Népszabadság, 2005. április (63. évfolyam, 75-100. szám)

2005-04-23 / 94. szám

NÉPSZABADSÁG MAGYARORSZÁG - ÁLLÁSPONT 2005. ÁPRILIS 23., SZOMBAT 3 „Kinyílik” a Kulcsár-jegyzőkönyv Lamperth Mónika férje, Jegesy András feljelentést tesz Ismét Lamperth Mónika felmentésére szólította fel Gyurcsány Ferencet a Fi­desz. Az ellenzéki párt ugyanis - a Ma­gyar Nemzet tegnapi cikke után - attól fél, hogy a K & H-ügy nyomozása so­rán „a Lamperth-Jegesy-Kulcsár Ber­­muda-háromszögben elveszik az igaz­ság”. Erről Répássy Róbert beszélt egy tegnapi sajtótájékoztatón. A lap részleteket közölt Kulcsár Atti­la tanúvallomásából. E szerint Kulcsár 2003 tavaszán, „személyes jó ismerősé­nek”, a belügyminiszter férjének, Jegesy Andrásnak a közbenjárásával beszélt Ferenczi Lászlóval, aki akkor az ORFK K & H-nyomozást is végző bűnügyi fő­osztályát vezette. A beszélgetés a PSZÁF feljelentéséről és a vizsgálat eredményéről folyt. Kulcsár vallomása szerint „az egész rendőrségi ügynek is ugyanaz volt a célja, mint a sajtókam­pánynak, azaz, hogy ellehetetlenítsék a PSZÁF vizsgálatát”. Répássy megállapí­totta: ha ez igaz, akkor ennek egyenes következménye, hogy Kulcsár tájékoz­tatta a rendőrséget arról, milyen ügyet vizsgál a PSZÁF. Az idézett vallomás­ban szerepel az is, hogy Jegesy a maffia­­ellenes központ vezetőjén, Bácskai Já­noson keresztül üzent a Bécsben tartóz­kodó Kulcsárnak, hogy „meg ne próbál­jon hazamenni”. A politikus szerint ez maffiamódszerekre emlékeztet. - Répássy mindent azért tesz, hogy lejárassa a feleségemet - jelentette ki tegnap Jegesy. - Ezzel már próbálkozott Rogán Antal is, aki az eljárás elől a mentelmi joga mögé bújt, a Magyar Nemzet és a Hír TV ellen pedig pert nyertem - tette hozzá. Jegesy Répássyt már korábbi állításai miatt beperelte. „Most is ez történik, mégpedig olyan módon, hogy ne bújhasson el a mentel­mi joga mögé” - mondta Jegesy. Pallos Dénes ügyvéd, aki Jegesy And­rás társa volt egy rövid ideig, pénteken azt közölte: 2002 nyarán határozta el Jegesyvel, hogy közös név alatt, de egy­mástól elkülönülő és önálló ügyvédi te­vékenységre ügyvédi irodát alapítanak. Hozzátette: „ehhez én kerestem egy er­re alkalmas irodahelyiséget”, „a bérleti szerződést én kötöttem a Britton Kft. képviselőjével, s megbízási szerződést a Britton Kft.-vel, amely alapján külön­böző jogi tevékenységet kizárólag én vé­geztem”. Kiemelte: Jegesy „egyáltalán nem vett részt ebben a történetben”. CSUHAJ ILDIKÓ A Britton Újpesti rakparti irodájának bejárata a tavalyi házkutatás idején Az idézett dokumentumok nem az ügyészségről kerültek ki - szögezte le kérdésünkre Dobos Gabriella, a Főváro­si Főügyészség szóvivője. Szerinte az ügyészségnek nem is feladata vizsgálni, hogy az iratok honnan származnak. Mi­után folyamatban lévő eljárásról van szó, Dobos arról sem kívánt nyilatkozni, hogy a jegyzőkönyvekben szereplő kije­lentések valóban elhangzottak-e. A büntetőeljárási törvény szerint a kihallgatási jegyzőkönyveket azonnal a gyanúsított, illetve a védő rendelkezésé­re kell bocsátani, vagyis nem csak a nyo­mozó hatóság rendelkezhet hiteles do­kumentumokkal. Miután ezeknek az iratoknak a további sorsát semmi nem szabályozza, gyakori, hogy az ugyan­azon ügyben szereplő gyanúsítottak képviselői a jegyzőkönyveket egymás­nak átadják. Gyakori az is, hogy egymás vallomásait kölcsönösen megismertetik az elkövetőkkel, ami szintén javíthatja a védelem pozícióit. Ezzel viszont az elő­zetes letartóztatás egyik indoka válik megkérdőjelezhetővé, hiszen az „össze­beszélést” a szabadságkorlátozó intéz­kedés sem teszi lehetetlenné. Ez súlyo­san sértheti a nyomozás érdekeit, a jegyzőkönyvek kiadásának megtagadá­sa viszont a védelemhez való jog érvé­nyesülését