Népszabadság, 2003. február (61. évfolyam, 27-50. szám)

2003-02-08 / 33. szám

28 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2003. FEBRUÁR 8., SZOMBAT Szóbeszéd, mendemonda, pusmogás, szófiabeszéd, mesebe­széd, álhír - mind-mind a pletyka szinonimái. Igaz-e, hogy a pletyka a társadalom működőképességének elengedhetet­len részei Megfelel-e a valóságnak, hogy a pletykafészkek nagy része mindazon tulajdonságok birtokában van, ame­lyek ma igen keresettek a munkaerőpiacon? Ilyen a rugal­masság, a kreativitás, a kommunikatív készség, a dinamiz­mus és a felkészültség. Egyebek között ezekről a kérdések­ről beszélgettünk Voigt Vilmos (63) egyetemi tanárral, az ELTE Folklore Tanszékének vezetőjével. Pogonyi Lajos- Ön szokott pletykálni?- Meglepő a válaszom: szinte sosem pletykálok, és ezt ismerőseim is tudják. Viszont nagyon sok kiváló pletykafé­szekhez volt szerencsém, és az ő reperto­árjukat máig szoktam idézni. Sőt, évtize­dek óta tudománytörténetet és egy kis művelődéstörténetet is tanítok. Mindket­tő aligha más, mint nemesített, aszúso- dott pletyka. így hát „nem pletykálok” - kivéve azt a heti sok órát, amikor ezt „hi­vatalból teszem” vagy „tanítom”!-A pletyka szó eredete a legtöbb euró­pai nyelvben, ezen belül az ógörögben és a latinban is a háló, a szőni, a hálózni szóval azonos. Pletykát szövünk. Behálóz a pletyka. Mi különbözteti meg a pletykát a csevegéstől vagy a fecsegéstől, illetve más emberi kommunikációs helyzetek­től?- Nemrég jelent meg a jelenleg Né­metországban élő Szvetelszky Zsuzsan­na magyar informatikus és társadalom- kutató Á pletyka című kiváló könyve. A mű még karácsony előtt egy társadalom- lélektani kiadványsorozatban látott nap­világot, amely az emberi tudat sajátos te­rületeivel foglalkozik. Mindannyian tud­juk, mi a pletyka, és gyakoroljuk is. Attól függően, hogy honnan közelítjük meg, más-más összetevőit tartjuk fontosnak. Ha a mindennapi beszélgetés, közlés fe­lől nézzük, akkor a pletyka közvetlen, emberi kommunikáció. Hagyományos formája szóbeli volt, amelyet tovább ár­nyalt, gazdagított a hagyományos tele­fon. Abban a pillanatban, amikor más közlési eszközök jelennek meg, mint a mobiltelefon, az SMS és az internet, a pletyka korábbi témái folytatódnak ugyan, de sok szempontból megváltoz­nak a közlésmódok. Leginkább a terjede­lem és a partnerek. Ha viszont a társada­lom működése szempontjából vizsgáljuk a pletykát, akkor célszerű két-három, egymáshoz közel álló, mégis különböző fogalmat megkülönböztetni: a pletykát, a rémhírt és a tudatos híresztelést, ma úgy mondanánk, hogy kiszivárogtatott infor­mációt. Az utóbbit államok vagy nagyon fontos intézmények teszik közzé. A rém­hír az egész társadalmat érdeklő, tulaj­donképpen megalapozatlan, vad és rend­szerint igen negatív, borzasztó dolog. Például: több ezren haltak meg ebben vagy abban a betegségben. Modern rém­hír: valamilyen vírus támadta meg a szá­mítógépeket és a hírközlést. Mindezek a közösséggel foglalkoznak.- A pletyka eközben más, mondhatni egyénre szabott?