Népszabadság, 2005. szeptember (63. évfolyam, 204-229. szám)
2005-09-03 / 206. szám
NÉPSZABADSÁG MAGYARORSZÁG 2005. SZEPTEMBER 3., SZOMBAT 5 Pista, te ölted meg Labancz Annát? Egy miskolci nyomozó föl nem tett kérdése Solymosi István nyugalmazott rendőr alezredesnek volt egy furcsa szokása: a börtönből frissen szabadult elítélteket invitált meg egy közvetlen hangvételű, hangsúlyozottan nem hivatalos beszélgetésre. Persze nem a kapitányságra, hanem egy presszó csendes, félreeső zugába. E találkozókon általában olyan bűnözők voltak vendégei egy kávéra, akiket korábban ő maga személyesen vagy később az általa vezetett csapat juttatott a rács mögé. Az alezredes éveken át a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Rendőr-főkapitányság bűnügyi, majd vizsgálati osztályát vezette. Az utóbbi húsz-egynéhány év szinte valamennyi emlékezetes bűnügyének felderítésében közreműködött. Magánbeszélgetései során általában egyvalami érdekelte. Arról akart megbizonyosodni, hogy évekkel korábban jó nyomon jártak-e, voltak-e téves következtetéseik, megtaláltak-e minden bizonyítékot. Mondandóját rendre azzal kezdte: ennek most már nincs tétje, csak tudni szeretném a teljes igazságot. Majd föltette azokat a kérdéseket, amelyeket évekkel korábban, a nyomozás során nem sikerült tisztázni. Ilyeneket például: ugye X. Y. is ott volt veled a helyszínen? Jól gondoltam, hogy nem te voltál az értelmi szerző? Ugye megrendelésre csináltátok? Az idén nyugdíjba vonult alezredes éveken át készült egy utolsó találkozóra. Egy húszéves börtönbüntetéséből nemrégiben szabadult, ötvenhárom éves miskolci férfival szeretett volna beszélgetni. Erre azonban a férfi nem adott alkalmat. Szabadulása után nem sokkal jelentkezett arra az újsághirdetésre, amellyel burkolt formában kokaincsempészeket toborozott egy miskolci közvetítő. Az István nevű férfi húsz kiló kokaint próbált meg Ecuadorból Spanyolországba csempészni. A latin-amerikai ország hatóságai elfogták, és immár hónapok óta a guayaquili börtönben várja elítélését. Büntetése - a hasonló ügyekben alkalmazott szigor alapján - tíz és húsz év közötti is lehet. Az alezredesnek tehát legalábbis várnia kell. Pedig Solymosi alezredes nagyon készült a beszélgetésre. Több kérdésre is őszinte választ várt, de mind közül egy érdekelte igazán. Ez így hangzott volna: - Pista, ugye te ölted meg Labancz Annát? Labancz Annát, a Borsod- Abaúj-Zemplén Megyei Kórház híresen szép ápolónőjét 1970. április 19-én ölték meg. Harmincöt év telt el azóta. Maga a bűnügy - az akkori jogszabályoknak megfelelően - húsz év után, 1990-ben elévült. A több ezer oldal terjedelmű nyomozati aktát megsemmisítették, a bűnügyi nyilvántartóban már az eljárás számát tartalmazó iktatókönyv sincs meg. Csakhogy a tettes sem került elő. A 24 éves, álomszépnek tartott kórházi ápolónő rejtélyes halála köré Miskolcon különös legendák fonódtak. Orvosok, mérnökök, fiatal és idősebb férfiak és asszonyaik keveredtek gyanúba. Idővel a városban szárnyra kapott a hír, hogy a csinos ápolónővel szerelmi viszonyba keveredett egyik főorvos (vagy féltékeny felesége) követte el a gyilkosságot. A pletyka olyan erősen tartotta magát, hogy a főorvos végül az áthelyezését kérte, és családjával együtt elköltözött. Labancz Anna ügyén nyomozók nemzedékei nőttek fel. A gyilkosság helyszínén járt rendőrök közül ma már senki nincs a rendőrségen, sokan már nem is élnek közülük. A bűnügyi osztályra kerülő fiatal rendőröknek éveken át a kezébe nyomták az aktát, hogy olvassák át figyelmesen, hátha felfedeznek benne valami olyan részletet, ami fölött az idősebbek évekkel azelőtt átsiklottak. Ahogy telt az idő, az ügy egyre komolyabb fiaskóvá vált a rendőrségen, Borsod megyében ugyanis hosszú éveken át egyetlen emberölés tettese sem maradt ismeretlen. Labancz Anna gyilkosához azonban nem sikerült közelebb jutni. A nyomozásról egymástól függetlenül két szerző is könyvet írt. A tettes neve persze sem a nyomozati iratkötegben, sem a könyvekben nem szerepelt. Labancz Anna - mondják az emlékezők - eltökélte, hogy diplomás férje lesz, ezért elsősorban orvosokkal flörtölt. A