Népszabadság, 2005. február (63. évfolyam, 26-49. szám)
2005-02-26 / 48. szám
NÉPSZABADSÁG hétvége 2005. FEBRUÁR 26., SZOMBAT 5 fanatizálok, tehát vagyok! SZILÁGYI ÁKOS Tematizálni annyi, mint a társadalom életének valamilyen létező vagy nem létező (de létezőnek, nagyon is létezőnek, mindennél inkább létezőnek beállított) eseményét, összefüggését témaként izolálni; a témát a közösség ügyeként, létkérdésként, igazságként általánosítani, és mozgósító célzattal szembefordítani a politikai ellenféllel; végezetül pedig az így kiélezett és általánosított témát a vád, a számonkérés, a panasz, a követelés és parancs retorikai műfajaiban színre vinni, sikeresen mediatizálni, vagyis egy időre (tíz percre, valamilyen kampány idejére vagy egy egész politikai ciklusra) uralkodó témává tenni a politikában, rákényszeríteni ellenfélre és közvéleményre egyaránt. Tematizálni a politikában bármit lehet - a politikus édesanyja térgyekalácsától felesége őnagysága szőlőbirtokáig, külföldi nyaralásától belföldi luxusvillájáig, az egészségügy privatizációjától a sorozás eltörléséig, az abortusztól a kettős állampolgárságig, a gázáraktól az ügynöklistákig, holokauszttól a felszabadulásig de nem mindent, nem minden helyzetben és nem mindenkinek célravezető tematizálni. Mondjuk, akinek vaj van a füle mögött, lehetőleg kerülje a vaj tematizálását, ha pedig ellenfele tematizálja a vajat, ragadja ki kezéből, és mondja azt: „Nos hát, kedves barátaim, mélyen tisztelt hölgyeim és uraim, drága elvtársaim, igen, igen, engem valóban kenyérre lehet kenni, nekem valóban vajból van a szívem, ha az elesettekről, a szegényekről, az éhező árvákról, népünk és nemzetünk felemelkedéséről van szó! De hát olyan nagy baj ez?" Bár minden tematizálható, jól nézze meg a helyet, az időpontot (és önmagát a tükörben) az a politikus, aki tematizálni akar, nehogy a bedobott és felpörgetett téma elsőként őt találja fejen, vagy a végén őt is leterítse. Nem kifejezetten célravezető például akasztott ember házában a kötelet tematizálni. Hacsak nem háza népe megfélemlítése céljából. Ez esetben persze a kötél tematizálása kifejezetten ajánlatos. Szavunk sem lehet ellene. Mondhatnánk: nem érheti szó a ház elejét. A politikusnak mindig abból kell kiindulnia, mi a tematizálás célja. Közelebb viszi-e őt politikai célja megvalósításához? A cél a politikában persze mindig ugyanaz: a hatalom megszerzése/megtartása az ellenfél legyőzése, meggyengítése, hátrányba hozása, lejáratása révén. A tematizálónak tehát ajánlatos olyan témát választania, amellyel őt magát nem lehet közvetlenül kikezdeni, amelyben érintetlensége (legalábbis a közvélekedés szintjén) vitathatatlan, amely egyszerre tünteti föl őt a legjobb, ellenfelét pedig a legrosszabb színben. A tematizáló így újra meg újra a szabadító hős, az igazmondó juhász és a szókimondó legkisebb fiú, egyszóval a közösség gyámolítója, védelmezője, közbenjárója változatos szerepkörében léphet fel, míg ellenfelére a Rágalmazó, a Bajkeverő, a Rosszakaró, a Szerencsétlen flótás, a Harácsoló, a Nagypofájú szerepét oszthatja. A tematizálás fölötti hatalom megszerzése és ellenőrzése persze nem elvont célja a politikai küzdelemnek. A konkrét téma bedobásának, fölpörgetésének általában az adott politikai helyzetből fakadó konkrét célja is van: figyelemelterelés, ráijesztés az ellenfélre, a rivális párt társadalmi táborának megfenyegetése, megzsarolása, féken tartása, ilyen-olyan belső (párton belüli) lázongások-mozgolódások elfojtása, a párt vagy pártpolitikus népszerűségi mutatói hanyatlásának (vagy az ellenfél népszerűségi mutatói növekedésének) megállítása. De nem csak bedobni, kidobni is lehet témákat. Kiütni egyik témát a másikkal. Kiszorítani, leértékelni, nevetségessé tenni, elbagatellizálni az ellenfél témáit: „Ez maguknak téma? Ugyan, kérem! Az enyémet nézzék meg!" Az ellenfél által