Népszabadság, 2005. január (63. évfolyam, 1-25. szám)

2005-01-10 / 7. szám

2005. JANUÁR 10., HÉTFŐ Szökőár: kérdések és válaszok Zágoni Miklós 1. Igaz-e, hogy a globális fel­­melegedés hozzájárul a föld­rengésekhez? Közismert, hogy a cunamit egy tenger alatti rengés, az ausztrál-indiai kéreglemez­nek az eurázsiai kéreglemez alá történt mintegy ötméteres becsúszása okozta. Az ebből eredő függőleges elmozdulás indította el azt a - félméteres magasságú, a nyűt tengeren óránként 800 kilométeres se­bességgel haladó - lökéshullá­mot, mely a part közeli seké­lyebb vizekben többméteres magasságig feltorlódva a pusztítást végezte. Tudjuk, hogy a globális átlaghőmér­­séklet az elmúlt évszázad so­rán 0,6 Celsius-fokot nőtt. En­nek következtében a világóce­án felszíne mintegy tíz centi­méterrel megemelkedett. En­nek kisebb része származik a sarki jegek olvadásából, na­gyobb hányada a víz hőtágulásának következmé­nye. Körülbelül ugyanilyen mértékben melegedett a szá­razföldek felszíne is. A Föld szilárd kérge azonban nem tud folyadék módjára felemel­kedni, így a hőtágulás követ­keztében a kéreglemezek felső részei nagyobb erővel feszül­nek egymásnak. A lemezek mélysége több kilométer, de a melegedés csak néhány deci­méteres mélységig érinti, így az ebből származó erőtöbblet, amely a földrengések kiváltá­sához hozzájárul, ezreléknél kisebb nagyságrendű. A lég­kör felmelegedése tehát gya­koribbá teheti a nagy viharo­kat (a tátrai pusztítás pl. 80-100 év helyett akár évtize­denként ismétlődhet), de nem teszi észrevehetően sűrűbbé vagy erősebbé a földrengése­ket. Viszont: szoros összefüggés A szerző fizikus áll fenn a futóhullám és a föl­melegedés között! Egy na­gyobb mértékű melegedés, mely az Északi- és a Déli-sar­kon jégolvadáshoz, hatalmas jégtömbök leválásához vezet, megindíthat hasonló lökés­hullámokat az óceánok felszí­nén bárhol! 2. Megelőzhető lett volna-e a katasztrófa? A szumátrai tenger alatti földrengés észlelése után 8 perccel az amerikai tengeré­szeti hivatal által koordinált Csendes-óceáni Cunami Meg­figyelőrendszer (PTWC) fogta a lökéshullám első jeleit, melyről az információt három perc múlva szétküldték a Csendes-óceánon lévő többi megfigyelőállomáshoz. To­vábbi négy perc múltán azon államok nemzeti szolgálatai, amelyek részt vesznek a PTWC-ben, az alábbi táviratot kapták: „A Csendes-óceánon romboló erejű cunami nem várható." Azonban India, In­donézia, Thaiföld, Srí Lanka és a Maldív-szigetek nem ré­szesei az egyezménynek, így az Indiai-óceánra nem telepí­tettek megfigyelő bójarend­szert. Ennek következtében nem állt rendelkezésre mérési információ arról, hogy az In­diai-óceánon mi a helyzet, így - további 50 perc múltán (a földrengés után 65 perccel) - csak azt adhatták ki a második körtáviratban, hogy a rengés körzetében kialakulhatott ve­szélyes lökéshullám. Addigra azonban az áradat már lecsa­pott Indonéziára és a thaiföldi Phuketre. Huszonöt perccel később sikertelenül próbálták felvenni a kapcsolatot az ausztráliai meteorológiai szol­gálattal, elérték viszont az ot­tani katasztrófavédelmet, ahol megerősítették, hogy tudnak a rengésről, s kiadták a riasztást Ausztrália nyugati partjaira. A hullám ebben az időben érte el Ceylon szigetét. Az inter­netes hírügynökségeken ha­marosan megjelentek az első beszámolók az áldozatokról. A PTWC-hez ekkor