Népszabadság, 2003. május (61. évfolyam, 101-126. szám)
2003-05-03 / 102. szám
NÉPSZABADSÁG Komposztország nem felejt Aki lépte már át a csehszlovák-magyar határt gyerekként három kiváló minőségű téli dzsekiben egy Skoda hátsó ülésén szorongva, az pontosan tudni fogja, miről beszélek. A KGST-n belüli csempészés lehetetlenné tette, hogy kiélvezhessük sajátos kis rezervátumunkat, a nyugati határról most nem is beszélve, mert arrafelé alapjáraton is egy frász volt az átkelés, emberarcú kormányaink gondoskodtak róla, hogy bűntudatunk legyen pusztán amiatt, hogy kapitalista földre tesszük a lábunkat, mindenkinek éreznie kellett, hogy tulajdonképpen hibát követ el, amikor Ausztriába indul, csak most, éppen, ideiglenesen, ezért a lépésért nem büntetik meg, illetve nem biztos, de az utolsó pillanatig kétséges az egész. Nem mondom, hogy a háromévenkénti kislisszolással olyan nagy rutint lehetett szerezni. De a baráti, testvéri és egyéb szomszédos országok megközelítése tulajdonképpen nem volt afféle vasárnapi hazaárulás, csak az elrejtett Béres cseppek, Botos korcsolyák és érdekes állagú melegítőfelsők adták meg az alaphangját, majd rögtön a második nyomás, az alapvetően magyarok által lakott határ menti települések sora, ahol viszont hivatalosan már külföldiek laktak: csehszlovákok, szovjetek és jugoszlávok, az egész úgy volt stiches, ahogy volt, rohantunk inkább mindig vissza, vagy tovább, Lengyelországba, a traumák nélküli földre, ahol valamiért nem utáltak minket annyira. A fenti okok közül egyedül a KGST szűnt meg, nem csoda tehát, hogy az utazók jelentős része továbbra is nyirkosra stresszeli a műbőr kalapját, amikor egy határátlépő felé közelít, nem beszélve az azóta kiépülő okokról, melyek miatt továbbra sem egyértelmű hallgati a szomszédos országokba menni. Honfitársainknak továbbra is meggyőződése, hogy a határőr azért áll a határon, hogy ne engedjen ki minket, neki boldogságot ez okoz, életének értelmet ez ad. A negyven év feletti magyarok nagy részének már soha az életben nem lesz egyértelmű, hogy a határátlépés szolgáltatás, ami alanyi jogon jár neki, ők valószínűleg életük végéig izegni és mozogni fognak a határokon, gyanúsan viselkednek akkor is, ha nincs semmi elvámolni valójuk, ha nem járt le az útlevelük és nem körözi őket az Interpol. Ez ellen semmit sem lehet tenni, ki kell halnunk, aztán elmúlik az egész, tempósan nő fel körülöttünk egy nemzedék, amelynek fogalma sincs, miről beszélek, na az övék lesz a jövő, pedig nem is voltak úttörők. Ők például tudni fogják, hogy a vámtisztek és egyszerű vámosok mit keresnek, nem úgy, mint én és sorstársaim, akik még mindig azt hiszik, hogy a csomagok között matató egyenruhás aznapi hangulatától függ, mit sorol tiltott áruk közé, és mit enged át nagyvonalúan, de a hangsúly mindenképen az átengedésen: hogy ez, amelyet vagy megad, vagy nem, hangulatától, szimpátiájától és a pillanatnyi politikai helyzettől függően, mi pedig a végtelenségig kiszolgáltatott vesztesek szerepében nyitogatjuk neki bőröndjeinket. Mások persze a traumák keleten és nyugaton. Exszocalista szomszédainkhoz küldetéstudattal és megfelelő mennyiségű lenézéssel indulunk, mi vagyunk az anyaország, egy relatív működő gazdaság nagykövetei, míg vendéglátóink szlovákok, románok, szerbek különböző okokból azt a tévképzetet keltik bennünk, mintha lenne mire verni a habot. Nyugaton a helyzet változatlan: szegények vagyunk, rosszul öltözünk és rosszkor szólalunk meg sajátságos nyelvünkön, amiről lemondani - még időlegesen - sem tudunk, ehelyett inkább a frusztráltak