Népszabadság, 2005. június (63. évfolyam, 126-151. szám)

2005-06-04 / 129. szám

4 2005. JÚNIUS 4., SZOMBAT I HÉTVÉGÉ NÉPSZABADSÁG P NAGY N. PÉTER lakatok jelentek meg a napokban né­hány szomszédos ország budapesti nagykövetségének környékén a triano­ni szerződés aláírásának 85. évforduló­jára. A szöveg: Együtt vesszük vissza. Kép: heli­kopter, katona, tank, a fegyverek csöve egymás felé fordítva. A szereplők valószínűleg egy csa­patban vannak, de így lelőnék egymást. Biztos nem ezt akarják, de az ábrázolás szerint ez tör­ténne. A rendőrség szerint nincs tennivaló. Ön­kényuralmi jelkép, gyűlöletre uszítás nem látha­tó a plakáton. Döbbenetesen helyes a rendőrség megítélése. Azt jelzi, hogy ebben az összefüggésben - a szán­dékoktól függetlenül - még a fegyveresek sem kelt­hetik fel másban a gyűlölet érzését. Trianon vég­képp a passzivitás - másképp: az elszenvedettség - érzületévé lett. De alapérzelem. A Kölcsey-féle régen tépő bal­sors huszadik századi létformája. Nyolcvanöt éve döntően befolyásolja a másokhoz - közösséghez, politikához, idegenekhez - való viszonyunkat, igaz, tán magunk sem tudjuk, miként. Most ezt a bázist elveszíthetjük. És néha a meg­szokott betegség is hiányozni tud, ha már nincs. Ennek a kettős állampolgárságról szóló népsza­vazás csak egyik tünete volt. Odáig azt lehetett gondolni, hogy nemcsak a világot vetjük meg a tör­téntek miatt, de­­ betegítő­­ lelkifurdalásunk is van. Ha így lett volna is, kiderült, hogy ez most már nem az a lelki betegség, amelynek terápiáját igé­nyelnénk. Roppant bátor tartózkodás volt ez. A felszí­nen a határon túliak, a mélyben saját jól begya­korolt bánatunk kezét is elengedtük. Nem ve­szélytelen ez. Esterházy Péter az Élet és Iroda­lomban megjelent esszéjében figyelmeztet: eb­ben az évtizedben kihalnak azok, akik a holo­kauszt résztvevői voltak, áldozatai. És magunk­ra maradunk. Megváltoztatva a megváltozta­­tandókat: Trianon történelmi ittléte hal ki. Egyébként is sok tekintetben hasonlóan va­gyunk mindkettővel. Évtizedekig nem volt sza­bad egyikről sem beszélni. Most szinte kötelező. Csak már nem nagyon találunk hozzá tartalma­kat. (A hetvenes évekig önmagában a zsidóság pusztításáról sem volt szokás beszélni, a náciz­mus üldözöttei, áldozatai között emlékeztek meg róluk.) Mindkét helyzetben ott a hatalmas szakadék: a háborúról, amelyből - legalábbis közvetett értelemben - a trianoni és a holo­kausztáldozat is származik, nem akarunk, en­nek hiányában a másik két ügyről nem tudunk jövőbeli méltóság szerint beszélni. Úgy fest így, hogy a holokauszt egyszerűen csak megtörtént velünk, mint Trianon is. Juhász Gyula annak idején azt írta Trianonról, hogy nem kell beszélni róla, de mindig gondoljunk rá. Most, mintha fordítva volna. Beszélni még csak-csak. De nem látszik, hogy volna mit gondol­ni. Érezni­­ azt igen. Beleszomorodunk a múltba. Sokszor nagy igaz­ságokkal. Máskor a vegetatív önzés szintjén. Mindkét érzés igaz, és egyikből sem következik semmi. Békén hagyják a hétköznapokat. És ha igaza van Esterházynak­­ általában előbb­re is jár igazságaival, mint a valóság akkor lassan ezzel is magunkra maradunk. Mádl Ferenc köztársasági elnök nemrég a Ma­gyar Nemzetnek adott interjúban úgy fogalma­zott: „A bővítés következő köre Magyarországot közelről is érinti, hiszen Románia tagsága egyben Trianon meghaladását is jelentheti.” Németh Zsolt, a Fidesz vezető külpolitikusa azt mondta, hogy Magyarország és Szlovákia uniós tagságával a felvidéki magyarság egyértelműen nyer, hiszen számára a határok eltűnésével Trianon is véget ér. Szóval még konzervatív oldalon is távolodni lát­ják a trianoni világot. Jobb felől vannak még küzdők. Az uniós csatla­kozás évében rendezett budapesti Trianon-ünnep­­ségen egyik jelszavuk volt: Westel Trianon! És mo­bilon próbálták mozgatni a sokaságot. Westelünk, azaz