érkezett az első hír arról, hogy a rom­boló erejű cunami valóban ki­alakult. Tizenöt perccel ké­sőbb a Srí Lanka-i tengerészeti hivatal felvette a kapcsolatot a megfigyelőrendszer központ­jával, hogy értesítést kapjon az esetleges utórengésből szár­mazó további lökéshullámok­ról. Újabb negyedóra múltán a Srí Lanka­ amerikai nagykö­vet, aki összeköttetést tartott fenn az ország miniszterelnö­kével is, érintkezésbe lépett a PTWC-vel, hogy közvetlen hírláncon értesüljön a na­gyobb utórengésekről. Ekkor­ra azonban a katasztrófa már a maga teljességében kibonta­kozott. Tanulságok: 1. A Csendes-óceán térségé­ben a megfigyelőrendszer gyorsan és hatékonyan műkö­dött. Ha az Indiai-óceánra is kiterjedt volna ugyanez a mé­rőhálózat, akár tizenöt percen belül kiadható lett volna a ri­asztás: mindenki hagyja el a partot két kilométer távolság­ra. A halálos áldozatok száma ezzel a tizedére lett volna csökkenthető. Ha ugyanez a rengés a kéreglemez másik ol­dalán, a csendes-óceáni Mariana-ároknál pattan ki, Ja­pán, Hawaii és a többi sziget időben teljes körű riasztást ka­pott volna. 2. A globális nemzetközi Föld-megfigyelési rendszer­ben (GEOSS - melynek része a PTWC) az aktív magyar rész­vétel elengedhetetlen. A térsé­günket érintő hirtelen légköri változásokat, az orkánok, tor­nádók, áradások kialakulását folyamatosan nyomon követő műholdas információs háló­zatba való bekapcsolódás az éghajlati katasztrófák elleni védekezésnek is egyik legfon­tosabb állomása. A hazai köz­­gondolkodásba bele kell épül­nie, hogy a nemzetközi tudo­mányos kutatások élvonalá­ban való intenzív és széles kö­rű magyar jelenlét életbevágó nemzeti érdek. GM-csata- győzt Fonyó Attila Dudits Dénes Greenpeace-győzelem: ag­rárvész című cikkében (január 3.) summázott tézisek egyike sem felel meg a tényeknek. A cikk első állítása: a Greenpeace - át­verve a hazai környezetvédő civileket és a magyar kormányt - kiharcolta, hogy Ma­gyarországon továbbra se lehessen „gén­­technológiával nemesített", más szóval génmódosított (GM) növényeket ter­meszteni. Egyrészt: nem egy, hanem több száz hazai és nemzetközi fogyasztóvédő, egészségpolitikával foglalkozó és zöld ci­vil szervezet (a Friends of the Earth, az ANPED, a GENET, vagy Magyarorszá­gon a Génpiszka Hálózat), valamint gaz­daszövetség (a Soil Association vagy a magyar Biokultúra Egyesület) küzd a le­hető legszigorúbb GM-szabályozásért. Másrészt: nehéz elképzelni, hogy egyet­len „félelemkeltő" civil szervezet „jó saj­tójának" köszönhető a „titokban, lóhalá­lában" készülő génmoratórium. Egy ilyen szabályozási javaslat tárcaközi egyezteté­sek során születik meg, s még a Géntech­nológiai Eljárásokat Véleményező Bizott­sággal is véleményeztetni kell. Ebben ott ülnek a kormányzat, a tudomány és­­ ki­sebbségben - a zöldek képviselői. (A Greenpeace speciel nincs is delegálva.) A géntechnológia hazai szabályozása 1998- ban született meg e fórumok egyeztetési folyamata eredményeképpen, és azóta a kormányzati álláspont hajszálnyival kö­zelebb állt a zöld civil szervezetekéhez, mint a biotechnológiát művelő tudósoké­hoz. A cikk legfontosabb állítása, hogy a génmódosított termények termesztésé­nek tiltása a magyar agrárium Mohácsa lenne. Nos, nem. A magyar kormány ed­zi szerző szociológus dig is - nagyon helyesen - abból indult ki, hogy a magyar mezőgazdaság