magabiztosságával, azaz hangerővel és mutogatással vívjuk ki a házigazdák jogos lenézését. Persze, nem a határon, ott még mindig általános hunyászkodás és gyomorgörcs dívik, hogy aztán az első pihenőhelyen előtörhessen a felszabadult sült csirke fogyasztással egybekötött megkönnyebbülés. Ilyenkor a földre kell dobni a zsíros papírt. PARA-KOVÁCS IMRE Takarítás az erőműben hétvége Tragikus, hogy az USA, amely a második világháború után oly sokat tett a világ gyarmati iga alól való felszabadításáért, most neokolonialista hatalomként lép fel. Még tragikusabb, hogy az ENSZ megszületésénél bábáskodó Amerika most tagadja, magának sajátítja ki a világszervezet erőszak-monopóliumát, a nemzetközi jogba ütköző, erkölcstelen támadóháborút folytat Irakban, mondotta lapunknak a 75 éves Hans Küng német teológiaprofesszor, a Vatikán dogmatikus politikájával szembeforduló eretnek, a világerkölcs-elmélet (Welterhos) kutatója. Hans Küng DUNAI PÉTER jön, professzor úr 1984-ben úgy fogalmazott, ám a vallások között nincs béke, nem létezhet világbéke sem. Ma, csaknem húsz évvel későbben, az iraki véres események idején közelebb áll a világ az általános békéhez, vagy mégis annak a Samuel Huntingtonnak lesz igaza, aki civilizációk közti háborúkról beszél? - Időközben mindkét eshetőség sokkal konkrétabbá, kivehetőbbé vált. A világpolitikai alternatíva kikristályosodott: képesek vagyunk-e rá, hogy a nemzetközi kapcsolatok új feltételrendszerében folytassunk olyan politikát, amelyet már nem a konfrontáció, az agresszió, a visszavágás vágya jellemez, hanem a megértés, együttműködés, az integráció. A másik eshetőség, visszaesünk a régi paradigmába, amely Európában 1945-ig az egész újkort jellemzően számtalan háborúhoz, vérontáshoz, könnyekhez vezetett. A legújabb fejlemények tükrében ez az alternatíva azokban is tudatosult, akik ezt eddig nem látták egészen pontosan. Az eredmény azonban mindeddig ambivalens. Egyfelől lehetőség nyílik, hogy az EU-ban nagy sikert aratott, az Európai Uniónál tágabb közösséget, az OECD-országokat is átfogó körülmény, hogy ötven éve nincs háború, tehát, hogy ez a paradigma a Közel-Keleten, Délkelet-Ázsiában, a világ valamennyi konfliktusokkal terhelt régiójában megvalósuljon. A második út ismét az olajért, a hatalomért, az uralomért vívott háborúk útja. Ha az ember ezt a második lehetőséget választja, akkor Huntingtonnak ad igazat, hogy mindez egyre inkább a clash of civilisations, a kultúrák harcát foglalja magában. Ám megjegyzem, az iraki konfliktus önmagában politikai, katonai, gazdasági, de nem vallásháborút jelent. Annak ellenére sem, hogy mindkét fél, Szaddám Huszein és George W. Bush egyaránt Istenre hivatkozott? - Mindkét esetben az Isten nevével való szörnyűséges visszaélésről van szó. Szaddámról közismert, hogy csak akkor fordult a valláshoz, amikor bajba került, védekezésre kényszerült. Bushnak korábbi alkoholizmusából való kigyógyulása, vallási megtérésélménye kapcsán küldetéstudata van, Istentől származtatja, hogy elnök lett. Nem tudom elképzelni, hogy Isten ezt a háborút akarná, vagy hogy egyáltalán háborút akarna. Amikor Bush Amerikát felszólítja, imádkozzon katonáiért, ez az ima nem a békéért, hanem a háborúért szól. - Amit Amerika már megnyert... - Amerika katonailag megnyerte, de politikailag elvesztette a háborút. Washington hajmeresztő politikája miatt az Amerika iránti bizalmi válság már most nagy, és ez az USA-ra évekig ki fog hatni, akárcsak a vietnami háború. Én továbbra is Amerika barátja, de a Bush-politika ellenzője maradok. Előttem van egy John F. Kennedyvel való 1963-as találkozásom. Kennedy testesíti meg számomra azt, hogyan kell egy fenyegető helyzetet megoldani. Emlékszik a kubai válságra, amikor az oroszok rakétáikat Kubába telepítették? Nos, Kennedy elnök nem hallgatott a héjákra, akik katonai csapásmérést javasoltak neki. Okosan rávette az oroszokat, hogy vigyék el a rakétáikat Kubából, amivel hatalmas erkölcsi győzelmet aratott.