Népszabadság, 2004. szeptember (62. évfolyam, 204-229. szám)

2004-09-29 / 228. szám

12 KI II TŰR­A 2004. SZEPTEMBER 29., SZERDA M. *. I­lene T­anulságot nehéz levonni a Kong­resszusi Központban tartott, még a beígértnél is maratonibb operagála után. Legfeljebb azt, hogy sok. Nyolctól éjfélig elég nehéz biztosítani a közönség élénk­ségét. Ha lehetett volna rövidíteni a hu­szonöt énekest fölvonultató műsoron, lett volna számos ötletem. Mindenekelőtt jó lett volna elhagyni a második részt kezdő Lammermoori Lucia parafrázist Ober­­frank Géza átiratában, mert a mű egyet­len előnye az, hogy a zenekari szólamok mellé könnyű kis zongoraszólam járul, így a zongorista Balla Ibolya is fölléphe­tett. Hogy mi az előnye annak, ha Balla Ibolya föllép egy operagálán, arra viszont már nem tudok válaszolni. Az ember nem hinné, hogy amikor csak operarészletek hangzanak el, külö­nösebb szerkesztői elv vagy hátsó gondo­lat nélkül, mennyire fontos lehet a kar­mester és a zenekar. Elég erős a meggyő­ződésem, hogy ha Kovács László szán egy kis időt a művekre, akkor talán a Rádió­zenekar nem játszik ennyire szégyenlete­sen, a hangverseny talán elindul, és nem döcög már a Sevillai-nyitány alatt, néha elkapja az ihlet percét, a lendület pillana­tát a társulat, és nem bizonyulnak hatásos visszahúzó erőnek a Trubadúr kettőse alatt, amikor már úgyis ki vagyunk vé­­rezve, bennem csak az tartja a lelket, hogy mindjárt jön Marton Éva. Ezekkel a vonszolt tempókkal, egész hangszercso­portok átmeneti bizonytalanságaival az énekesek is csak szenvednek. Nem mindegyik. Mert Marton Éva, fi­gyelembe véve a figyelembe veendőket nagyon pompás Turandot-nagyáriával zárja a koncertet. És még csak nem is ő az abszolút főhős, mert az első részben Rost Andrea több oldalról mutatja meg képes­ségeit: a Figaro házassága Levélkettősé­ben húzza, emeli Sass Sylviát, hogy a vé­gén a két énekesnő egy öleléssel zárja a darabot. Gilda áriájában a hang ereje és szépsége akadályozza meg, hogy a friss füllel meglehetősen nehezen hallgatható ária elfáradjon, a Rigoletto négyesében pedig egy kicsit játszani is lehet, megmu­tatni, miért irigyelte Victor Hugó Verdit. Talán az is tanulság, hogy tartósabb dolog jó énekesnek lenni, mint jó hang­nak. A hang elfogy, de ha egy énekes gon­dol valamit a szerepről vagy az áriáról, akkor az megsejthető a hanyatlás idején is. Az utóbbira jó példa Tokody Ilona Des­­demonája. Az előbbire nem mondok ne­veket, túl könnyű volna. Inkább annak szeretnék örülni, hogy van olyan is, aki­nek zenei elképzelései vannak, és a hang­ja is most érett be végképp: Sümegi Eszter. Az is lehet, hogy nem kell ennyire túl­bonyolítani a helyzetet. Mert összefogla­lásként elég pontos, ha azt mondom, egy csapat többnyire feltűnően előnytelenül öltözött hölgy és úr adott elő operarészle­teket. Hogy miért, nem tudom, de ahogy elnéztem, ők se nagyon tudták. Régi dicsőségük Fáy Miklós Sass Sylvia és Rost Andrea VersenyfutásHollywooddal Legalább ötszázezer-egymillió forintos többletkiadást okoz a hazai mozik üze­meltetőinek az elkövetkező hónapokban Hollywood. A nagy amerikai filmgyártók ugyanis új hangcsíkot alkalmaznak a filmszalagon, amit a hazai mozik túlnyo­mó többsége nem tud lejátszani. Ahhoz, hogy az ehhez szükséges berendezéseket finanszírozza, a