Népszabadság, 2003. április (61. évfolyam, 76-100. szám)

2003-04-19 / 92. szám

szonáns, hamis hang. Sven Lidman, a költő, felfigyelt erre a hangra. A moz­galom nem volt már az a valódi vallási mozgalom, mint kezdetben. Biroda­lommá növekedett, túl sok pénzre tett szert. Az a sok épület, azok az újságok meg a nyomdák és a bank - mi köze a pünkösdi eszméhez egy banknak? Mi volt ez? Vallási mozgalom még vajon, vagy pénzbirodalom? Sven Lidman prédikációiban érdekes történeteket kezdett mesélni olyan emberekről, akik elveszítették a lelküket. Bírálata kris­tálytisztán csengett: Lewi Pethrus elve­szítette eredeti eszményeit. Egocentri­kus birodalom ez már, nem pedig való­di vallási mozgalom. 1948-ban azután kirobbant a konfliktus. Egy feszült lég­körű estén, a Filadelfia-templom négy­ezer hívének jelenlétében megtörtént a csaknem tettlegességig fajuló össze­csapás. A regény Svédországról szól, bizo­nyos értelemben azonban amerikai típu­sú elbeszélés Lewi útjáról a világban, amely ugyanúgy tele van hamissággal, hittel, nagyravágyással és gyűlölettel, mint az a világ, melyet annak idején John Bunyan ábrázolt könyvében, A za­rándok útjában. Az udvari orvos látoga­tása című regényemet egy felvilágosult ifjú emberről írtam, Johann Friedrich Struensee-ről, aki tizennyolc hónap le­forgása alatt végrehajtott egy felülről jö­vő, egyszemélyes forradalmat. Ez a for­radalom megbukott, pedig közel járt hozzá, hogy létrehozzon egy jó társadal­mat. A felvilágosodás gondolata azon­ban tovább élt, nem utolsósorban a skan­dináv országokban, amelyek később megalkották speciális jóléti társadalom­­modelljüket. A radikális pietizmus - ahogyan azt Lewi gyakorolta - szintén kapcsolódott a felvilágosodáshoz. Lewi társadalmi ra­dikalizmusa és szélsőséges erkölcsi kon­zervativizmusa nem volt könnyen érthe­tő kortársai számára, mert hogyan egyeztethető össze az imperializmusel­­lenesség a mélyen konzervatív politikai nézetekkel, a bátorság a kérlelhetetlen­­séggel, hogyan függhet össze a radikális pietizmus a felvilágosodással? Nem más ez, mint a modern ember két arca: egyfelől a felvilágosodás, más­felől pedig a pietista, konzervatív erköl­csi eszmények, a felvilágosodáselle­­nesség. Nem váltak el egymástól a XVIII. században, nem válnak el ma sem, nem válnak el énbennem sem. Lewi Pethrus jellegzetesen kettős figura: politikailag radikális, társadalmilag el­kötelezett ember és konzervatív erkölcs­bíró egy személyben. Mindez össze­függ, és izgalmas volt megírni a történe­tet. Bonyolult história, de ki mondta, hogy egyszerűnek kell lennie? Ezt a tör­ténetet szerettem volna elmondani egy svéd szellemi birodalomépítőről, akiből egyetlen nagy szellemi vezetőnk lett. Ezt a történetet a hatalomról és a hata­lommal történő visszaélésről. Fordította: Blaschik Éva Moszkva helytartói, hogy követeljük an­nak a Mindszentynek a halálra ítélését, akit nem sokkal azelőtt baldachinos kör­meneteken követtünk Budapest utcáin. Akitől a megváltást vártuk, amint ránk nehezedett Sztálin csizmája... De aztán kinyílt a szemem, amikor imádott ke­resztapám is elvesztette állását, mert nem volt hajlandó „feszítsd meg”-et ki­áltani (az én apám akkor már örült, ha segédmunkásnak felvették valahol). P­­­üspökeink szeme is rányílhatott volna az igazságra. Arra, hogy a biro­dalom helytartói sosem ártatlanok ab­ban, ami kormányzásuk idején történik. S arra, hogy Kajafás nem a zsidó népet képviselte, ha egyáltalán elhihetjük, hogy saját akaratából állította Jézust Pi­látus elé. Hogy az elnyomottak nem mindig saját szándékuk szerint cselek­szenek - s Pilátus alatt sem volt ez más­ként. Minderre püspökeink is rádöbbenhet­tek volna, ha nem adták volna be a dere­kukat Moszkva helytartóinak. Ha előbb nem, akkor a Rákosi- és Kádár-korszak­ban megvilágosodhatott