Népszabadság, 2005. február (63. évfolyam, 26-49. szám)

2005-02-26 / 48. szám

NÉPSZABADSÁG hétvége 2005. FEBRUÁR 26., SZOMBAT 5 ­fanatizálok, tehát vagyok! SZILÁGYI ÁKOS T­ematizálni annyi, mint a társada­lom életének valamilyen létező vagy nem létező (de létezőnek, nagyon is létezőnek, mindennél inkább létezőnek beállított) eseményét, össze­függését témaként izolálni; a témát a kö­zösség ügyeként, létkérdésként, igaz­ságként általánosítani, és mozgósító cél­zattal szembefordítani a politikai ellen­féllel; végezetül pedig az így kiélezett és általánosított témát a vád, a számonké­rés, a panasz, a követelés és parancs re­torikai műfajaiban színre vinni, sikere­sen mediatizálni, vagyis egy időre (tíz percre, valamilyen kampány idejére vagy egy egész politikai ciklusra) ural­kodó témává tenni a politikában, rá­kényszeríteni ellenfélre és közvélemény­re egyaránt. Tematizálni a politikában bármit lehet - a politikus édesanyja térgyekalácsától felesége őnagysága szőlőbirtokáig, kül­földi nyaralásától belföldi luxusvillájáig, az egészségügy privatizációjától a soro­zás eltörléséig, az abortusztól a kettős állampolgárságig, a gázáraktól az ügy­nöklistákig, holokauszttól a felszabadu­lásig de nem mindent, nem minden helyzetben és nem mindenkinek célrave­zető tematizálni. Mondjuk, akinek vaj van a füle mögött, lehetőleg kerülje a vaj tematizálását, ha pedig ellenfele tema­­tizálja a vajat, ragadja ki kezéből, és mondja azt: „Nos hát, kedves barátaim, mélyen tisztelt hölgyeim és uraim, drága elvtársaim, igen, igen, engem valóban ke­nyérre lehet kenni, nekem valóban vajból van a szívem, ha az elesettekről, a szegé­nyekről, az éhező árvákról, népünk és nemzetünk felemelkedéséről van szó! De hát olyan nagy baj ez?" Bár minden tematizálható, jól nézze meg a helyet, az időpontot (és önmagát a tükörben) az a politikus, aki tema­tizálni akar, nehogy a bedobott és felpör­getett téma elsőként őt találja fejen, vagy a végén őt is leterítse. Nem kifejezetten célravezető például akasztott ember há­zában a kötelet tematizálni. Hacsak nem háza népe megfélemlítése céljából. Ez esetben persze a kötél tematizálása kife­jezetten ajánlatos. Szavunk sem lehet el­lene. Mondhatnánk: nem érheti szó a ház elejét. A politikusnak mindig abból kell kiin­dulnia, mi a tematizálás célja. Közelebb viszi-e őt politikai célja megvalósításá­hoz? A cél a politikában persze mindig ugyanaz: a hatalom megszerzése/meg­tartása­­ az ellenfél legyőzése, meggyen­gítése, hátrányba hozása, lejáratása ré­vén. A tematizálónak tehát ajánlatos olyan témát választania, amellyel őt ma­gát nem lehet közvetlenül kikezdeni, amelyben érintetlensége (legalábbis a közvélekedés szintjén) vitathatatlan, amely egyszerre tünteti föl őt a legjobb, ellenfelét pedig a legrosszabb színben. A tematizáló így újra meg újra a szabadító hős, az igazmondó juhász és a szókimondó legki­sebb fiú, egyszóval a kö­zösség gyámolítója, vé­delmezője, közbenjárója változatos szerepkörében léphet fel, míg ellenfelére a Rágalmazó, a Bajkeve­rő, a Rosszakaró, a Sze­rencsétlen flótás, a Hará­csoló, a Nagypofájú sze­repét oszthatja. A tematizálás fölötti hatalom megszerzése és ellenőrzése persze nem elvont célja a politikai küzdelemnek. A konkrét téma bedobásának, föl­pörgetésének általában az adott politikai helyzetből fakadó konkrét célja is van: fi­gyelemelterelés, ráijesztés az ellenfélre, a rivális párt társadalmi táborának megfe­nyegetése, megzsarolása, féken tartása, ilyen-olyan belső (párton belüli) lázongá­­sok-mozgolódások elfojtása, a párt vagy pártpolitikus népszerűségi mutatói ha­nyatlásának (vagy az ellenfél népszerűsé­gi mutatói növekedésének) megállítása. De nem csak bedobni, kidobni is lehet té­mákat. Kiütni egyik témát a másikkal. Ki­szorítani, leértékelni, nevetségessé tenni, elbagatellizálni az ellenfél témáit: „Ez maguknak téma? Ugyan, kérem! Az enyémet nézzék meg!" Az ellenfél