Népszabadság, 2003. április (61. évfolyam, 76-100. szám)

2003-04-01 / 76. szám

N­ÉPSZABADSÁG KÜLPOLITIKA -Á­LLÁSPONT 2003. ÁPRILIS 1., KEDD: Verheugen lassú javulást ígér A bővítési EU-biztos az igen mellett kampányol Budapesten A csatlakozás után nem javul meg min­den automatikusan, és a tagság előnyei sem válnak mindenki számára láthatóvá az első naptól kezdve - mondta a Min­dentudás Egyetemén Günter Verheugen, az EU bővítési biztosa, aki tegnap Ko­vács László külügyminiszterrel is tár­gyalt Budapesten. Hozzátette, hogy a kedvező változások lassan és fokozato­san jelentkeznek majd. Az iraki válság tanulsága, hogy az EU- tagállamok közötti koordináció nem ele­gendő, valóban közös kül- és biztonság­­politikára van szükség, a közösségi intéz­mények felhasználásával - hangsúlyozta Verheugen a külügyminiszterrel folytatott megbeszélések után. (A legfontosabb kö­zösségi, nemzetek felett álló intézmény az Európai Bizottság - a szerk.) Kovács azt ígérte, hogy a magyar külpolitika mindent megtesz az EU egysége érdekében. Ami az április 12-i népszavazást ille­ti, Kovács hetvenszázalékos részvételre számít, és arra, hogy az igen szavazatok aránya meghaladja a kétharmadot. A csatlakozási szerződés április 16-i, athé­ni aláírására meghívást kaptak a koráb­bi kormányfők, a külügyminiszterek és a volt köztársasági elnök is; a mostani vezetés ezzel azt akarta kifejezni, hogy az EU-belépés négy szabadon választott parlament és öt kormány egymásra épü­lő tevékenységének sikere. P. B. Günter Verheugen főbiztos Kovács László társaságában fotó: gárdi balázs Bugár: Beváltak a kis lépések Nem történtek jelentősebb személyi változások a szlovákiai Magyar Koalí­ció Pártjának hét végi küldöttgyűlésén. Bugár Béla, az újraválasztott pártel­nök szerint az MKP egységes párttá vált, de nem zárkózik el a vitáktól sem. POZSONYI TUDÓSÍTÓNKTÓL ismét Bugár Bélát választották pártel­nöknek a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának elmúlt hét végi tisztújító köz­gyűlése. Újra Bárdos Gyula lett az MKP parlamenti frakciójának vezetője, és Duray Miklós is megtartotta az ügyveze­tő alelnök posztját. Mindössze a párt fon­tos döntéshozó testületének, az Országos Tanácsnak az élén történt változás, ahol a csallóközi Farkas Pált a rimaszombati Komlóssy Zsolt váltotta fel. A tanácskozás azonban mégsem ful­ladt unalomba. Az elnökségi beszámoló bírálta például Duray Miklóst, mert ügy­vezető alelnökként az indokoltnál keve­sebb figyelmet szentelt a pártmunkának, főleg a már említett megyei szervezetek megalakításának. Jóval nagyobb vissz­hangot váltott ki annak a közép-szlová­kiai küldöttnek a felszólalása, aki azzal vádolta meg a pártvezetést, hogy kizáró­lag a saját anyagi érdekeit tartja szem előtt, és emiatt kormányzati tényezőként szinte semmit sem ért el.­­ Nem javult a dél-szlovákiai régiók sanyarú szociális helyzete, nem csökkentek a felvidéki ma­gyarság megélhetési gondjai, semmit sem tettek a felvidéki magyarság csökke­nő lélekszámának a megállításáért - véle­kedett. Szavait Bugár Béla azonnal cáfol­ta. A pártelnök kifejtette: bevált a kis lé­pések stratégiája és taktikája, amelynek eredményeként ma már az európai uniós programokhoz kapcsolódó régiófejlesz­tési támogatások révén nem mostoha­­gyermekek a magyarok lakta térségek sem. A szlovákiai magyarság pedig még soha sem állt ilyen közel ahhoz, hogy végre anyanyelvén oktató állami egyete­me legyen. Több szlovák újságíró arról faggatta Bugárt, vajon létezik-e radikális csopor­tosulás, úgynevezett Duray-szárnú a párt­ban.