- Rendszerint közvetlen, egymás által ismert emberekről mondanak, terjeszte­nek valamit. A csevegés és a pletyka kö­zött nincs különbség abban a tekintetben, hogy mindkettő beszélgetés. Elmeséljük egymásnak, mondjuk, hogy hangverse­nyen voltunk. Ez még csak beszélgetés és nem pletyka, még akkor sem, ha bírál­juk például a rézfúvósok teljesítményét. De ha a beszélgetők egyike még azt is közli, hogy úgy hallotta: a karmester für­dőszobájából a minap elloptak egy leo­párdot, akkor ez már pletyka, és ennek szabályai szerint a másik fél tovább megy, és még azt is tudja, hogy nem is neki, hanem a karmester feleségének van leopárdja, egyébként pedig már el is vál­tak, mert a férfi nem bírta a szagát. Azt hiszem, hogy Magyarországnak gazdag és jól fejlett pletykakultúrája van. Gon­dolom, ez valamilyen módon fenn is ma­rad.- De ön ezt nem tekinti negatívumnak, ugye?- Távolról sem. Ellenkezőleg.- Mennyiben módosítja a pletykát az SMS és az e-mail?- Más a terjedelem, nincs hallható hang, látható mimika. Egyszerre több címre is eljuttathatom a mondandómat, és nem mindig várom el, hogy viszonvá­laszt kapjak. A tavalyi választások idején fantasztikus híresztelések jelentek meg SMS-ek formájában, amelyek csak lát­szólag voltak pletykák, valójában rémhí­rek terjedtek város-, sőt országszerte. A feladó nem azt várta tőlem, hogy vála­szoljak, hanem azt, hogy amit nekem írt, azt higgyem el, továbbítsam még sok-sok SMS-címre, és például azonnal menjek vagy ne menjek el a hírben említett cím­re, gyűlésre, demonstrációra.- Milyen a pletykafészek személyisé­ge? Szvetelszky Zsuzsanna szerint a pletykafészkek nagy része mindazon tu­lajdonságok birtokában van, amelyek ma igen keresettek a munkaerőpiacon. „Sok kiváló pletykafészekhez volt szerencsém” FOTO: BÁNHALMI JANOS Edénkért és júdáscsók A Big Brother-jelenségről Pillanatnyi szélcsend után újra bevitorlázott vize­inkre a ValóVilág és a Big Brother hajója. Hozták, hozzák a maguk újabb, csörgősapkás, zajos, színes, izgatott, boldog-boldogtalan társaságát. Mielőtt új­ra magával ragad, vagy dühre ingerel minket ez a látvány, ez a kavargás, tekintsünk egy pillanatra vissza az elmúlt három hónapra. Vegyük számba: Mit láttunk? Mit tanultunk? Mit nyertünk? Mit vesztettünk? Lehetséges, hogy valami fontos történt velünk, anélkül, hogy észrevettük volna. Hankiss Elemér Politika. Megint kettészakadt az ország. Hála is­tennek. Mert most nem ott szakadt el, mint koráb­ban. Nem a szegfűk és narancsok háborúja ez most, hanem a big brotheresek és a valóvilágosok, a Szabolcs-pártiak és a Majka-pártiak, az egészet utálok és az egészet imádók tábora között. És ez jó, mert ha sokféleképpen hasad ketté az ország, akkor az árkok már nem mélyülnek tovább, ha­nem temetődnek. Akkor végül valamiféle mozaik alakul ki, és a mozaikdarabok már legfeljebb csak nyüzsögnek, de nem háborúznak. Remek dolog az, hogy fideszes szomszédom, Erzsi néni együtt drukkol Majkáért a szocikra szavazó Amálkával (félévnyi háborúskodás után most álltak először szóba egymással, és lettek újra jó barátnők), és lángpallossal védik közösen a műsort mindenki ellen. És már eszükbe se jut, hogy arra a szamár­ságra gondoljanak, ami az elmúlt fél évben ketté­hasította minden gondolatukat: hogy ki a kor­mánypárti és ki az ellenzéki. Micsoda gyógyulás, annyi hónapnyi heveny politikai láz és ostobaság után! Igen, tudom, az úgynevezett tömegkultúrát fél évszázada sokan szapulják azért, mert a felelős­ségteljes polgárokat passzív fogyasztókká butítja. De nálunk, ahol a politika évtizedek óta rombolja a mindennapi emberi életet, az úgynevezett „életvi­lágot”, a mindennapi emberi kapcsolatokat, fel­üdülés és gyógyulás ez az ártatlan politikamentes­ség. Remek, hogy annyi hónap vagy év sunyítás után most végre az emberek megmondták, megmond­hatták, meg merték nyíltan és akár szenvedélyesen mondani a véleményüket. Vállalták magukat, az érzéseiket, a vonzalmaikat. Mert az Évikkel, Bá­lintokkal vagy Renatókkal kapcsolatban nem kel­lett lakatot tenni a szájukra, Fidesz-lakatot, SZDSZ-lakatot, MSZP-lakatot, amitől már száj- és agyzárat kaptak az elmúlt hónapokban. Kukkolás. Igen, persze mindannyian szeretünk leskelődni, belesni mások életébe. Nagy varázsa van annak, ha az ember úgy figyelhet másokat, hogy azok mit sem sejtve élik a maguk életét. Amikor nem védekeznek tekintetünk ellen, amikor azt hihetjük, hogy a színfalak résein át bepillantha­tunk az élet igazi nagy titkaiba. Emlékszem, gye­rekkoromban, este, Debrecen földszintes házai előtt elsétálva milyen varázsa volt annak, ha be­nézhettünk egy-egy ablakon, és láttuk, amint a család épp vacsorázik, beszélget, kártyázik. A tit­kokat ne lesd meg - figyelmeztetett József Attila. Igen, tiszteletben kell tartani mások titkait, mert személyiségük, autonómiájuk részei, védelmezői a titkok. De a sötét utcáról betekintve a bent látotta­kat mintha már az emberi lét szépségének és szo­morúságának, a múlandóságnak és az örökkévaló­ságnak a fénye vonta volna be. E fények egy-egy pillanatra még a zajos show-kban is felvillantak. Kár, hogy akik csak a meztelenségre figyeltek, ezt nemigen vették észre. Kannibalizmus. De azért ne nagyon andalod- junk el. Mert persze kannibálok is vagyunk. Sze­retjük ropogtatni mások életét, sorsát, személyisé­gét. Valljuk be őszintén, gyönyörűséggel olvasunk a képes magazinokban az életek roncsolódásáról: a botrányokról, hírességek bukásáról, hűtlen­ségekről, tragédiákról, bűntényekről, és jóleső borzon-gással szörnyülködünk a katasztrófákon. Itt, ezekben a sorozatokban fiatal életeket, kapcso­latokat, hűségeket és hűtlenségeket, érzelmeket és gondolatokat, sikereket és kudarcokat, örömöket és fájdalmakat tálaltak nekünk mindennap föl, és mi jóízűen falatoztunk. Gladiátorok. Levizsgáztunk mi, nagyérdemű, vagy inkább érdemtelen közönség. Mert mint a hajdani Circus Maximus tógás polgárai, úgy fi­gyeltük, gyönyörűséggel - ha nem is föltétien vér­szomjasán - a villa lakóinak küzdelmét. És amikor ítélkezni kellett, hogy kit semmisítsen meg a Big Brother, kit küldjön ki a semmibe, a nemlétbe, ak­kor - ha nem is lefelé fordított hüvelykujjal, de mondjuk SMS-sel - mi is szavaztunk, mi is ki­mondtuk a halálos ítéletet. Igaz, volt ártatlanabb szórakozásunk is. Pletykálás felsőfokon. El szoktuk felejteni azt, hogy a „pletykálás” az egyik legősibb íratlan iro­dalmi műfaj. Nem véletlenül. Nem tudom, hogy lennénk meg nélküle. Mert a pletyka: emberek, események elemzése; a világban való tájékozódá­sunk eszköze. Mások megszólásával öntudatunkat ápoljuk, a távol lévő harmadik kibeszélésével em­beri kapcsolatainkat erősítjük. Mások hibáinak el­ítélése: erkölcsi megdicsőülésünk eszköze. A ha­talmasok kritizálása: a gyengék bosszúja. A világ bajainak ostorozása: prófétai hevület. A világ dol­gain való elmerengés: bölcselet. A bajok megosz­tása beszélgetőtársunkkal: szolidaritás és egymás erősítése. Csodálom, hogy nem írtak még könyv­tárnyi irodalmat a pletyka társadalmi funkcióiról. Itt most nem két komámasszony vagy komám- uram beszélte meg a falu dolgait és beszélte ki a falu vétkeit, hanem