Népszabadság, 2004. szeptember (62. évfolyam, 204-229. szám)
2004-09-18 / 219. szám
NÉPSZABADSÁG RÉVÉSZ SÁNDOR "Ezzel a három bajusszal kezdődött a demokratikus magyar jogállam története. A bajszok a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások (NKA) megkezdéséről szóló megállapodásban vannak. Nehezen kerültek bele. A megállapodást 1989. június 10-én írták alá. Az állampárt és az ellenzék megbízottai június 8-án délután ötkor görnyedtek a késznek szánt, és nem túl hosszú szövegtervezet fölé. Éjfélig görnyedtek. E három bajusz miatt görnyedtek leginkább. „Ezzel a három bajusszal dolgoztunk legtöbbet. Szóval ez nagyon törékeny. Nem akarták elfogadni a politikai (elő)jogok felfüggesztésének elvét. Mert azt mondták, hogy nekik arra joguk van. De egyáltalán, ezt a népszuverenitást nem akarták elfogadni. (...) Nem akarták elfogadni a szabad választások pontos formáját. Itt volt egy óriási vita" - számolt be a görnyedésről Tölgyessy Péter másnap az Ellenzéki Kerekasztalnak. Azt is mondta, hogy az utolsó bajuszba az MSZMP erőltette bele a „közvetlenült". Másképp nem fogadták el. Az a fölvetés, hogy a fegyveres testületek feletti közvetett rendelkezés megengedésével valami céljuk lehet, érzékenyen érintette őket. Hiszen ez a gondolat „Bizalmatlanságot sugall. Fölháborodnak, hogy ilyesmit egyáltalán fölvetsz". És tényleg, a negyedik bajuszban ott is volt, hogy a sikeres tárgyalások titka „a kölcsönös előlegezett bizalom". Az MSZMP előlegezett bizalma Tölgyessy szerint titkosszolgálati értesüléseken alapult: „Szinte bizonyos, hogy mindent tudnak, amit mi beszélünk. (...) Nagyon-nagyon jól értesültek voltak. És voltak pontok, ahol el szerettem volna érni bizonyos mondatokat. Pontosan tudták, még az árnyalatokban is. Rohadt kellemetlen volt." (Az ülésről szobalehallgatás nyomán készült operatív jelentésben benne van, hogy Tölgyessy már két héttel azelőtt is megfogalmazta a lehallgatásukra vonatkozó gyanúját egy telefonbeszélgetésben, amit persze szintén lehallgattak. (L. Révész Béla: Az állambiztonságtól a nemzetvédelemig, 2003, Szeged, 74. o.) A sértődékeny lehallgatók a lehallgatónak bizalmára szomjúhoztak. Érthető. A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások ezen a napon, szeptember 18-án értek véget tizenöt évvel ezelőtt, három hónapos munka és harc után. Pontosabban: véget nem értek, csak nem folytatódtak. Azért nem, mert szeptember 18-án lezárult az ellenzéki népfront rövid története. Lezárult a demokratikus jogállam megalapozásának és a diktatúra utóvédharcának az a szakasza, melyen az ellenzék közösen, az állampárt pedig magányosan haladt végig. Ebben a szakaszban megalkották a Magyar Köztársaság legfontosabb politikai intézményeit, de a tisztességes politikai versenyfeltételek elfogadásáig nem jutottak el. A következő szakasz két hónapig, az ún. négyigenes népszavazásig tartott. Ebben a két hónapban a főfront két oldalán a szeptember 18-i megállapodók és a meg nem állapodók álltak. Az utóbbiak végigvitték a diktatúra ellenzékének korábban közös céljait, s ezzel nagyrészt biztosították a fair politikai verseny feltételeit a megállapodók számára is. A Nemzeti Kerekasztalnál ülők érdekei részben közösek, részben ellentétesek voltak. Közös érdek volt, hogy elkerüljék a csődöt és az erőszakot. A csőd a régi rendszerben elkerülhetetlennek mutatkozott, közös érdek volt tehát a békés rendszerváltás. A diktatúra fölváltása olyan rendszerrel, amely piaci és politikai versenyre épül. A politikai verseny leendő résztvevői ültek a Nemzeti Kerekasztal körül, s valamennyien arra törekedtek, hogy minél jobb helyről startoljanak. Tehát ellenérdekűek voltak. Az ellentétes érdekek azonban nem lehettek egyenértékűek, hiszen a résztvevők egyik része a teljhatalom, a másik része pedig a hatalomnélküliség, a jogfosztottság állapotából sodródott be a rendszerváltásba. Az állampártnak és szövetségeseinek az volt az érdekük, hogy minél többet őrizhessenek meg anyagi javaikból, kiváltságaikból, helyzeti előnyükből. Azoknak pedig, akiknek nem voltak javaik, kiváltságaik, előnyeik, az volt az érdekük, hogy minél kevesebbet. A demokrácia szempontjából