Nyugatozunk immár nyolcvan­öt éve magunkban. Ott viszont valószínű, hogy ez ügyben most már soha meg nem értenek bennün­ket. A születés jogát, a földhöz, a korona országai­hoz való jussot himnizáltuk a nyugati világnak. Azoknak az országoknak, amelyek között a meg­határozó hatalmak történelmi nagyjai annak ide­jén úgy szereztek az új világban országrészeket, hogy - még a pápai döntés előtt - azé lett a birtok­lás joga, aki a gályáról először megpillantotta a földdarabot. Olyan országokkal kellett volna a szü­letés ilyesfajta jogait elismertetni, amelyek gyar­matok sokaságát tartották fenn, gyakoroltak szu­verenitást bennszülöttek fölött. A születéssel ne­héz lehetett hát érvelni. A földterületen élők léte­zésének igazságával talán lehetett volna. És akkor megint a háborúnál tartunk? Fenébe, mondom, gondolatokkal már nem le­het messzire jutni. Csak nézzünk rá arra az átkozott szerződésre: THE UNITED STATES OF AMERICA, THE BRITISH EMPIRE, FRANCE, ITALY and JAPAN, These Powers being described in the present Treaty as the Principal Allied and Associated Powers, BELGIUM, CHINA, CUBA, GREECE, NICA­RAGUA, PANAMA, POLAND, PORTUGAL, ROUMANIA, THE SERB-CROAT-SLOVENE STATE, SIAM, and CZECHOSLOVAKIA, of the one part (egyfelől); And HUNGARY, of the other part másfelől). És aztán évtizedekig azzal kezdődött a tanítás az iskolákban, hogy imádkoztak a gyerekek Nagy- Magyarországért, mindenfelé szavalták, énekelték Pap-Váry Elemérné imádságát, a Magyar „HISZEKEGY”-et, dalolták a székelyudvarhelyi születésű Csanády György szövegére az oravi­­cabányai Mihalik Kálmán által Budapesten írt és kedveltté vált Székely Himnuszt, amely sosem volt a székelyeké, a többieknek lett székely himnuszuk. Mi pedig Trianonnal kaptuk vissza a függet­lenséget, meg a királyságszerű köztársaságot, vagy köztársaságszerű királyságot, amelyre azóta is gyakran mutatkozik hajlam. Mit kezdjünk vele? Hol volt az eredendő bűn? Ezt keresve könnyen az egyik legbarátságosabb történelmi pillanatunknál, későbbi békeidők bölcsőjénél, a kiegyezésnél köt ki az ember. Ha nincs a közös kormány, benne a fe­lelősségvállalás egy általunk alig befolyásolható Trianon életemléke ettől még az egészséges, konstruktív emberek életében is megmarad itt, léte a maga módján folytatódik a határokon túl. Köréje azonban politikát, szónoklatot, élő életet szervezni egyre kevésbé lehet. Monarchia külügyeiért, hadügyeiért - szóval há­borújáért, akkor nincs Trianon? Most legtöbbünkben valamiként van. Ezt mu­tatja sok minden, de legfőképpen a mások tükre. A 168 Óra című hetilap nemrég írta meg, hogy a budapesti Balassi Bálint Intézetben esszéversenyt írtak ki, elsősorban a hungarológiát tanuló külföl­di diákok számára. A milyenek a magyarok? kér­désre kellett válaszolni. A harmadik helyezett né­met Anna Klubescheidt szerint „A magyar úgy­szólván leírhatatlan lény. Úgy is mondhatjuk: a magyar Európa elefántja. Ezek a vastagbőrűek még évtizedek múlva sem felejtik el, ha valaki ros­­­szul vagy éppenséggel jól bánik velük. A magyart... szomorkás szeme, megfontolt lépte, komótossága teszi szimpatikussá.” „A magyarok túl vannak ter­helve a történelmükkel. Mindent a múlttal magya­ráznak. Trianon mintha tegnap lett volna. Úgy tű­nik, világosabban látják a régmúltat, mint a jelent” - így írt a második helyezett belgrádi Marinovics Melinda. A pályázaton induló határon túliak mun­káit a zsűri külön kategóriában értékelte, ugyanis nem tudták sokoldalúan bemutatni Magyarorszá­got. Sérelmeikről, bánataikról számoltak be. Ro­mániában, Szlovákiában magyarnak számítanak, nálunk külföldinek. (Markó Béla, a romániai magyarság vezető poli­tikusa határokat tört át, amikor azt mondta nem­rég: az volna a bátor politikai tett magyarországi részről, ha nem engednék át az erdélyi gyerekeket tanulni.) Emlékszem, a hetvenes, nyolcvanas