És ha Bushnak mégis igaza van? Ha Irak mégis fenyegetést jelentett a számára? Amit az USA kirobbantott, az megelőző háború. Olyan támadásveszélyre hivatkoznak, amely nem dokumentálható. Épp ellenkezőleg, ami eddig bebizonyosodott: az amerikai és a brit külügyminiszter által előterjesztett bizonyítékok hamisítványok. Az ENSZ-ellenőrök Irakban nem találtak semmi lényegeset. Egy nemzet véleményem szerint csak akkor védekezhet háborúval, ha megtámadják, vagy közvetlen támadásveszély fenyegeti. Irak miatt manapság sokan bojkottálják az amerikaiakat. Ez lenne a megoldás? - Az emberek világszerte frusztráltak, és ezt kifejezésre is juttatják, aminek a hatását hiba lenne alábecsülni. A morált, a nemzetközi jogot nem lehet büntetlenül megsérteni. Én továbbra is utazom Amerikába, de nem hallgatom el az ellenvéleményemet. És nem fognak kifütyülni. Ősszel jártam az USA-ban, előadásokat tartottam, kritizáltam Bush politikáját. Mindenütt hatalmas tapsot kaptam. Még mindig a demokratikus, humánus, békeszerető Amerikában, és nem ebben a csak a katonai hatalomra építő arrogáns szuperhatalomban hiszek. Az arab világban izzanak az Amerika-ellenes érzelmek, dzsihádról beszélnek, de maguk az irakiak is vallásháborúnak fogják fel a történteket. Amikor Bush jámbor kereszténynek állítja be magát, sok mozlimban azt a benyomást keltheti, hogy a kereszténység harcol az iszlám ellen. Remélem, jócskán akad olyan mozlim, aki tudja, nem a kereszténység támad Irakra, hanem az amerikaiak. Az iraki háborút mindeddig szinte példátlan méretű nemzetközi összefogás utasítja el. Országok, pártok, civil szervezetek, egyházak emeltek szót ellene... - ...ami abban is megmutatkozik, hogy a pápa, valamennyi nagy keresztény egyház, egyházfő, a moszkvai pátriárkától a canterbury érsekig, a genfi egyházak világtanácsáig, az amerikai egyházi tanácsig - mindenki szembefordul ezzel a katonai kalanddal, mint ahogy én is kezdettől fogva elleneztem ezt a háborút. Biztos vagyok benne, az irakiak tudják, a keresztény egyházak elvetik a háborút. A pápa belpolitikájával kapcsolatos ismert ellenvéleményem nem akadályoz meg abban, hogy a szentatya ez irányú külpolitikáját teljes egészében támogassam. Ön a világethosz kutatója, hogyan látja azt az ellentmondásos és érdekes vitát, amely ma Németországban annak kapcsán robbant ki, hogy a rendőrség, egy kisfiú élete védelmében, kínzással fenyegette meg annak elrablóját, mint kiderült, hidegvérű gyilkosát. Szabad-e egy magasabb rendű jogi elv, például a tizenegy éves frankfurti kisfiú, Jakob élete megmentésére feláldozni egy alacsonyabb fontosságú jogi elvet, az emberi méltóság védelmét, a kínzás tilalmát? - Kevés kivétellel minden jogtudós, ethoszkutató egyetért abban, hogy a kínzás semmilyen körülmények között nem fogadható el, a cél nem szentesíthet megengedhetetlen eszközöket. És itt az ajtót csak egy résnyire kinyitni alapjában azt jelentené, ismét a régi módszereket alkalmazzuk, amelyek az emberjogokat sértik. Ezt ki kell mondani, miután Izrael államban ilyen kínzási módszerek újból és újból felbukkannak és Amerikában is hallani hasonlókról, amelyeket az elfogott tálibokkal és al-Kaida-tagokkal szemben alkalmaznak például