Népszabadság, 2005. október (63. évfolyam, 230-255. szám)
2005-10-24 / 249. szám
NÉPSZABADSÁG MAGYARORSZÁG - ÁLLÁSPONT Először nyilvánosan Erdélyben Pozsgay Imre volt a szónok Kárpátalján Hírösszefoglalónk Első alkalommal ünnepelték meg vasárnap Erdélyben nyilvánosan az október 23-i nemzeti ünnepet. Kolozsváron, a Farkas utcai református templom előtti téren sok százan gyűltek össze a Kolozsvár Társaság és a Duna Televízió közös rendezvényére - jelentette kolozsvári tudósítónk. A magyar forradalommal való szimpatizálás miatt, annak erdélyi megismétlése okán 1956-ban és 1957-ben Erdélyben és Románia más régióiban sok ezer személyt tartóztattak le. Diákokat, értelmiségieket, munkásokat és földműveseket - magyarokat és románokat egyaránt. Az ünnepi program délután a Kolozsvári Magyar Operában folytatódott, ahol a Kolozsvár Társaság és a Kolozsvári Magyar Opera együttes szervezésében került sor az 1956 - Moszkvától Kolozsvárig című emlékünnepségre és hangversenyre. A kárpátaljai 56-os megemlékezések központi ünnepségét vasárnap tartották Beregszászon. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség által szervezett rendezvény ünnepi szónoka Pozsgay Imre volt, aki beszédében méltatta a magyar nemzetnek a 49 évvel ezelőtti forradalom napjaiban mutatott egységét, a megvilágosodás pillanatának nevezve az akkori eseményeket. Mint mondta, az 1956-os forradalmat leverték, de a levert forradalmak legnagyobb tanulsága az, hogy nem vesznek el, mert a levert forradalmak parancsba adják leverőiknek programjuk teljesítését. így volt ez az 1848-49-es forradalommal, amely után már nem lehetett visszaállítani az azt megelőző rendet - tette hozzá. Szerinte hasonlóan alakult a helyzet 1956 után is, amikor az ésszerűtlenül kegyetlen megtorlást követő konszolidált Kádár-korszak és beletörődés ellenére a levert forradalom tovább működött az 1989-es fordulat bekövetkeztéig. Fütty és bekiabálások Hírösszefoglalónk „Vádolunk...” feliratú táblával és közbekiabálással kívánta magára vonni a fielgyelmet tíz-tizenöt idős ember a Kossuth téren szombat este, amikor Gyurcsány Ferenc miniszterelnök jelenlétében fellobbant a forradalom lángja. Bozóki István kulturális miniszter beszédébe a Műegyetemen szombaton fiatalok többször is belefütyültek. Az első sorokban helyet foglaló, jórészt idősebb meghívott vendégek, mintegy Bozóki beszédét fütty és taps zavarta negyvenen, hangos, folyamatos tapssal adtak hangot nemtetszésüknek. „Hagyd abba!”, „Elég” - lehetett hallani az aula több pontjáról. Füttyöt és pfujolást kapott a beszédet követő koszorúzáson megjelenő Kóka János gazdasági miniszter is. Molnár Gyula budapesti MSZP-elnöknek a Vértanúk terén tartott beszédét vasárnap egy férfi zavarta meg, többek között „Spion vagy” bekiabálással. A rendőrök elvezették. Sípszóval és egy bekiabálással - „Ez nem volt valami meggyőző” - alkalmatlankodott egy férfi a 301-es parcellában Kuncze Gábor beszéde után. Rendőrök vezették el az MSZP budapesti elnökét lespionozó férfit Hiteles apróságok a forradalomról Szemtanúk visszaemlékezései, élőszobor-kompozíciók, korabeli gépjárművek bemutatója és rongylabdázás - ezek voltak a fővárosi ’56-os megemlékezés civil részének fontosabb eseményei a Lánchíd környékén. Vasárnap az 1956-os év hangulatát