Népszabadság, 2005. július (63. évfolyam, 152-177. szám)
2005-07-09 / 159. szám
NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2005. JÚLIUS 9., SZOMBAT 11 Aki innen jön, az jó házból való. Ez egy jó ház, ugyanis. Persze a pesti Újlipótváros általában egy jó hely. Elég jó. Viszonylag jó. Úgy kell hát elrontani, hatalmas lakótömböket építeni köréje, hidat, utat meg nem építeni, hogy az eddig csendes, békés, lakható városrészre az autók mocskos, zajos csordája ráözönöljön. De a Phönix-ház befelé forduló, magának való, elmélázó ház; emlékezik a régi szép időkre, és abból él. 1929-ben épült. Újlipócia lassan száz éve épül folyamatosan: a Katona József utcában akad három egyemeletes, legalább százötven éves lakóház. Vidor Emil Palatinus-tömbjei 1909-esek. Az első világháborúig kiépült a Váci út felőli szegment nagyja, majd háború miatt szünet következett. Aztán a húszas évek végétől a következő háborúig kiépültek a legjellegzetesebb, hatalmas udvart körbefogó tömbök, a Szent István park és a Pozsonyi út nagyszerű házai, és folytak építkezések a hatvanas években is - például egy iskola az egykori tenisz- és korcsolyapályák helyén. Mégis: a városrész egységes, jellegzetes, és a körút menti szomszédaitól meglehetősen elütő. A Hollán Ernő, Katona, Pannónia és Wallenberg (alias Phönix) utcák határolta Phönix-ház nevét tulajdonosáról, a Phönix életbiztosító-társaságról nyerte. Az 1882-ben alapított cég életbiztosítási állománya 1928 végén 1430 000 000 pengő volt, díjbevétele 68 400 000 pengő, szavatossági alapja 194 000 000 pengő, de ez a kutyát sem érdekli ma már, engem legalábbis biztosan nem. A társaság egész Európában működött, foglalkozott élet- és járadékbiztosításokkal, nyugdíj-, baleset- és leánykiházasítási, családi és gyermekbiztosításokkal is. (Kár, hogy nem tudok jogutódról, szívesen kötnék egy leánykiházasítási biztosítást.) Az épülettömböt Jónás Dávid és Jónás Zsigmond tervezte. A testvérek közül Dávid 1871-ben született Pesten. Tanulmányait itt végezte el, majd Bécsben Fellner és Helmer műtermében komplettírozott. Zsigmond 1879-es, vele kapcsolatosan csak pesti tanulmányokról maradt fenn adat. Korabeli építészszokás szerint párban dolgoztak. (Általában a pár egyik fele volt a menedzser, a másik a művész.) Ma is megtekinthető házaik közül említsük meg az Arany János utcai Goldberger-házat, amelyben a legutóbbi múlt rendszerben a valutás bolt működött, vagy a Dohány utcai Tolnai Simon-féle házat, amelyben az Egyetemi Nyomda volt, nem is tudom hirtelen, megvan-e még. Az építészpárnak még tizenegy testvére volt, rögzítsük hát a derék mama nevét is, hisz az 1839-től 1918-ig élt Kollinsky Ida tizenhét év leforgása alatt tizenhárom gyerekkel örvendeztette meg derék kereskedő urát. Ráadásul a minőséggel sem lehetett baj; a családjából úgy silabizálom, hogy tucatnyi gyerek tisztes kort ért meg. Igaz, 1944-re már csak hárman maradtak; Lujza, aki Gabos Gábor zongoraművész nagyanyja volt, Dávid, aki 1951-ben halt meg, és Leonóra, akinek halálozási dátumaként épp ez a baljós év, az 1944-es van feltüntetve. A Jónás gyerekek egyike, Szidónia, a Szudétavidékről idekeveredett kereskedőnek, Bacher Mórnak, tehát dédapámnak lett a felesége - innen tudom ezeket. Nyilván ezzel is összefüggött, hogy a tönk felé föltartóztathatatlanul csúszó családom 1930-ban ide, a frissen épület Phönix-házba költözhetett - ha csak egy-két évre is. Mivel hatvan évvel később magam is laktam a házban, és mai pesti zugunk ablakai is a Phönix-házra néznek, mondhatni, több szálon kötődöm ide. A hétemeletes, nyolc lépcsőházas épületben