Népszabadság, 2005. április (63. évfolyam, 75-100. szám)

2005-04-23 / 94. szám

NÉPSZABADSÁG akartak kerülni, hogy a liberális párt elnökaspirán­sai különböző jelöltek nevével kampányoljanak. Eközben a szocialista pártban Szili Katalinra egyre több jelölés érkezett az alapszervezetektől, követve a házelnök jelölését elsőként sürgető uránvárosi alapszervezetek összevont taggyűlését. A pécsi szer­vezkedés nem meglepő: Szili Katalin baranyai, az itteni szocialisták pedig legendásan összetartóak. A végeken egyre erősödő házelnök március 11-én már nyilvánosan - egy megyei napilapon keresztül üzenve - arról beszélt, hogy esélyesnek tartja magát az államfői posztra. Ugyanakkor a miniszterelnök és a pártvezetés azt hangoztatta, hogy az SZDSZ- szel is meg kell állapodni. A patthelyzet feloldhatat­lannak tűnt: a szabad demokraták megmakacsol­ták magukat, semmilyen alkuba nem voltak hajlan­dóak belemenni, de az MSZP tagsága sem enge­dett, sőt, egyre inkább Szilit akarta. Ezzel az akarat­tal pedig az előző két kongresszus fényében senki sem mert szembe menni. Nyilvánvalóan a párton belüli hangulatnak is engedett Hiller István, ami­kor kijelentette: nem hátránynak tartják a pártpoli­tikai tapasztalatot, hanem egyenesen feltételnek. A konkrét nevet azonban még ekkor sem ejtették ki. Az SZDSZ ekkor elkövette azt a hibát, hogy hivatalosan államfőt ajánlott, Gombár Csaba sze­mélyében „Ez malőr volt” - emlékszik vissza egy li­berális politikus. Miután a szabad demokraták által alkalmasnak tartott jelöltek közül ő volt az egyet­len, aki nem utasította el a párt felkérését, a liberá­lisok nem tehettek mást, egy április 1-jei sajtótájé­koztatón Kuncze Gábor és Fodor Gábor közé ültet­ték Gombárt, és bejelentették, hogy valóban jó je­löltnek tartanák. „Ezzel sajnos el is vágtuk a szocia­listáknál” - kesergett az SZDSZ-es képviselő, aki szerint informálisan korábban többször is próbál­ták felhívni rá az MSZP-sek figyelmét. Sikertelenül. Gombár Csaba bemutatása és az első névvel vál­lalt szabad demokrata nyilatkozat­­ Pető Iváné - Szili Katalin elutasításáról felzúdulást váltott ki a szocialista bázisban. Elemi erővel tört fel a „nehogy már egy öt százalékon álló párt diktáljon az MSZP- nek”-reakció. A párt „megmondóembere”, Szili Ka­talin régi harcostársa, Toller László pécsi polgár­­mester ennél is tovább ment. Megemelte a jelölés tétjét, már saját pártjának „csúcsait” vette célba: „az MSZP vezetésének legitimitása kérdőjeleződik meg, ha nem Szili Katalin a jelölt” - nyilatkozta, és megemlítette, hogy Gyurcsány Ferenc sem Szili tá­mogatója. (A Baranya megyei MSZP-elnöknek van rutinja a „királycsinálásban”: tavaly elsőként állt ki Gyurcsány Ferenc és Hiller István mellett, ugyan­így kimondva azt, amiről addig csak suttogtak az emberek.) Pár nap múlva csatlakozott hozzá Suchman Tamás is. A házelnök egyre gyarapodó számú frakciótag-támogatói körében bizalmatlan­ság volt érzékelhető a pártvezetés irányában: azt kérték, hogy ne csak a frakcióvezető és a pártelnök tárgyaljon az SZDSZ-szel. A szabad demokraták háromtagú delegációt bíztak meg, köztük a leghe­vesebb Szili-elleneseket, Pető Ivánt és Fodor Gá­bort. A kemény hangú nyilatkozatnak is köszönhe­tően a másik oldalt Szili feltétlen hívei képviselték, így Toller László és Szabó György. Vannak-e ingyenebédek? így az alulról jövő akarat hivatalos képviseletet nyert; a szocialisták csak egyetlen névről voltak hajlandó tárgyalni a szabad demokratákkal, Szili Katalinéról. Toller László nyilatkozata azonban egységbe kovácsolta az SZDSZ-t. Több szabad de­mokrata szerint „a pécsi MSZP-s „sokat segített” Szili végleges elutasításában. Az erődemonstráció rövidnek bizonyult: a háromfős delegációk mind­össze kétszer ültek le tárgyalni, valójában mindvé­gig folyamatos egyeztetések zajlottak a háttérben a pártvezetők között. A borítékolható kudarctól csak egy ideig tarthatták magukat távol a pártelnökök. A kormányfő azonban teljesen kihúzta magát az egyeztetésből. Információink szerint március első felében még tárgyalt Kuncze Gáborral, de aztán - egyesek szerint belátva, hogy nem tudja megaka­dályozni Szili Katalin jelölését - passzivitásba vo­nult, azt állítva, hogy ő bárkit támogat, akit az MSZP. A kongresszus előtt egy nappal azonban egy lapinterjúban arról beszélt, hogy az államfője­lölés kapcsán „egymásba ér három felelősségi kör. Az első, hogy a választás erősítse az alkotmányos berendezkedést. A második, hogy ne gyengítsük, hanem erősítsük a koalíciós kormányzást. A har­madik pedig a pártpolitikai felelősség”. A minisz­terelnök azt mondta: neki az a dolga, hogy azt kér­je a parlamenti pártoktól, „ebben a sorrendben él­jenek és feleljenek meg a felelősségnek”. Hozzátet­te: a kormánypártoktól azt kérte, „legyenek tekin­tettel a koalíciós kormányzással kapcsolatos közös felelősségünkre”. Az MSZP-sek eleinte nem csináltak titkot ab­ból, hogy valamilyen alku keretében meggyőzhe­tőnek tartják a szabad demokratákat. Az SZDSZ- ben sem mindenki vélte úgy, hogy a párt kitart. A szabad demokraták véleményének megváltoztatá­sa azonban túlságosan nyilvánvalóvá tette volna az alkut, legyen bármi is a tárgya annak. Egy ilyen alig leplezett mutyizás azonban az SZDSZ politi­kusai szerint végképp leírta volna a pártot a szim­patizánsai körében. A szabad demokraták tehát nem engedtek, és újabb nevek beterjesztését kér­ték az MSZP-től. De a szocialisták is kényszer­­helyzetben voltak: Szili Katalint már a vállán vitte a tagság, nem törődve azzal, hogy parlamenti bu­kás lehet a házelnök jelölésének a vége. A koalíciós és alkotmányos válság rémképével azonban - al­ternatív jelölt hiányában - nem hozakodott elő a pártvezetés. A patthelyzetet a szocialista elnökség úgy pró­bálta feloldani, hogy végül engedve az SZDSZ nyo­másának, plusz három nevet dobott be. Azokét, akik Szili Katalin után értékelhető mennyiségű je­lölést kaptak az MSZP-n belül. Hogy Glatz Ferenc­­re, Bárándy Péterre és Horn Gyulára pontosan hány ajánlás érkezett, nem árulták el. Úgy tudjuk, hogy az első és a negyedik legtöbb jelölés között tízszeres volt a különbség; a többi, összesen 29 ajánlott személy között volt például Pozsgay Imre, Farkas Bertalan és Kaltenbach Jenő is, egy-két alapszervezet támogatásával. Horn Gyulát a szabad demokraták habozás nél­kül elutasították, nemcsak azért, mert pártpoliti­kus, hanem azért is, mert - mint fogalmaztak - „nem őriznek szép emlékeket” az 1994-98 közötti koalíciós időről. Glatz Ferencet a pártpolitikus-el­lenes érvvel nyilvánosan nem lehetett kilőni, de valójában kétséges, hogy megszavazták volna a li­berális képviselők, hiába adott erre garanciát Kuncze Gábor az utolsó - a pártelnökök között egyben az első hivatalos - egyeztetésen. Az SZDSZ a négy jelölt közül leginkább Bárándy Pétert tar­totta alkalmasnak, és úgy tűnt, a szocialista párton belül a Szilit elutasítóknak is leginkább a volt igaz­ságügy-miniszter felelt meg. A szocialisták április 15-i kongresszusát megelő­ző választmánytól azonban sem az inkább Szili Ka­talin mellett kampányoló Horn Gyula, sem a nem túl lelkes kortesbeszédet tartó Bárándy Péter nem kapott annyi szavazatot, hogy érdemes lett volna megméretniük magukat, mindketten visszaléptek. A Szái-ellenes tábornak a rosszabbik verzió ma­radt. Glatz Ferencet igazán ők sem akarták államfő­nek; az utóbbi időben tett, a kormányt bíráló nyilat­kozatai nem tették népszerűvé az akadémikust, és lojalitásáért sem tették volna tűzbe a kezüket. De azért a koalíciós válság miatti aggodalmuknak volt hatása, végül a szavazatok mintegy negyven száza­lékát gyűjtötte be a volt akadémiai elnök. Ami azért is elismerésre méltó teljesítmény, mert a baranya­­lobbi hatalmasat hajrázott. A kongresszus napján külső támogatója került Szilinek. Wekler Ferenc azt nyilatkozta lapunknak, hogy ő megszavazná a házelnököt, s véleménye szerint ezzel nincs egyedül az SZDSZ-ben. Amit nem sikerült a két pártelnök­nek hónapokig megoldania, a jelek szerint egymás között elintézhetik a képviselők. Egyes szocialisták úgy tartják: Béki Gabriella, Mécs Imre és még egy liberális honatya ígéretet tett a támogatásra. Akár lenne plusz egy képviselő, akár nem, ez még biztos kevés Szili megválasztásához. A házel­nök bízhat ellenzéki szavazatokban is, ez azonban már nem koalíciós kérdés. Illetve éppenhogy az. Vannak-e ingyenebédek? Előttem az utódom? Szili Katalin házelnök és Mádl Ferenc köztársasági elnök (2003. Vili. 25.) HÉTVÉGE 2005. ÁPRILIS 23., SZOMBAT 3 Boldogságtolvaj­ok MAROSÁN GYÖRGY M­a már bizonyára csak kevesen emlé­keznek arra, amikor 1998. augusztus 25-én Orbán Viktor bejelentette, hogy az előző kormány idején „tör­vényellenesen, közpénzekből, titkosszolgálati módszereket felhasználva, információt gyűjtött a Fidesz vezetőiről és családtagjairól”. Másnap este a tévéhíradóban Deutsch Tamás egyetértően idéz­te az őt a tévébe szállító taxis kommentárját: „ilye­nek ezek”. Számomra - megvallom őszintén - a történet sokkoló volt. Magam elé képzeltem, amint Horn Gyula közvetlen munkatársainak elő­adja: „gyűjtsünk róluk kompromittáló adatokat”. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy ne akadt volna va­laki, aki azt mondja: „Te, Gyula, ezt azért még­sem”. Másrészről, felrémlett előttem Orbán Vik­tor, amint elővezeti ötletét:­­szorongat az ellenzék, mondjuk azt, hogy megfigyeltek bennünket”. Ab­ból indultam ki, csak lesz valaki, aki azt mondja: „Te, Viktor, van erre megdönthetetlen bizonyíté­kunk? Mert ha nincs, akkor hallgassunk”. Azt vár­tam hát, hogy egyetlen héten belül tömegével jön­nek majd a letagadhatatlan információk, és vagy a gazság, vagy a hazugság lepleződik le. Ám - a 168 Óra visszatérő hírének szavaival élve - az azóta el­telt több mint 2000 nap nem volt elegendő, hogy bármit is megtudjunk az ügy hátteréről. Ponto­sabban, a magyar bíróság hosszú évek múlva - bo­nyolult fejtegetésekbe burkolva - meghozta ítéle­tét. Orbán Viktor megfigyelési ügyet kirobbantó állításaiból semmi nem igaz. Az eset mégis fordulópontot jelentett a magyar demokrácia történetében. A transzakciós analízis néven ismert pszichológiai elmélet egyik kedvelt modellje az élethelyzetmátrix. Ez, attól függően, milyennek véljük önmagunkat, és miként szem­léljük partnerünket, négy élethelyzetet ír le. Az „Én oké vagyok - Te oké vagy” két normális, egyenrangú személy viszonyát tükrözi. Mindket­tő tisztában van saját érdekeivel, érvényesíteni törekszik azt, de nem vonja kétségbe a másik jo­gait, és hajlandó a megegyezésre. Az „Én oké va­gyok - Te nem vagy oké” viszonyban az egyik - az agresszív - fél magasabb rendűnek, az igazság egyedüli letéteményesének tartva magát jogot formál a másik megleckéztetésére. Az „Én nem vagyok oké - Te oké vagy” viszony behódoló élet­helyzetet idéz elő. Az egyik fél gyenge képességű­nek, ügyetlennek és kiszolgáltatottnak érzi ma­gát. Jogaiért kiállni nem képes, mindig enged a másik akaratának, és a törvénytelenséget is szót­lanul tűri. Az önérvényesítő, az agresszív és a be­hódoló viselkedési stílus meglehetősen közismert a mindennapi életben. Van azonban egy negyedik élethelyzet - az „Én nem vagyok oké - Te nem vagy oké” -, amely az ún. manipulációs viselkedési modellel jellemez­hető. Az ilyen viselkedés követője az életet a vesz­tére törő, csalárd lényekkel zsúfolt dzsungelnek tekinti. Senkinek nem lehet hinni, senkiben nem lehet bízni. Az ígéretek nem kötnek, a megállapo­dások felrúghatók, a tények kétségbe vonhatók. Egyedül a manipuláció - becsapni, rászedni, át­rázni mindenkit - vezet sikerre. A cél érdekében megengedett - rágóként - összeugratni másokat, kijátszani a partnereket, és elárulni a barátokat. A fehérről szemrebbenés nélkül hirdethető, hogy fekete. A tegnapi megfellebbezhetetlen állításról ma habozás nélkül mondható az ellenkezője. A beavatatlan emberek az egészből semmit nem ér­tenek, csak - miként egy munkahelyi lopás esetén - a régi kedves munkatársak gyanakodva kezdik figyelni egymást. Senki nem hisz senkinek. Min­den tett mögött titkolt szándékokat sejtenek. Mindenkiről a legrosszabbakat tételezik fel. Sza­badjára engedik a korábban elfojtott indulatokat. És az önvédelem légkörében minden aljasság sza­bad, minden piszkos trükk megengedett. A rendszerváltás káosza szétszakította a barát­ságok szálait, elgyengítette a kölcsönös segítség­­nyújtás - sohasem túl erős - erkölcsi követelmé­nyét. A „mindenki ellenfél” társadalmi közege csalódások melegágya. A frusztráltság azután elő­ítéleteket szül, amely rendre hamis jelzéseket ad az egyéneknek. Képtelenné tesz a helyzet elfogu­latlan értékelésére, mások viselkedésének helyes értelmezésére, önmagunk értékeinek és gyenge­ségeinek reális megítélésére. A pszichológia kí­sérletekkel alátámasztott megállapítása szerint az ilyen társadalmi közeg ön- és közveszélyes vi­selkedést vált ki. Beteggé tesz, és agresszióra haj­lamosít. Igazolhatóvá teszi a „győztes visz min­dent” és a „nem ejtünk foglyokat” totális háborút idéző jelszavait. A pszichológus tanácsa ilyenkor: a pozitív gon­dolkodás megerősítése, és az „Én oké vagyok” ön­érvényesítő viselkedési stratégia kiformálása. Szemléld racionálisan a helyzetedet - sugallja a terapeuta. Légy tudatában saját érdekeidnek, és ne felejtsd el: ha te nem állsz ki magadért, ezt sen­ki nem teszi meg helyetted. Számolj azonban azzal is, hogy egyenjogú partnerekkel állsz szemben, akik szintén saját érdekeik érvényesítésére törek­szenek. Ezért soha ne félj tárgyalni, de - mint Kennedy elnök mondta - soha ne tárgyalj félelem­ből. Támaszkodj erősségeidre, és keresd az együtt­működést másokkal. Ezt a­­ polgári társadalom alapját jelentő­­ normális viszonyrendszert tor­zítja el a közhangulatot egyre inkább eluraló manipulatív politika. Ahelyett, hogy utat engedne az önérvényesítő egyének szabad alkujának, in­kább azt a lehetőséget ragadja meg, hogy markába kapja az egyént, és rákényszerítse akaratát. A „megfigyelési ügy” az évek során elaludt, de nem azért, mert megnyugtatóan tisztázódott. Újabb „ügyek” foglalták el helyét a médiában. Közben azonban soha semmi nem tisztázódott. A bizonyítatlan állításokat nem az igazság szorítot­ta ki, hanem újabb bizonyítatlan állítások. Az 1998 óta kibontakozó politikai légkörben a mani­pulátorok állandóan azt sulykolják, ami van, csa­lás, az egész, úgy, ahogy van, rossz, és ezt valakik - a gonoszak - tudatosan idézik elő. Azt sugall­ják: elrabolnak tőled mindent, folyamatosan meglopnak. Amit te kaptál, az kevés, amit a má­sik, az sok. „Ezek” csak hazudnak neked - szaj­kózzák. „Ezeknek” még a statisztikájuk is hazug. És idővel az embereket - legalábbis egy részüket - már nem is érdeklik a tények. Azután a másik szavaira is süketek lesznek. Végül pedig már az sem elég, ha kikapcsolják a rádiót vagy a tévét - el kell hallgattatni a másikat. Véleményük eleve elő­ítéletes, a megoldás helyett pedig bűnbakot ke­resnek. A „megfigyelési ügy” az évek során elaludt, de nem azért, mert megnyugtatóan tisztázódott. Újabb „ügyek” foglalták el helyét a médiában. Közben azonban soha semmi nem tisztázódott. Közben pedig egyre eszkalálódik a manipulá­ció. Fokozatosan átlépünk minden határt. A kez­deményező és „úttörő” Fideszt sorra követni kezdi a többi párt. A pártok paranoiája azután megfer­tőzi a követőket, majd átitatja az egész társadal­mat. Egyre inkább úgy érezni, az ország egyetlen bolondokháza. A manipuláció csábítása nagy, és nehéz ellenállni a kísértésnek. Az első lépések még nem látszanak veszélyesnek. Csak apró csúsztatás, majd némi elhallgatás. Azután azonban egyre sandább a sugalmazás, mind durvább a hazugság, és egyre kíméletlenebb a rágalom. Mintha Rossini Rágalom-áriájának forgatókönyve kelne életre: „Lágy kis szellő, libbenve szálló - kezdi szinte sut­togva a dalt Don Basilio -, szárnya nincsen, köny­­nyen támad”. Hangja azután felerősödik: „háztól fürgén röppen házig, óhatatlan fülbe mászik, agy­velőbe fészkelődik”. Majd a dallam szárnyalni kezd: „..ha egy szájból kiröppen, adják, hordják egyre többen”. És azután már nincs megállás: „végre bömböl, zendül, harsog... olyat robban, mint az ágyú... és a rágalomnak tárgya ronggyá tépve, elcsigázva, szörnyen összevissza törve, pel­lengéren pusztul el”. De ne essünk tévedésbe, a mi történetünk nem vígopera. A külső szemlélő, le­het, bohózatnak látja, de amit átélünk - tragédia. Az esetleges bocsánatkérést a másik fél nem el­néző fejbólintással, hanem hazugság újabb hullá­mával honorálja. A manipuláció spirálja egyre magasabbra hág. Ami nemrég még elképzelhetet­len volt, az ma meggondolás tárgya. Amitől teg­nap még viszolyogtunk, holnap „kreatív” megol­dás. Előbb „csak” valótlanság sugalmazása, majd tények elhallgatása, később hamis állítás terjesz­tése, azután a „másik” fél rendezvényeinek szerve­zett megzavarása. Végül a küzdelem - gondoljunk csak Szili Katalin kassai és Eörsi Mátyás erdélyi „kalandjára”­­ nemzetközivé szélesül. Csak azt lát­juk, hogy amire régen még azt mondtuk: „ezt azért mégsem”, az ma elfogadott, holnap pedig egyedül célravezető. Bármit ért is el, arra az ellenoldal azt mondja: ez semmi. Bármire légy is büszke, a de­magógia azt szajkózza: ne hidd el. Bármilyen sike­red legyen is, a manipulátorok azt sugallják: csak becsapnak téged. S miközben eligazodni igyekszel az egymásnak ellentmondó állítások sűrűjében, észre sem veszed: ellopták nehezen megszerzett és megszenvedett boldogságodat.

Next