Népszabadság, 2004. szeptember (62. évfolyam, 204-229. szám)
2004-09-29 / 228. szám
12 KI II TŰRA 2004. SZEPTEMBER 29., SZERDA M. *. Ilene Tanulságot nehéz levonni a Kongresszusi Központban tartott, még a beígértnél is maratonibb operagála után. Legfeljebb azt, hogy sok. Nyolctól éjfélig elég nehéz biztosítani a közönség élénkségét. Ha lehetett volna rövidíteni a huszonöt énekest fölvonultató műsoron, lett volna számos ötletem. Mindenekelőtt jó lett volna elhagyni a második részt kezdő Lammermoori Lucia parafrázist Oberfrank Géza átiratában, mert a mű egyetlen előnye az, hogy a zenekari szólamok mellé könnyű kis zongoraszólam járul, így a zongorista Balla Ibolya is fölléphetett. Hogy mi az előnye annak, ha Balla Ibolya föllép egy operagálán, arra viszont már nem tudok válaszolni. Az ember nem hinné, hogy amikor csak operarészletek hangzanak el, különösebb szerkesztői elv vagy hátsó gondolat nélkül, mennyire fontos lehet a karmester és a zenekar. Elég erős a meggyőződésem, hogy ha Kovács László szán egy kis időt a művekre, akkor talán a Rádiózenekar nem játszik ennyire szégyenletesen, a hangverseny talán elindul, és nem döcög már a Sevillai-nyitány alatt, néha elkapja az ihlet percét, a lendület pillanatát a társulat, és nem bizonyulnak hatásos visszahúzó erőnek a Trubadúr kettőse alatt, amikor már úgyis ki vagyunk vérezve, bennem csak az tartja a lelket, hogy mindjárt jön Marton Éva. Ezekkel a vonszolt tempókkal, egész hangszercsoportok átmeneti bizonytalanságaival az énekesek is csak szenvednek. Nem mindegyik. Mert Marton Éva, figyelembe véve a figyelembe veendőket nagyon pompás Turandot-nagyáriával zárja a koncertet. És még csak nem is ő az abszolút főhős, mert az első részben Rost Andrea több oldalról mutatja meg képességeit: a Figaro házassága Levélkettősében húzza, emeli Sass Sylviát, hogy a végén a két énekesnő egy öleléssel zárja a darabot. Gilda áriájában a hang ereje és szépsége akadályozza meg, hogy a friss füllel meglehetősen nehezen hallgatható ária elfáradjon, a Rigoletto négyesében pedig egy kicsit játszani is lehet, megmutatni, miért irigyelte Victor Hugó Verdit. Talán az is tanulság, hogy tartósabb dolog jó énekesnek lenni, mint jó hangnak. A hang elfogy, de ha egy énekes gondol valamit a szerepről vagy az áriáról, akkor az megsejthető a hanyatlás idején is. Az utóbbira jó példa Tokody Ilona Desdemonája. Az előbbire nem mondok neveket, túl könnyű volna. Inkább annak szeretnék örülni, hogy van olyan is, akinek zenei elképzelései vannak, és a hangja is most érett be végképp: Sümegi Eszter. Az is lehet, hogy nem kell ennyire túlbonyolítani a helyzetet. Mert összefoglalásként elég pontos, ha azt mondom, egy csapat többnyire feltűnően előnytelenül öltözött hölgy és úr adott elő operarészleteket. Hogy miért, nem tudom, de ahogy elnéztem, ők se nagyon tudták. Régi dicsőségük Fáy Miklós Sass Sylvia és Rost Andrea VersenyfutásHollywooddal Legalább ötszázezer-egymillió forintos többletkiadást okoz a hazai mozik üzemeltetőinek az elkövetkező hónapokban Hollywood. A nagy amerikai filmgyártók ugyanis új hangcsíkot alkalmaznak a filmszalagon, amit a hazai mozik túlnyomó többsége nem tud lejátszani. Ahhoz, hogy az ehhez szükséges berendezéseket finanszírozza, a