Guantánamón, a támaszpontjukon. A jelenlegi világpolitikai helyzet, horizont meglehetősen sötét, de meg vagyok róla győződve, mindennap új lehetőségek tűnnek fel. Az amerikai fák sem nőnek az égig, és a diktátorok is észre fogják venni, hogy az uralmuk véges, annak bealkonyulásával kell számolniuk. Berlin, 2003. május Isten nem akarhat háborút Beszélgetés Hans Küng professzorral 2003. MÁJUS 3., SZOMBAT 5 ■ Két elv, ami a világ erkölcsi alapjául szolgálhat Hans Küng (75) svájci teológia- és filozófiaprofesszor a római egyetemen, a párizsi Sorbonne-on, a francia főváros katolikus intézetében tanul. Eredeti, a sok száz éves katolikus dogmákat, a pápa tévedhetetlenségét megkérdőjelező eretnek gondolkodásmódja szembeállítja a főpapság, a pápai apparátus nagy részével. 1979-ben a Vatikán nyomására még az egyházi tanítási jogot is megvonják az akkor már világhírű Küngtől, kiteszik a tübingeni egyetem katolikusteológiai fakultásáról, ám hívei elérik, hogy megőrizze posztját, immáron függetlenedve, közvetlenül az egyetemi szenátus alá rendelve. 1996-ban nyugdíjba megy, a Világethosz Alapítvány (Stiftung Weltethos) vezetője lesz. Küngöt felháborítja Róma konzervatív véleménye olyan időszerű kérdésekről, mint az abortusz, a fogamzásgátlás, a homoszexualitás, vagy az eutanázia. Úgy véli, a pápa - akivel egyébként sok kérdésben egyetért - túlzásba viszi az amúgy is merev, bigott lengyel katolicizmust (amelyet, mint mondja, a fiatalabb hívő generáció már Lengyelországban is elutasít) és ezzel tönkreteszi saját (reform)programját. II. János Pál pápa úgy tűnik fel, hajthatatlan, nem akar megbékülni az eretnekkel, Künggel. Hans Küng fő témája a világetika, a globális erkölcsi alapértékekre, alapkövetelményekre alapozott világbéke a politikai és gazdasági globalizáció időszakában. Úgy látja, a tízparancsolat némileg leegyszerűsített változata (ne ölj, ne lopj, ne hazudj, ne legyél feslett, erkölcstelen) és a „ne cselekedő másokkal azt, amit magaddal szemben sem tűrnél el szívesen", továbbá „minden emberrel emberiesen kell bánni" két elv, amely a világerkölcs alapjául szolgálhat, legyen szó egy modern hivatal irodájáról, egy gyárról, egy iskolai osztályról, avagy egy újguineai törzsről. Kong Ausztráliában a bennszülötteknél vendégeskedve megállapítja, a lenézett „vadak" évezredes íratlan erkölcsi szabályoknak engedelmeskednek, amelyek megtanítják nekik, hogy a különböző helyzetekben hogyan viselkedjenek. Úgy véli, a médiából az erőszakot kitiltani nem lehet, inkább a szülőknek a gyerekeket kell felkészíteni a látvány befogadására, megfelelő értékelésére, megtanítva őket a különbségtételre: ez rossz, ez pedig jó. A vallás pozitív szerepet játszott korunk Lengyelországában (a kommunizmus elsöprése), Dél-Afrikában, a Fülöp-szigeteken, Dél- Amerikában, viszont negatív szerepet vitt Szerbiában (az ortodox papok által terjesztett Koszovó-mítosz), Horvátországban (a katolikus klérus nem nézett szembe azzal, hogy a náci időkben szerbek tízezreit gyilkolták le). Küng azt vallja az iszlámról: fel kell adni a mozlimokkal szemben kimutatott keresztény felsőbbségérzést, és nem kell léptennyomon a képükbe vágni, adjátok már fel a nőkkel szembeni diszkriminációt, ellenségességeteket! - Azt mondtam a konzervatív iszlám városokban, Teheránban, Lagoszban, Rijádban, Iszlámábádban: nektek is vannak gondjaitok, nekünk is. Hogy tudunk egymásnak segíteni? Küng termékeny szerző, tucatnyinál is több könyvet, sok száz cikket írt a vallásokról, a világethoszról, az egyházról, isten létezéséről, a harmadik évezred teológiájáról.