Népszabadság, 2005. április (63. évfolyam, 75-100. szám)
2005-04-30 / 100. szám
14 2005. ÁPRILIS 30., SZOMBAT F (31^XI]VI A szerző volt országgyűlési képviselő. é A tehetetlenség lendülete CSÚCS LÁSZLÓ Többen vélekednek úgy, hogy Draskovics Tibornak nem azért kellett távoznia, amit megtett, hanem azért, amit nem. Féligazság, leegyszerűsítés. Vegyük sorba tetteit, mulasztásait s azok várható következményeit. Már csak azért is, mert a „hagyatékát” egy az egyben megörökli utódja. Draskovics minisztersége alatt teljesedett ki a költségvetés ún. kreatív könyvelése. Az exminiszter ügyes húzások sorozatával keltette azt a látszatot, hogy költségvetésünk rendben van. Gondoljunk csak a 200 milliárdos áfa-visszatérítés késleltetésére, a közszféra 13. havi illetményének átcsúsztatására a következő évre, az autópálya használatához kapcsolódó kifizetések s az agrártámogatások folyósításának manipulálására stb. Nem feledkezhetünk el az APEH vezetésének elbizonytalanításáról, apparátusa létszámának és anyagi érdekeltségének drasztikus redukálásáról sem - éppen akkor, amikor a bevételek elmaradtak a tervezettől, amikor egyre több szó esett a fekete- és a szürkegazdaság kifehérítéséről, a hatékony ellenőrzés szükségességéről. Az átgondolatlan, kontraproduktív intézkedések eredményeként világossá vált a helyzet tarthatatlansága. A türelmi idő lejárt. Az ügyeskedések súlyos bizalomvesztéshez vezettek a vállalkozók körében, és Brüszszelnek is szemet szúrtak. Most már alig múlik el hónap EU-intő nélkül. (Az új pénzügyminiszter reszketve várhatja a júliust, mikor is Brüsszel számon kéri a deficit leszorítására tett valóságos kormányzati intézkedéseket.) A miniszteri ígéretek rendre nem teljesültek, a hiánycél korrigálása folyamatossá vált, az újabb és újabb megszorítások közben kritikus mértéket ért el az államadósság. A pénzügyi kormányzat számára kitörési pontnak tűnt az MNB tevékenységének ostorozása, a forint árfolyamának imamalomszerű bírálata. Végül ez is kifulladt, hiszen egy alapjaiban elhibázott fiskális politika következményeit nem lehet a monetáris politikán számon kérni. Főként akkor nem, amikor a jegybanki alapkamat megfelelő ütemben csökken. Ha legalább az ország gazdaságát pezsdítő beruházásokat látnánk! Akkor mondhatnánk: megérte, van értelme a költekezésnek, mert lerakjuk holnapi fejlődésünk alapját. De nem erről van szó. A mértéktelen kiadások egy minden elemében elavult államháztartást próbálnak életben tartani. Az ÁSZ hiába szorgalmazza évek óta a rendszer megújítását. Keményen ellenáll a parlamenti többség, háta mögött tudva a felelősséget vállalni képtelen kormányt. Az eredmény kétségbeejtő. Az önkormányzatok az összeomlás küszöbén vegetálnak, kaotikus állapotok uralkodnak a köz- és felsőoktatásban, az egészségügyben, nyomasztó a közigazgatás állapota, és mindeközben drasztikusan növekszik a nyilvántartott és a nem nyilvántartott munkanélküliek száma. Lendületben vagyunk, csak az a kérdés, hogy a tehetetlenség lendülete merre sodorja az országot. A reformok elmaradása az összeomlás rémképét vetíti előre. Nem is a ködös, távoli jövőbe! Bár a mulasztások legalább másfél évtizede halmozódnak, de az elhibázott pénzügypolitikáért a felelősség - függetlenül az előzményektől - mindig az ügyeletes pénzügyminiszterre s kormányára hárul. Teljes joggal. A bevételi