volna előttük is, hogy nem kell mindent elhinni, ami ideo­lógiák szolgálatában írva vagyon. Meg­világosodhatott volna - ha legtöbbjük nem állt volna a hatalmi ideológiák szol­gálatában. Akkor talán fel merték volna ismerni, hogy Jánosnak érdeke lehetett, hogy a hatalmasak kegyében járva Róma szája íze szerint ferdítse a zsidók ellen a meg­történteket. Mert ezt kéne kimondani. Kik ölték meg Jézust? Mi öljük meg a valóságos Jézust nap mint nap, megfosztva őt embertől szár­mazó emberségétől, zsidó anyától szár­mazó zsidóságától. De hiszek a feltáma­dásban: Isten országának az eljövete­lében. Annak a mindenekre terjedő jézu­­si szeretetnek az eljöttében, amelyben a vallások nem állják útját a hitnek. NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 20­0­3. ÁPRILIS 19., SZOMBAT 27 Itthonról haza Falusy Zsigmond Mivel zsidó volt az édesapja és zsidó az édesanyja, Rónai András is zsidónak szü­letett. Sokáig nem értette ennek jelentő­ségét, vagy inkább nem tartotta azt fon­tosnak, és később sokszor, amikor már az élete múlott azon, hogy micsoda is ő tu­lajdonképpen, magán a világon csodálko­zott leginkább, mely kiemelt, sőt akkori eszével mérve túlzott fontosságot tulaj­donított ennek a látszólag lényegtelen ténynek. A dolog úgy állt, hogy soha nem kérdezték tőle, minek tartja magát iga­zán, pedig szívesen megmondta volna: színésznek. Tízéves múlt, amikor elhatározta, hogy színpadon fog fellépni. Parafa-kereskedő édesapja a bejelentés hallatán szó nélkül pofon vágta, ám Rónai mégis elérte, amit akart: 1942-ben Lackner Artúr ország­szerte ismert gyermekszínházába került. A Kis csavargóban lépett fel először, majd az Édes mostoha című darabban már fontos szerep várt rá: mivel a felnőtt színészek egyikét behívták, neki kellett beugrania. Egy hét alatt megtanult sztep­­pelni, a darab slágerét, a Tejbegrízt pedig Pártos Erzsivel és Mányai Lajossal közö­sen adta elő. Nem sokkal később Budapesten el­kezdték felállítani a gettót. Rónai kicsit értetlenül szemlélte a körülötte felboly­­dult várost. Zsidó volt, ám csak úgy gon­dolt erre, olyan távolian, ködösen, önma­gát alig azonosítva azzal, ahogy valaki egy gyermekkori betegségre gondol. Ti­zenkét éves múlt ekkor. Magyar iskolába járt, bocskait hordott, és leginkább az foglalkoztatta, vajon megy-e a ruhája szí­néhez a sárga csillag. Egy idő múlva azonban lehetetlen volt nem látnia az em­berek vonásaira kiülő feszültséget, a kap­kodó pillantásokat, de leginkább a félel­met, melynek átható szaga beitta magát mindenhová. Amikor elviselhetetlenné vált mindez, Rónai biciklire ült, és a spa­nyol követség Eötvös utcai épülete elé kerekezett. Ott megállt, és a portás nya­kába kapaszkodott. Bácsi, magának is biztosan van gyereke, súgta, és tétova mozdulattal jelezte, hogy be szeretne jut­ni az épületbe. Színész volt, és most az életéért ját­szott. Fél órával később három védlevéllel indult haza. A szülein és a testvérén kívül tulajdon­képpen mindenkije elpusztult a háború­ban. Az unokatestvérei és a nagybátyja különböző koncentrációs táborokban hal­tak meg, nagyapját, a kunszentmártoni rabbit a rohanó vagonból lökték ki a kato­nák. A háború végén Rónaiékat is majd­nem megölték. A házba, ahol laktak, nyi­lasok jöttek, és csak a házmester lélekje­lenlétén múlott az életük. Mravik József­nek hívták ezt a házmestert, aki egy szo­bába terelte a családot, rájuk zárta, majd bedeszkázta az ajtót, és egy kartonpapírt erősített arra, zsidótlanítva. Amikor az aj­tóhoz értek a nyilasok, Mravik pálinkával kínálta őket. Igyunk Szálasba, mondta, és Rónaiban ez a név attól kezdve mindig sötétséggel, távolodó csizmadobogással és émelyítő szeszszaggal kapcsolódott össze. Az új rendszer azonban nem volt ke­gyes az egykori gyermekszínházhoz. Lackner Artúr helyett, akit