GM-men­­tesnek való megőrzése pillanatnyilag ver­senyelőnyt jelent. Európa lakossága jelen­leg köszöni szépen, de nem kér a génmó­dosított élelmiszerekből. (Az elmúlt tíz év felmérései más-más kérdésekkel, de 65-80 százalék között mérték a GM-ter­­mékeket elutasítók, azokat veszélyesnek, egészségkárosítónak tartók arányát.) Ők nem is fognak vásárolni ilyen termékeket. (Továbbá olyan régiók terményeit sem, ahol megvan a hagyományos és bioter­mékek génmódosított termények általi el­­szennyezésének kockázata. Márpedig a A magyar mezőgazdaság GM-mentesnek való megőrzése jelenleg versenyelőnyt jelent. Európa lakossága pillanatnyilag nem kér a génmódosított élelmiszerekből. biokukorica beporzása génpiszkált kuko­rica által még több kilométeres védőzóna esetén is előfordulhat.­ Lehet, hogy ez az elutasító attitűd változni fog, de jelenleg az ökológiai, etikai, egészségvédelmi és gazdasági (!) kockázatok mellett ez az egyik legfontosabb érve a kormányzatot meggyőzni kívánó civileknek. Akik jelen­leg - Dudits állításával ellentétben - nem állnak győzelemre, hanem folyvást azzal szembesülnek, hogy a kilencvenes évek második felében kiharcolt, óvatos zöldál­láspontot az EU elkezdte puhítani. Míg az EU-ban a szigorúbb szabályozást kívánók vesztésre állnak, a hazai szabályozásban van remény a szigorúbb, tiltó álláspont érvényesítésére. Az európai kormányzatok e tekintet­ben nem egységesek. Az Amerika-rajon­­gó Tony Blair és általában a mediterrán országok támogatják, a burgundi-rajongó Jacques Chirac és az északi országok nem. 2004 végén - Dudits állításával ellentét­ben - az EU néhány (17) termény címké­zett forgalmazására, illetve termesztésére adott engedélyt (termesztési moratóriu­mot pedig bármely tagállam kimondhat továbbra is), és nem oldotta fel (múlt idő­ben) „a GM-növények termesztésére és forgalmazására való tilalmat". E döntés meghozatalában kevésbé az európai me­zőgazdasági termelés trendjei számítot­tak, sokkal inkább a környezetvédelem terén meglehetősen elmaradott USA vámháborúval fenyegető kereskedelmi nyomása volt a döntő. Az európai mező­­gazdasági termelésben megmutatkozó trendek eddig nagyon óvatos elmozdu­lást mutattak az integrált (tájvédelmet is magában foglaló, munkaigényes, minősé­gi) mezőgazdaság és a biogazdálkodás irányába. Ha ez lesz az európai mezőgaz­daság jövője, akkor a magyar kormány jól választ, ha (a német, a görög, a dán, az osztrák, a francia álláspontot követve) ne­met mond a GM-termények magyaror­szági termesztésére. És győztesek lesznek a hazai termelők és a GM-terményeket nem kívánó fogyasztók. Lehet, hogy a trendek megfordulnak, és az európai me­zőgazdaság az­­ egyre több vegyszert, energiát és egyre kevesebb emberi mun­kaerőt használó, mennyiségi szemléletű­ amerikai útra tér. És vesztenek a hazai ter­melők és a GM-terményeket nem kívánó fogyasztók. A felmérések szerint a fo­gyasztók, azaz az állampolgárok ezt min­denesetre nem akarják. NÉPSZABADSÁG • Olvasói levelek Ma még pótolható lenne Az 1945 tavaszán a Dunántúlon és a Felvidéken élő 14-15 éves levente fia­talok nyugatra vezényléséről, hányat­tatásaikról és tizenötezer lány és fiú pusztulásáról emlékezett meg Elhur­colt és elfeledett gyerekek címmel (de­cember 7.) megjelent cikkében a CSE­­MADOK köbölkúti szervezetének el­nöke. Kovács Ferenc felrója, hogy a „magyar