Népszabadság, 2003. december (61. évfolyam, 279-303. szám)

2003-12-20 / 296. szám

102003. DECEMBER 20., SZOMBAT hétvége BACHER IVÁN 1983. november 19-én, szombat délután Gold Jenő focizott. Nem volt ez rendkívüli dolog, akkor már legalább fél évtizede minden szombat délután ezt cselekedte. Kis túlzással mondhatni: a foci abroncsolta össze heteit, no meg barátait, társa­ságát, némiképp egész életét. A foci rituáléja, rendje szilárddá kristályosodott addigra már. E rendnek alapvető pillére az volt, hogy a focit késő éjszakába, de gyakran vasárnap hajnalba, reggelbe, délelőttbe, sőt, a vasárnapi estébe is belenyúló társasági összejövetel­­ közhaszná­latú, bár túlzottan tág kifejezéssel élve: buli­­ követte. Ennek és persze a focit megelőző nekö­­vetkezésnek, a focit követő tisztálkodásnak, át­öltözésnek, vacsorának és annak leöblítésének színtere az esetek többségében a Ligetnél lévő Gold-lakás volt. Mivel ez a szombati program igen szigorúan rögzült, a legnagyobb problé­mák merültek föl abban az esetben, ha Gold Je­nőnek vagy a Gold család más oszloposabb tagjainak egyéb elfoglaltsága támadt volna e napon. Ez azonban ritkán esett meg, de ha ha­vonta, kéthavonta mégis, akkor Jenő barátai­nak, a Sós-Sebes házaspárnak a Téren lévő lak­helye is mindig rendelkezésre állott. Azon a szombat estén éppen ez a ritkábbik eset forgott fönn. Jenőnek egyéb dolga volt - ta­nárkollégáihoz volt hivatalos. Persze a foci után megivott még néhány fröccsöt a Dem­binszky utcai borozóban régi barátaival is, de aztán elköszönt tőlük, hazament, lemosdott, át­öltözött, fölkerekedett és átkeveredett a város túltelibe, Gazdagrétre. Ez már bosszantotta ele­ve, nem elég, hogy el kellett köszönnie a szo­kott társaságtól, de ráadásul a messzi, idegen Budára, jószerivel külföldre kellett mennie. A pedagógustársaság tagjai szolidan disku­­ráltak, ami tovább piszkálta Jenőt. Ő ilyenkor, szombat este, el szokott durvulni, focistálni ki­csinyt. Persze az övéi ismerték, tudták kezelni már. De itt jószerivel idegen volt még. Nem volt azért ez se baj, szerette ezt is néha, kötözködni, hökkente­ni, skandalumot csapni. Szerette, ha szeretik, de szóra­koztatta, ha utálják, az is. Ilyenkor, szombaton, különösen este tizenegy után, szinte kereste, kibe köthet bele. Most nem kellett keresgélnie sokat. Rögtön ráakadt Julisra. Julis az iskolában, ahol Jenő tanított, az egyik vezető magyartanár volt. Vezető volt a szó hivatalos értelmé­ben, tehát fél óraszámban tanított, és tanárjelöltekkel bí­belődött, de vezető volt lelki, szellemi értelemben is; a testület egy jól behatárolható csoportjának vitán felül ál­ló szellemi, erkölcsi, szakmai atyaúristennője volt. Julis egyáltalán nem volt Julisos, méltóságteljes, min­dig mosolygós, végtelenül művelt, finom úriasszony volt. Fölénnyel vetette meg akkor a focizó, káromkodó, nőcsábász, piás Jenőt. Akinek ez kellett éppen. Megérke­zett, üdvözölte az egybegyűlteket, köztük Szauder Verát - aki nagyon szép volt, kék ruhát viselt és hófehér haris­nyát -, majd előhalászta szatyrából a magával hozott szódásszifont, mondván, hogy az efféle értelmiségi ház­tartásoknak gyakori fogyatékossága, hogy benne nem mindig lelhető fel a fröccshöz szükséges jó minőségű, friss szódavíz. Miután megitta első két kisfröccsét Jenő, összeállított magának egy komolyabb házmesterfélesé­get, és elszántan ledobta magát a mindig mosolygó idős tanárnő mellé. - Mi lesz a jövő heti szeánsz témája? - Ravasz László püspökről fogunk