Népszabadság, 2005. április (63. évfolyam, 75-100. szám)
2005-04-23 / 94. szám
NÉPSZABADSÁG akartak kerülni, hogy a liberális párt elnökaspiránsai különböző jelöltek nevével kampányoljanak. Eközben a szocialista pártban Szili Katalinra egyre több jelölés érkezett az alapszervezetektől, követve a házelnök jelölését elsőként sürgető uránvárosi alapszervezetek összevont taggyűlését. A pécsi szervezkedés nem meglepő: Szili Katalin baranyai, az itteni szocialisták pedig legendásan összetartóak. A végeken egyre erősödő házelnök március 11-én már nyilvánosan - egy megyei napilapon keresztül üzenve - arról beszélt, hogy esélyesnek tartja magát az államfői posztra. Ugyanakkor a miniszterelnök és a pártvezetés azt hangoztatta, hogy az SZDSZ- szel is meg kell állapodni. A patthelyzet feloldhatatlannak tűnt: a szabad demokraták megmakacsolták magukat, semmilyen alkuba nem voltak hajlandóak belemenni, de az MSZP tagsága sem engedett, sőt, egyre inkább Szilit akarta. Ezzel az akarattal pedig az előző két kongresszus fényében senki sem mert szembe menni. Nyilvánvalóan a párton belüli hangulatnak is engedett Hiller István, amikor kijelentette: nem hátránynak tartják a pártpolitikai tapasztalatot, hanem egyenesen feltételnek. A konkrét nevet azonban még ekkor sem ejtették ki. Az SZDSZ ekkor elkövette azt a hibát, hogy hivatalosan államfőt ajánlott, Gombár Csaba személyében „Ez malőr volt” - emlékszik vissza egy liberális politikus. Miután a szabad demokraták által alkalmasnak tartott jelöltek közül ő volt az egyetlen, aki nem utasította el a párt felkérését, a liberálisok nem tehettek mást, egy április 1-jei sajtótájékoztatón Kuncze Gábor és Fodor Gábor közé ültették Gombárt, és bejelentették, hogy valóban jó jelöltnek tartanák. „Ezzel sajnos el is vágtuk a szocialistáknál” - kesergett az SZDSZ-es képviselő, aki szerint informálisan korábban többször is próbálták felhívni rá az MSZP-sek figyelmét. Sikertelenül. Gombár Csaba bemutatása és az első névvel vállalt szabad demokrata nyilatkozat Pető Iváné - Szili Katalin elutasításáról felzúdulást váltott ki a szocialista bázisban. Elemi erővel tört fel a „nehogy már egy öt százalékon álló párt diktáljon az MSZP- nek”-reakció. A párt „megmondóembere”, Szili Katalin régi harcostársa, Toller László pécsi polgármester ennél is tovább ment. Megemelte a jelölés tétjét, már saját pártjának „csúcsait” vette célba: „az MSZP vezetésének legitimitása kérdőjeleződik meg, ha nem Szili Katalin a jelölt” - nyilatkozta, és megemlítette, hogy Gyurcsány Ferenc sem Szili támogatója. (A Baranya megyei MSZP-elnöknek van rutinja a „királycsinálásban”: tavaly elsőként állt ki Gyurcsány Ferenc és Hiller István mellett, ugyanígy kimondva azt, amiről addig csak suttogtak az emberek.) Pár nap múlva csatlakozott hozzá Suchman Tamás is. A házelnök egyre gyarapodó számú frakciótag-támogatói körében bizalmatlanság volt érzékelhető a pártvezetés irányában: azt kérték, hogy ne csak a frakcióvezető és a pártelnök tárgyaljon az SZDSZ-szel. A szabad demokraták háromtagú delegációt bíztak meg, köztük a leghevesebb Szili-elleneseket, Pető Ivánt és Fodor Gábort. A kemény hangú nyilatkozatnak is köszönhetően a másik oldalt Szili feltétlen hívei képviselték, így Toller László és Szabó György. Vannak-e ingyenebédek? így az alulról jövő akarat hivatalos képviseletet nyert; a szocialisták csak egyetlen névről voltak hajlandó tárgyalni a szabad demokratákkal, Szili