eredetileg két-két lakás volt egy-egy szinten. Ma három-négy. Úgy saccolom, lakhat itt vagy hétszáz polgár legalább, egy közepes falunyi nép. A polgár titulus nem a manapság megszokott cinikus szógyalázás, hanem pontos jelölés: nem gazdag, de megélő polgárok laktak és laknak itt; zömmel értelmiségi beosztásban iparkodók: tanárok, könyvtárosok, hivatalnokok, színészek, muzsikusok, hírlapírók, ügyvédek, orvosok, filozófusok, antikváriusok és becsületben megőszült nyugdíjasok. (Gábor Miklós és Tátrai Vilmos egykori lakosokra táblák is emlékeztetnek.) A ház történetének első éveiben az alsó szinteken iskola üzemelt: az a zsidó elemi, amely 1940- ben a Hollán utcába, a mai zeneiskola házába költözött. A házban számos bolt, üzlet, hivatal, egység működik ma is. Közülük kettőről tudom, hogy a kezdetektől, tehát immáron hetvenöt éve kontinuus. Az egyikről mindenki tudja ezt: a Pannónia és a Wallenberg utca sarkán lévő gyógyszertár berendezése is alig változott a nyitás óta. A másikról már kevesebben tudják, hogy lassan háromnegyed évszázada nem változott a profilja: kezdetektől húst mérnek benne - a sarki hentes a háború előtt a Köztisztviselők Fogyasztási Szövetkezetének húsboltja volt. Működött még a házban fotográfus, aki a házban lakó gyermekeket ingyért vette le. Meg is van a kép, kinn lóg a falon, amióta az eszemet tudom, a három Bücher gyerekről. Volt itt gyermekkocsi-szaküzlet, zöldséges, no meg tejcsarnok is. Ma már egy gyerek, mondjuk egy negyvenéves, azt se tudja, hogy az micsoda. Én még jártam tejcsarnokba, ha nem is ebbe. Tejeskannával kellett oda járulni, abba merte bele a félliteres mericskével a tejeskannából az asszony a tejet. Volt üveges tej is, kibillenthető papírkupakkal, és volt kakaó. De a kannás tej volt az igazi. Annak a mostani tej már nyomába sem érhet. Nem is iszom tejet, egy korty nem sok, de annyit sem ma már. A csillaggal jelölt ház a nyilasdúlást viszonylag szerencsésebben vészelte át, legalábbis a Wallenberg utcai fronton lakó Marika, aki a harmincas évektől lakik itt, nem referált a környéken akkor mindennapos szörnyűségekről. A lakások többsége ma hatvan-száztíz négyzetméteres, jó beosztású, variálható, világos. A csapokból Margit-szigeti termálvíz folyt, míg valakinek eszébe nem jutott, hogy ez túl jó és olcsó, és gyorsan meg nem szüntette ezt. A Phönix-ház legnagyobb kincse, persze, a kert. A többi újlipótvárosi tömb is kertet rejt magában, de az föl van szabdalva áthághatatlan kerítésekkel apróra, hiába lehetne gyönyörű park mindegyikben, akár szebb is, mint ez itt. De ez egy ház, egy kerttel, aminek közepén még látszik az egykori szökőkút nyoma, ha tetejéről a szobrot már el is sétáltatta a valami csibészben manifesztálódó mellékvihara a történelemnek. De a hatalmas platánok enyhet adnak, a rigófütty feledteti a Pannónia utcán hömpölygő kocsisor zaját, délutánonként kiülnek a padokra az öregek, nyugalom van, béke, csend. Hacsak nem csap valami orbitális zsúrt valamelyik csemete, vagy nem jön rá a kürtösre , gyakorolhatnék, vagy nem kezd ordibálni az egyik lépcsőháznak bolondja hirtelen. Mert bolond itt is akad, annak muszáj lennie itt is, minden pesti házban van bolond, legalább egy, de annyi biztosan. A városházán alighanem megbújik az alagsorban egy titkos osztály, egy bolondelosztó, amely gondoskodik arról, hogy minden pesti háznak meglegyen a maga bolondja. Olybá tűnik: a magas hivatalnak ez az egyetlen részlege, amely zökkenőmentesen, hatékonyan, hibátlanul működik. Phönix-ház BÄCHER IVÁN Embermindenség Popper Péter: Kinyílt az Ég? Háromszáz oldal vers és