Népszabadság, 2005. szeptember (63.évfolyam, 204-229. szám)

2005-09-28 / 227. szám

14 2005. SZEPTEMBER 28., SZERDA NÉPSZABADSÁG Autóirtás vagy bicikliosztás A szeptember 20-i szám­ban megjelent egy cikk (Vay Márton: Brin-gá-ra! Brin-gá-ra!), mely megjósolta a csütörtöki Critical Mass eufóri­kus hangulatát. Üveggömbből jósolni jó dolog, de az agresszív hangszín, intonáció nem illik a jósokhoz sem. Rosszat szólni autós­ról, polgármesterről, városvezetésről és ezzel a civileket - köztük en­gem is - belerángatni a rossz westernfilmek dichotóm tipológiájá­ba, nem szerencsés. Nem ezt várjuk a civi­lektől. A filozófiai me­revség ugyanis egészen biztosan a tények elhaj- lítását, torzítását vonja maga után, ahogy ezt már megfigyelhettük olyan mestereknél is, mint Hegel. Sötét a világos, jó a rossz ellen, a szőke- kékszemű hős a rossz- arcú-sebhelyes gonosz ellen... Miközben a bi­ciklisek és autósok kö­zelharcáról oly szuggesztív képet rajzolt elénk a cikk, elfelejtkezett arról, hogy a legtöbb biciklista egyben autóvezető, sőt autótu­lajdonos is, és néha-néha mind­annyian gyalogosokká válunk. Elég sokan ugrottak például te­repjáróba, csomagtartóra küldve a kétkerekűeket a bicajtüntetés után is. Nem hiszem, hogy ski­zofrének lettek volna mind. A világ egyébként sem feke­te-fehér. A Fővárosi Önkor­mányzat udvarán például egé­A szerző a Critical Mass egyik önkéntes rendezője A hatvanas évek közepén a Magyar Ifjúság című KISZ-hetilap hirdetési rovatában felfigyeltem rá, mi­ként jellemzik magukat a ha­vert, barátot, jóbarátnét vagy mást kereső olvasók. Az önjel­lemzés meghatározó eleme volt: „szeretem a modern zenét, kedvencem az” Illés, Omega, Express ez, az, amaz énekes. Hosszan töprengtem azon, mi­nő szakadék választja el a jel­lemzően iskoláskorú kisasz- szonyok-úrfik tananyagát és manifeszt zenei vonzalmait. Az­óta is foglalkoztat, miként gyó­gyítható az a skizofrén állapot, hogy a diák merőben mást ta­nul (?) az ének-zene órán, mint amit a saját örömére hallgat. Garam völgyi Zsolt most megoldotta a dilemmát: „...a tárgy oktatását a rockzenére kell alapozni” (Rockzenét az iskolákba!, szeptember 19.). Véleményét természetesen tisz­teletben tartom, érvelésének tényanyagát, mivel számtalan tévedést tartalmaz, kevésbé. Azt írja például, hogy „zeneta­nárok felmérése szerint az em­berek mindössze egy százalékát érdekli a klasszikus zene”. Gon­dolom, a „klasszikus” meghatá­rozáson a hangversenytermek­ben, operákban előadott művek összessége értendő. A felmérés módszertanát nem ismerem, de ha ez igaz, a kvóta majd’ felét kimeríti 40 000 bérlőjével a Magyar Állami Operaház - és ez még csak nem is országos adat, a főváros hangverseny-lá­togatóit sem foglalja magában. A szerző nyugdíjas zenekritikus szén remek biciklitartó van. Felállítását már rég kiharcolta az a tucatnyi köztisztviselő, akik rendszeresen két keréken jár­nak hivatalba. A közösségi köz­lekedés leépítéséről sem most a legidőszerűbb szónokolni, ami­kor végre-valahára - szintén egy civil szervezet kezdeménye­zésére és előterjesztése alapján - az éjszakai közlekedést bőví­tették, sűrítették, teljes rend­szerét átalakították. Nem harci táborokat kell for­málni, hanem közösséget. Meg­mutatni egymásnak életstílu­sunk, jelen esetben