­­ Az MKP három elődpártból ala­kult, és az eltelt fél évtized alatt egységes politikai erővé formálódott, de a pártve­zetésben és a tagságban elhangzanak a ra­dikális javaslatok is. Mindez egészséges és természetes jelenség mindaddig, ameddig minden vezetőségi tag aláveti magát a többség, vagyis az országos tes­tület vagy az elnökség határozatának - hangzott a válasz. Szilvássy József _______Fókuszban________ Bizánci stílusú intrikus műrózsával Nem hétköznapi jelenség, mondogatták csodálói és ellenfelei Mira Markovics­­ról, amikor még férjével, Szlobodan Miloseviccsel előbb Szerbia, majd a volt Jugoszlávia élén álltak. Hivatalosan ugyan Milosevics volt az elnök, Markovics­ asszony a háttérből irányí­tott, amolyan igazi bizánci intrikusként. Milosevicsnétől sokan rettegtek. Re­besgették, hogy ő a főgonosz, aki a hát­térből mozgatja a szálakat. Sokan élet-ha­lál urának tartották. Belgrádban részben az ő számlájára írják Ivan Stambolics volt szerb elnök 2000 nyarán történt likvidá­lását. A politikust - akit az 1980-as év vé­gén Milosevics buktatott meg - állítólag azért kellett eltenni láb alól, mert a 2000- es választáson eséllyel indulhatott volna a jugoszláv elnöki posztért. A szerb hatóságok csak a közelmúlt­ban találták meg Sztambolics holttestét Újvidék közelében. A Moszkvában tar­tózkodó Markovics cáfolja, hogy bármi köze volt a politikus meggyilkolásához. A szerb belügyminisztérium most idé­zést küldött Mira asszonynak azzal a meghagyással, hogy amennyiben nem tér vissza kihallgatásra, nemzetközi kö­rözést adnak ki ellene. Nagy kérdés, ele­get tesz-e a felszólításnak. Ha valóban ártatlan, nincs mitől félnie. Akár virággal a hajában is visszatérhet Belgrádba. Ko­rábban, még elnökfeleségi státusban ugyanis jeles alkalmakkor gyakran mű­rózsával a hajában parádézott. Sokan inkább a Duga belgrádi lapban megjelent naplójegyzeteiről emlékeznek rá. Az írásokból ugyanis pontosan kiraj­zolódtak a közeli jövő eseményei. Ebből egyesek arra következtettek, hogy a sors kiváló jóstehetséggel áldotta meg. Ellen­felei ugyanakkor azzal gyanúsították, hogy ő maga irányítja az eseményeket Szerbiában, Milosevicsen keresztül. Az 1990-es években a Milosevics-rezsim első számú közellenségének kikiáltott Vuk Draskovics nyíltan megvádolta Mira asszonyt azzal, hogy meg akarta öletni. A meggyanúsított elnökfeleség nem sokat foglalkozott a vádakkal. Amikor nem a Milosevics klán ügyeit intézte, ak­kor szociológiát tanított a belgrádi egye­temen, vagy pártjával, a kommunista ideológiát hirdető Jugoszláv Egyesült Baloldallal foglalatoskodott. Nem feled­kezett meg a család többi tagjáról, az új­ságírói vénával megáldott Marija lányá­ról és fiáról, Markóról sem. A két gyerek karrierje is legalább annyira tanulságos, mint a szülők sikersorozata. Marijának és Markónak minden sikerült az életben, legalábbis, amíg a szülők hatalmon vol­tak. Dicsőségük azonban a múlté, sőt a szülőkhöz hasonlóan ők is külföldön vannak. Igaz, Marija csak a szomszédos Montenegróba költözött, Markóról senki nem tudja pontosan, hol van. A két gyerek nem is foglalkoztatja annyira a hatóságokat, bár Marija lövöl­dözése Milosevics letartóztatásakor nem aratott osztatlan sikert az új, demokratikus hatóságoknál. Az új kormányt leginkább Mira asszony viselt dolgai izgatják. Talán ezért is várják annyira vissza Szerbiába. Sz. J. FOTÓ: REUTERS YANN­­O KRSTANOVIC Újratemették a nyolc évvel ezelőtti srebrenicai tömeggyilkosság első hatszáz azonosított áldozatát Bíróharcok Különös módon fokozódik a bírák közéleti aktivitása. Csak a kilencve­nes évek elején tapasztalhattunk hasonlót, amikor az Antall-kormány igazságügy-minisztere megyei elnökök sorát nevezte ki a bírói önkor­mányzatok ellenében. Az összbírói értekezleteken kialakult szavazat­­arányok semmibe vétele miatt törvénysértőnek tartott döntések ellen til­takozott a Magyar Bírói Egyesület is, ám maradtak a „politikai kineve­zettek”. A