idézték a budai oldalon korabeli ruhákba öltözött mutatványosok. A Lánchídon a véres harcokat felelevenítő, tizenhárom képből álló performance-t láthattak az arra járók, Pesten pedig a kor jellegzetes járműveit állították ki: a Moszkvicstól az Ikarus buszokig. A legnagyobb érdeklődést talán „Az én 56- om” sátor váltotta ki a Clark Ádám téren, ahol egy kamera előtt bárki elmondhatta tízpercnyi terjedelemben emlékeit a forradalom napjairól. - Csak a kíváncsiság hozott ide, mert nem vagyok radikális emlékező - jegyezte meg az egyik, sorára várakozó úr, amikor a sátor előtt megszólítottam. Laurenszky Ernő 27 esztendős múlt 1956 októberében. Tüntetett 23- án, részt vett a Magyar Rádió, illetve a Parlament előtti demonstráción is. Mivel jól beszélt oroszul, megpróbált tárgyalni a harckocsiban várakozó szovjet katonákkal, hogy ne bántsák a forradalmárokat. Ha kellett, sebesülteket mentett,, az utolsó napokban pedig nemzetőrnek állt - ott volt tehát szinte minden fontosabb helyszínen. A harcokban többször is megsebesült, ezért 1957 nyaráig kórházban ápolták. Elbocsátása után ismerősei segítségével - egy peremkerületi iskolában lett történelemtanár. - A kórházban vészeltem át a forradalmat követő lefogásokat, aztán igyekeztem eltűnni szem elől - meséli. - Úgy mutattak be 1957-ben az iskolaigazgatónak, aki befogadott az intézményébe, hogy „pöttyös vagyok”. A következő évtizedekben egészen másképp voltam kénytelen tanítani a történelemnek ezt a szeletét, mint ahogy átéltem. Csak akkor meséltem a személyes tapasztalataimról, ha az osztály összetétele ezt megengedte, azaz nem kellett tartanom a szülők feljelentéseitől. De akkor is mindig hozzátettem: most elmondok pár dolgot, ezek nincsenek a tankönyvben, ezért talán jobb lesz, ha nem használjátok fel. - A rendszerváltozást követően a politikusok többsége megpróbálta kisajátítani 1956-ot, s elsősorban nem arról beszéltek, ami megtörtént. Mindent a maguk elgondolásai, érdekei szerint értelmeztek - mondja Magács László, a Merlin Színház igazgatója, „Az én 56- om” sátor kitalálója és létrehozója. - Akik most megszólaltak a kameráink előtt, olyan hiteles apróságokat is elmeséltek, amiket máshonnan soha nem tudhatnánk meg azokról a napokról. Azt, hogy mi lesz a felvételekből, még nem tudni. Ám ezek talán az utolsó pillanatok, hogy a még élő szemtanúk emlékeit rögzítsük és az utókornak megőrizzük. FÉDERER ÁGNES Ezek talán az utolsó pillanatok, hogy a még élő szemtanúk emlékeit rögzítsék * 2005. OKTÓBER 24., HÉTFŐ 3 A csapatok harcban állnak O NAGY N. PÉTER któber 23-án még mindig nem lehet ünnepelni Magyarországon. Már szabad, de még nem lehet. Nem a politikai karácsony hangulata hiányzik, hiszen olyan eseményről kell ilyenkor megemlékezni, amelynek szereplői készek voltak ölni és meghalni. Ebből sosem lesz csengettyűs, dalolós ünnep. De hogy a nyilvánosság alig kapjon mást belőle, mint a mai ellenségeskedés historizálóvá butított változatát! Önáltatás volna mást remélni. Ma alig értem már azt, amiről Szűrös Mátyás a Hír TV-ben beszélt, nevezetesen, hogy miért gondolta 1989-ben mindenki október 23-át a köztársaság születésnapjának, mikor mára az a politikai csapat, ahová ő is átvonult, bottal verné el a bölcső mellől a rontást hozó, pénzsóvár vajákos álbába szerepében