által felpörgetett témák kiszorítását, elködösí­­tését, elhallgatását, periferizálását, tabuizálását, más témákkal való „felülírá­sát" összefoglalóan „detematizálásnak" nevezem: ahol a tematizálásért folyó harc a mediatizált hatalmi küzdelem megha­tározó terepévé válik, ott szükségképpen jelenik meg a detematizálás mint a tema­tikus robbanópetárdák hatástalanításá­nak legkézenfekvőbb módja. De még ha a tematizálás sikeres is, ha a tematizáló magához ragadta a kezde­ményezést, megelőzte ellenfelét, akkor sincs veszve minden: az értelmezés - új­raértelmezés, átértelmezés - segítségé­vel a kezdeményezés visszaszerezhető. Ha valaki tematizálási hátrányba kerül, ha megelőzik, s az ellenfél által feladott téma kikerülhetetlenné válik, akkor ér­telmezések csáklyáival és kampóival még mindig áthúzhatja saját térfelére, hogy aztán onnan fordítsa szembe a tematizálóval („bagoly mondja veréb­nek"). A tematizálás első körben csak valamilyen téma hatásos bedobását (fel­­robbantását) jelenti, második körben már minden azon múlik, sikerül-e a té­mát megőrizni, értelmezését uralni, a té­ma ellopását megakadályozni. Nem sza­bad megengedni, hogy az ellenfél a téma jobb, hatásosabb értelmezésével álljon elő, rá kell kényszeríteni, hogy védekez­zen és új, még „nem bevezetett" témák­kal próbálkozzon. Mert - ne feledjük - egy új téma bevezetése olykor komoly politikai és anyagi ráfordítást igényel, míg egy bevezetett téma átvétele - ello­pása vagy áthúzása saját politikai me­zőnkre - összehasonlíthatatlanul ol­csóbb. Aki egy témát előhoz, és a rendelke­zésére álló adminisztratív, pénz- és mé­diaeszközökkel képes elérni, hogy az egész társadalom, de legalábbis a nyil­vánosság ezzel a témával (ellenfele sze­rint persze: „előrángatott", „mondva­csinált" „áltémával") foglalkozzon (ál­lást foglaljon a témában, vitassa, érzel­mi és verbális táncot sejtsen körülötte), az korántsem csak azt határozza meg, miről folyjon a szó (és persze egyszer­smind miről ne folyjon) a közbeszéd­ben. Azt is megmutatja, ki az erősebb, ki az úr a politika házában, ki az, aki dik­tál. Ugyanis az erő - vagy az erő látsza­ta, amely persze ugyancsak erő - min­dig annál van, aki meghatározza a poli­tikai tematikát. A tematizáló erő politi­kai kezdeményező erő­nek és tetterőnek látszik. Aki tematizál, új témát kezdeményez, félresöpri az ellenfél témáját, s ezzel egyben kihívást intéz elle­ne. Hadat üzen. Viadalra, párbajra szólítja fel. Egyik roham indul a másik után, és mindegyikben a tematizáló a kihívó fél. A győzelmet azonban nem a párbaj kimenetele hatá­rozza meg. A győzelem maga a kihívás, a kihívás pozíciójának megszerzése vagy elfoglalása. A kihívó fél pozicionálisan mindig fölényben van. Ha fölényét a tényleges harc lefolytatásának kockázata nélkül akarja megőrizni, akkor újabb és újabb kihívásokat kell ellenfeléhez intéznie. Nem megnyernie kell egy csatát, hanem mindig új csatát indítania. Nem szabad megvárnia, amíg kihívására ellenfele vá­laszol, hanem újabb kihívással elébe kell vágnia a válasznak, torkára kell forrasz­tania a szót. Minél gyakrabban sikerül egy politikai erőnek a kihívó szerepében feltűnnie, fölénye annál vitathatatla­nabbnak látszik, függetlenül attól, hogy eszébe sem jut megválaszolni az ellenfél válaszát, melyet e kihívására adott. Mi­előtt még a verbális csata kimenetele el­dőlhetne, odébbáll, és új csatát indít, új témával áll elő. Ezért igyekszik ma minden politikai szereplő folytonosan a kihívó fél szerepé­ben megjelenni és gyakorlatozni: „Te hívsz ki engem? Röhögnöm kell! Hát ki vagy te, hogy engem kihívj? Majd én hív­lak ki téged! Tessék, ezt kapd ki, kisha­­ver!" A kihívás szerepét aztán már ki-ki úgy intonálja, hogy saját táborát meg­nyerje, a nézőtömegeket a lehető legjob­ban szórakoztassa, az ellenfelet pedig a lehető legjobban fölingerelje. A kihívás­ban - a kihívó viselkedésben - eleve ben­ne rejlő és demonstrált