oldal helyzete is kritikus. Az adóreformnak titulált szánalmas kísérlet az államháztartás rendbetétele nélkül eleve kudarcra volt, illetőleg van ítélve. Ezt a kiigazításnak is szerény kísérletet nyugodtan besorolhatjuk a látszatintézkedések körébe. Az pedig önmagában is nevetséges, hogy a tervezett változtatások fókuszába került az iparűzési adó. Persze hogy az idő rég eljárt felette. De a válságba jutott önkormányzatoktól aligha lehet máról holnapra, akár csak részben is elvonni ezt a bevételt. Megválaszolatlan kérdés, hogy megszüntetése miből vagy mivel ellentételezhető. Egyáltalán, az adók csökkentése és a deficit leszorítását célzó költségvetési politika hogyan áll össze? A rendszerváltozás hajnalán az önkormányzatok működését szolgáló helyi adók kifejezetten az átálláshoz, azaz ideiglenes jelleggel készültek. Ám tizenöt év is kevés volt a törvény korszerűsítésére. Az illetékrendszer is lényegében ugyanabban a szerkezetben működik rezzenéstelenül 1986 óta. És a teendők, a mulasztások sora vég nélkül folytatható. És vajon ki tud értelmes választ adni arra a százezreket irritáló kérdésre, hogy miért kell az üzemanyagárak adótartalmát ilyen eszement szinten tartani, fékezve a hazai fogyasztást, gyarapítva a szomszédos államok adóbevételét, bénítva a gazdaságot és növelve az inflációt? Ennek felülvizsgálatához nem reform, csupán józan paraszti ész kellene. Itt az ideje annak, hogy a valós problémákkal szembesülve érdemi cselekvésre szánja el magát a pénzügyi kormányzat. Persze tudjuk, hogy nehéz helyzetbe lavírozta magát nemcsak az elhibázott lépésekkel és mulasztásokkal, hanem a helyben járásban legyengült apparátusával is. Ezért érdemes lenne elgondolkodni az erők - például a PM és a gazdasági minisztérium - összevonásán, a kormányzati munka hatékonyságának növelése céljából. (Franciaországban ez elég jól bevált!) Úgy látszik, Csaba Lászlónak igaza van abban, hogy „nem a reformok ideje jött el, hanem a túlélésé” (Hír TV). A kérdés csak az, mit kell túlélni: a koncepciótlanságot vagy annak felelőseit? Az utóbbi még menni fog. Ám a kérdés csak az, vajon mit kell túlélni: a koncepciótlanságot vagy annak felelőseit a megújulás koncepcióját valakinek illene már letennie az asztalra. Ennek azonban semmi jele. A helyzet fölöttébb zavaros. A koncepciótlanság zűrzavarában talán még azt is mondhatnánk: Draskovics bűnbak. Ha ez igaz is lenne, személyes felelősségét ne homályosítsuk el. Ám ha valami csoda folytán a száz lépést hitelesíteni hivatott új pénzügyminiszter megvilágosodása bekövetkezik, akkor se áltassa magát senki azzal, hogy rövid távon orvosolható az örökség passzívuma, az elmélyült bizalmi válság és annak valamennyi gazdasági-politikai következménye. Jó volna, ha közös ügyeinkben, főként a pénzügyekben gondolkodásunkat a racionalitás vezérelné. Akkor aligha lehetne vitatni, hogy a nagy elosztórendszerek reformja az adókéval együtt további halasztást nem tűr. Persze tudjuk, hogy a racionalitás követelményét kioltják a közelgő választások. Ugyanakkor igaz az is, hogy egy reformértékű átalakításba jó eséllyel belebukik regnáló kormányunk. Mint ahogyan abba is belebukik, ha a reformok helyett száz alibi lépéssel kísérli meg a túlélést. Ha viszont már eddigi bátortalanságával így is, úgy is bukásra ítélte magát, szebben távozhat a felvállalt