években emelkedett divat volt határon túli magyaroknak aláírni a bejelentőlapot. A politikai ellenállás fílingje is benne volt ebben. Közben persze a hata­lom külső köreiben, intézményesen is hasonlóké­pen tették színházak, újságok, tudományos intéze­tek, de erről mi nem tudtunk. Ma a hajdani segí­tőknél sorra látom felbukkanni a roppant szerény fizetéssel megelégedő kinti lányokat, munkásokat - házvezetők, kertészek, ezermesterek. Ez is az Esterházy-féle „magunkra maradunk” egy bizonyos formája. Oldódás. Meg is, szét is. Békévé? Trianon nagy kihívás e tekintetben is. Még Jó­zsef Attila is képes volt - igaz, 1922-ben - egy ba­kaindulószerű verset szentelni az Ügynek. íme, a máshonnan ismerős című Nem, nem soha néhány sora: „Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büsz­kesége/ Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke! /Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret / Ma­gyar szél fog füni a Kárpátok felett.” Nincs egye­dül, akinek innen kellett indulnia, hogy ő aztán odáig jusson, hogy „Több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős... török, tatár, tót, ro­mán kavarog e szívben, mely e múltnak már adó­sa szelíd jövővel - mai magyarok!” odáig, hogy „Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani. A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai.” Lágy hullámokon nemrég a Tiszán cián jött, senki nem akart semmit békévé oldani, de szólt a riadó, hogy ez az ország bizony környezetvédelmi egység is volt, és most, lám. De valahogy egyre kisebb lökésekben, egyre színpadszerűbb formákban érkeznek az ilyen taj­tékos nagyjelenetek. A közönség ilyenkor is haza­megy, éli életét, és esze ágában sincs, hogy részt is vegyen az ábrázolt nagy drámában. Egy szavazás erejéig se nagyon. Nem lehet idehozni a közhelyt, hogy a közön­ségnek márpedig mindig igaza van, mert hogy nem lehet leváltani. Itt ugyanis már nem is a kö­zönségnek van igaza, hanem az életnek, mely so­dor magával, folyat össze teret, időt, embereket, és egyre inkább közeli, átlátható közösségekbe sűríte­né az összetartozás parancsát, miközben mind tá­volibb és nagyobb egységekre bízza a működtetést. Trianon viszont életközösségnek már túl távoli, kultikus, parancsoló kötésnek túl közeli. Ennél tárgyszerűbben fogalmazta meg Markó Béla a dilemmát: „Visszaszerezni nem lehet, le­mondani nem lehet.” Ebben a kettőségben kell él­ni. Egyre inkább lehet is. Trianon életemléke ettől még az egészséges, konstruktív emberek életében is megmarad itt, léte a maga módján folytatódik a határokon túl. Köréje azonban politikát, szónoklatot, élő életet szervezni egyre kevésbé lehet. Egy bizonyos szempontból azonban még most is úgy lehetünk vele, mint vol­tak az itt élők 85 évvel ezelőtt, amikor a szerződés aláírásának napján országszerte megszólaltak a ha­rangok és tíz percre megállt, elnémult az élet. Most ez másodpercről másodpercre történhet, egy-egy rádöbbenő pillanatban. Azon az alapon, amit leg­utóbb Almási Tamás, a határon túlról átköltözött magyarokról szóló dokumentumfilmjéről szólva adott meg: Elkoptak a fogalmaink...Trianon is. A politika használja őket, sokszor nemtelenül. Ezért ahol csak lehetett, a legeslegszemélyesebb történe­teket vetettem be: sorsokkal nem lehet vitatkozni. Szálasi előtt A történelmi emlékezetvesztés sajátos megnyil­vánulása, hogy mára úgyszólván elfeledetté vált Sztójay Döme alakja, aki históriánk legszörnyű­ségesebb esztendejében, 1944-ben több mint öt hónapon át az ország miniszterelnöke, egyszer­smind külügyminisztere volt. Pedig a háború után még nagyon jól emlékeztek rá. Bibó István például következetesen párban emlegette őt Szálasival. Joggal, mert Sztójay bűnei csak a Szálasiéihoz mérhetőek, ha nem nagyobbak azoknál. Sztójay Döme a boldog békeidőkben, 1883- ban született, ugyanabban a soknemzetiségű dél­vidéki városban, amelyben Herczeg Ferenc, Versecen. Katonai pályára lépett, amelyen az első világháború alatt egyre magasabbra jutott. Azu­tán szolgálta a Károlyi-köztársaságot, a Tanács­­köztársaság idején a Vörös Hadsereg hírszerző és kémelhárító csoportjának főnöke, a kocka for­dultával Horthy Nemzeti Hadseregéhez csatla­kozik, amelyben ugyancsak a hírszerzés és a kém­elhárítás vezetője lesz. 1925-től berlini katonai attasé, 1935-től nagykövet. Ebben az évben ma­gyarosít: eddig Stojakovics Demeternek hívták. Jó magyar nevével a nácizmus feltétlen hívévé szegődik. Amint az 1946-os népbírósági tárgyalá­son Ambrózy Gyula, Horthy Miklós bizalmasa, a kormányzói kabinetiroda vezetője vallomásában mondta, Sztójay még Hitlernél is jobban bízott a német fegyverek győzelmében. A berlini nagykö­vet fontos kérdésekben befolyásolta a magyar külpolitikát, mégpedig igen rossz irányban, mivel - amint azt maga is elismerte a népbíróság előtt - „Berlin szemüvegén” keresztül látta a hadi hely­zetet. A világháború kitörésekor szinte kétség­­beesett hangú táviratokban kérte a magyar sajtó­ban megjelenő németellenes vélemények eltün­tetését. 1940 és 1943 között talán a legtöbb javas­lata a magyarországi zsidókérdés megoldására irányult, mi több, a zsidópolitika radikalizálását szorgalmazta, noha 1942 tavaszán - kiváló kap­csolatai révén - éppen a legilletékesebb német vezetőktől szerezhetett információkat arról, mi­ként működik a holokauszt gépezete. Mindezen túl sürgette a Szovjetunió elleni, rendkívül tragi­kus következményekkel járó hadba lépésünket. Már 1941. június 17-én, Németországnak a Szov­jetunió ellen indított háborúja előtt azt javasolta Bárdossy László miniszterelnöknek: „Magyaror­szágnak fel kellene ajánlania a birodalmi kancel­lárnak egy esetleges szovjetellenes katonai akció­jánál való részvételét.” Sztójay Döme ilyen előzmények után lett a ha­zánk 1944. március 19-i német megszállását kö­vetően az ország miniszterelnöke. Az ő kormány­­fősége idején, az általa irányított közigazgatási apparátus kezdeményező és igen aktív, egyszer­smind kegyetlen közreműködésével történt meg 437 ezer vidéki magyar zsidó deportálása, vagyo­nuk elrablása, német kézre adása, az országnak a németeknek történő kiszolgáltatása. Sztójaynak természetesen társai is voltak. Pe­rükben mindannyian ugyanazzal védekeztek: 1. Nem voltak politikusok, hanem szakemberek. 2. Nem voltak antiszemiták, ellenkezőleg, zsidókat mentettek. 3. Nem voltak nácibarátok, ahol lehe­tett, ellenálltak a németeknek. Nem véletlenül fa­kadt ki a tárgyalásukat vezető népbírósági elnök: „Hihetetlen! Ennek a kormánynak a tagjaitól nem hallottam még mást, mint azt, hogy min­denki a fék szerepét töltötte be.” Karsai László és Molnár Judit A magyar Quisling-kormány című, Sztójay Döme és társai a népbíróság előtt alcímű dokumentumkötetéből cáfolhatatlanul derül ki, hogy a terror nem 1944. október 15-én kezdődött Magyarországon a nyilas puccsal, hanem jóval előbb. Ezt tükrözte a népbí­róság ítélete. Sztójay Döme kormányfőt, Reményi-Schneller Lajos és Szász Lajos miniszte­reket 1946. augusztus 24-én kivégezték, Rátz Je­nő miniszter a váci börtönben halt meg 1952-ben, Kunder Antal miniszter 1956-ban külföldre szö­kött, és 1968-ban halt meg Brazíliában. A szerzők bevezető nagy tanulmányukban hangsúlyozzák, hogy a Sztójay-per történelmi, politikai per volt. Korántsem koncepciós per tehát. Rátz Jenő nevét azonban tucatnyi háborús bűnös társáéval együtt ma emléktáblán olvashatják a váci börtön előtti emlékparkban - írják. Mintha a kommunista dik­tatúra ártatlan áldozatai lettek volna. (A magyar Quisling-kormány, 1956-os KHT.) HOVANYECZ LÁSZLÓ Csak a sorsokkal nem lehet vitatkozni Trianon lassan magunkra hagy bennünket Versailles, a trianoni palota, 1920 Sztójay Döme a népbírósági perben (1945)

Next