legtöbb mozi támogatás­ra szorul. Egyes vetítőhelyeknek ez az át­állás adja meg a kegyelemdöfést. A mozikban játszott kópia oldalán lé­vő fekete-fehér hangcsíkot változtatta ed­dig hanggá a vetítőgép. Ezt a csíkot mér­gező ezüstnitrát felhasználásával készí­tették. Az amerikai gyártók találtak egy környezetbarát megoldást: mérgező anyag mellőzésével, ciánkék és vörös szí­nekkel jelölik ezután a filmhangot. Évek óta ígérik a váltást, a jövő év elejétől már így készül a legtöbb film. A teljes átállás az év közepéig várható, persze még egy ideig nem minden film jut el hozzánk ez­zel a technikával, különösen nem a vidé­ki, kisebb vetítőhelyekre. Ám ha az elkövetkező években ameri­kai fimeket akarunk nézni, a meglévő vetítőgépekbe új, hangsávot leolvasó be­rendezést kell szerelni. Ez a hazai mozik 75-80 százalékát érintheti. Berkes Zoltán­tól, a berendezés szerelésével foglalkozó egyik cég vezetőjétől megtudtuk, a prob­lémával még a legmodernebb Dolby Di­gital vagy DTS hangtechnikát alkalmazó filmszínházaknak is szembe kell nézniük, mert ezekben is szükség van a régi típusú analóg leolvasóra, annak cseréjére. A szó­ban forgó berendezést forgalmazó cég tu­lajdonosa, Molnár András elmondta, a leg­olcsóbb hangátalakító kétszázezer forint­ba, a legdrágább egymillióba kerül (plusz áfa). A lézeres változat ára félmillió. Ő már kétszázötvenezerért jó eszközt tud ajánlani. Mozitermenként két géppel szá­molva ez félmillió forint költséget jelent. Ehhez jön a szereléssel járó további negy­­ven-hatvanezer forint. Országszerte még sok helyen van olyan régi típusú vetítő, amelybe az átalakítók nem építhetők be. Ott egy korszerűbb, akár használt gép be­szerzése is további ötszázezer-egymillió forintos kiadást okoz. Becslések szerint legalább négy-ötszáz mozigép átalakítá­sára lesz szükség. Petróczi Sándor, a Mozisok Országos Szövetsége elnöke szerint a mintegy két­száz mozitermet működtető multiplexek többségét már az új technikát is tartalma­zó gépekkel szerelték föl. Az átállás a töb­bi, főként vidéki vetítőhely üzemeltetői­nek okoz fejfájást. Ebből a megfontolás­ból írt ki támogatási pályázatot a Nemze­ti Kulturális Alapprogram (NKA) moz­góképes szakkollégiuma vidékieknek. A testületet vezető Kozma Károly úgy véli, a nagy kereskedelmi moziktól elvárható, hogy áldozzanak erre a célra. A pályázók akkor kaphatnak támogatást a hangátala­kító beszerzésére az NKA-tól, ha a beru­házási összeg felét állják. Erre a célra húszmilliót tudnak elosztani, ami legfel­jebb nyolcvan gépre, negyven mozinak hozhat megoldást. Jövőre hasonló pályá­zatot akarnak kiírni az NKA-nál. V. Gy. -------------♦­Hartay Csaba Továbblépés A távolság lencséje bepárásodik Mellszobrok fény­lenek A kerékpáros vízhártyát húz Az erkélyről kipöckölt csikk Sisteregve alszik el a nedves avaron A harangozó nyitva hagyja A torony ajtaját A környéket Besatírozza a szürkület A folyó elfolyik Elf°gy A halak kirepülnek A meder begyógyul A táj kibújik az évszakok alól Hartay Csaba (1977) új könyve Időviszony címmel az idén jelent meg a Barbaricumnál. Ilia! A ma hetvenéves Ilia Mihály tudós és szerkesztő, legfőképpen mégis egy szel­lemiség hordozója és tanítója, terjesztője. Elég tág és szabad szellem ez ahhoz, hogy bizonyos régi hatalmasokat zavar­jon, sőt zavarba