akadályozná. Más kérdés, hogy egyre többször ke­rülnek nyilvánosságra a dokumentu­mok, ami már mások személyiségi jo­gainak megsértését jelentheti. Az adat­védelmi biztos ezért a Kulcsár-üggyel kapcsolatban több közleményt adott ki, egyebek mellett hangsúlyozva: nem tartja szerencsésnek, ha a nyomozás a nyilvánosság előtt folyik. Péterfalvi Atti­la kérdésünkre kijelentette: adatvédel­mi szempontból közömbös, hogy ki­hallgatási jegyzőkönyvek vagy más ira­­­­tok közzétételéről van-e szó, az adatke­zeléshez törvényi felhatalmazásra vagy az érintettek hozzájárulására van szük­ség. A kihallgatási jegyzőkönyvek ki­adását törvény írja elő, ám azokat kizá­rólag a dokumentumban szereplő sze­mélyek beleegyezésével tehetnék közzé. Ha ezt megszegik, a felelősséget sze­rinte az általános szabályok szerint kell megállapítani. Vagyis a jogaiban sértett fél a jogosulatlan adatkezelés miatt büntetőeljárást kezdeményezhet, illetve polgári peres úton elégtételt kérhet. Az eddigi tapasztalatok szerint azonban a Btk. rendelkezései alig alkalmazhatók - tette hozzá -, ha ugyanis a jelentős ér­deksérelmet nem sikerül bizonyítani, az ügy valószínűleg sosem kerül a bíróság elé. Ugyanakkor kérdéses, hogy egy pol­gári perben kinek kell helytállnia, mert az újságíró nem köteles kiadni az infor­mátorát. Péterfalvi szerint adott eset­ben a lap felelőssége is megállapítható, mert a közlésről a szerkesztőség dönt. LENCSÉS KÁROLY HÁTTÉR Az ügyészségről nem kerülnek ki iratok Péterfalvi Attila A bankvezér távol maradt a hokimeccstől Rejtő E. Tibor, a Kereskedelmi és Hitelbank Rt. volt vezérigazgatója a lapunkban tegnap megjelent, sze­mélyét is érintő cikkel kapcsolatban az Országos Sajtószolgálathoz az alábbi közleményt juttatta el: „1999. év során a Kereskedelmi és Hitelbank Rt. vezérigazgatójaként tag­ja voltam annak a prominens üzletem­berekből álló delegációnak, amely elkí­sérte a Magyar Köztársaság kormá­nyának tagjait hivatalos kanadai láto­gatásukon. Az utazásom és ott-tartózkodásom összes költségét a Kereskedelmi és Hi­telbank Rt. fizette. Magam részéről a látogatás meghatározó célja a Buda­pesti Gresham Four Seasons szálloda felépítésének finanszírozásával kapcso­latos előszerződés aláírása volt. (...) Az ünnepélyes aláírási ceremóniát meg­tisztelte jelenlétével a Magyar Köztár­saság miniszterelnöke, a kormánydele­gáció több más tagja, valamint a ma­gyar és kanadai gazdasági élet vezető szereplői is. Bár kanadai állampolgár is vagyok, sem ezen kanadai tartózkodá­som alkalmával, sem máskor jégko­rongmérkőzésen nem jártam... Hamis tényállítások, valamint a valós tények hamis színben történő feltüntetése mi­att haladéktalanul megteszem az ösz­­szes lehetséges jogi lépést.” Lapunk azt próbálta az ominózus cikkben sugall­ni, hogy mindent össze le­het mosni mindennel, így a tényeket is a látszatok­kal - márpedig az a su­gallattechnika, amelyet a fideszes Szijjártó Péter al­kalmaz, nemegyszer he­lyez egy sorba vétkest és ártatlant, szinte célszemé­lyekké téve a kipécézett politikust, céget, üzletem­bert. (Nem a Britton-ügy különböző rendű és rangú szereplőit értjük ez alatt.) Leírtuk, csúsztatás arról értekezni, hogy évekkel ezelőtt egy társaságban volt Kanadában Orbán Viktor és Rejtő E. Tibor, ami egyébként igaz. Mint ahogy az is, hogy állami pénzen mentek profi hokimeccset nézni a dele­gáció tagjai - de téved­tünk akkor, amikor azt hittük, hogy a bankvezér is velük tartott, ő még akkor sem járt jéghoki­­meccsre, amikor Kanadá­ban élt, tudtuk meg közle­ményéből. Jogi lépéseit e tekintet­ben várjuk, bár nem egé­szen értjük. Káosz -felsőfokon TANÁCS ISTVÁN A legalább harminc változatban elkészült, követhetetlenül módosítgatott felsőoktatásitörvény-tervezet úgy kerül hamarosan a parlament elé, hogy vagy ötszáz módosító indítványt adtak be hozzá, amelyből 94-et maga a kormány is támogat. Az érdekharc a tetőfokára hág: a törvény elfogadása után a magyar egyetemi világ nem olyan lesz többé, amilyen az utóbbi pár száz évben volt. (A „bolognai folyamat”-hoz valós csatlakozás keretében a hallgatók nagyobbik részének az alapképzésben, három év alatt kellene el­helyezkedésre alkalmas ismereteket adni.) Piacképesebb tudást, rövidebb idő alatt. Kevesebben oktathatnak, mint eddig - de nem is azt, és nem is úgy, ahogyan a jelenlegi egyetemi gárda megszokta. Az eddigi rendszer, amely fölött eljárt az idő, mindenképpen megszűnik - de az még nem biz­tos, hogy jobb szisztéma jön-e helyette vagy a káosz. A Magyar Alkalmazott Nyelvészek és Nyelvtanárok Egyesülete például azzal riogat (vagy amiatt riadozik), hogy megszűnhet a (nem nyelvszakos) felsőoktatásban a nyelvtanítás, miközben a középiskolából sem hoznak használható nyelvtudást a hallgatók. A törvénytervezet meg sem említi a szaknyelvi oktatást - aminek az egyesület szerint az lehet a következménye, hogy a felsőoktatási intézmények fölszámolják a költséges idegennyelv-ok­­tatást. Akinek tényleges nyelvtudás kell, az majd a zsebébe nyúl, és tanul magánórán, akinek meg csak nyelvvizsgára van szüksége, az szerez eszpe­rantó vagy lovári nyelvből. Az egyetemen tanító nyelvtanároknak ez bizto­san nem lesz jó, de nem biztos, hogy nincs igazuk: lehet, hogy a diplomások amúgy is gyenge nyelvtudása még gyengébb lesz. A Magyar Akkreditációs Bizottság felfüggesztette a bölcsészkari alapsza­kok akkreditációs eljárását. Előfordulhat, hogy lesz elfogadott törvény, de azt nem lehet tudni, hogy mit tanítanak majd 2006-tól a bölcsészkarokon. Az akkreditációs bizottság a honlapján finoman úgy fogalmaz, hogy az elké­szült szakmai anyagokból „hiányzik a nemzetközi összehasonlítás”, illetve, hogy a régi szakokat próbálták az új rendszerbe átmenteni. Ez azt jelenti, hogy az öt évet végzett diplomás munkanélküliek jelentős része helyett ezentúl három évet végzett diplomás munkanélkülieket fognak kibocsáta­ni, ami az államnak kétségtelenül kevesebbe kerül - de a „bachelor” egyip­tológus ezután sem talál állást, a multicég meg diplomás ügyfélszolgálatost, és mindenki mérges lesz. Egy harmadik frontja az érdekháborúnak a tanárképzés egységesítése. Eddig az általános iskolai tanárokat a főiskolák képezték, a középiskolai ta­nárokat az egyetemek. Szegeden a tanárképző főiskola főigazgatója a na­pokban azzal fenyegetőzött, hogy kilépnek a Szegedi Tudományegyetem szervezetéből, ha a bölcsészkar és a természettudományi kar érdekei érvé­nyesülnek a tanárképzés egységesítésében. Mindenképpen nehéz a döntés: pedagógiai módszertanban mindig jobb volt a főiskola, szakmai tanulmá­nyokban az egyetem - no, de a mese első renden arról szól, hogy melyik in­tézményből zuhanjanak ki az oktatók a munkaerő-piaci kilátástalanságba. A helyzet úgy áll, hogy valóban megszűnhet a felsőfokú nyelvoktatás, a bölcsészkari akkreditáció felfüggesztése miatt pedig a most harmadikos gimnazistáknak fogalmuk sincs, mit tanulhatnak jövőre a bölcsészkarokon. A tanárképző helyek közti kenyérharcnak is közeli következménye lehet az intézményi káosz. A kormány eltökéltnek tűnik: egyeztetett eleget, de ami jó volt az egyik szereplőnek, azt elfogadhatatlannak tartotta a másik. A mostani felsőoktatás „termékére” viszont a munkaerőpiacnak van mind ke­vesebb szüksége. Olyan a törvénytervezet, amilyen­­ keresztülverik a parla­menten, aztán majd csak lesz valahogy. Új bandungi szellemi ACZELENDRE N­ehru indiai és Csou En-laj kínai miniszterelnök együtt utazik Indoné­ziába, a bandungi afroázsiai konferenciára. 1955-öt írunk. A tanácsko­zás igen kis mértékben „afro”, annál nagyobb mértékben ázsiai. Nemrég született államok első kísérlete arra, hogy rendszerbe szedjék kapcsolatai­kat. Ez fél évtized múltán sikerül, amikor színre lép egy európai politikus, a jugoszláv Tito, s az ő vezérletével a „bandungi” szellem voltaképp nem az afroázsiai szolidaritást segíti életre (azt majd Castro Kubája veszi kézbe), hanem az el nem kötelezettek (tömbön kívüliek) mozgalmát. Amely aztán a hidegháború végével, nem lévén két szembenálló tömb többé, értelmét is veszíti, szétesik. De egy ideig Csou, Szukarno, Nehru, Nasszer és Tito egy „másik” - a NATO-n és a Varsói Szerződésen kívüli - világ emblémája. A békés egymás mellett élés öt elve (Pancsa saa), amelyet Nehru megfogal­maz, üzenet azoknak, akik mindenáron be akarják terelni a világ fiatal álla­mait valamely akolba, és a két póluson (Egyesült Államok, Szovjetunió) nem terjed túl a szemhatáruk. Hiába: Bandung után hét évvel India és Kí­na kezd háborúzni a Himalája alatt. S aztán még sok-sok el nem kötelezett ország keveredik konfliktusba egymással; a Pancsa­sila írott malaszt marad. Ezzel együtt, ha más nem, az afroázsiai szolidaritás eszméje haloványan él tovább. Tanú erre a fél évszázaddal későbbi, e napokban zajló afroázsiai csúcsértekezlet. A narratívák ma természetesen nem imperializmus- és gyarmatosításellenességről, a függetlenség és a szuverenitás védelméről szólnak, hanem - lecsupaszítva - arról, mennyivel tudja segíteni Japán a koldus afrikaiakat. Sokkal. De Japán más fokozatban is főszereplő. Minisz­terelnöke bocsánatot kér (a kínaiaktól, koreaiaktól) a második világhábo­rúban elkövetett atrocitások miatt, holott külügyminisztere pár napja épp a kínaiakat szólította fel - hasztalanul - bocsánatkérésre a romboló pekingi, sanghaji, hsziameni stb. Japán-ellenes tüntetések miatt. (A japán illetékesek megint jóváhagytak néhány, a gyarmatosítás és a második világháború ide­jéből való gaztetteket kifehérítő tankönyvet. A kínaiakból erre megint előtört a hazafiság, lévén a Japán-ellenesség, úgy hetven éve, ennek a mércéje...) Miért is járt Koizumi kanosszát? Nem annyira erkölcsi, inkább praktikus megfontolásból, miután a kínaiak értésre adták, hogy adott esetben nem Japán, hanem India állandó tagságát támogatnák a Biztonsági Tanácsban. (Ami kicsit vicces. Elvileg Németország és Japán a befutó arra az esetre, ha a BT .állandóinak a körét kibővítenék. Ámde Kínának vétójoga van.) Ergo: Tokióban mindent végiggondolva és mindent megfontolva amellett kellett dönteni, hogy Kínával nem élezni, hanem enyhíteni kell a viszonyt. És akkor egy kérdés: vajon mi az India iránt feltámadt hirtelen kínai ro­­konszenv oka? Az, hogy Peking „bebiztosítja a hátát” Amerikával és Japán­nal, nagy (immár) riválisaival szemben. Ebből a világpolitikai újdonságból vezethető le a minapi újdelhi kínai-indiai csúcs elképesztően baráti han­gulata, a készség az évtizedek óta rendezetlen területi és határproblémák rendezésére. Ebből vezethető le az ugyancsak Újdelhiben, ugyancsak a mi­nap megtartott indiai-pakisztáni csúcs is, ahol az „örök riválisok” fogadal­mat tettek a kettejük által megszállt és kettévágott Kasmír határának felpu­hítására, a kereskedelem élénkítésére, családegyesítésekre. Kína immár nem bátorítja, hanem csillapítja egykori legbensőbb szövetségesének, Pa­kisztánnak a konfliktusát Indiával. És még az a gondolat is benne mocorog, mi lenne, ha két és fél milliárd kínai és indiai együtt dobna kesztyűt az ázsi­ai piacok eddigi urainak, Amerikának és Japánnak? A potenciáljuk meg­van. Ötven év múltán lehetséges egy új, „bandungi szellem”, ám egy olyan, amilyenről Csou En-laj és Nehru nem is álmodhatott.

Next