felpörgetett témák kiszorítását, elködösítését, elhallgatását, periferizálását, tabuizálását, más témákkal való „felülírását" összefoglalóan „detematizálásnak" nevezem: ahol a tematizálásért folyó harc a mediatizált hatalmi küzdelem meghatározó terepévé válik, ott szükségképpen jelenik meg a detematizálás mint a tematikus robbanópetárdák hatástalanításának legkézenfekvőbb módja. De még ha a tematizálás sikeres is, ha a tematizáló magához ragadta a kezdeményezést, megelőzte ellenfelét, akkor sincs veszve minden: az értelmezés - újraértelmezés, átértelmezés - segítségével a kezdeményezés visszaszerezhető. Ha valaki tematizálási hátrányba kerül, ha megelőzik, s az ellenfél által feladott téma kikerülhetetlenné válik, akkor értelmezések csáklyáival és kampóival még mindig áthúzhatja saját térfelére, hogy aztán onnan fordítsa szembe a tematizálóval („bagoly mondja verébnek"). A tematizálás első körben csak valamilyen téma hatásos bedobását (felrobbantását) jelenti, második körben már minden azon múlik, sikerül-e a témát megőrizni, értelmezését uralni, a téma ellopását megakadályozni. Nem szabad megengedni, hogy az ellenfél a téma jobb, hatásosabb értelmezésével álljon elő, rá kell kényszeríteni, hogy védekezzen és új, még „nem bevezetett" témákkal próbálkozzon. Mert - ne feledjük - egy új téma bevezetése olykor komoly politikai és anyagi ráfordítást igényel, míg egy bevezetett téma átvétele - ellopása vagy áthúzása saját politikai mezőnkre - összehasonlíthatatlanul olcsóbb. Aki egy témát előhoz, és a rendelkezésére álló adminisztratív, pénz- és médiaeszközökkel képes elérni, hogy az egész társadalom, de legalábbis a nyilvánosság ezzel a témával (ellenfele szerint persze: „előrángatott", „mondvacsinált" „áltémával") foglalkozzon (állást foglaljon a témában, vitassa, érzelmi és verbális táncot sejtsen körülötte), az korántsem csak azt határozza meg, miről folyjon a szó (és persze egyszersmind miről ne folyjon) a közbeszédben. Azt is megmutatja, ki az erősebb, ki az úr a politika házában, ki az, aki diktál. Ugyanis az erő - vagy az erő látszata, amely persze ugyancsak erő - mindig annál van, aki meghatározza a politikai tematikát. A tematizáló erő politikai kezdeményező erőnek és tetterőnek látszik. Aki tematizál, új témát kezdeményez, félresöpri az ellenfél témáját, s ezzel egyben kihívást intéz ellene. Hadat üzen. Viadalra, párbajra szólítja fel. Egyik roham indul a másik után, és mindegyikben a tematizáló a kihívó fél. A győzelmet azonban nem a párbaj kimenetele határozza meg. A győzelem maga a kihívás, a kihívás pozíciójának megszerzése vagy elfoglalása. A kihívó fél pozicionálisan mindig fölényben van. Ha fölényét a tényleges harc lefolytatásának kockázata nélkül akarja megőrizni, akkor újabb és újabb kihívásokat kell ellenfeléhez intéznie. Nem megnyernie kell egy csatát, hanem mindig új csatát indítania. Nem szabad megvárnia, amíg kihívására ellenfele válaszol, hanem újabb kihívással elébe kell vágnia a válasznak, torkára kell forrasztania a szót. Minél gyakrabban sikerül egy politikai erőnek a kihívó szerepében feltűnnie, fölénye annál vitathatatlanabbnak látszik, függetlenül attól, hogy eszébe sem jut megválaszolni az ellenfél válaszát, melyet e kihívására adott. Mielőtt még a verbális csata kimenetele eldőlhetne, odébbáll, és új csatát indít, új témával áll elő. Ezért igyekszik ma minden politikai szereplő folytonosan a kihívó fél szerepében megjelenni és gyakorlatozni: „Te hívsz ki engem? Röhögnöm kell! Hát ki vagy te, hogy engem kihívj? Majd én hívlak ki téged! Tessék, ezt kapd ki, kishaver!" A kihívás szerepét aztán már ki-ki úgy intonálja, hogy saját táborát megnyerje, a nézőtömegeket a lehető legjobban szórakoztassa, az ellenfelet pedig a lehető legjobban fölingerelje. A kihívásban - a kihívó viselkedésben - eleve benne rejlő és demonstrált fölényérzet az egyik