bírók tanultak ebből, és hosszú ideig szavukat sem hallatták. Nem tiltakoztak amiatt, hogy 1998 őszén a kormányfő a bírák hédervári tanácskozásán bejelentette: 1999 januárjában nem áll fel a három ítélő­tábla. Szavukat sem hallatták akkor, amikor a kormány keresztülvitte a büntető jogszabályok módosítását, bevezetve a bírák ítélkezési szabadsá­gát megnyirbáló középmértékes büntetés elvét. És hallgattak, amikor ki­maradtak a fizetésemelésből, miként szó nélkül vették tudomásul a bírói kar megosztását célzó húszszázalékos helyi pótlék bevezetését. Nem kel­tett indulatokat, hogy a végrehajtó hatalom emberei konkrét ítéleteket minősítettek, miként az sem tűnt fel, hogy miért a metróper tárgyalása előtt ígért Orbán Viktor hárommilliárd forintot a költségvetésből a bíró­sági büdzsé lyukainak befoltozására. A kormányváltás után azonban valami történt. A megyei elnökök hőgyészi tanácskozásán, tavaly októberben elemi erővel törtek fel az in­dulatok, igaz, csak az Országos Igazságszolgáltatási Tanács hivatala, és annak első embere volt a célpont. Azután jött a költségvetési vita, és ki­derült, hogy az igazságügy-miniszter túlígérte magát: a januári ötvenszá­zalékos fizetésemelésből nem lesz semmi. Erre az egyik megyében alá­írásgyűjtésbe fogtak, mások levelet intéztek a kormányfőhöz, a Somogy megyei elnök meg a nemzetközi bírói közvéleményhez fordult. „Nem hi­vatalosan, hanem magánemberként” - kommentálta utóbb a Nemzetkö­zi Bírói Egyesület alicantei ülésén a magyar bírák nemzetközi összeha­sonlításban mostoha anyagi helyzetét bemutató felszólalását. Kár, hogy az elnök egykor magánemberként sem tette szóvá, hogy bár 1998-ban ki­nevezték a pécsi ítélőtábla élére, új hivatalát már nem foglalhatta el. És nincs vége: a közelmúltban a Veszprém megyei elnök lemondásra szólította fel az Országos Bírói Egyesült vezetőjét - aki mellesleg a Leg­felsőbb Bíróság egy vezető bírája -, mert szerinte keveset tett az igazság­szolgáltatásért. Ugyanakkor Solt Pált támadják a miniszterelnöktől ka­pott megbízatása miatt is. Ez politikai szerepvállalás - állítják sokan. Másfelől senki nem tagadja: a béremelés körüli huzavona is politikai üggyé vált, amelyben néhány bíró a főszereplő. Minden korábbinál nagyobb vehemenciával folyik a küzdelem, de mi a tét? A költségvetést ugyanis a parlament decemberben elfogadta, és e szerint júliustól 25, majd decembertől újabb 25 százalékkal emelkednek az illetmények. A bérharc tehát időszerűtlen. Talán a választási kampány vette kezdetét? Ősszel lejár ugyanis az Országos Igazságszolgáltatási Ta­nács kilenc bíró tagjának mandátuma, és új emberek kerülhetnek a leg­főbb döntéshozó testületbe. Hogy kik, arról a bírák dönthetnek majd. Kérdéses persze, hogy annak lesznek-e jobbak az esélyei, aki hango­sabb. S kérdéses, mit hoz a felelősök keresése, a bírák közötti ellentétek szítása, vagy az igazságügy-miniszternek és a kormánynak címzett visz­­szatérő kritika. Ráadásul mindezzel relativizálják a Legfelsőbb Bíróság elnökének teljesítményét, aki azért vagy 12 milliárdot szerzett. Lehet persze, hogy nem eleget, a jövő évi költségvetés kapcsán viszont korai háborúzni. De különben is félő, hogy az indulatok szítása nem javítja a főbíró tárgyalási pozícióit. Ráadásul így kétfrontos harcot kell vívnia: sa­ját kollégáival meg a kormánnyal, most éppen a Kúria épületéért. Miköz­ben le kell vezényelnie a bírósági struktúra átalakítását, az ítélőtáblák fel­állítását, és új pályára kell állítania az alapos karcsúsítás előtt álló Legfel­sőbb Bíróság működését is. A közvéleményt persze mindez kevésbé izgatja. Ennél fontosabb, hogy a jogszolgáltatás gyors és szakszerű legyen. S nem mellesleg: jó volna, ha kiszámíthatóbbá válnának az ítéletek is. Nem