reformok fényében, mint a zűrzavar sötétjében. A kísértet, ami annak idején egész Európát bejárta, mintha elidőzött volna még egy kicsit az április 15-i MSZP-kongresszuson. Ismét bebizonyosodott, hogy ez a párt 15 év után sem értett meg szinte semmit sem a demokrácia lényegéből. A köztársasági elnök jelölése kapcsán - még a kongresszus előtt Suchmantól Tollerig számos jeles MSZP-s potentát kifejtette, milyen tűrhetetlen, hogy a kis koalíciós partner feltételeket merészel állítani a nagy és erős MSZP-nek, amely persze se nem nagy, se nem erős; a közvélemény-kutatások szerint másfél éve csak bottal üti a Fidesz nyomát, az ország házában pedig még ahhoz is kevesen vannak, hogy a napirendet megszavazzák, nemhogy köztársasági elnököt válasszanak. A mindennek elmondott szabad demokraták nem vitatták el a szocialisták jogát, hogy elnök i kísértet et jelöljenek, csak szempontjaikat közölték. Bűnük annyi volt, hogy lehetőleg mind a négy parlamenti párt számára elfogadható, párthoz kevéssé kötődő jelöltet szerettek volna. A régi emeszempés szemléletet zsigereiben máig tovább éltető, a demokráciával rettenetesen nehezen barátkozó MSZP-tagság viszont úgy érezte, most eljött az ő idejük. Polgári köröket megszégyenítő aktivitással vetették magukat a harcba. Nem kell itt konszenzust keresni, egyeztetni, a jelölés itt és most az ő jussuk, ők pedig szeretik az ő hatájukat, így hát országomat egy Katáért, vitág proletárjai, egyesüljetek, éljen a Kati meg a pártegység. Volt nagy ünneplés, a régi szép időket idézve zúgott a vastaps, tán csak az Internacionálé hiányzott... A mi hazánk a ti hatátok is, mondták az SZDSZ-nek, most rajtatok a sor, szavazzátok meg. Kuncze elnök visszafogottan, a bajusza alatt sokat sejtető mosollyal kívánt sok sikert a jelöltnek. De mit jelez ez a kaján mosoly? Az MSZP talán csak akkor érthetné meg a demokrácia lényegét, ha Szili Katalin elbukná ezt a megmérettetést. Akár azon az áron is, ha az ellenzék jelöltje futna be. Végül is sem Mádl Ferenc, sem Sólyom László nem annyira elfogadhatatlan személyiség, hogy esetleges elnöki mandátumuk a nemzet kárára válna. Most tehát a szabad demokratákon volna a sor, hogy bebizonyítsák: bizonyos elvek egyszerűen nem áldozhatók fel a napi politikai érdekek oltárán. Sajnos erre kicsi az esély. Az MSZP-s szirénhangok máris meghallgatásra találtak néhány szabad demokrata honatyánál, s hol van még a választás... SEBES ANDOR Budapest Politológushoz méltatlanul elfogult írást jegyzett Galló Béla Szili Katalin jelölése mellett korteskedve az MSZP április 15-i kongresszusa előtt. (Liberális vakfoltok, április 14.) Igaztalannak tartom cikkének azon megfogalmazását, hogy gyanúja szerint „az elnökjelölés problémáját az SZDSZ a vélt vagy valós aktuális PR-előnyök alapján akarja megoldani”. Hogyan lehetett volna udvariasabban és diplomatikusabban megüzenni a szocialistáknak, hogy Szili jelölése elfogadhatatlan a szabad demokraták számára? A politikai realitás pontosan az, hogy az MSZP szervezetei hiába jelentik be naponta a házelnök asszony melletti eltökéltségüket, megválasztott elnök csak az SZDSZ szavazataival lehet. A túlságosan vehemens szocialistáknak egy klasszikussá vált, picit módosított kijelentést ajánlanék a figyelmükbe: tetszettek volna abszolút többséget szerezni (ha nem, hát tessenek időben [!] egyeztetni). Tudja-e