esetben arrogáns, a másikban lehengerlő hanghordozással párosul, az egyik esetben sértegetésekben és gorombáskodásban, a másikban felemelt hangban és gunyoros poénokban fejeződik ki. A politikai témák érvelő megvitatását a tematizálásért folyó harc váltotta fel, mely mindinkább a versenyfutás jellegét ölti: ki tematizál kit?; ki tematizál mit?; ki tematizál előbb és hatásosabban a másiknál? Ki forgatja gyorsabban a tematizálás forgópisztolyát? Előfordul, hogy egy pártnak úgyszólván orra elől tematizálják el a legjobb témákat. A pártok mindinkább úgy működnek, mintha tematizálógépek lennének. Tematizálni muszáj. De: tematizálni tudni is kell! Aki rosszul - rossz helyen, rossz időpontban, ügyetlenül - tematizál valamit, aki a tematizálási harcban lemarad, könnyen elveszítheti a hatalomért folyó küzdelmet is. Vagy nagyon jól kell megválasztani a témát (mindent egyetlen téma lapjára tenni fel az adott szituációban), vagy témaáradattal -mennyiséggel - kell elsöpörni az ellenfél amúgy talán jól megválasztott, hatásos témáját. Hadd vigye az ár, hadd kapálózzon egész a lefolyóig! A tematizálás kényszere űzi-hajtja a pártokat. És az értelmezés kényszere is, persze. Egymás hajtószíján pörögnek-forognak. Egymás kezéből ragadják ki a tűzforró témát, csak hogy náluk legyen, még ha sütögeti is tenyerüket. Dobálgatják inkább egyik kezükből a másikba: „Tudod, mit fogsz te tematizálni, kisfiam?!" „Adod ide azt a témát?! Az az én témám! Hogy merted elvenni?" A tematizálási furor a mediatizált politika körülményei között persze nem meglepő. Élet és halál kérdése ez. Egy pártpolitikus addig létezik, amíg ő a kihívó fél, amíg nála van a tematizálás hatalma. Tematizálok, tehát vagyok! , A tematizáló újra meg újra a szabadító hős, az igazmondó juhász és a szókimondó legkisebb fiú, egyszóval a közösség gyámolítója, védelmezője, közbenjárója változatos szerepkörében léphet fel, míg ellenfelére a Rágalmazó, a Bajkeverő, a Rosszakaró, a Szerencsétlen flótás, a Harácsoló, a Nagypofájú szerepét oszthatja. A pokol angyala Hunter S. Thompson halálára Úgy halt meg, ahogy élt: fegyverrel a kezében, szenvtelen intenzitással, különösebb pátosz nélkül. „Gyűlölöm másoknak ajánlani a drogot, az alkoholt, az erőszakot vagy az őrületet, de nálam mindig bevált" - volt az egyik sokat idézett mondása, leginkább persze ő maga idézte interjúiban, most pedig (ha a róla fennmaradt írásos emlékekből indulunk ki) feltételezhetően bekokainozva és beviszkizve, fél szemmel a sportvagy pornócsatornára kukkantva, főbe lőtte magát Colorado állambeli otthonában tartott tekintélyes fegyverarzenálja egyik darabjával. 67 éves volt. Nem tudni, mennyi volt benne a szerotonin nevű hormon depresszióilag, és hogy miért tette, valami akkumulálódott keserűség tört-e elő belőle, vagy a gyors hidegfejűség döntött, ebben ennyi volt, kész. „Egy hete találkoztam vele, akkor nyomát sem láttam elkeseredésnek" - meséli a Los Angelesben elért Vágvölgyi B. András kollégám és narancsos exfőnököm, Thompson doktor értő hazai fordítója, aki most szintúgy rejtély előtt áll. Én viszont nem tudtam, hogy a magyar mobilt LA-ben is lehet használni. Dr. Hunter S. Thompson, hogy e második bekezdésben gyorsan letudjuk az összes médiaklisét, „élő legenda", „fenegyerek", az Egyesült Államok ellenkulturális és médiatörténetének egyik legjelentősebb figurája, aki a hatvanas évek eleje óta formálja (át) mindannak a tudományát, amit kissé leegyszerűsítve „újságírásként" ismerünk. Maradjunk is a jelen időnél: túl friss még a dördülés zaja. A doktor a kandírozott Tom Wolfe és Norman Mailer köréhez köthető new journalism mestere. Az „új újságírás" az a műfaj, amely leírja a valóságot, a szó mindkét értelmében: szarik a hírmédia szerintük álságos objektivitására (a „szarik" nem Népszabadság-konform, de a „tesz rá" nem lenne adekvát), ehelyett a nyíltan felvállalt