Katalinéról. Toller László nyilatkozata azonban egységbe kovácsolta az SZDSZ-t. Több szabad demokrata szerint „a pécsi MSZP-s „sokat segített” Szili végleges elutasításában. Az erődemonstráció rövidnek bizonyult: a háromfős delegációk mindössze kétszer ültek le tárgyalni, valójában mindvégig folyamatos egyeztetések zajlottak a háttérben a pártvezetők között. A borítékolható kudarctól csak egy ideig tarthatták magukat távol a pártelnökök. A kormányfő azonban teljesen kihúzta magát az egyeztetésből. Információink szerint március első felében még tárgyalt Kuncze Gáborral, de aztán - egyesek szerint belátva, hogy nem tudja megakadályozni Szili Katalin jelölését - passzivitásba vonult, azt állítva, hogy ő bárkit támogat, akit az MSZP. A kongresszus előtt egy nappal azonban egy lapinterjúban arról beszélt, hogy az államfőjelölés kapcsán „egymásba ér három felelősségi kör. Az első, hogy a választás erősítse az alkotmányos berendezkedést. A második, hogy ne gyengítsük, hanem erősítsük a koalíciós kormányzást. A harmadik pedig a pártpolitikai felelősség”. A miniszterelnök azt mondta: neki az a dolga, hogy azt kérje a parlamenti pártoktól, „ebben a sorrendben éljenek és feleljenek meg a felelősségnek”. Hozzátette: a kormánypártoktól azt kérte, „legyenek tekintettel a koalíciós kormányzással kapcsolatos közös felelősségünkre”. Az MSZP-sek eleinte nem csináltak titkot abból, hogy valamilyen alku keretében meggyőzhetőnek tartják a szabad demokratákat. Az SZDSZ- ben sem mindenki vélte úgy, hogy a párt kitart. A szabad demokraták véleményének megváltoztatása azonban túlságosan nyilvánvalóvá tette volna az alkut, legyen bármi is a tárgya annak. Egy ilyen alig leplezett mutyizás azonban az SZDSZ politikusai szerint végképp leírta volna a pártot a szimpatizánsai körében. A szabad demokraták tehát nem engedtek, és újabb nevek beterjesztését kérték az MSZP-től. De a szocialisták is kényszerhelyzetben voltak: Szili Katalint már a vállán vitte a tagság, nem törődve azzal, hogy parlamenti bukás lehet a házelnök jelölésének a vége. A koalíciós és alkotmányos válság rémképével azonban - alternatív jelölt hiányában - nem hozakodott elő a pártvezetés. A patthelyzetet a szocialista elnökség úgy próbálta feloldani, hogy végül engedve az SZDSZ nyomásának, plusz három nevet dobott be. Azokét, akik Szili Katalin után értékelhető mennyiségű jelölést kaptak az MSZP-n belül. Hogy Glatz Ferencre, Bárándy Péterre és Horn Gyulára pontosan hány ajánlás érkezett, nem árulták el. Úgy tudjuk, hogy az első és a negyedik legtöbb jelölés között tízszeres volt a különbség; a többi, összesen 29 ajánlott személy között volt például Pozsgay Imre, Farkas Bertalan és Kaltenbach Jenő is, egy-két alapszervezet támogatásával. Horn Gyulát a szabad demokraták habozás nélkül elutasították, nemcsak azért, mert pártpolitikus, hanem azért is, mert - mint fogalmaztak - „nem őriznek szép emlékeket” az 1994-98 közötti koalíciós időről. Glatz Ferencet a pártpolitikus-ellenes érvvel nyilvánosan nem lehetett kilőni, de valójában kétséges, hogy megszavazták volna a liberális képviselők, hiába adott erre garanciát Kuncze Gábor az utolsó - a pártelnökök között egyben az első hivatalos - egyeztetésen. Az SZDSZ a négy jelölt közül leginkább Bárándy Pétert tartotta alkalmasnak, és úgy tűnt, a szocialista párton belül a Szilit elutasítóknak is leginkább a volt igazságügy-miniszter felelt meg. A szocialisták április 