hozzon, és a maiak is fe­szengjenek néha, habár részben éppen­ tőle tanulták. Jó mégis, hogy létezik egy szilárd pont a változó világban, kinek boldogító, kinek felkavaró emlékeztető­ül hajdani önmagára. Nekem nem volt tanárom, mégis so­kat tanultam tőle. Munkahelyeimen és társaságokban rá is kérdeztem egy-egy új ismerősre: nem voltál te Ilia tanítvá­nya Szegeden? Fel lehet ismerni őket. Nem csak a tanult szóejtésükről, mon­datritmusukról, habár arról is. Talán a bennük kinevelt érzékenységről, fogé­konyságról inkább. Az is érezhető volt, hogy vidéki gyerekből váltak értelmisé­givé, akárcsak a tanítójuk, akit Tápéval együtt Szegedhez csatoltak, és nem felej­tik el, honnan jöttek, mire valók. Tudják, mit tudnak, és azt miért kell tudniuk, mire használhatják a tanultakat, és hogy azt használniuk is kell, hogy másoknak használhassanak. Öntudatos és maga­biztos odafigyelők voltak. Régi iskola volt ez, és igazi. Olyan is, amelyben egy tanár példa lehet. Nagy és élvezetes terhet jelenthetett számára ez, állandó (fel)készültségi állapotban kel­lett lennie, hogy naponta vasalt ingben megmutassa magát a katedrán, és ön­magán át az irodalmat, ezt az azonosít­hatatlan repülő tárgyat - és nem csupán a történetét és aminek művelésére csak szegénységre szegődött tollnokok, tanárok, bölcsészek adják a fejüket. Felér ez egy életfogytig tartó szépírói vállalás­sal, annak összes alkotó kétségeivel. Mindig is úgy gondoltam Ilia Mihály­­ra, mint az oktatás és a tudomány költő­jére. Aki azért szabatosan, szigorúan szeretve fogalmaz, könyörtelen és akár indulatos szelídséggel. Lelke rajta, ben­ne. De még a léte is. Meg lehetett tanulni tőle, hogy a ma­gyar irodalom a határokon-végeken­­sperenciákon túliakkal teljes, és a java ezáltal az, ami lehet vagy lennie kellene: emberi képességeink határainak fesze­­getése. Világméretben alkotás, helyileg szolgálat. Szólni szokott erről is, noha nem nyil­vánosan. Mostanában én is akkor figye­lek fel egy-egy dolgozatomra, amikor Ilia Mihály figyelmeztet rá csupa nagy­betűvel írt levelezőlapon. Fogalmam nincs, hányunkat tisztel meg ilyennel, ar­ról sem, miből telik neki annyi lapelőfi­zetésre és postabélyegre. Régebb határon belüli, utóbb túli folyóiratban figyelmez­tetett szomszédaink alig olvasott irodal­mára és életére is. Nem tudom, hány nyelvet ismer az áldott magyaron kívül, de azt igen, hogy a nem közös, mégis ha­sonló életünket ismeri. A sajátjából. Azt sem tudom, hogyan fogadta - elégtétellel vagy ironikus belenyugvás­sal -, hogy néhány megkésett kitüntetés után díszpolgárává avatta a város, ahol emberöltővel ezelőtt a Tiszatáj főszer­kesztői állásából is eltávolították, és leg­alább annyi köszöntőt írtak hozzá, ahány feljelentést róla. Lehet, hogy ugyanazok. Szerintem őket is szerető fi­gyelemmel kíséri-kísérti máig. Csíki László MAGYAR N­APLÓ ÍZELÍTŐ A SZEPTEMBERI SZÁMBÓL Vendégünk Kovács István - Válogatás az elmúlt fél évszázad norvég irodalmából (szerkesztette és a verseket fordította Sulyok Vince) - Ágh István és Dobai Péter ver­sei - 450 éve született Balassi Bálint - Jókai Anna, Kováts Dániel, Kőszeghy Péter, Molnár Pál, Pálffy Géza és Szentmártoni Szabó Géza írásai­­ Szakolczay Lajos, Molnár Pál, Tatár Sarolta könyveiről. Régi iskola volt, és igazi NÉPSZABADSÁG

Next