fölényérzet az egyik esetben arrogáns, a másikban le­hengerlő hanghordozással párosul, az egyik esetben sértegetésekben és gorom­báskodásban, a másikban felemelt hang­ban és gunyoros poénokban fejeződik ki. A politikai témák érvelő megvitatását a tematizálásért folyó harc váltotta fel, mely mindinkább a versenyfutás jellegét ölti: ki tematizál kit?; ki tematizál mit?; ki tematizál előbb és hatásosabban a másik­nál? Ki forgatja gyorsabban a tematizálás forgópisztolyát? Előfordul, hogy egy pártnak úgyszólván orra elől temati­­zálják el a legjobb témákat. A pártok mindinkább úgy működnek, mintha tematizálógépek lennének. Tematizálni muszáj. De: tematizálni tudni is kell! Aki rosszul - rossz helyen, rossz időpontban, ügyetlenül - tematizál valamit, aki a te­matizálási harcban lemarad, könnyen el­veszítheti a hatalomért folyó küzdelmet is. Vagy nagyon jól kell megválasztani a témát (mindent egyetlen téma lapjára tenni fel az adott szituációban), vagy té­maáradattal­­ -mennyiséggel - kell elsö­pörni az ellenfél amúgy talán jól megvá­lasztott, hatásos témáját. Hadd vigye az ár, hadd kapálózzon­­ egész a lefolyóig! A tematizálás kényszere űzi-hajtja a pártokat. És az értelmezés kényszere is, persze. Egymás hajtószíján pörögnek-fo­­rognak. Egymás kezéből ragadják ki a tűzforró témát, csak hogy náluk legyen, még ha sütögeti is tenyerüket. Dobálgat­­ják inkább­­ egyik kezükből a másikba: „Tudod, mit fogsz te tematizálni, kisfi­am?!" „Adod ide azt a témát?! Az az én témám! Hogy merted elvenni?" A tema­tizálási furor a mediatizált politika körül­ményei között persze nem meglepő. Élet és halál kérdése ez. Egy pártpolitikus ad­dig létezik, amíg ő a kihívó fél, amíg nála van a tematizálás hatalma. Tematizálok, tehát vagyok! , A tematizáló újra meg újra a szabadító hős, az igazmondó juhász és a szókimondó legkisebb fiú, egyszóval a közösség gyámolítója, védelmezője, közbenjárója változatos szerepkörében léphet fel, míg ellenfelére a Rágalmazó, a Bajkeverő, a Rosszakaró, a Szerencsétlen flótás, a Harácsoló, a Nagypofájú szerepét oszthatja. ­ A pokol angyala Hunter S. Thompson halálára Úgy halt meg, ahogy élt: fegyverrel a kezében, szenvtelen intenzitással, különösebb pátosz nélkül. „Gyűlölöm másoknak ajánlani a drogot, az alkoholt, az erőszakot vagy az őrületet, de nálam mindig bevált" - volt az egyik sokat idézett mondása, leginkább persze ő maga idézte inter­júiban, most pedig (ha a róla fennmaradt írásos emlékekből indulunk ki) feltételezhetően bekokainozva és beviszkizve, fél szemmel a sport­vagy pornócsatornára kukkantva, főbe lőtte magát Colorado állambeli otthonában tartott tekintélyes fegyverarzenálja egyik darabjával. 67 éves volt. Nem tudni, mennyi volt benne a szerotonin nevű hormon depresszióilag, és hogy miért tette, valami akkumulálódott keserűség tört-e elő belőle, vagy a gyors hidegfejűség döntött, ebben ennyi volt, kész. „Egy hete találkoztam vele, akkor nyomát sem láttam elkesere­désnek" - meséli a Los Angelesben elért Vágvölgyi B. András kollégám és narancsos exfőnököm, Thompson doktor értő hazai fordítója, aki most szintúgy rejtély előtt áll. Én viszont nem tudtam, hogy a magyar mobilt LA-ben is lehet használni. Dr. Hunter S. Thompson, hogy e második bekezdésben gyorsan le­tudjuk az összes médiaklisét, „élő legenda", „fenegyerek", az Egyesült Államok ellenkulturális és médiatörténetének egyik legjelentősebb fi­gurája, aki a hatvanas évek eleje óta formálja (át) mindannak a tudomá­nyát, amit kissé leegyszerűsítve „újságírásként" ismerünk. Maradjunk is a jelen időnél: túl friss még a dördülés zaja. A doktor a kandírozott Tom Wolfe és Norman Mailer köréhez köthe­tő new journalism mestere. Az „új újságírás" az a műfaj, amely leírja a valóságot, a szó mindkét értelmében: szarik a hírmédia szerintük álsá­gos objektivitására (a „szarik" nem Népszabadság-konform, de a „tesz rá" nem lenne adekvát), ehelyett a nyíltan