legtöbb mozi támogatásra szorul. Egyes vetítőhelyeknek ez az átállás adja meg a kegyelemdöfést. A mozikban játszott kópia oldalán lévő fekete-fehér hangcsíkot változtatta eddig hanggá a vetítőgép. Ezt a csíkot mérgező ezüstnitrát felhasználásával készítették. Az amerikai gyártók találtak egy környezetbarát megoldást: mérgező anyag mellőzésével, ciánkék és vörös színekkel jelölik ezután a filmhangot. Évek óta ígérik a váltást, a jövő év elejétől már így készül a legtöbb film. A teljes átállás az év közepéig várható, persze még egy ideig nem minden film jut el hozzánk ezzel a technikával, különösen nem a vidéki, kisebb vetítőhelyekre. Ám ha az elkövetkező években amerikai fimeket akarunk nézni, a meglévő vetítőgépekbe új, hangsávot leolvasó berendezést kell szerelni. Ez a hazai mozik 75-80 százalékát érintheti. Berkes Zoltántól, a berendezés szerelésével foglalkozó egyik cég vezetőjétől megtudtuk, a problémával még a legmodernebb Dolby Digital vagy DTS hangtechnikát alkalmazó filmszínházaknak is szembe kell nézniük, mert ezekben is szükség van a régi típusú analóg leolvasóra, annak cseréjére. A szóban forgó berendezést forgalmazó cég tulajdonosa, Molnár András elmondta, a legolcsóbb hangátalakító kétszázezer forintba, a legdrágább egymillióba kerül (plusz áfa). A lézeres változat ára félmillió. Ő már kétszázötvenezerért jó eszközt tud ajánlani. Mozitermenként két géppel számolva ez félmillió forint költséget jelent. Ehhez jön a szereléssel járó további negyven-hatvanezer forint. Országszerte még sok helyen van olyan régi típusú vetítő, amelybe az átalakítók nem építhetők be. Ott egy korszerűbb, akár használt gép beszerzése is további ötszázezer-egymillió forintos kiadást okoz. Becslések szerint legalább négy-ötszáz mozigép átalakítására lesz szükség. Petróczi Sándor, a Mozisok Országos Szövetsége elnöke szerint a mintegy kétszáz mozitermet működtető multiplexek többségét már az új technikát is tartalmazó gépekkel szerelték föl. Az átállás a többi, főként vidéki vetítőhely üzemeltetőinek okoz fejfájást. Ebből a megfontolásból írt ki támogatási pályázatot a Nemzeti Kulturális Alapprogram (NKA) mozgóképes szakkollégiuma vidékieknek. A testületet vezető Kozma Károly úgy véli, a nagy kereskedelmi moziktól elvárható, hogy áldozzanak erre a célra. A pályázók akkor kaphatnak támogatást a hangátalakító beszerzésére az NKA-tól, ha a beruházási összeg felét állják. Erre a célra húszmilliót tudnak elosztani, ami legfeljebb nyolcvan gépre, negyven mozinak hozhat megoldást. Jövőre hasonló pályázatot akarnak kiírni az NKA-nál. V. Gy. -------------♦Hartay Csaba Továbblépés A távolság lencséje bepárásodik Mellszobrok fénylenek A kerékpáros vízhártyát húz Az erkélyről kipöckölt csikk Sisteregve alszik el a nedves avaron A harangozó nyitva hagyja A torony ajtaját A környéket Besatírozza a szürkület A folyó elfolyik Elf°gy A halak kirepülnek A meder begyógyul A táj kibújik az évszakok alól Hartay Csaba (1977) új könyve Időviszony címmel az idén jelent meg a Barbaricumnál. Ilia! A ma hetvenéves Ilia Mihály tudós és szerkesztő, legfőképpen mégis egy szellemiség hordozója és tanítója, terjesztője. Elég tág és szabad szellem ez ahhoz, hogy bizonyos régi hatalmasokat zavarjon, sőt