beszélgetni, Jenő. Miért? Érdekli? Eljön? - Még az is lehet. Ha nem zavarok. - Nem zavar, szívesen látjuk. Julis férjével, aki neves tudós volt, kéthetente szom­baton afféle értelmiségi szalont vitt, melyeken nevesebb meghívott vendégek, előadók, tótumfaktumok hintet­tek igét. Jenő nem szenvedhette az ilyesmit. Szombati szeánszot, csöndes csevejt, finomult polgári kört. Az volt az álláspontja, hogy ha valaki kultúrára vágyik, az eriggyen haza, és olvasson. Vagy hallgasson zenét. Az ilyesmihez a társaság fölös. Sőt, kimondottan zavaró té­nyező. Különösen viszolygott a felolvasásoktól Jenő. Minek felolvasni azt, amit ki-ki el tudhat olvasni maga is. Ráadásul az ilyes hallgatóság csupa kikupátt, értel­miségi emberből áll. Hát nem tudnak ők önerővel ol­vasni azzal a kerekre nyílt szemükkel, amivel úgy cso­dálkoznak rá a világra: Jé, hát ez ilyen? Igen, ilyen, hát milyen lenne más, az anyátok ne sirasson, ilyen, min­denféle gyertyákat gyújtogató, révült kékharisnyák, szemüveges, szütyős, alföldi papucsban csoszo­gok, igen, ilyen! Vera hívta már párszor Julisékhoz Jenőt, ám ő nemcsak az efféle szeánszokat viselte nehezen, de magát Julist is gyanakodva figyelte. Julis és terebélyes családját a debreceni gyökerű, mély­magyar reformátusság, Karácsony Sándor és - legalábbis ezt hitte akkor Jenő - Ravasz püspök szelleme lengte be. Jenő pedagógia szakos is lé­vén, olvasott Karácsony Sándort, vele nem is volt különösen sok baja, de történelem szakos is volt, így olvasott Ravasz László-beszédeket is. Ravasszal már volt baja, nem is kevés.­­Csak az a bökkenő, drága Julis, hogy én szombat délutánonként muszáj vagyok focizni. - Hát akkor focizzon, Jenőke. -Pedig érdekelne, mit beszélnek Ravaszról. Kedves bácsi volt. - Azt nem tudom, hogy kedves volt-e. Elgon­dolkodtató volt a sorsa. - Igen. Nagyon elgondolkodtató. Az én csalá­domat például nagyon elgondolkodtató módon ki akarta irtani. - Ez nem nagyon valószínű, Jenőke. - No jó pontosítok: irtatni. Kér egy kortyot? - Köszönöm, nem kérek, Jenőke. - Hadd békén Julist - szólt ekkor rá Jenőre Szauder Vera. - Ugyan, csak beszélgetünk. - Úgy van, beszélgetünk. Mint egyik reformá­tus a másikkal. Ehhez te nem érthetsz! - Hülye tahó. Bunkó. Részeg állat. Jenő elégedetten töltött magának újra, és kér­kedve fordult vissza Julishoz. - Merthogy mink is reformátusok lennénk. - Igazán? Ne mondja. -Egyik dédapám ősei református lelkészek voltak a Barnaságban. Tudja, merre van az? - Képzelje, tudom. - Na ott. Küzdöttek a szászokkal feszt. Déd­apám is református volt, aztán az ő felesége is, és az ő három gyerekük, köztük nagyanyám, akinek három gyereke szintén a Szabadság téri gyüleke­zetben konfirmált. Julis egy kicsit elbizonytalanodott. - Aztán jött a maguk Ravasza, és csúnyán kiebrudalt minket az egyház kebeléből. Úgyhogy azóta zsidók va­gyunk. Muszáj vagyunk annak lenni, drága Julis - mondta Gold Jenő, és áttelepedett az ágyra, az ott ülő roppant haragos Vera fehér harisnyás lábára hajtotta fe­jét, és már aludt is. Hiába volt edzésben, azért a há­romórányi foci csak kivett belőle. Egyszer fölriadt, hal­lotta, hogy arról beszélnek éppen, hogy vajon ő hogyan tanítja a XX. századi történelmet, mennyit tudhat arról, s elmond-e, elmondhat-e mindent az óráin. Ő fejét nem mozdítva, nehogy elveszítse a jó pozíciót, szemét se nyitva ki fölemelte kezét: „Mindent tudok, és mindent elmondok", és már vissza is aludt szuszogva. Pár hónap múlva beült egyik órájára Julisnak, aki Arany Epilógusát tanította, és mondta el