a közleke­désmódunk szépségeit. A radi­kális hangvétel sokakban ellen­érzéseket kelt. Remélem, hogy a cikk írója sem küldte volna el vagy fütyülte volna ki azt az Au­di-, Porsche- vagy BMW-tulaj- donost, aki csütörtökön csatla­kozott a bicajos menethez! Igazi hatást éppeh akkor érhet el a Az általános iskolás korcsoport jóval több mint tíz százaléka ta­nul zeneiskolában, és nem fel­tétlenül elektromos gitárt vagy szintetizátort. Persze jellemző­en szülői döntés alapján kezdik, de aki nem hajlandó gyakorol­ni, bizonyosan kimarad, inkább előbb, mint utóbb. Tízezrek muzsikálnak önként s dalolva amatőr kórusainkban; azt hi­szem, nincs adat arról, hogy há­nyán vásárolnak operát, szim­fóniát CD-n. Tévedés, hogy a klasszikus zene (ez nem az én meghatáro­zásom) az ipari forradalom ide­jén jött létre. Évszázadokkal ko­rábban, és nem csupán „egy szűk réteg igényeinek kiszolgá­lására”. Operát, zenekart való­ban az uralkodók és az arisztok­rácia csúcsát alkotó főnemesek engedhettek meg maguknak egy - nem túl hosszú - ideig. Velencében 1637-ben nyilt meg a világ első, belépti díj fejében látogatható operaháza, s alig 150 évre rá 22 színház szakoso­dott operára a hatalmát vesz­tett, gazdaságilag hanyatló la­gúnavárosban. Valamennyi a jegybevételből tartotta fenn magát. Kötve hiszem, hogy a patríciusok és vagyonos polgá­rok elegen voltak e társulatok eltartására. Az ipari forradalom egyáltalán nem hozható kap­csolatba a ma klasszikusnak te­kintett egyházi zenével. Földrajzi, ha tetszik geoesz- tétikai értelemben a klasszikus zene soha nem volt egyetemes, miként a rock sem az. Mindket­tőnek azonosak a határai, me­lyek a fejlett vagy rohamosan fejlődő országokat választják el a világ nyomorgó milliárdjaitól. KRAVALIK ZSUZSA Critical Mass és a városi biciklis társadalom, ha minél több fővá­rosi és parlamenti képviselőt en­ged maga mellé, s nem akkor, ha előre ellehetetleníti az együtt-te- kerést. A kapukat szélesre kell tárni mások előtt, nem rájuk csapni! Abba az ábrándba se ringassuk magunkat, hogy min­den biciklista jó fej, csak azért mert nyeregben ül. Ahogy ag­resszivitásként éljük meg, ha bi­cajozás közben egy autó nagyon ránk húzódik, vagy leszorít az útról, ugyanígy az erdőben, úton vagy járdán száguldozó kétkere­kűeket is agresszívnek érezheti a teljesen védtelen kiránduló vagy gyalogos. Azért nem tetszett a cikk, mert nem (akárha alkalmi) al­ternatívaválasztásra bátorított, hanem címkét gyártott és el­lenségeket támasztott. A város lakosságának alig egy százaléka jár (majdnem) mindenhova BREUER JÁNOS Ha nem tévedek, Bangladesben vagy Ruandában se Beethovent nem játszanak, se rockot. Vita­tom, hogy a klasszikus zene „kötöttségei miatt nem tudta integrálni az Európa perifériáin élő, s a nem európai népek zenéit...” Mozart magyar forrá­sokból merítette törökösnek vélt zenéit, messzebbre ama korban sem ő, sem más nem hallhatott. Debussyre nagy ha­tással volt az 1889-es párizsi vi­lágkiállításon megismert jávai gamelán zene és Muszorgszkij, s mi mást tett Bartók, mint hogy integrálta a klasszikába a „hátsó udvar” népzenéit. Hadd emlékeztessek arra is, mennyit koncertezett Yehudi Menuhin Ravi Shankar indiai szitár- játékossal. Ezek persze csak ki­Beethoven köszöni, jól van, függetlenül