felvállalt újságírói szubjekti­vitás kerül előtérbe, az újságíró által látott, majd nyelvileg-irodalmilag felturbózott plasztikus élmény, amely néha pótolja is magát az ese­ményt, bármi legyen is az. Ennek az új újságírásnak a vadhajtása a gonzo - mint a doktor első dokumentumriportja, az 1966-ban kiadott Hell's Angels (magyarul: Vad rege az angyalokról. Konkrét könyvek, Budapest, 2003). „Részt vevő megfigyelés" - ez Vágvölgyi kifejezése az új újságírásra, ennél precí­zebbet magam sem. Médiaiskolákban tanítják az 1972-es Nixon-kam­­pányról írott tényfeltáró riportázsát, egyébként rockfesztiválokról, der­bikről, mexikói sporteseményekről írt. Legismertebb műve azonban az 1972-ben kiadott Félelem és reszketés Las Vegasban (magyarul: Narancs könyvek, Budapest, 1994), amelyből vicces, pszichedelikus drogfilmet kreált Terry Gilliam Johnny Depp-pel a főszerepben. Johnnyval a barát­ság egyébként a forgatás után is megmaradt, a Woody Creeks-i birto­kon néha együtt lőtték ürgékre vagy látogatókra. Az öntörvényű, önfejű, magát „reménytelen liberálisnak" tartó Thompson nehezen sorolható be politikailag, igaz, nem is kell, nem oly mértékben politikus ő, mint két egykori harcostársa, a baloldali de­mokrata Jann Werner, a Rolling Stone főszerkesztője, vagy a libertárius­­neokon P J. O'Rourke, akinél szórakoztatóbban senki nem ír a világ szenvedéseiről (és nem cinikusan, csak az ostobaságot és a gonoszsá­got ostorozza). A doktor gyűlöl minden hatalmat és nagy korporációt, de haverja a paranoiás, szélsőjobbos Pat Buchanan, ugyanakkor élet­hosszig tartó tagságot váltott a Fegyvertartók Egyesületénél (NRA), mivel ez alkotmányos joga, és erre mindig büszkén hivatkozik is, vala­hányszor az FBI felbukkan nála, valami kétséges legalitású házkutatás céljából. A jelen idő nem tartható, Thompson főbe lőtte magát. Idegesítő csá­vó volt, a szerkesztői a pokolba kívánták, főleg lapzártakor. A doktor ugyanis nem tartotta tiszteletben a szerkesztő munkakörét, cikkeit kés­ve, fragmentumok formájában, szerkesztetlenül és néha egyenesen a noteszából kitépve-számozva küldte faxon - nem a szerkesztőségbe, hanem egyből a nyomdába. Erősen drogozott, de csak a füvezést vál­lalta nyíltan. Az utolsó években az ESPN sportcsatorna honlapján volt állandó kolumnája, ahol persze, akár a korábbi cikkekben, szépen átlépte a leírt tárgy kereteit, folyamatosan politizált. Gyűlölte Busht és a Fehér Ház jelenlegi birtokosait, a Salon.com-nak adott két évvel ezelőtti interjújá­ban a Ku-Klux-Klanhoz hasonlította őket („lepisálok ezeknek a nácik­nak a torkán"), szerinte csupán a „nemzetközi olajipar" kormányoz Washingtonban. Szeptember 11-én „nemzeti idegösszeomlást" diag­nosztizált, óvott egy Amerikát támadó, évekig elhúzódó gerillaháború­tól, valamint a civil szabadságjogok megnyirbálásától, ami szerinte „a biztonság illúziójába" ringatja a nemzetet. Mi mást, vihart kavart, ami­kor tavaly májusban Abu Graib láttán azt írta, „Adolf Hitler legrosz­­szabb atrocitásai sem sokkoltak annyira, mint ezek a fényképek". És hát a gonzo, az újságírói csúcstevékenység, amely nélkül nincs szabadság és média, élet és irodalom, nincs Rolling Stone és Magyar Na­rancs. A gonzónak nincs eredete: vagy az olasz gonzagas (abszurditá­sok) szóból számazik, vagy kanadai-francia származék (a gonzeaux állí­tólag „fényes ösvényt" jelent, pedig az egyik perui maoista szervezet), mindenesetre nem jelent mást, mint azt a technikát, amikor az újságíró (feltéve hogy személyiség) saját részvételét is beleírja az eseménybe. En­nek persze hátulütője, ha önmaga válik eseménnyé, nem leírja, hanem csinálja a valóságot, s elkeni, relativizálja mindazt, ami pedig objektív valóság. A gonzo természetesen viccesebb,­mint a valóság. A doktor saját számításai szerint életében 13 alkalommal halt meg majdnem. Ez volt a tizennegyedik. SERES LÁSZLÓ Karikatúra Thompsonról az interneten Egy Tomphson-fotó

Next