torokszorítón. Röstellte már akkor magát Gold Jenő. A viszony köztük csak nagyon lassan enyhült a korrekt felől valami más fe­lé. Mikor már-már egymásra leltek volna, Jenő abbahagy­ta a tanítást, és kezdte a kórházazást. Mire ezzel is végzett, Julis már nyugdíjasként tanított egy másik iskolában. Majd elvitte őt is az agydaganat. Jenő pedig evvel is ta­nulta, hogy addig kell az embereket szeretni, amíg élnek. És néha el lehet menni holmi szeánszokra is. Reformátusok KARAFIÁTH ORSOLYA N­yárvégi rontás ... ha nem félsz, most menj. Ott leszünk nyomodban. Felhők s a szél. Kezdődő őszt övezve. Irtóztató örvénylés, vad gomolygás­­ a dús delet átrontva szürkületre. Hát fuss haza. Gonosz eső kísérjen. Csupasz lábszárad üsse, csípje tépje! Kiforduló ernyőd alá csorogjon, ruhád színét áztassa át fehérre! Zilált hajad vízzeli szemedbe csapjon! Aztán megállj e szétmosott időben. Gondolhatsz rám, hát gondolj rám megint. Felhők s a szél. Ők zárnak el előlem. Elzárnak tőlem, gondold, védve vagy. Gondold e zápor nem jöhet felőlem. Hát érj haza. Ágyad merő szivárgás. Álmodj vihart. Riadj fel összetörten. Karafiáth Orsolya (1976) Avon-díjas, kötete Lotte Lenya titkos éneke címmel 1999-ben jelent meg a norannál. CSUKÁS ISTVÁN S­zívdobbanás és a perc és a fű Most féltíz van és ősz, a kertben lángol egy fa, a szomszédban iskolacsengő szál, szeptemberi muzsika, szemben a hegy medvefeje börzsöny foltokban hámlik, szívdobbanás és a perc és a fű megszámoltatik egy szálig. Mindegy, hogy menekülök vagy lapítok, mint a kő, utolér és átzúg rajtam vagy bennem múlik az idő, állok az őszi mozgólépcsőn, s velem utaznak, kik voltak, s ha fázósan megborzongok, pulóvert húznak a holtak. Ami jön és ami elmúlt, most már derűsen nézem, fele úton, vagy észre se vettem, s már rég túl az egészen? Elringat és elcsábít az ötlet, pedig hideg fejjel játszom, s feltámaszt az állati szeretet: kutyám szemében játszom. Tudom, mekkora csoda ez! Van benne annyi örökség, hogy hibátlan tiszta önzéssel mozdulatai azt kövessék, s mégis kutya­ szívében ragyogva megszületik az ismeretlen éden, hogy így sóvárgok, mi mind hol látszunk, kinek a szemében? Van-e, mi ölel, ország, és hol van az a haza, ahol szeretet süt mint a nap, és csillagmosoly éjszaka? Ősember-foggal nem rágom, kiköpöm a véres időt - ha nincs is, legalább higgyem az ostoba elmúlás előtt. Csukás István (1936) Kossuth-díjas, legutóbbi kötete, az Összegyűj­tött versek, 1996-ban jelent meg a Kossuthnál. A­z Iratok B­renner, ha csak tehette, elkerülte a turistákat, nem is nagyon értette, hogy mitől olyan kíváncsiak a völgyzáró gátra. A turisták újabban elég­gé elszemtelenedtek, a kempingen kívül is mindenfele elkezdték felverni a sátrai­kat, mindenütt tüzeket raktak, néha még énekeltek meg táncoltak is, Brenner ezt aztán végképp nem értette, egyszer még Csekics doktort is megkérdezte, hogy sze­rinte miért járnak ide. Csekics doktor azt mondta, hogy a látvány miatt, meg azért, mert azt hiszik, hogy errefelé könnyen le­het kísértetekkel találkozni, de az öngyil­kosokat ő se tudta megmagyarázni, azt mondta, hogy szerinte a gát mögötti nagy víztömeg vonzhatja őket ide. A sátrat a betonútról vette észre, ciklá­menszínű nejlon félgömb volt, lent, a régi meder partján verték fel, a csigolyafüzek között, de még bőven az ártérben, a rádió már napok óta nagy esőket ígért, és Brenner tudta, hogy ha fent megnyitják az áteresztő zsilipeket, a sátor és lakói egy szempillantás alatt olyan nyomtalanul el­tűnnek majd a világból, mint a gát