zavarba hozzon, és a maiak is feszengjenek néha, habár részben éppen tőle tanulták. Jó mégis, hogy létezik egy szilárd pont a változó világban, kinek boldogító, kinek felkavaró emlékeztetőül hajdani önmagára. Nekem nem volt tanárom, mégis sokat tanultam tőle. Munkahelyeimen és társaságokban rá is kérdeztem egy-egy új ismerősre: nem voltál te Ilia tanítványa Szegeden? Fel lehet ismerni őket. Nem csak a tanult szóejtésükről, mondatritmusukról, habár arról is. Talán a bennük kinevelt érzékenységről, fogékonyságról inkább. Az is érezhető volt, hogy vidéki gyerekből váltak értelmiségivé, akárcsak a tanítójuk, akit Tápéval együtt Szegedhez csatoltak, és nem felejtik el, honnan jöttek, mire valók. Tudják, mit tudnak, és azt miért kell tudniuk, mire használhatják a tanultakat, és hogy azt használniuk is kell, hogy másoknak használhassanak. Öntudatos és magabiztos odafigyelők voltak. Régi iskola volt ez, és igazi. Olyan is, amelyben egy tanár példa lehet. Nagy és élvezetes terhet jelenthetett számára ez, állandó (fel)készültségi állapotban kellett lennie, hogy naponta vasalt ingben megmutassa magát a katedrán, és önmagán át az irodalmat, ezt az azonosíthatatlan repülő tárgyat - és nem csupán a történetét és aminek művelésére csak szegénységre szegődött tollnokok, tanárok, bölcsészek adják a fejüket. Felér ez egy életfogytig tartó szépírói vállalással, annak összes alkotó kétségeivel. Mindig is úgy gondoltam Ilia Mihályra, mint az oktatás és a tudomány költőjére. Aki azért szabatosan, szigorúan szeretve fogalmaz, könyörtelen és akár indulatos szelídséggel. Lelke rajta, benne. De még a léte is. Meg lehetett tanulni tőle, hogy a magyar irodalom a határokon-végekensperenciákon túliakkal teljes, és a java ezáltal az, ami lehet vagy lennie kellene: emberi képességeink határainak feszegetése. Világméretben alkotás, helyileg szolgálat. Szólni szokott erről is, noha nem nyilvánosan. Mostanában én is akkor figyelek fel egy-egy dolgozatomra, amikor Ilia Mihály figyelmeztet rá csupa nagybetűvel írt levelezőlapon. Fogalmam nincs, hányunkat tisztel meg ilyennel, arról sem, miből telik neki annyi lapelőfizetésre és postabélyegre. Régebb határon belüli, utóbb túli folyóiratban figyelmeztetett szomszédaink alig olvasott irodalmára és életére is. Nem tudom, hány nyelvet ismer az áldott magyaron kívül, de azt igen, hogy a nem közös, mégis hasonló életünket ismeri. A sajátjából. Azt sem tudom, hogyan fogadta - elégtétellel vagy ironikus belenyugvással -, hogy néhány megkésett kitüntetés után díszpolgárává avatta a város, ahol emberöltővel ezelőtt a Tiszatáj főszerkesztői állásából is eltávolították, és legalább annyi köszöntőt írtak hozzá, ahány feljelentést róla. Lehet, hogy ugyanazok. Szerintem őket is szerető figyelemmel kíséri-kísérti máig. Csíki László MAGYAR NAPLÓ ÍZELÍTŐ A SZEPTEMBERI SZÁMBÓL Vendégünk Kovács István - Válogatás az elmúlt fél évszázad norvég irodalmából (szerkesztette és a verseket fordította Sulyok Vince) - Ágh István és Dobai Péter versei - 450 éve született Balassi Bálint - Jókai Anna, Kováts Dániel, Kőszeghy Péter, Molnár Pál, Pálffy Géza és Szentmártoni Szabó Géza írásai Szakolczay Lajos, Molnár Pál, Tatár Sarolta könyveiről. Régi iskola volt, és igazi NÉPSZABADSÁG