kórház szomszédságában, a nővérszálló egyik földszinti szobájában lakott. Gyilkosa az ablakon keresztül egy hosszú pengéjű késsel vagy tőrrel többször is mellbeszúrta. A fiatal nő belemarkolt támadója ruhájába, egy gomb a kezében maradt. Hajnali 4 óra 10 perc volt. A sarkon befordult egy éjszakai mulatságról hazatérő házaspár - az utóbb hírbe hozott főorvos érkezett a helyszínre a feleségével. Ők látták, amint egy férfi elrohan a város felé. Labancz Anna nem sokkal később a műtőasztalon meghalt. A kezében talált gombról kiderült, hogy egy, a nővérszálló udvarán száradni kitett pongyoláról való, amit a tettes magára húzott, majd menekülés közben eldobott. A gyilkos fegyver nem került elő. A feltételezéseken kívül gyakorlatilag semmi nem volt a nyomozók kezében. Több száz méterrel távolabb, a belvárosban egy fiatalember - aki ugyancsak a nővérszállótól tartott hazafelé - látott egy lélekszakadva rohanó férfit. Kettőjükön kívül senki nem volt akkor az utcán. A következő tizenhat évben nem sikerült kideríteni, ki volt a rohanó férfi a hajnali utcán. Kezdő nyomozók szereltek fel és idősek vonultak nyugdíjba, a Labancz-ügyet azonban nem zárták le. A nyolcvanas évek végén a véletlen hozta úgy, hogy egy idős rendőrnek fülébe jutott, amint a szegedi börtönben gyilkosságért elítélt rabok között valaki a tökéletes bűnügyre Labancz Anna megölését hozza példának. István volt az, akit legjobb barátja és tettestársa megöléséért ítéltek el. A férfi 1982-ben főbe lőtte társát, mert az vonakodott részt venni egy miskolci nőgyógyász kirablásában. A tetemet egy pokrócba csavarva Budapestre vitte, és a Gellért-hegyen egy bokorban elrejtette. Savban akarta feloldani a holttestet, mire azonban a vegyszerrel visszatért, egy kutyáját sétáltató járókelő már megtalálta az áldozatot. A holttest azonosítása után Istvánt gyorsan elfogták. A nyomozók tudták róla, hogy a bátorságát bükki sziklák peremén egyensúlyozva edzette, a stresszhelyzethez kisebb betörésekkel szoktatta magát, hogy gyakorlatilag bármit képes legyen elkövetni. 1970-ben István 17 éves volt. Labancz Annát a nyomozók feltételezése szerint a csorba-telepi tavon ismerhette meg, ahová a csinos nő úszni, napozni járt, míg ismerősei a tavon kajakoztak. István ugyancsak kajakozni járt a tóra. Ha volt is kettőjük között valami kapcsolat, legfeljebb viszonzatlan, rajongó szerelem lehetett a kamaszfiú részéről. A nyomozók szerint Labancz Anna aligha vette komolyan a nála hat évvel fiatalabb iskolázatlan fiút, amikor neki ismert orvosok udvaroltak. Istvánt hazugságvizsgáló gépre kapcsolva kihallgatták a szegedi Csillag börtönben. A férfi tagadott. A vizsgálat szerint hazudott. A rendőrök úgy emlékeznek, hogy a gyilkosságra vonatkozó kérdéseknél a poligráf „verte a biztosítékot”. Az egyik miskolci nyomozónak eszébe jutott, hogy kerítsenek egy 1970-es fényképet Istvánról. A kép megdöbbentő hasonlóságot mutatott a hajnali szemtanú vallomása alapján készített fantomképpel. Fiatal férfiak arcképeiből tablót készítettek, újra behívták a húsz évvel korábban kihallgatott tanúkat. Az azóta férfivá érett hajdani járókelő, aki ugyancsak a nővérszállóról tartott hazafelé, tétovázás nélkül kiválasztotta István képét. Mások a gyilkosság előtti napokban a nővérszálló előtt álldogáló idegenként ismerték fel őt. Ez azonban még mindig nem volt elég a gyilkosság bizonyítására. 1990. április 19-én Labancz Anna meggyilkolása elévült. A nyomozás véget ért. Eltelt újabb tizenöt év. Solymosi alezredes úgy gondolta, már csak a maga megnyugtatására is, megkérdezi a régi nehézfiútól, okkal gyanakodtak-e rá. István azonban a szabadulása után Ecuadorba utazott, ahol újra börtönbe került. ROMHÁNYI TAMÁS Legendába illő, de azért valami valóságalapja talán mégiscsak van annak a történetnek, amit ugyancsak Miskolcon mesélnek. A rendőrök, amikor már minden nyomot végigkutattak és eredményre évek alatt sem jutottak, végső elkeseredésükben a „pszichikai terror” eszközéhez nyúltak. Több éven át a gyilkosság évfordulóján a temetői fotó egyegy másolatát küldték el névtelen levélben Labancz Anna egyik ifjú barátjának, akit a szívük mélyén másoknál gyanúsabbnak tartottak, ám ellene szóló bizonyítékra nem leltek. A levéltrükk sem vezetett eredményre. A férfi semmi olyat nem tett a posta átvétele után, amit felhasználhattak volna ellene Telefoncsörgésre ébredtem az éjszaka közepén. Panelházban ez nem újdonság, ha a szomszéd foglalt vonalat tárcsáz, annak a tutulása is áthallatszik. Ez a csörgés azonban eltért a mai telefonok dallamos trillázásától. Követelődző, ütemes csörömpölés volt. Egy darabig forgolódtam az ágyban, aztán rájöttem, hogy úgysem tudok elaludni. Fogtam a zseblámpát, és elindultam, hogy utána járjak a dolognak. A hang a pincéből jött, annak is a leghátsó helyiségéből, amit a lakók bútorraktárnak használnak. Némi kutakodás után egy törött lábú íróasztal fiókjában találtam rá a telefonra. Százéves, kurblis készülék volt, ilyet már csak régi filmekben lehet látni. Fölvettem. Valaki volt a vonalban. Mintha egy mosófazék aljáról jött volna a hang: - Vörös hajnal hasad! Elfutott a méreg. - Hasad a túrót! Éjjel fél kettő van! Rövid csönd következett, majd a válasz a mosófazékból: - Jelszó nyugtázva! Parancsnok elvtárs, Kacsirek Balázs önkéntes a nyolcadik kerületi gépesített lövészzászlóaljtól szolgálattételre jelentkezem! Kérek engedélyt jelentéstételre! - Kicsoda? Micsoda? Mit akar? - Parancsnok elvtársnak tisztelettel jelentem, hogy az 1989-es feloszlató parancs titkos záradéka hatodik pontjának negyedik bekezdése szerint jártam el. A hívó szó elhangzása után megszüntettem az illegalitásomat, és szolgálatba helyeztem magam. Öreg, hűséges dobtáras fegyveremmel a vál t vonal ámon várom a parancsot. Kész vagyok életemet áldozni a munkásosztály szent ügyéért! - Én nem tudom, hogy ki maga és mi ez a hülyeség... - Őszintén megmondom a parancsnok elvtársnak, rendkívüli módon örülök, hogy végre fel tetszett venni azt a telefont. Amióta elhangzott a hívó szó, a titkos parancsnak megfelelően azonnal elkezdtem feltárcsázni a riadóláncban megadott telefonokat, de sehol senki sem válaszolt. Már attól féltem, hogy teljesen kihalt a vonal. - Két eset lehetséges. Vagy szórakozik velem, vagy valami végzetes tévedésben van... - Őszintén remélem, hogy a többiek is hallották a hívó szót, és határozott léptekkel, a jövőbe vetett tekintettel masíroznak elő csapatostul pincékből, nádasokból, erdők mélyéről, hogy újra egy csapattá egyesülve vegyük fel a harcot a nemzetközi imperializmus összeesküvésével szemben! - Aha! Most kezdem kapiskálni, mi az ábra! Mondja ember, miféle hívó szóról beszél maga? - Hát nem hallotta, parancsnok elvtárs!? A rádióban! A Viktor megmondta, hogy visszavesszük az állami tulajdont. Végre! Parancsnok elvtárs, több mint tizenöt éve várok erre a pillanatra... - Ácsi! Elvtársam... azaz izé, uram, maga hatalmas tévedésben van! A Viktor ezt egyáltalán nem úgy értette, hanem úgy, hogy majd szépen visszakérik, amire az államnak szüksége van, és akkor majd az új tulajdonosok szépen vissza is adják. - Egy frászt adják vissza! A parancsnok elvtársnak csak tessék kiadni a parancsot, és én azonnal indulok visszafoglalni a munkásosztály jogtalanul elorzott tulajdonát! Tartaléktárat is viszek! Nézze ember! Ki kell ábrándítanom. Itt nincs semmiféle parancsnokság. Ez egy panelház pincéje, ahol rajtam és pár törött bútoron kívül csak néhány kövér patkány tartózkodik, ők is egyre nagyobb gyanakvással figyelik ezt a beszélgetést. - Komoly? De hát a parancsnok elvtársnak tudnia tetszett a jelszót. - Véletlenül ráhibáztam. - Ajaj! Akkor forradalom sincs? - Egy csepp se. - A rosseb egye meg! Mert olyan hülye vagyok, hogy az első szóra ugrok... Most megint zsírozhatom le a géppisztolyt, áshatom el újra! És az a baj, hogy mindig elfelejtem, hova ástam el. Ezért most is teljesen fel kellett ásnom az egész kertet... Hogy én mekkora marha vagyok! Klikk. A kapcsolat fémes kattanással megszakadt. Csak halk surrogás utalt arra, hogy van még delej a hálózatban. Kihúztam a dugót a falból, és felfelé menet a kukába dobtam a telefont. Kezdődik a választási kampány. Nem akarom, hogy egész éjjel csörömpöljön itt nekem! KARCAGI LÁSZLÓ