mögött az elárasztott vidék. Leszállt a biciklijéről, odafektette az út mellé, aztán felemelt a földről egy jó nagy követ, elhajította, még így, fájós vállal is elég jó volt az irányzéka, igaz, a kő nem a sátor közepére esett, ahogy akarta, de azért jó nagyot csattant, szépen meghorpasztotta az egyik oldalát, Brenner oda is kiáltott - Jöjjenek ki, na­gyon rossz helyet választottak a táboro­zásra­ -, de a sátorban senki se mozdult, csak a kő gurult le lassan az oldaláról. Brenner felemelt egy másik, még nagyobb követ, de aztán sóhajtott egyet, ledobta, féloldalasan, két kezére támaszkodva el­kezdett lefele mászni a meredek töltésen. Csak egyszer csúszott meg, a nedves fűcsomó, amibe kapaszkodott, gyökeres­tül kijött a földből, de Brenner nem esett el, meg tudott kapaszkodni, igaz, egy ki­csit meghorzsolta az alkarját egy vasbeton darabon, ezután lassabban mászott, fent­­ről a töltés nem látszott ilyen magasnak, csak sokára ért le, kicsit kapkodta is a le­vegőt, de mire odaért a sátorhoz, már el­múlt a lihegés, ciklámenszínű nejlon ilyen közel­ről szinte világított, Brenner ki­nyúlt, rátette a tenyerét, a ponyvá­ról felszállt egy szitakötő, semmi más nem mozdult, Brenner érezte, hogy olyan sűrű körülötte a csend, mintha átlátszat­lan szürke víz volna, sóhajtott egyet, még fel se húzta a cipzárt, de már tudta, hogy mit fog a sátorban találni. Az öngyilkosok egy hálózsákon feküd­tek, amennyire Brenner ki tudta venni a rózsaszín derengésben, mind a ketten pu­cérok voltak, ahogy Brenner körbefordí­totta a fejét, látta, hogy szépen összehajto­gatott ruháik egymásra voltak téve a bejá­rathoz, a bakancsok és a hátizsákok melé. Féloldalasan feküdtek, egymást ölelték, a lány hosszú szőke haja elég jól betakarta őket. A fiú mellett a kidugaszolt pálinkás­üveg még legalább negyedig volt, a gyógyszeres doboz be volt csukva. Le­hunyt szemmel feküdtek, de a testükből úgy áradt Brenner felé a hideg, hogy pon­tosan tudta, amit lát, az nem alvás. Sóhaj­tott, végignézett rajtuk, nem mondott semmit, megállapodott a pillantása a lány két karcsú, hosszúkás lábfején, a lábkör­mei pirosra voltak lakkozva, az egyik tal­pa piszkos volt, mintha pucéron még egy­szer feltérdelt volna valamiért. Brenner megpróbálta elképzelni a mozdulatot, odanézett, ahová a lány nyúlhatott, az egyik hátizsák felső zsebéből kiállt a két kopott személyi igazolvány, az elszürkült szélű lapok kissé szétálltak, szamárfüle­sek voltak. Brenner arra gondolt, hogy meg kéne nézze legalább a nevüket meg azt, hogy hova valósiak, de aztán mégsem nyúlt oda, felállt, visszahúzta a cipzárt. A fűzbokrok hosszú ágait nem volt könnyű levágni, még eléggé nedvesek voltak a szövetek, nyiszitelni kellett, a háncson minduntalan megcsúszott Brenner bicskájának fűrészes pengéje, a ponyvát is nehezebb volt kilyukasztani, mint ahogy először gondolta, de azért csak sikerült beletűzködni az ágakat a be­­horpasztott sátorba. Ktette a kést, elfordult, elindult a töltés felé, megállt, ahogy felnézett a töltés tetejére, oda, ahol a bicikli­jét hagyta, látta, hogy az égen nagyon be­sötétültek már a sűrű felhők, tudta, sietni kell, mert most már bármelyik percben le­zúdulhat az eső. Mielőtt elindult volna felfele, még egyszer visszanézett, a sátrat elég jól eltakarták az ágak, de itt-ott azért kilátszott a levelek közül a nejlon. Brenner köszörült egyet a torkán, a földre köpött. - Ezért kár volt idáig eljönni - mondta, az­tán mászni kezdett felfele a töltésen. DRAGOMÁN GYÖRGY NÉPSZABADSÁG

Next