természetesen ők voltak a jobbak, hiszen általában az a jobb, aki jobban érdekelt a jobbban. A Magyar Köztársaság demokráciájának minősége múlott azon, hogy milyen mértékben sikerül meghiúsítani az állampárt előnyőrző törekvéseit. Hiszen a demokrácia minősége annál jobb, minél tisztességesebbek benne a politikai versenyfeltételek, így tehát a demokrácia minőségi érdekeit az MSZMP-vel leginkább szemben álló pártok képviselték, a legkevésbé pedig az MSZMP maga. A kettő között álltak azok, akiknek ellenzéki vetélytársaikkal szemben az volt a „komparatív előnyük", hogy kevésbé voltak ellenzékiek. Az MSZMP, illetve az állampártban készülődő utódpárt lehetséges partnerként számított rájuk, nagyobb teret és kedvezőbb megítélést kaptak a nyilvánosságban, ezért az MSZMP megőrzött kiváltságai, jobb esélyei az ő érdekeiket is szolgálták volna. Bizonyos mértékig. Ez az érdekkülönbség hasította szét az Ellenzéki Kerekasztalt tizenöt évvel ezelőtt. Amikor az MSZMP 1989 februárjában föladta azt az álláspontját, hogy a válságot az egypártrendszer keretei között kell leküzdeni, Magyarországon már javában működtek az ellenzéki pártok, és a közvélemény-kutatások szerint a dönteni tudó megkérdezettek több mint 70 százaléka szükségesnek tartotta a többpártrendszer bevezetését. Márciusban megalakult az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) azzal a céllal, hogy egyeztetett állásponttal, konszenzusos döntéshozatallal, közösen tárgyaljanak az MSZMP-vel. Az MSZMP ebből nem kért. Egyenként, az általa meghatározott időben és feltételekkel kívánt tanácskozni az EKA szervezeteinek egy részével, keverve őket saját vazallusaival. Mindenképpen el akarta kerülni „az ellenzék" létezésének elismerését. Ezt úgy kommunikálták, hogy elutasítják a „címkézést" és a „blokkpolitikát". A megosztási törekvések (ekkor) nem jártak sikerrel. Az MSZMP reformkörei szegedi országos tanácskozásukon május 20-án fölszólították „a hatalom képviselőit", hogy szakítsanak „halogató taktikájukkal", s kezdjenek azonnal érdemi tárgyalásokat az EKA-val. Az MSZMP vezetőinek szembe kellett nézniük a pártszakadás veszélyével. Kénytelenek voltak elfogadni partnernek az EKA-t, az EKA viszont beletörődött a civil kamuflázsba, és megtűrte a tárgyalásokon korlátozott jogokkal a pártállami intézményekből (népfrontból, szakszervezetből) és állampárti civil szervezetekből álló harmadik oldalt. A második lépésben az MSZMP beletörődött, hogy a demokratikus jogállam alapvető normái egyértelműen és félremagyarázhatatlanul belekerüljenek a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások megkezdéséről szóló megállapodásba. Ettől kezdve már csak a részletekben lehetett elhelyezni az ördögöt. A tárgyalássorozat legfőbb célja a demokratikus jogállam intézményi és jogi feltételeinek megteremtése volt. Az NKA bizottságaiban, szakmai és politikai fórumain hatalmas és termékeny alkotómunka folyt. Szeptemberre készen állt a csomag, ami biztosíthatta az alapvető emberi és politikai jogok érvényesülését, a pártok működését, a szabad választásokat, a demokratikus kormányzást. Föltéve, hogy megszületik a megállapodás, s a csomagot megszavazza az Országgyűlés. Voltak azonban nyitott kérdések. Ezek azért voltak nyitva, mert az MSZMP nem mondott le róla, hogy a diktatúra gyümölcseit a demokráciában értékesítse. Érvényesítse a mások elnyomásából, jogfosztásból, a hatalom kisajátításából származó előnyeit - anyagi javakban, szervezettségben, ismertségben és a nyilvánossághoz való hozzáférésben. Az MSZMP nem kívánt elszámolni a vagyonával, legalábbis nem a tőle független szervezetek számára ellenőrizhető módon. Nem véletlenül. Horn Gyula fogalmazta meg ezzel kapcsolatban az MSZMP célját egy zárt KB-üléshez méltó nyíltsággal: „Feladat a pártvagyon minél nagyobb részét átmenteni. És úgy továbbvinni, hogy a pártjelleg eltűnjön, de a párt rendelkezésére álljon." Ezt szolgálta volna többek között az augusztus végén megalakult Next 2000 Kft. is, ha az ellenzék nem csinál belőle botrányt. Az MSZMP nem kívánt kivonulni a munkahelyekről. Sőt, utódpártja sem. Az MSZP alakuló kongresszusán nagy többséggel megszavazták, hogy benn maradnak