verselemzés? És ez sikerkönyv? Hiszen a „gondolta a fene” óta teljesen legitim, ha valaki utálja a verselemzést, ráadásul a költeményolvasás művelése legalább annyira kiment a divatból, mint a barlangrajz. És mégis (mozog), a Föld (alattunk), mert Popper Péternek sikerült olyan könyvet adnia a kezünkbe, amely fölforgat bennünket. Kinyílt az Ég? - kérdi a cím, és a válasz: hát hogyne. Kinyílt alattunk az Ég, mert fölébe száll a képzelet, versről versre jobban sejteni, hogy merre. S hogy mivégre ez az egész foglalatosság? Összeszedni kedvenc verseinket, rátukmálni őket arra, aki kíváncsi (vagy az lesz) rá, közöttük hosszabb és rövidebb, jobb és rosszabb saját kommentárokkal. Olvasónapló ez, amely nem fél az lenni. Főleg: nem restell az lenni, sejtetve, hogy a szerző irdatlan szellemi munkát volt hajlandó elvégezni a kedvünkért, sőt, hogy a kedvünkben járjon. Illik éppen ide? Nyilván nem. Hát akkor bemutatom - írja egy helyütt, éppen a Cantata profana fölvezetéseként, hisz’ ez az alcím: profán verseskönyv. És akkor el kell olvasni a jó hosszú verset. Ráadásul ez már a sokadik, és még nagyon sok van hátra. Aztán el kell olvasni Popper ezzel kapcsolatos kérdéseit (sokat), amelyekre nem ő, hanem valaki más vagy valaki másnak a verse válaszol. Aztán egy közlés, például az, hogy „ehhez az életérzéshez talán Burns áll a legközelebb”. Na és? Ki az a Burns? Ja, természetesen Ady is írt valami ugyanolyasmiről (női agresszivitás, most éppen). Tetszenek érteni: ebben a verseskönyvben témák vannak, sok költemény-topic, azaz az embermindenség, tetszenek tudni, a költészet maga. Az ember saját, egyszeri és megismételhetetlen világmindensége, már amennyire megismerhető. „Hamlet valóban veszélyes fiú.” Kétlapozásnyira Laoce soraitól, hát valóban veszélyes. Nagy ugrás, mosolyogva, nyugtat meg Popper a szédítő távolság és a nagyon is valóságos gondolati szakadék fölött, s lám, biztonsággal átkeltünk rajta. Kösz, tanár úr. Mire a Faludy-Villonhoz érünk, megint fölbukkan Ady (mindig előkerül, ha szükség van rá, és sokszor van rá szükség), de jön egyszer Ladányi Mihály is, ha már itt tartunk. Popper nem összerakta részecskékből az embermindenséget, hanem olyan természetesen áll az össze, mint az igazi világegyetem az igazi részecskékből. És ugyanolyan könnyű-nehéz fölfedezni is. Amíg nem teszi meg valaki helyettünk, nagyon nehéz, lehetetlen. De ha valaki már fölfedezte, legyinthetünk: jé, milyen világos és egyszerű! Popper bátor szerző, nem fél a közhelyektől sem. Neki nem kell félnie, ismeri őket, értékükön, különben is, akik köréje gyűlnek a kötetben, nemcsak egymást, őt is kisegítik a pácból. E versek e világa ilyen. Popper csak a könyv vége felé panaszolja el, hogy a mi világunk már nem ilyen, hanem - de hát olvassák el tőle inkább. Popper azokat a verseket adja át, amelyek szerinte az emberi gonoszság elleni hadsereg tagjaivá váltak. Ajjaj, ez már küldetéstudat, veszélyes. Bajban ismerszik meg a barát: Babits, Dsida, megint Ady és végszó gyanánt Ladányi hívatik hozzá, és jön is segítségül. Gyógyítsuk meg az elhalasztott holnapot, itt a vége a kötetnek. Nem az emberi világnak, mint az elkeseredett szerző sejteti, hisz ez a kötet is „emberi öröklétet” igazol. Összecsukjuk, de még hosszú percekig nem akarjuk letenni. (Saxum kiadó, 2480 forint) NYÍRSÉGI OSZKÁR Azokat a verseket adja át, amelyek szerinte az emberi gonoszságelleni hadsereg tagjaivá váltak. i Súlyfölösleg Nádasdy Ádám: Soványnak kéne lenni De miért is? Nádasdy Ádám verseskötetének címadó versében az „ősöreg, guru hírében álló pszichológus” tanácsolta ezt a