újságírói szubjektivitás kerül előtérbe, az újságíró által látott, majd nyelvileg-irodalmilag felturbózott plasztikus élmény, amely néha pótolja is magát az eseményt, bármi legyen is az. Ennek az új újságírásnak a vadhajtása a gonzo - mint a doktor első dokumentumriportja, az 1966-ban kiadott Hell's Angels (magyarul: Vad rege az angyalokról. Konkrét könyvek, Budapest, 2003). „Részt vevő megfigyelés" - ez Vágvölgyi kifejezése az új újságírásra, ennél precízebbet magam sem. Médiaiskolákban tanítják az 1972-es Nixon-kampányról írott tényfeltáró riportázsát, egyébként rockfesztiválokról, derbikről, mexikói sporteseményekről írt. Legismertebb műve azonban az 1972-ben kiadott Félelem és reszketés Las Vegasban (magyarul: Narancs könyvek, Budapest, 1994), amelyből vicces, pszichedelikus drogfilmet kreált Terry Gilliam Johnny Depp-pel a főszerepben. Johnnyval a barátság egyébként a forgatás után is megmaradt, a Woody Creeks-i birtokon néha együtt lőtték ürgékre vagy látogatókra. Az öntörvényű, önfejű, magát „reménytelen liberálisnak" tartó Thompson nehezen sorolható be politikailag, igaz, nem is kell, nem oly mértékben politikus ő, mint két egykori harcostársa, a baloldali demokrata Jann Werner, a Rolling Stone főszerkesztője, vagy a libertáriusneokon P J. O'Rourke, akinél szórakoztatóbban senki nem ír a világ szenvedéseiről (és nem cinikusan, csak az ostobaságot és a gonoszságot ostorozza). A doktor gyűlöl minden hatalmat és nagy korporációt, de haverja a paranoiás, szélsőjobbos Pat Buchanan, ugyanakkor élethosszig tartó tagságot váltott a Fegyvertartók Egyesületénél (NRA), mivel ez alkotmányos joga, és erre mindig büszkén hivatkozik is, valahányszor az FBI felbukkan nála, valami kétséges legalitású házkutatás céljából. A jelen idő nem tartható, Thompson főbe lőtte magát. Idegesítő csávó volt, a szerkesztői a pokolba kívánták, főleg lapzártakor. A doktor ugyanis nem tartotta tiszteletben a szerkesztő munkakörét, cikkeit késve, fragmentumok formájában, szerkesztetlenül és néha egyenesen a noteszából kitépve-számozva küldte faxon - nem a szerkesztőségbe, hanem egyből a nyomdába. Erősen drogozott, de csak a füvezést vállalta nyíltan. Az utolsó években az ESPN sportcsatorna honlapján volt állandó kolumnája, ahol persze, akár a korábbi cikkekben, szépen átlépte a leírt tárgy kereteit, folyamatosan politizált. Gyűlölte Busht és a Fehér Ház jelenlegi birtokosait, a Salon.com-nak adott két évvel ezelőtti interjújában a Ku-Klux-Klanhoz hasonlította őket („lepisálok ezeknek a náciknak a torkán"), szerinte csupán a „nemzetközi olajipar" kormányoz Washingtonban. Szeptember 11-én „nemzeti idegösszeomlást" diagnosztizált, óvott egy Amerikát támadó, évekig elhúzódó gerillaháborútól, valamint a civil szabadságjogok megnyirbálásától, ami szerinte „a biztonság illúziójába" ringatja a nemzetet. Mi mást, vihart kavart, amikor tavaly májusban Abu Graib láttán azt írta, „Adolf Hitler legroszszabb atrocitásai sem sokkoltak annyira, mint ezek a fényképek". És hát a gonzo, az újságírói csúcstevékenység, amely nélkül nincs szabadság és média, élet és irodalom, nincs Rolling Stone és Magyar Narancs. A gonzónak nincs eredete: vagy az olasz gonzagas (abszurditások) szóból számazik, vagy kanadai-francia származék (a gonzeaux állítólag „fényes ösvényt" jelent, pedig az egyik perui maoista szervezet), mindenesetre nem jelent mást, mint azt a technikát, amikor az újságíró (feltéve hogy személyiség) saját részvételét is beleírja az eseménybe. Ennek persze hátulütője, ha önmaga válik eseménnyé, nem leírja, hanem csinálja a valóságot, s elkeni, relativizálja mindazt, ami pedig objektív valóság. A gonzo természetesen viccesebb,mint a valóság. A doktor saját számításai szerint életében 13 alkalommal halt meg majdnem. Ez volt a tizennegyedik. SERES LÁSZLÓ Karikatúra Thompsonról az interneten Egy Tomphson-fotó