15-i kongresszusát megelőző választmánytól azonban sem az inkább Szili Katalin mellett kampányoló Horn Gyula, sem a nem túl lelkes kortesbeszédet tartó Bárándy Péter nem kapott annyi szavazatot, hogy érdemes lett volna megméretniük magukat, mindketten visszaléptek. A Szái-ellenes tábornak a rosszabbik verzió maradt. Glatz Ferencet igazán ők sem akarták államfőnek; az utóbbi időben tett, a kormányt bíráló nyilatkozatai nem tették népszerűvé az akadémikust, és lojalitásáért sem tették volna tűzbe a kezüket. De azért a koalíciós válság miatti aggodalmuknak volt hatása, végül a szavazatok mintegy negyven százalékát gyűjtötte be a volt akadémiai elnök. Ami azért is elismerésre méltó teljesítmény, mert a baranyalobbi hatalmasat hajrázott. A kongresszus napján külső támogatója került Szilinek. Wekler Ferenc azt nyilatkozta lapunknak, hogy ő megszavazná a házelnököt, s véleménye szerint ezzel nincs egyedül az SZDSZ-ben. Amit nem sikerült a két pártelnöknek hónapokig megoldania, a jelek szerint egymás között elintézhetik a képviselők. Egyes szocialisták úgy tartják: Béki Gabriella, Mécs Imre és még egy liberális honatya ígéretet tett a támogatásra. Akár lenne plusz egy képviselő, akár nem, ez még biztos kevés Szili megválasztásához. A házelnök bízhat ellenzéki szavazatokban is, ez azonban már nem koalíciós kérdés. Illetve éppenhogy az. Vannak-e ingyenebédek? Előttem az utódom? Szili Katalin házelnök és Mádl Ferenc köztársasági elnök (2003. Vili. 25.) HÉTVÉGE 2005. ÁPRILIS 23., SZOMBAT 3 Boldogságtolvajok MAROSÁN GYÖRGY Ma már bizonyára csak kevesen emlékeznek arra, amikor 1998. augusztus 25-én Orbán Viktor bejelentette, hogy az előző kormány idején „törvényellenesen, közpénzekből, titkosszolgálati módszereket felhasználva, információt gyűjtött a Fidesz vezetőiről és családtagjairól”. Másnap este a tévéhíradóban Deutsch Tamás egyetértően idézte az őt a tévébe szállító taxis kommentárját: „ilyenek ezek”. Számomra - megvallom őszintén - a történet sokkoló volt. Magam elé képzeltem, amint Horn Gyula közvetlen munkatársainak előadja: „gyűjtsünk róluk kompromittáló adatokat”. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy ne akadt volna valaki, aki azt mondja: „Te, Gyula, ezt azért mégsem”. Másrészről, felrémlett előttem Orbán Viktor, amint elővezeti ötletét:szorongat az ellenzék, mondjuk azt, hogy megfigyeltek bennünket”. Abból indultam ki, csak lesz valaki, aki azt mondja: „Te, Viktor, van erre megdönthetetlen bizonyítékunk? Mert ha nincs, akkor hallgassunk”. Azt vártam hát, hogy egyetlen héten belül tömegével jönnek majd a letagadhatatlan információk, és vagy a gazság, vagy a hazugság lepleződik le. Ám - a 168 Óra visszatérő hírének szavaival élve - az azóta eltelt több mint 2000 nap nem volt elegendő, hogy bármit is megtudjunk az ügy hátteréről. Pontosabban, a magyar bíróság hosszú évek múlva - bonyolult fejtegetésekbe burkolva - meghozta ítéletét. Orbán Viktor megfigyelési ügyet kirobbantó állításaiból semmi nem igaz. Az eset mégis fordulópontot jelentett a magyar demokrácia történetében. A transzakciós analízis néven ismert pszichológiai elmélet egyik kedvelt modellje az élethelyzetmátrix. Ez, attól függően, milyennek véljük önmagunkat, és miként szemléljük partnerünket, négy élethelyzetet ír le. Az „Én oké vagyok - Te oké vagy” két normális, egyenrangú személy viszonyát tükrözi. Mindkettő tisztában van saját érdekeivel, érvényesíteni törekszik azt, de nem vonja kétségbe a másik jogait, és hajlandó a megegyezésre. Az „Én oké vagyok - Te nem vagy oké” viszonyban az egyik - az agresszív - fél magasabb rendűnek, az igazság egyedüli letéteményesének tartva magát jogot formál a másik megleckéztetésére. Az „Én nem vagyok oké - Te oké vagy” viszony behódoló élethelyzetet idéz elő. Az egyik fél gyenge képességűnek, ügyetlennek és kiszolgáltatottnak érzi magát. Jogaiért kiállni nem képes, mindig enged a másik akaratának, és a törvénytelenséget is szótlanul tűri. Az önérvényesítő, az agresszív és a behódoló viselkedési stílus meglehetősen közismert a mindennapi életben. Van azonban egy negyedik élethelyzet - az „Én nem vagyok oké - Te nem vagy oké” -, amely az ún. manipulációs viselkedési modellel jellemezhető. Az ilyen viselkedés követője az életet a vesztére törő, csalárd lényekkel zsúfolt dzsungelnek tekinti. Senkinek nem lehet hinni, senkiben nem lehet bízni. Az ígéretek nem kötnek, a megállapodások felrúghatók, a tények kétségbe vonhatók. Egyedül a manipuláció - becsapni, rászedni, átrázni mindenkit - vezet sikerre. A cél érdekében megengedett - rágóként - összeugratni másokat, kijátszani a partnereket, és elárulni a barátokat. A fehérről szemrebbenés nélkül hirdethető, hogy fekete. A tegnapi megfellebbezhetetlen állításról ma habozás nélkül mondható az ellenkezője. A beavatatlan emberek az egészből semmit nem értenek, csak - miként egy munkahelyi lopás esetén - a régi kedves munkatársak gyanakodva kezdik figyelni egymást. Senki nem hisz senkinek. Minden tett mögött titkolt szándékokat sejtenek. Mindenkiről a legrosszabbakat tételezik fel. Szabadjára engedik a korábban elfojtott indulatokat. És az önvédelem légkörében minden aljasság szabad, minden piszkos trükk megengedett. A rendszerváltás káosza szétszakította a barátságok szálait, elgyengítette a kölcsönös segítségnyújtás - sohasem túl erős - erkölcsi követelményét. A „mindenki ellenfél” társadalmi közege csalódások melegágya. A frusztráltság azután előítéleteket szül, amely rendre hamis jelzéseket ad az egyéneknek. Képtelenné tesz a helyzet elfogulatlan értékelésére, mások viselkedésének helyes értelmezésére, önmagunk értékeinek és gyengeségeinek reális megítélésére. A pszichológia kísérletekkel alátámasztott megállapítása szerint az ilyen társadalmi közeg ön- és közveszélyes viselkedést vált ki. Beteggé tesz, és agresszióra hajlamosít. Igazolhatóvá teszi a „győztes visz mindent” és a „nem ejtünk foglyokat” totális háborút idéző jelszavait. A pszichológus tanácsa ilyenkor: a pozitív gondolkodás megerősítése, és az „Én oké vagyok” önérvényesítő viselkedési stratégia kiformálása. Szemléld racionálisan a helyzetedet - sugallja a terapeuta. Légy tudatában saját érdekeidnek, és ne felejtsd el: ha te nem állsz ki magadért, ezt senki nem teszi meg helyetted. Számolj azonban azzal is, hogy egyenjogú partnerekkel állsz szemben, akik szintén saját érdekeik érvényesítésére törekszenek. Ezért soha ne félj tárgyalni, de - mint Kennedy elnök mondta - soha ne tárgyalj félelemből. Támaszkodj erősségeidre, és keresd az együttműködést másokkal. Ezt a polgári társadalom alapját jelentő normális viszonyrendszert torzítja el a közhangulatot egyre inkább eluraló manipulatív politika. Ahelyett, hogy utat engedne az önérvényesítő egyének szabad alkujának, inkább azt a lehetőséget ragadja meg, hogy markába kapja az egyént, és rákényszerítse akaratát. A „megfigyelési ügy” az évek során elaludt, de nem azért, mert megnyugtatóan tisztázódott. Újabb „ügyek” foglalták el helyét a médiában. Közben azonban soha semmi nem tisztázódott. A bizonyítatlan állításokat nem az igazság szorította ki, hanem újabb bizonyítatlan állítások. Az 1998 óta kibontakozó politikai légkörben a manipulátorok állandóan azt sulykolják, ami van, csalás, az egész, úgy, ahogy van, rossz, és ezt valakik - a gonoszak - tudatosan idézik elő. Azt sugallják: elrabolnak tőled mindent, folyamatosan meglopnak. Amit te kaptál, az kevés, amit a másik, az sok. „Ezek” csak hazudnak neked - szajkózzák. „Ezeknek” még a statisztikájuk is hazug. És idővel az embereket - legalábbis egy részüket - már nem is érdeklik a tények. Azután a másik szavaira is süketek lesznek. Végül pedig már az sem elég, ha kikapcsolják a rádiót vagy a tévét - el kell hallgattatni a másikat. Véleményük eleve előítéletes, a megoldás helyett pedig bűnbakot keresnek. A „megfigyelési ügy” az évek során elaludt, de nem azért, mert megnyugtatóan tisztázódott. Újabb „ügyek” foglalták el helyét a médiában. Közben azonban soha semmi nem tisztázódott. Közben pedig egyre eszkalálódik a manipuláció. Fokozatosan átlépünk minden határt. A kezdeményező és „úttörő” Fideszt sorra követni kezdi a többi párt. A pártok paranoiája azután megfertőzi a követőket, majd átitatja az egész társadalmat. Egyre inkább úgy érezni, az ország egyetlen bolondokháza. A manipuláció csábítása nagy, és nehéz ellenállni a kísértésnek. Az első lépések még nem látszanak veszélyesnek. Csak apró csúsztatás, majd némi elhallgatás. Azután azonban egyre sandább a sugalmazás, mind durvább a hazugság, és egyre kíméletlenebb a rágalom. Mintha Rossini Rágalom-áriájának forgatókönyve kelne életre: „Lágy kis szellő, libbenve szálló - kezdi szinte suttogva a dalt Don Basilio -, szárnya nincsen, könynyen támad”. Hangja azután felerősödik: „háztól fürgén röppen házig, óhatatlan fülbe mászik, agyvelőbe fészkelődik”. Majd a dallam szárnyalni kezd: „..ha egy szájból kiröppen, adják, hordják egyre többen”. És azután már nincs megállás: „végre bömböl, zendül, harsog... olyat robban, mint az ágyú... és a rágalomnak tárgya ronggyá tépve, elcsigázva, szörnyen összevissza törve, pellengéren pusztul el”. De ne essünk tévedésbe, a mi történetünk nem vígopera. A külső szemlélő, lehet, bohózatnak látja, de amit átélünk - tragédia. Az esetleges bocsánatkérést a másik fél nem elnéző fejbólintással, hanem hazugság újabb hullámával honorálja. A manipuláció spirálja egyre magasabbra hág. Ami nemrég még elképzelhetetlen volt, az ma meggondolás tárgya. Amitől tegnap még viszolyogtunk, holnap „kreatív” megoldás. Előbb „csak” valótlanság sugalmazása, majd tények elhallgatása, később hamis állítás terjesztése, azután a „másik” fél rendezvényeinek szervezett megzavarása. Végül a küzdelem - gondoljunk csak Szili Katalin kassai és Eörsi Mátyás erdélyi „kalandjára” nemzetközivé szélesül. Csak azt látjuk, hogy amire régen még azt mondtuk: „ezt azért mégsem”, az ma elfogadott, holnap pedig egyedül célravezető. Bármit ért is el, arra az ellenoldal azt mondja: ez semmi. Bármire légy is büszke, a demagógia azt szajkózza: ne hidd el. Bármilyen sikered legyen is, a manipulátorok azt sugallják: csak becsapnak téged. S miközben eligazodni igyekszel az egymásnak ellentmondó állítások sűrűjében, észre sem veszed: ellopták nehezen megszerzett és megszenvedett boldogságodat.