a munkahelyeken, ami nemcsak hatalmas szervezeti előnyt jelentett volna a választásokon a munkahelyekről negyven éve kizárt vetélytársakkal szemben, de lehetőséget is állami pénzek észrevétlen fölszívására a nagy állami vállalatokon keresztül. Az MSZMP nem akarta megszüntetni a párt fegyveres erejét, a Munkásőrséget sem, ami ekkor már nem állt a párt közvetlen felügyelete alatt. (A Munkásőrség miatt kellett hát az MSZMP-nek annyira a „közvetlen" jelző a harmadik bajuszba. De hogy a Munkásőrség mire kellett nekik?) E három kérdés lezárása nélkül még alá lehetett volna írni a megállapodást, de a köztársasági elnök státusának tisztázása nélkül nem. Az MSZMP az időelőnyét igyekezett kihasználni: erős, közvetlenül és még a parlamenti választások előtt megválasztott elnököt akart. Akkor, amikor még egyetlen ellenzéki politikus sem tehetett szert akkora ismertségre, mint az MSZMP elnökjelöltje, Pozsgay Imre, amikor még nem lehetett vele szemben esélyes, „fölépített" versenytársat állítani. Az EKA-n belül igen különböző fölfogások voltak a köztársasági elnöki intézményről. Antall Józsefnek kivételes leleménnyel sikerült mindenkivel elfogadtatnia az 1946/I-es törvény alapján létrehozott középerős elnöki státust. Abban is megegyezés született, hogy az államfőt a parlament választja. Az MSZMP viszont ragaszkodott ahhoz, hogy az első elnök kivétel legyen. Őt válasszák meg közvetlenül és azonnal. Arra hivatkoztak, hogy veszélyezteti az ország stabilitását, ha a parlamenti választásokig hátralévő néhány hónapban csak egy korlátozott jogkörű, ideiglenes elnök áll az ország élén. Ezt az érvelést nemcsak most, tizenöt évvel azután, hogy Szűrös Mátyás elnökösködésével gond nélkül túléltük azt a néhány hónapot, de akkor sem lehetett komolyan venni. Szeptember elejére az elnökválasztással kapcsolatos konszenzus az EKA-ban fölborult. Azután borult föl, hogy Antall József és Pozsgay Imre Csoóri Sándor társaságában megvitatta a dolgot Pozsgay arácsi nyaralójában. „A magam részéről 1989 nyarán és szeptemberében egyáltalán nem tartottam volna az ország számára károsnak Pozsgay elnökségét" - mondta később Antall József (Radics Péter: Középúton - Európában). „...megemlítettem Antallnak, hogy el tudnám képzelni őt abban a rendszerben miniszterelnöknek, ahol én vagyok a köztársasági elnök" - nyilatkozta Pozsgay (A puha diktatúrától a kemény demokráciáig). „Az MSZP nélkül nincs és nem is lehet stabil, a nemzet érdekeit szolgáló koalíció" - jelentette ki Antall József októberben, az MDF II. országos gyűlése után tartott sajtótájékoztatóján. Kibontakozott tehát egy koalíciós perspektíva az ország két, akkor messze legerősebb pártja között, és ez fölborította az Ellenzéki Kerekasztalt. Az Antall vezette tömb föladta az EKA közös álláspontját, és aláírta a megállapodást azzal a záradékkal, hogy ha az elnökválasztásra a parlamenti választások előtt kerül sor, akkor közvetlenül választják az elnököt. Az SZDSZ a Fidesszel együtt lemondott vétójogáról, nem akadályozta meg a megállapodást, de nem is írta alá, hanem népszavazást kezdeményezett a négy nyitott kérdésről. A nép pedig lezárta azokat. Emlékezzünk három bajuszra: • a hatalom alapja a népfelség; a szuverenitást egyetlen politikai erő sem sajátíthatja ki, nem nyilváníthatja magát a népakarat egyedüli letéteményesének, és nem törhet a politikai jogok alkotmányellenes korlátozására; • a közakaratnak előzetes megkötöttségek nélküli, szabad választásokon kell megnyilvánulnia, amelynek eredményei mindenkit köteleznek, s amelyekből semmilyen, az alkotmányosság követelményeinek megfelelő politikai szervezet nem zárható ki. • A válságból való kibontakozás, a demokratikus átmenet megvalósítása csak békés, erőszakmentes módon történhet; egyetlen társadalmi szervezet sem rendelkezhet közvetlenül a fegyveres testületek felett. Az MSZMP tárgyalócsoportja: Gál Zoltán, Pozsgay Imre és Fejti György 111 hétT)évem 2004. szeptember is., szombat Törékeny bajszok Nézetegyeztetés az ellenzéki oldalon: Vargha Csaba, Horváth Balázs, Antall József, Szabad György, Orbán Viktor és Tölgyessy Péter. A háttérben Salamon László, Sólyom László és Fodor Gábor