már egy nap­pal a 44-es német bevonulás után inter­náltak, a lánya, Lívia vette át az intéz­mény irányítását, ám hiába volt minden, a színházat „polgári jellege” miatt betil­tották. A gyerekek egy ideig a Magyar Színházban, majd az operettszínház ifjú­sági előadásain léptek fel. A Pál utcai fiúk egyik előadása után aztán egy férfi lépett az Ács Ferit játszó Rónaihoz. Radványi Géza volt, a filmrendező, aki egy szere­pet ajánlott a fiúnak az akkor készülő Va­lahol Európában című filmjében. Rónai azonnal igent mondott, ám soha nem hit­te volna, hogy valami ennyire kísérteni fogja az életét, mint ez az alakítás. Évti­zedek múlva, amikor már Izraelben élt, egyik premierje után megszólította egy lány. Uram, mondta. Mindig emlékezni fo­gok önre. Rónai, akinek Falstaffjáért pár perccel korábban állva tapsoltak, elmosolyodott. A lány is mosolygott. Remek volt Ficsúrként, tette hozzá, és elköszönt. A Valahol Európában előtt egyszer már forgatott Rónai. Bródy Sándor egyik művét, A tanítónőt filmesítették meg közvetlenül a háború után, ő pedig a film­gyárról két emléket őrzött sokáig. Az egyik az volt, hogy az akkori Gyarmat, a későbbi Róna és a még későbbi Lumumba utcában álló épületet katonák őrizték, a másik, mondhatni, fájóbb pe­dig, hogy az egyik átöltözéskor ellopták a cipőjét. Radványi filmje azonban minden szempontból más volt, mint A tanítónő. Már a stáb is úgy állt össze, hogy nem le­hetett annál komolyabbat elképzelni. A forgatókönyvet Radványi Balázs Bélával közösen írta, az első asszisztens Máriássy Félix volt, a második Makk Károly, a har­madik Bacsó Péter, a filmet Hegyi Barna­bás fényképezte, és még a kameramant is Illés Györgynek hívták. A film nagy siker lett, ám Rónai hely­zetén ez alig változtatott. A régi rendszer­ben zsidó voltam, a mostaniban osztály­idegen vagyok, fakadt ki néha, és nem tudta, mit tegyen. 1948-ban aztán a Bol­dogság szigetét kezdték próbálni a Mű­vész Színházban. Az előadást Fábri Zol­tán rendezte, ám egyik délelőtt megjelent a színház akkori igazgatója, Várkonyi Zoltán. Egy ideig figyelte a próbát, majd enyhe orrhangon felszólt a színpadra: ké­rem, ez egy norvég darab. A színészek döbbenten néztek rá. És akkor Várkonyi elsütött egy viccet, ami Rónai egész életét megváltoztatta. Norvég, mivel oszlóban van, mondta, de nem nevetett hozzá. Rónainak sokszor eszébe jutott, mi lett volna vele, ha akkor, 48 végén bemutat­ják azt a darabot. Bizonyára Magyaror­szágon marad, gondolta végig logikusan a dolgokat, játszotta volna a­ Boldogság szigetét, majd hivatása tehetetlenségi ere­jénél fogva újabb és újabb szerepeket, ki tudja, meddig. Így azonban - munka hí­ján - pár hónap múlva átszökött a hatá­ron, és kilenc héttel később, egy forróság­tól nehéz éjszakán megérkezett Haifa ki­kötőjébe. Péntek volt, és Rónai, aki nem tartotta magát különösebben vallásosnak, először tapasztalta, mit jelent Izraelben tenni. A menekülteket átmenetileg elszállá­soló táborból az első adandó alkalommal elment Rónai. Tel-Avivba került, és az építőiparban kezdett dolgozni. Betont ön­tött, mert hallotta, hogy ez fizet a legjob­ban. Aztán egyik este abban a kávéház­ban, ahol főleg magyar értelmiségiek gyűltek össze, valaki azt tanácsolta neki, ha meg akar tanulni héberül, azt legjobb, ha egy kibucban próbálja meg. Rónai egy hét múlva elutazott a Názáret melletti Kfar Hachoresba. Az rögtön kiderült, a nyelvtanulásra szinte semmi esélye nincs. A kibuc titká­rát Vassnak hívták, de nemcsak ő, szinte mindenki magyar volt a környéken. Ró­nai a héber ábécét egy vaságyon heve­­részve gyakorolta Kishont Ferenccel, aki később Efraim Kishon néven vált híressé szatirikus írásaival. Barátságuk a kony­hán kezdődött: Kishon a maradékot ka­parta ki a tányérokból, ő öblített. Később géppisztolyt adtak neki, és