attól, hogy Garamvölgyi Zsolt 100 éve kiterítette. ragadott példák, melyek vég nélkül szaporíthatok. Áz Euró­pán kívüli népek zenéjéről praktice semmi nem volt ismert a XIX. század végéig. Zeneszer­ző csak abból merít, amit mód­jában áll megismerni. Garamvölgyi kolléga rosszul tudja, hogy a műalkotásként tisztelt muzsika ....képtelen vo lt élni a később kifejlesztett, vagy később elterjedt hangsze­rek (ütőhangszerek, elektromos gitár, szaxofon stb.) nyújtotta új lehetőségekkel.” Kezdem a sza­xofonnal, mert ez a rockhang­szerek korelnöke. Adolphe Sax bringával, viszont egynegyede ül rendszeresen nyeregbe. Az autómentes nap éppen azért jött létre, hogy bemutassuk: hogyan lehet - játékelméleti értelemben - kritikus tömeget létrehozni a közösségi közleke­déshez. Ha csak én döntök úgy, hogy otthon hagyom az autó­mat, és a BKV-t választom, rosszabb helyzetbe kerülök, mintha a saját autóm melegé­ben, rádióhallgatás közben áll- nék a dugóban. Ha sokan te­szünk így, mindenki jobban jár, mindenki kényelmesebben jut­hat munkába. Tömegközle­kedve. Ez az igazi kritikus tö­meg. A biciklis felvonulás így válik élő óriásplakáttá, mely felhívja a város szorításában egymásra utalt lakók, ingázók és a város vezetésének figyel­mét erre a jelenségre. Az autótulajdonosok érdeke­it szem előtt tartó város- és köz­lekedéspolitika káros hatásait természetesen senki sem tagad­ja. Nyugat-Európa bölcs férfi­korba hajló demokráciáiban már egyre kevésbé játssza el a társadalmi pozíció meghatáro­zásának szerepét az autó „vas­tömege”. De 40 évig bolygatott, majd azután is vulkanikus moz­gásoktól megviselt vidékeinken a birtokolt autó minősége, úgy belga születésű hangszerépítő 1841-42 táján találta fel Párizs­ban. 1846-ban szabadalmaztat­ta és gyártotta hangszerépítő vállalatában. Percek alatt beve­zették a francia katonazeneka­rok, alkalmazta Berlioz és a gall nagyopera két mestere, Halévy és Meyerbeer. Versenyművet írt rá a XIX. század végén Debus­sy, a múlt század kilencvenes éveiben Lendvay Kamilló (Ver­senymű Désre és zenekaira cí­men méltattam e helyütt boldo­gult zenekritikus koromban). Közben használta számtalan zeneszerző, nem egy művében Anton Webern, Bartók, Kodály is. Dzsesszhangszerré a múlt század húszas éveinek elején vált, utóbb a rockzenéé. Mon­sieur Sax nem is gyaníthatta, mi lesz a találmányából a széria- gyártás idején. Az ütőhangsze­rek is a Garamvölgyi kolléga szerint kihalt klasszikában tere­bélyesedtek. Ha tud olvasni kottát, nézze meg, mekkora ütőhangszeres ármádiát írt elő Bartók I. zongoraversenyében, Zene húros, ütőhangszerekre és cselesztára című alkotásában, a Szonáta két zongorára és ütő­hangszerekre című művében. Érdemes belepillantani a XX. század második felében szüle­tett ütőhangszeres darabokba is (mondjuk, a strasbourgi ütősök repertoárjába). A gitár legalább 500 éves múlt után költözött a rockzenébe, nem tehet róla, hogy a villanyáram annyival ké­sőbb fedeztetett fel. A szinteti­zátort a háború utáni avant­gárdnak találták fel 1955-ben, az elektronikus és konkrétzene stúdiói számára. Később lett belőle billentyűs változat is. tűnik fel, egyelőre elengedhe­tetlen, mert elég megbízható társadalmi státusjelzőnek bizo­nyul. Abba a téveszmébe se essünk, hogy Budapesten