költőnek, pontosabban a „Tanár úr”-nak. Ezzel a megszólítással Nádasdy mint életrajzi személy lép be a versbe, hiszen tudvalevő, hogy jelentős közszereplést vállaló egyetemi tanár. De a hús-vér nyelvtudós is nyelvi alkotássá válik a versben; igaz, tisztelői közül sokan nyilván ezt a nyelvileg megalkotott tanár urat látják bele a magánemberbe. Ilyen az alanyi költészet: sérülékennyé teszi a költőt, hiszen életéből csinál verset. A versben azonban tárggyá válik, ami viszont védelmet ad. Nádasdy előző kötetében, A rend, amit csinálokban merész önfeltárulkozást hajtott végre. Most visszahúzódott, legalábbis mintha alany és tárgy kényes egyensúlya lenne új kötetének legfőbb kérdése: „Könnyű annak, aki csontos, sovány, / az látja a saját érzelmeit”. Költő esetében valóban nem hátrány, de a neves pszichológus szerint erre mentálhigiéniai okból van szükség: aki látja, hogy idegpályáin az érzelmek úgy futkosnak, mint „a svájci kirakatban a modellvonatok” az kiismeri magát indulatai között, és irányítani tudja őket: „A sorompócska mindig lecsapódik, / mikor arra robog a gyűlölet, / nem tompítja a csattanást a zsír”. Bármilyen tetszetős is azonban a hasonlat, nemcsak a tapasztalat nem igazolja, hanem maga a vers sem. Ezek a modellértékű érzelemmozdonyok a versben bizony nekimennek a sorompónak, talán át is szakítják, különben nem hallanánk csattanást. Szó sincs önfegyelemről: mindössze világosan lá^a, amikor a vesztébe rohan. És mi van azzal, aki nem sovány? Előtte ezek szerint nem csapódik le sorompó, az ütközés azonban mégis elkerülhetetlen: csak tompítja a zsír. Úgy kell ezt értenem, hogy aki sovány, az érzelmi terepasztal, aki kövér, az zsírpárna; vagyis ez a két, egymásba tömörített - komplex - költői kép példázza, hogyan éljük meg testi-lelki alaktanunk szerint a konfliktushelyzeteket, és hogy ez milyen módon gazdagítja önmagunkról való tudásunkat? De még akkor is ott a kérdés: miért is könnyű annak, aki sovány? A sok érzelmi baleset miatt? Amitől a szeme előbb-utóbb úgy fog tikkelni, mint a fénysorompó lámpája? Olvasható persze mindez ironikusan is: azért könnyű a lelki soványnak, mert nehéz neki, de lám, a lelki kövérnek még nehezebb, vagyis könnyebb, hiszen nem látja a sínpályákat, amelyeken érzelmi vonatai futnak. A vers ebben az esetben arról szól, hogy milyen veszélyek leselkednek arra a lelki beállítódásra, amelyet a neves pszichológus úgy fogalmaz meg: „Ön túl kövér”. Aki túl kövér, az a költészetben is hajlamos legömbölyíteni az éleket. Váratlan hasonlataival hálás nevetésre ingerel, verseinek a végén csattanóval oldja fel a feszültséget. Ettől ugyan kiszámítható lesz a vers, de az olvasó várja is a kiszámítható meglepetést. Kis meglepetések ezek: megtudjuk, hogy a költő is éppolyan zavarba ejtő helyzetekben ügyetlenkedik, mint bárki más, csak ő aztán azt mondja: zavarba ejtő helyzetekben ügyetlenkedtem. És máris nem kell szorongani az emlékétől. Kezelni kell a dolgokat: az egész szovjetrendszer egy karácsonyi ajándékul kapott, rosszul megtervezett, dögnehéz villanyvonatba sűrűsödik, amely folyton kisiklik és felborul. Akkor bosszantó volt, de most mulatságos visszagondolni rá. Nádasdy Ádám ilyen metaforákkal párnázza ki a világot. Hogy aztán a kötet végén váratlanul azt mondja: „nincsen miniatűr tragédia”. Igen, van tragédia, tárgyakba, emlékekbe zsugorítva, de nem kell hagyni, hogy kiszabaduljon. Lehet, hogy Nádasdy költészetének van igaza. Súlyfölösleg biztos, hogy nincs rajta. (Magvető, 68 oldal, 1690 forint) FERENCZ GYŐZŐ Aki túl kövér, az a költészetben is hajlamos legömbölyíteni az éleket. í