elküldtek egy traktorállomást őrizni. Talán egy hete őr­ködhetett már, amikor egyik éjjel zajt hal­lott. Csőre töltötte a fegyverét, majd bele­kiáltotta a sötétbe az egyetlen mondatot, amit arabul tudott: ki az? Valami meg­mozdult előtte, ő azonnal kilőtt egy soro­zatot, majd remegve abba az irányba in­dult, ahonnan egy test puffanását hallotta. Egy sakál feküdt a földön. Most aztán tényleg véreskezű izraeli agresszor va­gyok, gondolta Rónai, miközben az álla­tot nézte. Aztán behívták katonának. Rövid harci kiképzést kapott, majd a hadsereg tábori színházához vezényelték. Rónai csodálkozott, ám az ok egyszerű volt: időközben Izraelbe is eljutott a Vala­hol Európában egy kópiája, amit nagy si­kerrel vetítettek. Rónai leginkább smin­kelni tanította kollégáit, és vicces panto­mimjeleneteket adott elő Alfonzó és Hal­mai Imre modorában, majd hónapokkal később megkapta első igazi szerepét, melyben egy katonát alakított. A szöve­get magyar fonetikával írta le, ám a kriti­kusok a nyelvi nehézségek dacára felfi­gyeltek rá. Új csillag született a héber színjátszás egén, írták róla, és még azt is hozzátette valaki: áldás az a két év szol­gálat, amit ennek a fiatalembernek a had­seregben kell eltöltenie. Rónai András olyan boldog volt, hogy még a nevét is Avrahamra változtatta. Avraham, mondogatta magában: Av­raham Rónai. Ezután egy ideig Tel-Aviv kultúrtiszt­­jeként szolgált. Még egyenruhát viselt, amikor szerződtette a város színháza, mely két szezonnal később már főszere­pet bízott rá. Edward Whoole A tizenötö­dik ember című színművében egy angol lordot játszott, aki amnéziában szenved. Nyugodtan, akcentus nélkül mondta vé­gig a szövegét, aztán sorra a többit, mely ezt az elsőt követte. 1963-ban az izraeli nemzeti színházhoz, a Habimához került. Ismert, népszerű ember lett. Játszott Shakespeare-t, Shaw-t, Goldonit, Brech­­tet, mintha az élet így próbálná kárpótol­ni Magyarországért, első hazájáért, amit soha nem tudott eltemetni magában. Ta­lán ezért is találta ki később azt a színhá­zat, mely nyaranta magyar színészekkel adta elő a darabokat. Egyszer még Jávor Pál is eljött Budapestről, hogy a Liliom­ban játsszon. Jávor a háború alatt zsidó­kat bújtatott a pincéjében, ezért nagyon szerették őt Izraelben. Amikor a színpad­ra lépett, a közönség az első mondatánál felállt. A színházi asszisztens stopperrel mérte az ovációt. Tizenöt percig dübör­­gött és éljenzett a nézőtér, Jávor pedig zo­kogni kezdett a meghatottságtól. A nemzeti színház főtitkára ekkoriban egy Lia nevű rigai lány volt, aki őrnagyi rangban szolgált. Amikor Izrael Elefánt­csontparton egy női hadsereg felállításá­nál segédkezett, őt küldték ki tanácsadó­nak, és visszatértekor újból a színházban kezdett dolgozni. Keménynek tűnt a vég­telenségig, és épp ez a keménység impo­nált annyira Rónainak. Ahányszor csak végigment a lány a színészbüfén, felé for­dult és megjegyezte: imádom a biztonsá­gi erőket. Egyszer aztán egy levél várta a lakásán. A borítékban egy fénykép volt, mely az akkori vezérkari főnököt, Isaac Rabint ábrázolta egyenruhában. Ha any­­nyira imádod, hát nesze, állt egy papíron Lia kézírásával. Három hónappal később összeháza­sodtak. Rónai a hatvanas évek elején látogatott először Magyarországra. Akarta is meg nem is ezt az utat, bár ha pontos akart vol­na lenni, egyszerűen félt attól a világtól, melyet­­ be kellett vallania magának - már egyáltalán nem ismert. Horgosnál lépte át a határt. Az őrs parancsnoka pá­linkával kínálta, majd közölte vele, hogy azonnal öltözzön át, mert már várják Sze­geden. A Dóm téren Kodály Háry Jánosát adták éppen, és kiderült, hogy neki, a tel­­avivi színházi embernek meg akarták mutatni az előadást. Este kivitték a Tisza­­partra halászlét enni, majd a Hungária Szálló egyik lakosztályába