azt valaki, hogy a szocialista frakcióból hány tag nem szavazza meg majd Szili Katalint a titkos szavazáson, mert erről is hallani egyet s mást, sőt az MSZP-n belüli tudatos „megvezetésre” is. Egy dologban viszont egyetértek Galló Bélával: Toller Lászlónak igaza van: „ez egy elrontott ügy”. És az is lehet, hogy az „MSZP-t gyengének látja majd a közvélemény, ha enged”, de az MSZP valóban gyenge, mert három évig képtelen volt a megfelelő jelölt kiválasztására. Hogy Suchman Tamásnak is igaza lenne, azt erősen kétlem, ugyanis sem pártszakadás nem fenyegeti a szocialistákat, sem a szabad demokraták nem tűnnek el a közéletből - bármily erősen óhajtja. A jelenlegi állapotért - amely Orbán számára kétségtelenül kedvező - az MSZP mindenkori határozatlan vezetése a felelős, hiszen évekig halogatták, korainak tartották a döntést. Az MSZP-nek meg kell végre tanulnia, hogy az együtt kormányzás csakis az idejében megejtett egyeztetések útján történhet - különben marad az immár klasszikussá vált, némileg módosított mondat. TAHON GÁBOR Budapest OLVASÓI LEVELEK - Na, jól is néznénk ki, ha minden nyolcadik utasnak elnéznénk, hogy nincsen jegye vagy bérlete! tj ■ Több mint harminc éve vagyok előfizetője és olvasója a Népszabadságnak, mert szellemisége és színvonala tökéletesen megfelelt baloldali beállítódottságomnak. A legutóbbi „átalakulásuk” óta azonban olyan eszmei és stílusbeli változáson ment keresztül a lap, amely miatt azt fontolgatom, hogy mielőbb megszüntetem az előfizetésem. Sok példát tudnék felsorolni arra, ami irritál, de csak a legutóbbit említem: az április 16-i számban olyan szemtelen és pimasz hangvétellel adtak tájékoztatást (Nagy Szilvia és Haszán Zoltán cikkei) az MSZP kongresszusáról, amit egy jobboldali orgánum is megirigyelhetne. Talán tudatosan el akarják vadítani az eddig hűséges olvasókat? Hiába reménykednek abban, hogy majd a jobboldali nézeteket valló újságolvasók átpártolnak a Népszabadsághoz. Nem fognak, de a régieket rendre el fogják veszíteni. És ezen nem segít a jellegtelen mellékletek, játékok „bedobása” sem. BALÁZS JÓZSEF ■ Bár gyerekkorom óta Népszabadság-olvasó vagyok - már a szüleim is a lap előfizetői voltak -, erősen foglalkoztat a gondolat, hogy most már végleg lemondom a lapjukat. Egyszer már megtettem, de mert nem volt jobb, visszatértem. (Kicsit kétes dicséret, mert ez ugye nem ugyanaz, mint a legjobb.) De most már kifejezetten dühít, hogy szinte naponta írnak úgy az egészségügyről, hogy a benne dolgozókat illetik igen éles kritikával, és nem azokat a körülményeket, amikben dolgoznak. DR. SELMEC JUDIT ■ Azért, mert „hivatásos” politikusaink túlnyomó többsége félművelt, félanalfabéta és kerékbe töri a magyar nyelvet, az újságírók még tudhatnának magyarul! Három idézet a lap április 23-i cikkéből (A „rendszerváltókkal” jelölne az MDF), ...továbbra is kizárólag Szál Katalinban gondolkodnak”, „...az SZDSZ eddig is abban gondolkodott...” „...Sólyom Lászlóban... még a szabad demokraták is gondolkodtak...” Az biztos, hogy a „A Nagy Könyv” írói (Jókaitól Kertész Imréig) és fordítói (Karinthy Frigyestől Göncz Árpádig) közül senki nem „gondolkodott abban” egy pillanatig sem, hogy ilyen kifejezést a tollára vegyen egyszer sem egy rövid cikkben, nemhogy háromszor! PÁRTOS GYÖRGY : Az Ön melyik Dávid Ibolyát választanál? (április 