történetírásból az elhurcolt gyerekek tragikus története szinte tel­jesen kimaradt", majd így zárja írását: „Az a 15 ezer gyerek, akit idegen föld­be temettek el, kiknek sírjára azóta se tett senki egy szál virágot, akikről fél évszázadon át említés sem esett, talán megérdemelnék, hogy a szülőhazá­jukban néha-néha megemlékezzenek róluk." Keserű megállapításának a kegye­letre vonatkozó részével tökéletesen egyetértek, hiszen jómagam is csak a vitnyédi felnőtt lakosság határozott el­utasító magatartásának köszönhetem, hogy nem sodródtam a teljes életbi­zonytalanságot jelentő osztrák-ma­gyar határ felé. Valóban erkölcsi köte­lessége lenne a magyar államnak és a társadalomnak, hogy az elesett és a magyar határokon kívül elhantolt ma­gyar honvédekhez hasonlóan a sor­sukban osztozó leventék nyughelyeit is gondozza, a hozzátartozók számára elérhetővé tegye. Nincs elfogadható magyarázata annak sem, hogy az in­tézmény egészéhez tartozó fiatalok kálváriájáról a mai napig sem jelent meg egy összegző, tudományos mo­nográfia. Ugyanakkor szerzőtársammal, Kiss Györggyel együtt szeretnénk felhívni figyelmét - és nemcsak az övét - arra, hogy a leventeintézményről 1976-ban megjelent a Horthy leventéi című könyvünk, amely 281 oldalon tárgyalja az intézmény egész történetét, a 248. oldalról pedig kimondottan a dunán­túli eseményeket, a nyugatra menekí­téssel együtt. Ebből többek között az is kitűnik, hogy száztízezernél sokkal többen kényszerültek átlépni az or­szág nyugati határát. A veszteségről - figyelemmel a Szovjetunióba hurcol­­takra is - még viszonylag pontos és részletes ismerettel sem rendelkezünk. A kötet 273. oldalán írjuk: „Fiatalok - elhurcoltak és megtévesztettek - tízez­rei tértek vissza. Az igazi bűnösök nem ők voltak. Vezetőiknek és megtévesz­tőiknek a ... népbíróság előtt kellett fe­lelniük tetteikért." Figyelmébe aján­lom Kovács Ferencnek dr. Szabó János A leventeintézmény mint szellemi kör­nyezet c. kandidátusi értekezését (Bp., 1988), valamint Reményfi Géza: Ma­gyar leventék a sarkkörön túl c. köny­vét, amely a Magvető Kiadó gondozá­sában jelent meg 1989-ben. A most készülő „Magyar ifjúság a XX. században" munkánkban is igyekszünk emléket állítani sorstársa­inknak, hogy a mindenkori magyar fi­atalok képesek legyenek ellenállni a gyilkos szándékoknak. Mindez talán nem elég, de a semminél mindeneset­re több.Gergely Ferenc Budapest A magyar egészségügy becsülete Felháborodhatunk, unhatjuk vagy akár félhetünk is tőle, de leginkább és legtöbben már hozzászoktunk: a ma­gyar egészségügyi rendszer mély vál­ságban van, és az alapvető problémá­kat megoldó reformra szorul. Kevés az egészségügyre fordított pénz, és az sem optimálisan kerül fel­­használásra. Nemzetgazdaságunk nem képes többet az egészségügyre áldoz­ni, s a közgazdász-politikusok egy ré­sze szerint nem is érdemes, amíg az egészségügy lyukas vödörként funk­cionál. „Ez nemcsak magyar, de világ­méretű gond" - nyugtatnak meg. Vá­lasztani kell. Melyik ágazatra (oktatás, nyugdíjasok, autópályák stb.) és mennyit áldoz a társadalom a közös kasszából? Valóban nincs több az egészségügyre? Az orvostudomány rohamosan fejlődik, egyre csodálato­sabb és drágább eljárásokat alkalmaz, ami egyre csak növeli az orvosi ellá­tással szemben támasztott igényeket, és a leggazdagabb országok számára is megfizethetetlenné teszi a mindenki számára egyenlő hozzáférést. Válasz­tani kell. Kiknek és milyen ellátást kí­nál, finanszíroz a társadalom? A ma­gyar egészségügy infrastruktúrája si­ralmas állapotban van. Az ellátás raci­onalizálása a járóbeteg-rendelések bő­vítésével fog járni, ami olcsóbb és a be­tegek számára kevésbé megterhelő, mint a kórházi kivizsgálások. Ez nagy valószínűséggel osztályok, kórházak bezárásához fog vezetni. Választani kell. Mi marad, mit kell felújítani, mit kell bezárni? A magyar egészségbiztosítási rend­szer nem tölti be feladatát. A biztosí­tottak számára nem nyújtja az elvárt szolgáltatást térítésmentesen, min­denki számára egyenlő hozzáférhető­séggel és garantált színvonalon, így nem mehet tovább. Választani kell. Egy vagy több biztosító? Magán­vagy állami tulajdonban? Kizárólag szolidaritási vagy piaci alapon? Ki vá­laszol, ki választ és hogyan? Logikus lenne a választást a parlamenti képvi­selőktől várni, esetleg egyes kérdések­ben az önkormányzatoktól, mint a társadalom legfelsőbb legitim repre­zentánsaitól. De valóban a társadalom érdekében a választóik akarata szerint tennék-e ezt? Vagy inkább pártjaik utasítására, pozíciójuk féltéséből vagy tájékozatlanságból egyszerű szavazó­gépként fognak működni valamely gazdasági lobbi érdekét szolgálva? Melyik az a fórum, ahol a társadalom, a szakma, a politika úgy van jelen, hogy képes a kérdésekre elfogadható, világos válaszokat adni? Vagy inkább az fogja eldönteni, hogy milyen lesz a magyar egészségügy, hogy a választó­­polgárok szavazókedvét hogyan be­folyásolja az aktuális reform­terv rek­lámkampánya? Választani kell. Ki mondja meg, és mi alapján, hogy mi­lyen lesz a következő évtizedek ma­gyar egészségügye? Az orvosok és egészségügyi szakdolgozók bérei, munkakörülményei elfogadhatatla­nok. A működőképességet csak a kor­rupció, paraszolvencia, a gyógyszer­­ipar nemkívánatos befolyását biztosí­tó promóciók és az embertelen, éssze­rűtlen hierarchia tartja fent. A vezető pozíciókban lévők nem léptek, lépnek fel kellő eréllyel az orvoslás morális, egzisztenciális és szakmai válságának megoldása érdekében. Az orvostársa­dalom ketté vagy még inkább több részre szakadt, polarizálódik gazdag, korrupt vagy konformista elitre, még épp megélő középmezőnyre,, és a pe­rifériára süllyedő, zömében még tisz­tességes kisebbségre. Más részük el­hagyja a hivatását vagy az országot. Elmenekül. Az ápolói hivatás megbecsültsége hihetetlen mélységekbe süllyedt. A bé­rek belátható időn belüli, a gyógyító munka értékének megfelelő szintre emelése, ezzel együtt a paraszolvencia azonnali megszüntetése és a hierar­chia egészséges lebontása adhat csak esélyt a magyar orvoslás erkölcsi, szakmai megújulására. Ez az orvosoktól és ápolóktól na­gyobb szakmai önállóságot, felelőssé­get, magasabb szintű tudást és morá­lis, motivált hozzáállást igényel. S szinte biztosan funkciók, állások meg­szűnésével, átcsoportosításával fog járni. Választani kell. De ebben az eset­ben egyértelmű, hogy kiknek. Az or­vosoknak, egészségügyi szakdolgo­zóknak kell eldönteniük, hogy tovább tűrnek, vállalják a rájuk kényszerített tisztességtelenséget, vagy összefog­nak és új vagy meglévő érdek-képvi­seleti szervezeteiken keresztül kiköve­telik a magyar orvoslás, gyógyítás be­csületének helyreállítását. Dr. Szijjártó László gyermekgyógyász

Next