kísérték. Ró­nai másnap indulhatott csak Budapestre, de előtte még elment a helyi zsinagógába, melyet az egyik legszebbnek tartottak Európában. A falakon aprócska táblák emlékeztek a holokauszt áldozataira. Odakint sütött a nap, meleg volt, és Rónai egyszerre sírni kezdett. Benne volt a könnyeiben minden: Kodály, az előző es­ti halászlé, a lágerekben elpusztított roko­nai, Izrael, a kibucok és persze a színház. Budapesten már a harmadik napon rá­jött, hogy minden lépését figyelik. Nem András és Avraham törődött vele, néha odaköszönt a ráállított embereknek, akik zavartan fordultak el ilyenkor. Egyik este elment a művészek körében akkor kedveltnek számító Fé­szek Klubba is. Éppen a bárban ivott cse­resznyepálinkát, amikor odament hozzá egy fiatalember, és megszólította. Miért van az, hogy a szakállas zsidók büdösek? Rónai meglepődött. Talán mert a nagy szakállt nehezebb ápolni, próbálta udva­riasan elvenni az élét a helyzetnek. De akkor miért büdösek a borotvált zsidók is? Nézze, fiatalember, mondta erre Ró­nai. Én most leütöm magát, mert engem az izraeli hadseregben többek között erre is kiképeztek. Aztán felemelte a kezét, mire a másik hátraugrott és elmosolyo­dott. Csak látni akartam a reakcióját, ma­gyarázta. Tudja, én félzsidó vagyok. Rónainak másnap reggel egy csomagot hoztak a szállodába. Egy könyv volt a küldemény, André Schwartz-Bart Az igazak ivadéka című regénye. Belül, az első oldalon néhány kézírásos sor állt, meg az előző esti fiatalember neve: Bod­rogi Gyula. Rónai ezután tizenöt évig nem jött visz­­sza Magyarországra. Tulajdonképpen csak Izraelben érezte jól magát. Tel-Avivban boldog volt, sokat szerepelt, később rendezni kezdett, beke­rült a Habima igazgatóságába, két válasz­táson még a Likud párt képviselőjelöltje­ként is elindult. Ötvenéves múlt, amikor az izraeli hadsereggel bevonult Libanon­ba. A katonákat szórakoztatta, Karinthy­­humoreszkeket adott nekik elő, amikor a bevetésekről visszatértek. A külföld egyébként mindig idegen, helyenként el­lenséges terület maradt neki. Pedig sokat forgatott otthonától távol. Játszott német Feldmarschallt egy amerikai filmben, és prágai főrabbit egy német produkcióban. A nyolcvanas évek elején egyszer Lon­donba utazott az izraeli nemzeti színház­zal fellépni. A repülőtérről a szállodába ment a társulat, és Rónai másnap egy Naszim nevű színésszel lement az étte­rembe reggelizni. Nemsokára egy pincér állt meg mellettük. Dzsúsz? - kérdezte udvariasan a két zsidótól, és meghajolt. Igen, horkant fel Naszim. És akkor mi van? Rónai nem nevetett, inkább elszomorí­totta a helyzet, melyből népének végzet­szerű magányát olvasta ki. Hát ilyenek a zsidók, gondolta. Ilyenek vagyunk mi. Akkoriban egyébként is sokat foglal­koztatta a származása. Egyike volt az iz­raeli-magyar baráti társaság alapítóinak, és különösen a rendszerváltás után több­ször megfordult Magyarországon. Hóna­pokat töltött itt, majd visszautazott Tel- Avivba, de csak azért, hogy nem sokkal később újból csomagoljon. Mackó, szólt ilyenkor a feleségének, akit közben alez­redessé léptettek elő. Indulunk. Hetven­éves volt. Szépnek és érdekesnek találta az életét, és arra gondolt, hogy minden úgy alakult abban, ahogy kellett. Zsidó volt és magyar, a dolgok elválaszthatatla­nul keveredtek össze benne, de ő nem is próbált szétválasztani semmit. Egyszer Budapestről Tel-Avivba tartott, amikor az útlevélkezelő megállította a repülőtéren. Hová megy? - kérdezte Rónaitól, aki egy másodpercig hiába kereste a szavakat. Haza, mondta végül, ám rögtön he­lyesbített: itthonról haza. Az útlevélkezelő értetlenül nézte, de ő úgy érezte, soha, élete hetven hosszú évé­nek egyetlen pillanatában sem fejezte ki magát pontosabban. Rónai András fotó: teknős miklós Jelenet a Valahol Európában című filmből

Next