kevesebben járnának munkába tömegközle­kedési eszközzel, mint más nyu­gati nagyvárosokban. Hiszen a számok pont a fordítottját mu­tatják. Míg nálunk a munkába járók közel 60 százaléka választ­ja a BKV-t, addig nyugati társ- vállalatainak szolgáltatásait sok helyütt a lakosság alig fele veszi igénybe. Az sem igaz, hogy Nyu- gat-Európában kevesebb autót vásárolnának, vagy ritkábban cserélnék le a családi járgányt, mint idehaza. Tehát az autódo­minancia nem gyöngébb ott sem, mint itthon. Az alternatív közlekedés fejlesztése a termé­szeti károk kiegyenlítését, a vá­rosi-vidéki környezetszennyezés kiegyenlítését jelenti, a városok életképességének megtartása ér­dekében. Ne is reméljük, hogy „autóirtóként” valaha is célt ér­hetünk, inkább bicikliosztók, út- festők és öreg néniket az úton kellő határozottsággal átvezető úttörők akaijunk lenni! A városi biciklisták etikai kódexét előké­szítő és betartató civilek. Öntu­datos és határozott gyalogosok Tudomásul veszem, hogy Garamvölgyi Zsolt szerint a klasszikus zene 100 éve halott. Ne hallgasson hullát, szíve joga. Ha meggyőződése, hogy „az osztályalapon létrejött műfajok (ideértve a színházat, az önálló költészetet is) nem képesek a demokratikus követelmények­nek eleget tenni” romboltassa le a teátrumokat, kobozza el a köl­tők tollát, égesse fel a biblioté­kákat, a képtárakat - ha talál hozzá elegendő partnert. Beethoven köszöni, jól van, függetlenül attól, hogy Garam­völgyi Zsolt 100 éve kiterítette. Nagyon egyetértenék azzal, ha a rockzene értékeinek tanítása beépülne az iskolai ének-zene órák tantervébe. Érdemes len­ne rámutatni, hol vannak érintkezési pontjai az elhunyt­tal, mi igazi a rockban és mi ha­mis. Talán tantervét is készített kollégám, a lángoló röpirat szerzője, mert a pedagógusokat fel kell készíteni a számukra új, nem is mindig rokonszenves feladatra. Sok helyütt taníta­nak iskolában rockzenét is. Garamvölgyi nálam nyilván jobban tudja, hogy világelsők lehetnénk a minden hatalmat a rocknak pedagógia megvalósí­tásával. Más országokban, ná­lunk fejlettebb, gazdagabb he­lyeken ezt miért nem szorgal­mazzák? Kár, hogy ezt nem fejthette ki, mert a zenetörté­neti tévedéshalmaz elvitte a he­lyet. De mit is jelentene az pon­tosan, hogy „...az elsőségből mindig hasznot lehet kovácsol­ni”? Mert nekem, földhöz ra­gadt elmének a haszonról leg­inkább a kasszagép szapora csengése jut eszembe. OLVASÓI LEVELEK Örökös... Tavaly közölte Puskás Tamás igazgató úr, hogy azért nem köt velem, havi gázsival járó szerző­dést, mert hamarosan megka­pom az Örökös tagság címet az ezzel járó havi járandósággal. Teltek-múltak a hetek és a hó­napok, de a megtisztelő címre hiába vártam, holott tudtam, hogy több színházban régóta bevett gyakorlat, hogy a „nagy öregek”, akik hozzám és néhány kollégámhoz hasonlóan évtize­deken át meghatározói voltak a teátrumnak, Örökös tagságot kaptak. (Kabos László és Faragó Vera az élők sorából való távo­zásukkal már nem okoznak gondot az illetékeseknek. Me­rem remélni, hogy nem az én kihalásomra spekulálnak.) Esetem annál is inkább érde­kes, mert az Új Színház volt olyan nagyvonalú, hogy jogelőd­je, az egykori Művész Színház tucatnyi művészét a napokban részesítette az Örökös tagság megtisztelő címben. Puskás úr szerint a Vidám Színpadnak nincs pénze az Örö­kös tagsággal járó csekélyke dí­jazás kifizetésére, ennek a fede­zetét az önkormányzatnak kel­lene állnia, forduljak talán hoz­zájuk! Fordultam. Magához Schiffer János főpolgármester­helyettes úrhoz, akitől azt a vá­laszt kaptam, hogy menjek Pus­kás igazgató úrhoz. Mentem hozzá, aki ismét azt tanácsolta, hogy forduljak Schiffer úrhoz. Nem akarom az olvasót tovább fárasztani a Csala-labda egyik térfélről a másikra történő át­passzolásával, mivel a sok for­dulásba teljesen beleszédültem. Végül Gy. Németh Erzsébetet, a szocialista frakció vezetőjét ke­restem meg, aki nagy rokon- szenwel viseltetett problémám iránt és megígérte, hogy utána­néz a dolognak. Később arról tájékoztatott, hogy talán a kö­vetkező költségvetési évben lesz forrás az Örökös tagság intéz­ményének kiszélesítésére. Csak azt nem tudom, melyik az a következő év? Én minden­esetre várok, de mint a fentiek­ből kiderül, nem Godot-ra! CSALA ZSUZSA, a Vidám Színpad leendő (?) örökös tagja Rendszerváltók? A Pénz még van, tag egyre keve­sebb című (szeptember 7.) írás­ban rendszerváltó szakszerve­zetnek titulálják a Munkásta­nácsokat. Attól tartok, nagyon kihagy a memóriájuk. A Mun­kástanácsok legalább annyira nem rendszerváltó, amennyire nem szakszervezet. A Munkás- tanácsok mesterséges képződ­mény, amelyet a rendszerváltás körüli politikai zűrzavarban azért hoztak létre, hogy a segít­ségével - a rossz emlékű sárga szakszervezetek mintájára - a jobboldal részt hasítson magá­nak a szakszervezeti mozgalom­ból. Abból, amely egyébként természeténél fogva baloldali, hiszen az a feladata, hogy a munkavállalók, a bérből élők ér­dekeit védje. A Munkástaná­csok soha nem a tagságból me­rítette az erejét, hanem az őt tá­mogató jobboldali pártokból. Azok machinálták meg, hogy a különböző szakszervezeti szö­vetségek a taglétszámuktól, sú­lyuktól függetlenül, egyenlő részt kapjanak a hajdani egysé­ges szakszervezeti vagyonból s az állami támogatásból. így tett szert a valódi képviseleti szere­pét messze meghaladó mértékű anyagi erőre és beleszólásra ez a képződmény - a szakszerveze­tek és az állam közötti tárgyalá­sokban, egyezkedésekben, min­dig a jobboldal politikai érdeke­it szolgálva. A Munkástanácsok kiüresedése bele volt kódolva a létrehozásába. VÁLÁS GYÖRGY Budapest- Legközelebb majd a Mihályfi utcánál tudunk levegőt venni, aztán egy hosszú szakasz jön, és csak a Szentkirályi térnél, és azután majd a Kulteisz ligetnél! es biciklisták! Azt hiszem, minden mozgalomnak - különösen, ha eleinte távolinak tűnő célokat tűz ki - szüksége van egy „számon kérőbb” és egy „simu- lékonyabb” szárnyra. Ha arra gondolok, hogy a döntően az autók okozta légszennyezés a budapestieknek átlagosan három életévébe kerül, akkor a sokkal radikálisabb fellépés is indokoltnak tűnik. A jólneveltség viszont azt mondja, hogy a tesze-tosza városvezetésnek is meg kell köszönnünk minden nekünk adott, nagy nehezen kikény- szerített engedményt. Nincs abban semmi rossz, ha az egyik szervező lágyabban, a másik keményebben gondolkodik. Csak az a baj, ha a közös cél helyett túl sokat foglalkoznak ezzel a kis különbséggel. VAY MÁRTON Beethoven köszöni...

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék