Népszabadság, 2003. április (61. évfolyam, 76-100. szám)
2003-04-01 / 76. szám
NÉPSZABADSÁG KÜLPOLITIKA -ÁLLÁSPONT 2003. ÁPRILIS 1., KEDD: Verheugen lassú javulást ígér A bővítési EU-biztos az igen mellett kampányol Budapesten A csatlakozás után nem javul meg minden automatikusan, és a tagság előnyei sem válnak mindenki számára láthatóvá az első naptól kezdve - mondta a Mindentudás Egyetemén Günter Verheugen, az EU bővítési biztosa, aki tegnap Kovács László külügyminiszterrel is tárgyalt Budapesten. Hozzátette, hogy a kedvező változások lassan és fokozatosan jelentkeznek majd. Az iraki válság tanulsága, hogy az EU- tagállamok közötti koordináció nem elegendő, valóban közös kül- és biztonságpolitikára van szükség, a közösségi intézmények felhasználásával - hangsúlyozta Verheugen a külügyminiszterrel folytatott megbeszélések után. (A legfontosabb közösségi, nemzetek felett álló intézmény az Európai Bizottság - a szerk.) Kovács azt ígérte, hogy a magyar külpolitika mindent megtesz az EU egysége érdekében. Ami az április 12-i népszavazást illeti, Kovács hetvenszázalékos részvételre számít, és arra, hogy az igen szavazatok aránya meghaladja a kétharmadot. A csatlakozási szerződés április 16-i, athéni aláírására meghívást kaptak a korábbi kormányfők, a külügyminiszterek és a volt köztársasági elnök is; a mostani vezetés ezzel azt akarta kifejezni, hogy az EU-belépés négy szabadon választott parlament és öt kormány egymásra épülő tevékenységének sikere. P. B. Günter Verheugen főbiztos Kovács László társaságában fotó: gárdi balázs Bugár: Beváltak a kis lépések Nem történtek jelentősebb személyi változások a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának hét végi küldöttgyűlésén. Bugár Béla, az újraválasztott pártelnök szerint az MKP egységes párttá vált, de nem zárkózik el a vitáktól sem. POZSONYI TUDÓSÍTÓNKTÓL ismét Bugár Bélát választották pártelnöknek a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának elmúlt hét végi tisztújító közgyűlése. Újra Bárdos Gyula lett az MKP parlamenti frakciójának vezetője, és Duray Miklós is megtartotta az ügyvezető alelnök posztját. Mindössze a párt fontos döntéshozó testületének, az Országos Tanácsnak az élén történt változás, ahol a csallóközi Farkas Pált a rimaszombati Komlóssy Zsolt váltotta fel. A tanácskozás azonban mégsem fulladt unalomba. Az elnökségi beszámoló bírálta például Duray Miklóst, mert ügyvezető alelnökként az indokoltnál kevesebb figyelmet szentelt a pártmunkának, főleg a már említett megyei szervezetek megalakításának. Jóval nagyobb visszhangot váltott ki annak a közép-szlovákiai küldöttnek a felszólalása, aki azzal vádolta meg a pártvezetést, hogy kizárólag a saját anyagi érdekeit tartja szem előtt, és emiatt kormányzati tényezőként szinte semmit sem ért el. Nem javult a dél-szlovákiai régiók sanyarú szociális helyzete, nem csökkentek a felvidéki magyarság megélhetési gondjai, semmit sem tettek a felvidéki magyarság csökkenő lélekszámának a megállításáért - vélekedett. Szavait Bugár Béla azonnal cáfolta. A pártelnök kifejtette: bevált a kis lépések stratégiája és taktikája, amelynek eredményeként ma már az európai uniós programokhoz kapcsolódó régiófejlesztési támogatások révén nem mostohagyermekek a magyarok lakta térségek sem. A szlovákiai magyarság pedig még soha sem állt ilyen közel ahhoz, hogy végre anyanyelvén oktató állami egyeteme legyen. Több szlovák újságíró arról faggatta Bugárt, vajon létezik-e radikális csoportosulás, úgynevezett Duray-szárnú a pártban. Az MKP három elődpártból alakult, és az eltelt fél évtized alatt egységes politikai erővé formálódott, de a pártvezetésben és a tagságban elhangzanak a radikális javaslatok is. Mindez egészséges és természetes jelenség mindaddig, ameddig minden vezetőségi tag aláveti magát a többség, vagyis az országos testület vagy az elnökség határozatának - hangzott a válasz. Szilvássy József _______Fókuszban________ Bizánci stílusú intrikus műrózsával Nem hétköznapi jelenség, mondogatták csodálói és ellenfelei Mira Markovicsról, amikor még férjével, Szlobodan Miloseviccsel előbb Szerbia, majd a volt Jugoszlávia élén álltak. Hivatalosan ugyan Milosevics volt az elnök, Markovics asszony a háttérből irányított, amolyan igazi bizánci intrikusként. Milosevicsnétől sokan rettegtek. Rebesgették, hogy ő a főgonosz, aki a háttérből mozgatja a szálakat. Sokan élet-halál urának tartották. Belgrádban részben az ő számlájára írják Ivan Stambolics volt szerb elnök 2000 nyarán történt likvidálását. A politikust - akit az 1980-as év végén Milosevics buktatott meg - állítólag azért kellett eltenni láb alól, mert a 2000- es választáson eséllyel indulhatott volna a jugoszláv elnöki posztért. A szerb hatóságok csak a közelmúltban találták meg Sztambolics holttestét Újvidék közelében. A Moszkvában tartózkodó Markovics cáfolja, hogy bármi köze volt a politikus meggyilkolásához. A szerb belügyminisztérium most idézést küldött Mira asszonynak azzal a meghagyással, hogy amennyiben nem tér vissza kihallgatásra, nemzetközi körözést adnak ki ellene. Nagy kérdés, eleget tesz-e a felszólításnak. Ha valóban ártatlan, nincs mitől félnie. Akár virággal a hajában is visszatérhet Belgrádba. Korábban, még elnökfeleségi státusban ugyanis jeles alkalmakkor gyakran műrózsával a hajában parádézott. Sokan inkább a Duga belgrádi lapban megjelent naplójegyzeteiről emlékeznek rá. Az írásokból ugyanis pontosan kirajzolódtak a közeli jövő eseményei. Ebből egyesek arra következtettek, hogy a sors kiváló jóstehetséggel áldotta meg. Ellenfelei ugyanakkor azzal gyanúsították, hogy ő maga irányítja az eseményeket Szerbiában, Milosevicsen keresztül. Az 1990-es években a Milosevics-rezsim első számú közellenségének kikiáltott Vuk Draskovics nyíltan megvádolta Mira asszonyt azzal, hogy meg akarta öletni. A meggyanúsított elnökfeleség nem sokat foglalkozott a vádakkal. Amikor nem a Milosevics klán ügyeit intézte, akkor szociológiát tanított a belgrádi egyetemen, vagy pártjával, a kommunista ideológiát hirdető Jugoszláv Egyesült Baloldallal foglalatoskodott. Nem feledkezett meg a család többi tagjáról, az újságírói vénával megáldott Marija lányáról és fiáról, Markóról sem. A két gyerek karrierje is legalább annyira tanulságos, mint a szülők sikersorozata. Marijának és Markónak minden sikerült az életben, legalábbis, amíg a szülők hatalmon voltak. Dicsőségük azonban a múlté, sőt a szülőkhöz hasonlóan ők is külföldön vannak. Igaz, Marija csak a szomszédos Montenegróba költözött, Markóról senki nem tudja pontosan, hol van. A két gyerek nem is foglalkoztatja annyira a hatóságokat, bár Marija lövöldözése Milosevics letartóztatásakor nem aratott osztatlan sikert az új, demokratikus hatóságoknál. Az új kormányt leginkább Mira asszony viselt dolgai izgatják. Talán ezért is várják annyira vissza Szerbiába. Sz. J. FOTÓ: REUTERS YANNO KRSTANOVIC Újratemették a nyolc évvel ezelőtti srebrenicai tömeggyilkosság első hatszáz azonosított áldozatát Bíróharcok Különös módon fokozódik a bírák közéleti aktivitása. Csak a kilencvenes évek elején tapasztalhattunk hasonlót, amikor az Antall-kormány igazságügy-minisztere megyei elnökök sorát nevezte ki a bírói önkormányzatok ellenében. Az összbírói értekezleteken kialakult szavazatarányok semmibe vétele miatt törvénysértőnek tartott döntések ellen tiltakozott a Magyar Bírói Egyesület is, ám maradtak a „politikai kinevezettek”. A bírók tanultak ebből, és hosszú ideig szavukat sem hallatták. Nem tiltakoztak amiatt, hogy 1998 őszén a kormányfő a bírák hédervári tanácskozásán bejelentette: 1999 januárjában nem áll fel a három ítélőtábla. Szavukat sem hallatták akkor, amikor a kormány keresztülvitte a büntető jogszabályok módosítását, bevezetve a bírák ítélkezési szabadságát megnyirbáló középmértékes büntetés elvét. És hallgattak, amikor kimaradtak a fizetésemelésből, miként szó nélkül vették tudomásul a bírói kar megosztását célzó húszszázalékos helyi pótlék bevezetését. Nem keltett indulatokat, hogy a végrehajtó hatalom emberei konkrét ítéleteket minősítettek, miként az sem tűnt fel, hogy miért a metróper tárgyalása előtt ígért Orbán Viktor hárommilliárd forintot a költségvetésből a bírósági büdzsé lyukainak befoltozására. A kormányváltás után azonban valami történt. A megyei elnökök hőgyészi tanácskozásán, tavaly októberben elemi erővel törtek fel az indulatok, igaz, csak az Országos Igazságszolgáltatási Tanács hivatala, és annak első embere volt a célpont. Azután jött a költségvetési vita, és kiderült, hogy az igazságügy-miniszter túlígérte magát: a januári ötvenszázalékos fizetésemelésből nem lesz semmi. Erre az egyik megyében aláírásgyűjtésbe fogtak, mások levelet intéztek a kormányfőhöz, a Somogy megyei elnök meg a nemzetközi bírói közvéleményhez fordult. „Nem hivatalosan, hanem magánemberként” - kommentálta utóbb a Nemzetközi Bírói Egyesület alicantei ülésén a magyar bírák nemzetközi összehasonlításban mostoha anyagi helyzetét bemutató felszólalását. Kár, hogy az elnök egykor magánemberként sem tette szóvá, hogy bár 1998-ban kinevezték a pécsi ítélőtábla élére, új hivatalát már nem foglalhatta el. És nincs vége: a közelmúltban a Veszprém megyei elnök lemondásra szólította fel az Országos Bírói Egyesült vezetőjét - aki mellesleg a Legfelsőbb Bíróság egy vezető bírája -, mert szerinte keveset tett az igazságszolgáltatásért. Ugyanakkor Solt Pált támadják a miniszterelnöktől kapott megbízatása miatt is. Ez politikai szerepvállalás - állítják sokan. Másfelől senki nem tagadja: a béremelés körüli huzavona is politikai üggyé vált, amelyben néhány bíró a főszereplő. Minden korábbinál nagyobb vehemenciával folyik a küzdelem, de mi a tét? A költségvetést ugyanis a parlament decemberben elfogadta, és e szerint júliustól 25, majd decembertől újabb 25 százalékkal emelkednek az illetmények. A bérharc tehát időszerűtlen. Talán a választási kampány vette kezdetét? Ősszel lejár ugyanis az Országos Igazságszolgáltatási Tanács kilenc bíró tagjának mandátuma, és új emberek kerülhetnek a legfőbb döntéshozó testületbe. Hogy kik, arról a bírák dönthetnek majd. Kérdéses persze, hogy annak lesznek-e jobbak az esélyei, aki hangosabb. S kérdéses, mit hoz a felelősök keresése, a bírák közötti ellentétek szítása, vagy az igazságügy-miniszternek és a kormánynak címzett viszszatérő kritika. Ráadásul mindezzel relativizálják a Legfelsőbb Bíróság elnökének teljesítményét, aki azért vagy 12 milliárdot szerzett. Lehet persze, hogy nem eleget, a jövő évi költségvetés kapcsán viszont korai háborúzni. De különben is félő, hogy az indulatok szítása nem javítja a főbíró tárgyalási pozícióit. Ráadásul így kétfrontos harcot kell vívnia: saját kollégáival meg a kormánnyal, most éppen a Kúria épületéért. Miközben le kell vezényelnie a bírósági struktúra átalakítását, az ítélőtáblák felállítását, és új pályára kell állítania az alapos karcsúsítás előtt álló Legfelsőbb Bíróság működését is. A közvéleményt persze mindez kevésbé izgatja. Ennél fontosabb, hogy a jogszolgáltatás gyors és szakszerű legyen. S nem mellesleg: jó volna, ha kiszámíthatóbbá válnának az ítéletek is. Nem inkább ezért kellene hadakozni? . Lencsés Károly In memóriám Ivan Sztambolics Két és fél évig tehetetlenkedett a szerb rendőrség Ivan Sztambolics ügyében. A 2000 augusztusában elrabolt politikus, volt szerb elnök holtteste csak nem akart előkerülni, egy ponton mindig megrekedt a nyomozás. Gyanítani persze mindenki gyanította, hogy az eltűnés mögött a Hágában raboskodó Szlobodan Milosevics áll, azt azonban kevesen, hogy a felderítés késlekedésében vagy elmaradásában az immár halott Djindjics szerb miniszterelnök is vétkes, mivelhogy átmeneti szövetséget kötött azokkal a martalócokkal, akik Milosevics piszkos ügyeit intézték, de a diktátor bukásakor hajlandóak voltak „átállni”. Bármilyen keserűen hangozzék is, és bármilyen fényt vessen is a tőlünk délre lévő közállapotokra, magának Djindjicsnek kellett meghalnia ahhoz, hogy a szerb rendészeti erők a merénylőkkel egyetemben végre kézre kerítsék Sztambolics kivégzőit is, lévén ugyanarról a fészekaljról való bűnözők. Mihelyt a letartóztatások megtörténtek, a hatóságok vádlótjja Milosevicsre szegeződött. A „nép gyanúja” immár a hatóságoké: a szerb miniszterelnök-helyettes szerint „indokolt és logikus feltételezés”, hogy Sztambolics meggyilkolását a Milosevics klán rendelte el. Újabb ecsetvonás került Szlobodan Milosevics amúgy sem vonzó portréjára. Ha tudniillik igaz, hogy ő ölette meg Sztambolicsot, akkor negyedszázados politikai és családi barátját, komáját s nem utolsósorban jótevőjét ölette meg. Sztambolics tragédiáját ketté kell választani. Volt egy politikai, jó tizenöt éve, és egy végzetes emberi, két és fél éve. Az előbbibe politikailag rokkant bele, az utóbbiban az életét veszítette. Ami a politikai tragédiát illeti, az abban ragadható meg, hogy nem vette észre, mi lakozik Milosevicsben. Szerbia elnökeként egyensúlyozni próbált az ottani kommunista pártszervezetben lévő frakciók között, és fel sem fogta, hogy amikor érveket talál Milosevics ellenfelei mellett, a saját sírját ássa. Hónapokba tellett, míg rájött, hogy komája valósággal üldözi őt. Mikor rájött, lemondott, így pártban és államban a központilag szított nacionalista hisztéria hullámain hajózó „Szlobo” lett az egyedüli vezér. Aki azután kímélet nélkül eltakarította az útból azokat, akik nem tartottak vele. Ivan Sztambolics a Milosevics-érában semmilyen politikai szerepet nem játszhatott. Azazhogy, balszerencséjére, a koszovói háború után, amikor düledezett már a rendszer, valakik felvetették, hogy akár ő is indulhatna a 2000. októberi elnökválasztáson, Milosevics ellenében. Talán tetszett neki a gondolat, talán foglalkoztatta a politikai reváns. Ha igen, az életébe került. A diktátor ugyanis jobban félt tőle, mint tényleges kihívójától, Kostunicától vagy Zoran Djindjicstől. Az többet tudott róla politikailag, emberileg, mint ezek a fiatalok, akik a kommunista érában semmilyen vezető szerepet nem vittek. Sztambolics volt az élő tanú a cinizmusára, arra, hogy neki a barátságnak se a politikai, se az emberi neme nem számít. Ráadásul lelkiismeret-furdalása is lehetett vele szemben, hiszen volt a kapcsolatukban egy rendezetlen számla: az 1987-es sunyi árulás. Sztambolics olyan volt fölötte, mint egy shakespeare-i árny. Gyanítható, hogy Milosevicsnek nem volt kedve Ivan Sztamboliccsal még egyszer szembe kerülni. Ezért „jogos és logikus” a feltételezés, hogy megölette őt, még mielőtt kihívóként jelentkezett volna a revánspárbajra. De mit keres ebben a képben Mirjana Markovics, a diktátor felesége? Nos azért, mert közkeletű feltételezés, hogy Szlobodan és Mirjana mindent együtt csináltak. Az asszony maga dicsekedett el vele még 1987-ben, hogy „mindig az események fő sodrában volt”. Aczél Endre