inkább ezért kel­lene hadakozni? . Lencsés Károly ­ In memóriám Ivan Sztambolics Két és fél évig tehetetlenkedett a szerb rendőrség Ivan Sztambolics ügyé­ben. A 2000 augusztusában elrabolt politikus, volt szerb elnök holtteste csak nem akart előkerülni, egy ponton mindig megrekedt a nyomozás. Gyanítani persze mindenki gyanította, hogy az eltűnés mögött a Hágában raboskodó Szlobodan Milosevics áll, azt azonban kevesen, hogy a felde­rítés késlekedésében vagy elmaradásában az immár halott Djindjics szerb miniszterelnök is vétkes, mivelhogy átmeneti szövetséget kötött azokkal a martalócokkal, akik Milosevics piszkos ügyeit intézték, de a diktátor bukásakor hajlandóak voltak „átállni”. Bármilyen keserűen han­gozzék is, és bármilyen fényt vessen is a tőlünk délre lévő közállapotok­ra, magának Djindjicsnek kellett meghalnia ahhoz, hogy a szerb rendé­szeti erők a merénylőkkel egyetemben végre kézre kerítsék Sztambolics kivégzőit is, lévén ugyanarról a fészekaljról való bűnözők. Mihelyt a le­tartóztatások megtörténtek, a hatóságok vádló­tjja Milosevicsre szegező­­dött. A „nép gyanúja” immár a hatóságoké: a szerb miniszterelnök-he­lyettes szerint „indokolt és logikus feltételezés”, hogy Sztambolics meg­gyilkolását a Milosevics klán rendelte el. Újabb ecsetvonás került Szlo­bodan Milosevics amúgy sem vonzó portréjára. Ha tudniillik igaz, hogy ő ölette meg Sztambolicsot, akkor negyedszázados politikai és családi barátját, komáját s nem utolsósorban jótevőjét ölette meg. Sztambolics tragédiáját ketté kell választani. Volt egy politikai, jó ti­zenöt éve, és egy végzetes emberi, két és fél éve. Az előbbibe politikai­lag rokkant bele, az utóbbiban az életét veszítette. Ami a politikai tragé­diát illeti, az abban ragadható meg, hogy nem vette észre, mi lakozik Milosevicsben. Szerbia elnökeként egyensúlyozni próbált az ottani kom­munista pártszervezetben lévő frakciók között, és fel sem fogta, hogy amikor érveket talál Milosevics ellenfelei mellett, a saját sírját ássa. Hó­napokba tellett, míg rájött, hogy komája valósággal üldözi őt. Mikor rá­jött, lemondott, így pártban és államban a központilag szított nacionalis­ta hisztéria hullámain hajózó „Szlobo” lett az egyedüli vezér. Aki azután kímélet nélkül eltakarította az útból azokat, akik nem tartottak vele. Ivan Sztambolics a Milosevics-érában semmilyen politikai szerepet nem játszhatott. Azazhogy, balszerencséjére, a koszovói háború után, amikor düledezett már a rendszer, valakik felvetették, hogy akár ő is in­dulhatna a 2000. októberi elnökválasztáson, Milosevics ellenében. Talán tetszett neki a gondolat, talán foglalkoztatta a politikai reváns. Ha igen, az életébe került. A diktátor ugyanis jobban félt tőle, mint tényleges kihí­vójától, Kostunicától vagy Zoran Djindjicstől. Az többet tudott róla poli­tikailag, emberileg, mint ezek a fiatalok, akik a kommunista érában sem­milyen vezető szerepet nem vittek. Sztambolics volt az élő tanú a ciniz­musára, arra, hogy neki a barátságnak se a politikai, se az emberi neme nem számít. Ráadásul lelkiismeret-furdalása is lehetett vele szemben, hi­szen volt a kapcsolatukban egy rendezetlen számla: az 1987-es sunyi árulás. Sztambolics olyan volt fölötte, mint egy shakespeare-i árny. Gyanítható, hogy Milosevicsnek nem volt kedve Ivan Sztamboliccsal még egyszer szembe kerülni. Ezért „jogos és logikus” a feltételezés, hogy megölette őt, még mielőtt kihívóként jelentkezett volna a reváns­­párbajra. De mit keres ebben a képben Mirjana Markovics, a diktátor fe­lesége? Nos azért, mert közkeletű feltételezés, hogy Szlobodan és Mir­jana mindent együtt csináltak. Az asszony maga dicsekedett el vele még 1987-ben, hogy „mindig az események fő sodrában volt”. Aczél Endre

Next