immár, s ennek akár örül­hetünk is. Ám az igazi próbatétel még hátravan. A parasztnak olyan mo­dellhez kell alkalmazkodnia másfél év múlva, ami eltér a zsigereiben má­ig élő, évszázados termelési és életviteli hagyományaitól. Ha sikerül, az hihetetlen teljesítmény lesz. Tamás Gábor

Next