szinte az egész ország zsongott ennek a huszonkét fiatal gyereknek az életétől. Életük, karakterük minden részletét-porcikáját ezer szempontból végigbeszélték, elemezték, kit ezért dicsértek-szidtak, kit azért, ki ezzel értett egyet, ki amazzal, ki ennek drukkolt, ki annak, ki ezzel, ki azzal hasonlította össze önmagát, a maga életét. Jellemrajzok, életmérlegek, erkölcsi elme­futtatások születtek. Tíz (meg tizenkét) szerep keres egy szerzőt. Pi­randello örömében foroghatott a sírjában. Mert itt tíz meg tizenkét fiatalember valóban kereste a szerzőt, kereste önmagát, kereste helyét a világ­ban, helyét a többi ember között, kereste a szere­pet, amelybe leginkább beleillett, keresett egy új nyelvet, egy új személyiséget. És próbált megis­merni, elemezni, megérteni, értékelni másokat. Az önmegismerés, az önelemzés, az önkiteljesítés, az önértékelés, az azonosságkeresés, és mások meg­ismerésének páratlan iskolája volt ez a szereplők számára. Jó volna, ha divatot teremtettek volna ez­zel. Mert úgy hiszem, az önismeret és az emberis­meret meglehetősen hiánycikk a mai világban. Pe­dig érdemes volna odafigyelni az „Ismerd meg ön­magad!”, „Légy hű önmagadhoz!” évezredes, év­százados parancsára. Világvége. Sokan sopánkodtak, mondván, hogy ezzel a két műsorral már itt a világvége. Vagy leg­alábbis az emberi civilizáció vége. S ha még az sem, akkor a televíziózásnak mint az emberi kultú­ra eszközének a vége. Mert a kultúrának lényege az, hogy megfogalmazza, megformálja, átlényegí- ti, értelmezi a világ eseményeit, dolgait. Ez a mű­sor pedig már képtelen erre, egyszerűen csak elénk löttyinti az életet a maga nyers, formátlan, dadogó valóságában. A sopánkodók ezúttal, azt hiszem, tévednek. Mert ez a tíz, illetve tizenkét emberi élet (a háttér­ben meghúzódó megannyi little brother és opera­tőr segítségével) megszervezte, megformálta, ér­telmezte magát. Gazdagabban és hitelesebben, mint mondjuk a televíziós akciófilmek sokasága vagy egyik-másik vérszegény színházi dráma. Mítoszok. Tele volt ez a veszélyes játék mitikus elemekkel. Volt az egésznek valami édenkertjelle- ge. Gondoljunk csak a sok lustálkodásra és pucérkodásra, ha nem is a függ- vagy almafák alatt,- hanem a süppedős pamlagokon és a forró pezsgőfürdő gyönyörteli habjaiban. (Ami másfelől egyébként inkább Dante poklának bugyogó bugy­raira hasonlított.) És itt volt Évi, a dunántúli Éva, méltó utóda a hajdani Évának, a maga bűnbeesés előtti ártatlanságában és naivitásában, az esendő állatokat átölelő szelídségében. A hajdani bibliai történetet idézte az is, hogy végül ebből a paradi­csomból űzettek ki, már-már lángpallossal, egyen­ként, a kárhozatra ítéltek. S ha a rendezői utasítás nem arra kötelezte volna őket, hogy emelt fővel, hetykén, szókratészi bölcsességgel és lelkierővel lépjenek ki a boldog világból, akkor minden bizonynyal olyan megtörtén botorkáltak volna ki a kertből, mint Ádám és Éva a középkori képeken és freskókon. De lezajlott előttünk a fennkölt Apolló (Szabolcs) és a mítoszbeli „trickster”, a gnó- misztikus. hangos, közönséges, de villogó elméjű, életerővel, teremtő energiákkal teli alvilági isten (Majka) párharca. Itt volt Renato, a szelíd, orfeuszi Pletykálunk, tehát vagyunk? Beszélgetés Voigt Vilmos egyetemi tanárral, az ELTE Folklore Tanszékének vezetőjével

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék