Népszabadság, 2005. április (63. évfolyam, 75-100. szám)

2005-04-30 / 100. szám

14 2005. ÁPRILIS 30., SZOMBAT F (31^XI]V­I ­ A szerző volt országgyűlési képviselő.­ é ­ A tehetetlenség lendülete CSÚCS LÁSZLÓ T­öbben vélekednek úgy, hogy Draskovics Tibor­nak nem azért kellett tá­voznia, amit megtett, hanem azért, amit nem. Féligazság, le­egyszerűsítés. Vegyük sorba tet­teit, mulasztásait s azok várható következményeit. Már csak azért is, mert a „hagyatékát” egy az egyben megörökli utódja. Draskovics minisztersége alatt teljesedett ki a költségvetés ún. kreatív könyvelése. Az exminiszter ügyes húzások soro­zatával keltette azt a látszatot, hogy költségvetésünk rendben van. Gondoljunk csak a 200 mil­liárdos áfa-visszatérítés késlelte­tésére, a közszféra 13. havi illet­ményének átcsúsztatására a kö­vetkező évre, az autópálya hasz­nálatához kapcsolódó kifizeté­sek s az agrártámogatások folyó­sításának manipulálására stb. Nem feledkezhetünk el az APEH vezetésének elbizonytala­nításáról, apparátusa létszámá­nak és anyagi érdekeltségének drasztikus redukálásáról sem - éppen akkor, amikor a bevételek elmaradtak a tervezettől, amikor egyre több szó esett a fekete- és a szürkegazdaság kifehérítéséről, a hatékony ellenőrzés szükséges­ségéről. Az átgondolatlan, kont­raproduktív intézkedések ered­ményeként világossá vált a hely­zet tarthatatlansága. A türelmi idő lejárt. Az ügyeskedések sú­lyos bizalomvesztéshez vezettek a vállalkozók körében, és Brüsz­­szelnek is szemet szúrtak. Most már alig múlik el hónap EU-intő nélkül. (Az új pénzügyminiszter reszketve várhatja a júliust, mi­kor is Brüsszel számon kéri a de­ficit leszorítására tett valóságos kormányzati intézkedéseket.) A miniszteri ígéretek rendre nem teljesültek, a hiány­cél kor­rigálása folyamatossá vált, az újabb és újabb megszorítások közben kritikus mértéket ért el az államadósság. A pénzügyi kormányzat számára kitörési pontnak tűnt az MNB tevékeny­ségének ostorozása, a forint árfo­lyamának imamalomszerű bírá­lata. Végül ez is kifulladt, hiszen egy alapjaiban elhibázott fiskális politika következményeit nem lehet a monetáris politikán szá­mon kérni. Főként akkor nem, amikor a jegybanki alapkamat megfelelő ütemben csökken. Ha legalább az ország gazda­ságát pezsdítő beruházásokat látnánk! Akkor mondhatnánk: megérte, van értelme a költeke­zésnek, mert lerakjuk holnapi fejlődésünk alapját. De nem er­ről van szó. A mértéktelen ki­adások egy minden elemében el­avult államháztartást próbálnak életben tartani. Az ÁSZ hiába szorgalmazza évek óta a rend­szer megújítását. Keményen el­lenáll a parlamenti többség, háta mögött tudva a felelősséget vál­lalni képtelen kormányt. Az eredmény kétségbeejtő. Az ön­­kormányzatok az összeomlás küszöbén vegetálnak, kaotikus állapotok uralkodnak a köz- és felsőoktatásban, az egészségügy­ben, nyomasztó a közigazgatás állapota, és mindeközben drasz­tikusan növekszik a nyilvántar­tott és a nem nyilvántartott munkanélküliek száma. Lendü­letben vagyunk, csak az a kérdés, hogy a tehetetlenség lendülete merre sodorja az országot. A reformok elmaradása az összeomlás rémképét vetíti elő­re. Nem is a ködös, távoli jövőbe! Bár a mulasztások legalább másfél évtizede halmozódnak, de az elhibázott pénzügypoliti­káért a felelősség - függetlenül az előzményektől - mindig az ügyeletes pénzügyminiszterre s kormányára hárul. Teljes joggal. A bevételi oldal helyzete is kritikus. Az adóreformnak titu­lált szánalmas kísérlet az állam­­háztartás rendbetétele nélkül eleve kudarcra volt, illetőleg van ítélve. Ezt a kiigazításnak is sze­rény kísérletet nyugodtan beso­rolhatjuk a látszatintézkedések körébe. Az pedig önmagában is nevetséges, hogy a tervezett vál­toztatások fókuszába került az iparűzési adó. Persze hogy az idő rég eljárt felette. De a válságba jutott önkormányzatoktól aligha lehet máról holnapra, akár csak részben is elvonni ezt a bevételt. Megválaszolatlan kérdés, hogy megszüntetése miből vagy mivel ellentételezhető. Egyáltalán, az adók csökkentése és a deficit le­szorítását célzó költségvetési po­litika hogyan áll össze? A rend­szerváltozás hajnalán az önkor­mányzatok működését szolgáló helyi adók kifejezetten az átál­láshoz, azaz ideiglenes jelleggel készültek. Ám tizenöt év is kevés volt a törvény korszerűsítésére. Az illetékrendszer is lényegében ugyanabban a szerkezetben mű­ködik rezzenéstelenül 1986 óta. És a teendők, a mulasztások sora vég nélkül folytatható. És vajon ki tud értelmes vá­laszt adni arra a százezreket irri­táló kérdésre, hogy miért kell az üzemanyagárak adótartalmát ilyen eszement szinten tartani, fékezve a hazai fogyasztást, gya­rapítva a szomszédos államok adóbevételét, bénítva a gazdasá­got és növelve az inflációt? En­nek felülvizsgálatához nem re­form, csupán józan paraszti ész kellene. Itt az ideje annak, hogy a valós problémákkal szembe­sülve érdemi cselekvésre szánja el magát a pénzügyi kormány­zat. Persze tudjuk, hogy nehéz helyzetbe lavírozta magát nem­csak az elhibázott lépésekkel és mulasztásokkal, hanem a hely­ben járásban legyengült appará­tusával is. Ezért érdemes lenne elgondolkodni az erők - például a PM és a gazdasági miniszté­rium - összevonásán, a kor­mányzati munka hatékonyságá­nak növelése céljából. (Francia­­országban ez elég jól bevált!) Úgy látszik, Csaba Lászlónak igaza van abban, hogy „nem a re­formok ideje jött el, hanem a túl­­élésé” (Hír TV). A kérdés csak az, mit kell túlélni: a koncepciót­lanságot vagy annak felelőseit? Az utóbbi még menni fog. Ám a­­ kérdés csak az, vajon mit kell túlélni: a koncepciótlanságot vagy annak felelőseit a megújulás koncepcióját valaki­nek illene már letennie az asztal­ra. Ennek azonban semmi jele. A helyzet fölöttébb zavaros. A koncepciótlanság zűrzava­rában talán még azt is mondhat­nánk: Draskovics bűnbak. Ha ez igaz is lenne, személyes felelőssé­gét ne homályosítsuk el. Ám ha valami csoda folytán a száz lépést hitelesíteni hivatott új pénzügy­­miniszter megvilágosodása bekövetkezik, akkor se áltassa magát senki azzal, hogy rövid tá­von orvosolható az örökség passzívuma, az elmélyült bizalmi válság és annak valamennyi gaz­dasági-politikai következménye. Jó volna, ha közös ügyeink­ben, főként a pénzügyekben gondolkodásunkat a racionalitás vezérelné. Akkor aligha lehetne vitatni, hogy a nagy elosztórend­szerek reformja az adókéval együtt további halasztást nem tűr. Persze tudjuk, hogy a racio­nalitás követelményét kioltják a közelgő választások. Ugyanak­kor igaz az is, hogy egy reformér­tékű átalakításba jó eséllyel bele­bukik regnáló kormányunk. Mint ahogyan abba is belebukik, ha a reformok helyett száz alibi lépéssel kísérli meg a túlélést. Ha viszont már eddigi bátorta­lanságával így is, úgy is bukásra ítélte magát, szebben távozhat a felvállalt reformok fényében, mint a zűrzavar sötétjében. A kísértet, ami annak idején egész Európát bejárta, mintha elidőzött volna még egy kicsit az április 15-i MSZP-kongresszu­­son. Ismét bebizonyosodott, hogy ez a párt 15 év után sem értett meg szinte semmit sem a demokrácia lényegéből. A köztársasági elnök jelölése kapcsán - még a kongresszus előtt­­ Suchmantól Tollerig szá­mos jeles MSZP-s potentát ki­fejtette, milyen tűrhetetlen, hogy a kis koalíciós partner fel­tételeket merészel állítani a nagy és erős MSZP-nek, amely persze se nem nagy, se nem erős; a közvélemény-kutatások szerint másfél éve csak bottal üti a Fidesz nyomát, az ország há­zában pedig még ahhoz is keve­sen vannak, hogy a napirendet megszavazzák, nemhogy köztár­sasági elnököt válasszanak. A mindennek elmondott sza­bad demokraták nem vitatták el a szocialisták jogát, hogy elnök­ i kísértet­ ­et jelöljenek, csak szempont­jaikat közölték. Bűnük annyi volt, hogy lehetőleg mind a négy parlamenti párt számára elfogadható, párthoz kevéssé kötődő jelöltet szerettek volna. A régi emeszempés szemléletet zsigereiben máig tovább éltető, a demokráciával rettenetesen nehezen barátkozó MSZP-tag­­ság viszont úgy érezte, most el­jött az ő idejük. Polgári köröket megszégyenítő aktivitással ve­tették magukat a harcba. Nem kell itt konszenzust keresni, egyeztetni, a jelölés itt és most az ő jussuk, ők pedig szeretik az ő hatájukat, így hát országo­mat egy Katáért, vitág proletár­jai, egyesüljetek, éljen a Kati meg a pártegység. Volt nagy ünneplés, a régi szép időket idézve zúgott a vastaps, tán csak az Internacionálé hiány­zott... A mi hazánk a ti hatátok is, mondták az SZDSZ-nek, most rajtatok a sor, szavazzátok meg. Kuncze elnök visszafogot­tan, a bajusza alatt sokat sejtető mosollyal kívánt sok sikert a je­löltnek. De mit jelez ez a kaján mosoly? Az MSZP talán csak akkor érthetné meg a demokrá­cia lényegét, ha Szili Katalin el­­bukná ezt a megmérettetést. Akár azon az áron is, ha az el­lenzék jelöltje futna be. Végül is sem Mádl Ferenc, sem Sólyom László nem annyira elfogadha­tatlan személyiség, hogy esetle­ges elnöki mandátumuk a nem­zet kárára válna. Most tehát a szabad demok­ratákon volna a sor, hogy bebi­zonyítsák: bizonyos elvek egy­szerűen nem áldozhatók fel a napi politikai érdekek oltárán. Sajnos erre kicsi az esély. Az MSZP-s szirénhangok máris meghallgatásra találtak néhány szabad demokrata honatyánál, s hol van még a választás... SEBES ANDOR Budapest Politológushoz méltatlanul el­fogult írást jegyzett Galló Béla Szili Katalin jelölése mellett korteskedve az MSZP április 15-i kongresszusa előtt. (Libe­rális vakfoltok, április 14.) Igaztalannak tartom cikkének azon megfogalmazását, hogy gyanúja szerint „az elnökjelölés problémáját az SZDSZ a vélt vagy valós aktuális PR-előnyök alapján akarja megoldani”. Ho­gyan lehetett volna udvariasab­ban és diplomatikusabban meg­üzenni a szocialistáknak, hogy Szili jelölése elfogadhatatlan a szabad demokraták számára? A politikai realitás pontosan az, hogy az MSZP szervezetei hiába jelentik be naponta a házelnök asszony melletti eltökéltségüket, megválasztott elnök csak az SZDSZ szavazataival lehet. A túlságosan vehemens szocialis­táknak egy klasszikussá vált, pi­cit módosított kijelentést ajánla­nék a figyelmükbe: tetszettek volna abszolút többséget szerez­ni (ha nem, hát tessenek idő­ben [!] egyeztetni). Tudja-e azt valaki, hogy a szocialista frakció­ból hány tag nem szavazza meg majd Szili Katalint a titkos sza­vazáson, mert erről is hallani egyet s mást, sőt az MSZP-n be­lüli tudatos „megvezetésre” is. Egy dologban viszont egyet­értek Galló Bélával: Toller Lászlónak igaza van: „ez egy el­rontott ügy”. És az is lehet, hogy az „MSZP-t gyengének látja majd a közvélemény, ha enged”, de az MSZP valóban gyenge, mert három évig képtelen volt a megfelelő jelölt kiválasztására. Hogy Suchman Tamásnak is igaza lenne, azt erősen kétlem, ugyanis sem pártszakadás nem fenyegeti a szocialistákat, sem a szabad demokraták nem tűn­nek el a közéletből - bármily erősen óhajtja. A jelenlegi álla­potért - amely Orbán számára kétségtelenül kedvező - az MSZP mindenkori határozat­lan vezetése a felelős, hiszen évekig halogatták, korainak tar­tották a döntést. Az MSZP-nek meg kell végre tanulnia, hogy az együtt kormányzás csakis az idejében megejtett egyeztetések útján történhet - különben ma­rad az immár klasszikussá vált, némileg módosított mondat. TAHON GÁBOR Budapest OLVASÓI LEVELEK - Na, jól is néznénk ki, ha minden nyolcadik utasnak elnéznénk, hogy nincsen jegye vagy bérlete! t­j ■ Több mint harminc éve va­gyok előfizetője és olvasója a Népszabadságnak, mert szelle­misége és színvonala tökélete­sen megfelelt baloldali beállító­­dottságomnak. A legutóbbi „át­alakulásuk” óta azonban olyan eszmei és stílusbeli változáson ment keresztül a lap, amely miatt azt fontolgatom, hogy mi­előbb megszüntetem az előfize­tésem. Sok példát tudnék felso­rolni arra, ami irritál, de csak a legutóbbit említem: az április 16-i számban olyan szemtelen és pimasz hangvétellel adtak tá­jékoztatást (Nagy Szilvia és Haszán Zoltán cikkei) az MSZP kongresszusáról, amit egy jobb­oldali orgánum is megirigyel­hetne. Talán tudatosan el akar­ják vadítani az eddig hűséges ol­vasókat? Hiába reménykednek abban, hogy majd a jobboldali nézeteket valló újságolvasók át­pártolnak a Népszabadsághoz. Nem fognak, de a régieket rend­re el fogják veszíteni. És ezen nem segít a jellegtelen mellékle­tek, játékok „bedobása” sem. BALÁZS JÓZSEF ■ Bár gyerekkorom óta Népsza­badság-olvasó vagyok - már a szüleim is a lap előfizetői voltak -, erősen foglalkoztat a gondo­lat, hogy most már végleg le­mondom a lapjukat. Egyszer már megtettem, de mert nem volt jobb, visszatértem. (Kicsit kétes dicséret, mert ez ugye nem ugyanaz, mint a legjobb.) De most már kifejezetten dühít, hogy szinte naponta írnak úgy az egészségügyről, hogy a benne dolgozókat illetik igen éles kriti­kával, és nem azokat a körülmé­nyeket, amikben dolgoznak. DR. SELMEC JUDIT ■ Azért, mert „hivatásos” politi­kusaink túlnyomó többsége fél­művelt, félanalfabéta és kerékbe töri a magyar nyelvet, az újság­írók még tudhatnának magya­rul! Három idézet a lap április 23-i cikkéből (A „rendszervál­tókkal” jelölne az MDF), ...továbbra is kizárólag Szál Ka­talinban gondolkodnak”, „...az SZDSZ eddig is abban gondol­kodott...” „...Sólyom Lászlóban... még a szabad demokraták is gondolkodtak...” Az biztos, hogy a „A Nagy Könyv” írói (Jókaitól Kertész Imréig) és fordítói (Ka­rinthy Frigyestől Göncz Árpá­dig) közül senki nem „gondolko­dott abban” egy pillanatig sem, hogy ilyen kifejezést a tollára ve­gyen egyszer sem egy rövid cikk­ben, nemhogy háromszor! PÁRTOS GYÖRGY : Az Ön melyik Dávid Ibolyát választanál? (április 21.) című cikkhez: „Tisztelt Szerkesztők! Gratulálok, nagyon jól reagál­tak az MDF sajtósának túlbuz­góságára. Jó ötlet volt a NOL- szavazás is az Ibolyák közötti választásról. Itt a tavasz, vá­lasszunk magunknak Ibolyát!” (ENDRECSKEM A NOL-FÓRUMON) ■ „Szeretnék sokkal több, de még inkább jobban szerkesztett véleménycikket olvasni a Nép­­szabadságban. Úgy érzem, a harmadik oldal publicisztikái nincsenek „kitalálva”. Elég gyak­ran tűnik esetlegesnek, hogy ki és miről írja a nap álláspont-cik­két. Egyáltalán nem mindig a nap híre a publicisztika témája. Az is probléma számomra, hogy nem vitágos: aki befért, a lap ál­láspontját közli vagy a magánvé­leményét. Ez különösen azokban az esetekben zavaró, amikor ugyanarról a témáról többféle vélemény is jön azon az oldalon néhány nap alatt. Ennél az is jobb lenne, ha egyszerre közöl­nék a lap eltérő véleményű mun­katársainak írásait. Tetszik vi­szont az a mostanában tapasz­talható újításuk, hogy az érdeke­sebb események mellé tördelve jegyzeteket közölnek. Ez gyak­ran még jobb is, mint a 3. oldal.” (PANDACSÖKI BOBORJÁN A NOL-FÓRUMON) RÓLUNK NÉPSZABADSÁG Nem alku, egyezkedés Vitatkozni lehet úgy is, ahogy ezt tanult kollégám, dr. Kramer Im­re teszi (Nem alku tárgya, ápri­lis 22.), csak nem tisztességes. Én nem általában „a mandula­műtét létjogosultságát” utasítot­tam el (Vészhelyzet, április 8.), mint ezt számba méltóztatik ad­ni, hanem azt vitattam, hogy ele­gendő ok volt-e a konkrét eset­ben a műtétre az, amit a pécsi gyermekkórház igazgatója nyi­latkozott: „A műtétre az adott okot, hogy a kisfiú gyakorta szenvedett felső légúti hurutban és mandulagyulladásban.” (Gyermekhalál a mentőben, március 24.) Ezek­­ főleg a fel­sőlégúti hurut - továbbra sem abszolút indikációi a műtétnek. Minimum évi tizenkét gennyes mandulagyulladást kell fednie a „gyakori” jelzőnek, hogy felve­tődjön a tonsillák eltávolításá­nak gondolata. Máskülönben azt kellene gondolnunk, hogy akár két-háromszori mandu­laelváltozás is elég ok a beavat­kozásra. Akkor pedig az USA egykori gyakorlatát követnénk. Mindenkinek ki a manduláját, hiszen nincs gyerek gócos-geny­­nyes mandulagyulladás nélkül. Azt sem mondtam, hogy „egy gyermek műtétjére (a mandu­lákról van szó - dr. Király)... ki­zárólag anyagi megfontolásból” kerülne sor. Úgyhogy ne tessék állításomat hazugnak nevezni! Helyette figyelmesen olvassa soraimat, íme: .Magyarorszá­gon ez a beavatkozás orvos és szülő közötti alku tárgya évtize­dek óta. Az alkuban a tarifa is benne foglaltatik.” Mivel a szü­lők alulinformáltak a mandulák szerepéről, s az orvosok között is vita tárgya, hogy mi jelent abszolút indikációt, így szülő és orvos megegyeznek, meg­­alkusznak abban, hogy az adott gyermeknél tapasztalt ad­digi mandulaelváltozások ele­gendő okot adnak-e az eltávolí­tásra. Az esetek döntő többsé­gében a döntés igen. És megal­­kusznak a tarifában is. Bizony, kolléga úr, ez így van. Tessék közvélemény-kutatást tartani a műtéten átesett gyermekek szü­lei között. Állításával ellentétben, én az igazsággal és közérthető, pro­fesszionális adatokkal akarom a társadalom „laikus” ismereteit gyarapítani. Meggyőződésem, hogy nem én ártok, hanem az, aki elvtelenül védi a mundér be­csületét. Én nem teszem. Ahhoz túl sok az elcserélt fej, a nők ha­sában landoló törlő és a banális mandulaműtét következtében meghalt kisgyerek. DR. KIRÁLY GÁBOR orvos, Detk

Next