21.) című cikkhez: „Tisztelt Szerkesztők! Gratulálok, nagyon jól reagáltak az MDF sajtósának túlbuzgóságára. Jó ötlet volt a NOL- szavazás is az Ibolyák közötti választásról. Itt a tavasz, válasszunk magunknak Ibolyát!” (ENDRECSKEM A NOL-FÓRUMON) ■ „Szeretnék sokkal több, de még inkább jobban szerkesztett véleménycikket olvasni a Népszabadságban. Úgy érzem, a harmadik oldal publicisztikái nincsenek „kitalálva”. Elég gyakran tűnik esetlegesnek, hogy ki és miről írja a nap álláspont-cikkét. Egyáltalán nem mindig a nap híre a publicisztika témája. Az is probléma számomra, hogy nem vitágos: aki befért, a lap álláspontját közli vagy a magánvéleményét. Ez különösen azokban az esetekben zavaró, amikor ugyanarról a témáról többféle vélemény is jön azon az oldalon néhány nap alatt. Ennél az is jobb lenne, ha egyszerre közölnék a lap eltérő véleményű munkatársainak írásait. Tetszik viszont az a mostanában tapasztalható újításuk, hogy az érdekesebb események mellé tördelve jegyzeteket közölnek. Ez gyakran még jobb is, mint a 3. oldal.” (PANDACSÖKI BOBORJÁN A NOL-FÓRUMON) RÓLUNK NÉPSZABADSÁG Nem alku, egyezkedés Vitatkozni lehet úgy is, ahogy ezt tanult kollégám, dr. Kramer Imre teszi (Nem alku tárgya, április 22.), csak nem tisztességes. Én nem általában „a mandulaműtét létjogosultságát” utasítottam el (Vészhelyzet, április 8.), mint ezt számba méltóztatik adni, hanem azt vitattam, hogy elegendő ok volt-e a konkrét esetben a műtétre az, amit a pécsi gyermekkórház igazgatója nyilatkozott: „A műtétre az adott okot, hogy a kisfiú gyakorta szenvedett felső légúti hurutban és mandulagyulladásban.” (Gyermekhalál a mentőben, március 24.) Ezek főleg a felsőlégúti hurut - továbbra sem abszolút indikációi a műtétnek. Minimum évi tizenkét gennyes mandulagyulladást kell fednie a „gyakori” jelzőnek, hogy felvetődjön a tonsillák eltávolításának gondolata. Máskülönben azt kellene gondolnunk, hogy akár két-háromszori mandulaelváltozás is elég ok a beavatkozásra. Akkor pedig az USA egykori gyakorlatát követnénk. Mindenkinek ki a manduláját, hiszen nincs gyerek gócos-genynyes mandulagyulladás nélkül. Azt sem mondtam, hogy „egy gyermek műtétjére (a mandulákról van szó - dr. Király)... kizárólag anyagi megfontolásból” kerülne sor. Úgyhogy ne tessék állításomat hazugnak nevezni! Helyette figyelmesen olvassa soraimat, íme: .Magyarországon ez a beavatkozás orvos és szülő közötti alku tárgya évtizedek óta. Az alkuban a tarifa is benne foglaltatik.” Mivel a szülők alulinformáltak a mandulák szerepéről, s az orvosok között is vita tárgya, hogy mi jelent abszolút indikációt, így szülő és orvos megegyeznek, megalkusznak abban, hogy az adott gyermeknél tapasztalt addigi mandulaelváltozások elegendő okot adnak-e az eltávolításra. Az esetek döntő többségében a döntés igen. És megalkusznak a tarifában is. Bizony, kolléga úr, ez így van. Tessék közvélemény-kutatást tartani a műtéten átesett gyermekek szülei között. Állításával ellentétben, én az igazsággal és közérthető, professzionális adatokkal akarom a társadalom „laikus” ismereteit gyarapítani. Meggyőződésem, hogy nem én ártok, hanem az, aki elvtelenül védi a mundér becsületét. Én nem teszem. Ahhoz túl sok az elcserélt fej, a nők hasában landoló törlő és a banális mandulaműtét következtében meghalt kisgyerek. DR. KIRÁLY GÁBOR orvos, Detk