feltüntetett szocialistákat. Nem értjük, milyen félreértésben volt a szabadon választott parlament első ülésén, hogy ellenszavazat nélkül nemzeti ünneppé nyilvánította október 23-át, az új rendszer úgymond a nevére vette ötvenhatot, és ennek mindahány képviselő felállva tapsolt. A maiak szerint azok ott tizenöt éve elveszíthették a józanságukat. Nem ismerték fel azt, amit Pokorni Zoltán a Fidesz részéről úgy vezetett le, hogy a forradalom leverőinek örökösei nem ünnepelhetnek szívből velük. Belevette a beszédbe Apró Antalt, hogy ha valakinek asszociációs problémái lennének, azt még rásegítse a Gyurcsány-vonalra, amit Rogán Antal egy másik rendezvényen folytatott, igaz, tévesen, hiszen a volt miniszterelnök ifjúként nem volt abban a rossz pillanatban azon a rossz helyen, ahol ő látni vélte, de ez most nem számít. Forradalomban nehéz mérlegelni az erőszak még szükséges mértéke és az igazság vágya között, hát úgy fest, forradalmi beszédekben sem megy ez, de nem is mutatkozik rá szándék. A mai jobboldal oly mértékben építette egzisztenciáját a baloldal létének történelmi megkérdőjelezésére, hogy arcvesztés nélkül ettől, úgy fest, nem mozdulhat el. A túloldalról pedig - szintén determináltan - nem érkezik érvényes, jó érzéssel átélhető válasz, csak az, hogy köszönjük 56, mára rendben vagyunk. Van köztársaság, szabadság, demokrácia - kész. Védekezni nem akarnak, támadni nem akaródzik. Csendesítenék, lekerekítenék az évfordulót - már az ötvenedik előtt. Az SZDSZ, mint általában, az MDF mint már egy ideje, súllyal és méltósággal emlékezett. (Kamaratermekben születnek a nagy elődadások?) Csakhogy kint, a nagy teátrális tereken az ilyen típusú, kisimult ünnepeken - lásd: július 14/Franciaország - nem szoktak beszédeket tartani, temetőbe járni, emocionálisan felhajtó erejű helyzeteket felidézni. (Végül is ki a vétkes Jean-Paul Marat halálában, és hol kellett volna megállni a terrorban? Ugyan már! Egy napig örüljünk neki, hogy franciák vagyunk.) A mostani civil történelemjátékok iránti csekély érdeklődés szerint nem tartunk itt. Figyelemre méltó ebben a helyzetben a köztársasági elnök által választott szerep. Elődje, Mádl Ferenc tavaly kiegyensúlyozó beszédet mondott, de nem állta meg, hogy a privatizációellenes ellenzéki offenzíva kellős közepén ne hívjon fel a köztulajdon fokozott megbecsülésére. Sólyom László tegnap nem beszélt. Kitüntetéseket adott át csendben. Talán egy újfajta szertartás első gesztusai lehettek ezek. Igaz, mindezt belelátni a Sándor-palotában történtekbe, fantáziát igényel. A valóság... Orbán Viktor szerint az 1956 után kivégzett igazi baloldaliak példája ad reményt, hogy egyszer lehet nemzeti egység. Velük lehetne. Akik nem tűrték volna, hogy az ország élén ne választott államférfi, hanem politikai kalandor álljon. Orbán nem feledkezett meg egy bizonyos luxusvilláról sem. A kormányfő az Operában válaszként rövid beszédet tartott és hosszú csendet kért. A jelek szerint azonban ez jó esetben is csak süket csend lesz. Egy költői kérdés ACZÉLENDRE A lengyel elnökválasztás két jelöltje közül az egyik azon a hangon szólalt meg, amit én egy elnyűtt szótár egyik szócikkével a„klerikális reakció” hangjának tudnék nevezni. De van modernebb megközelítés is. A szóban forgó jelölt (Lech Kaczynski) zömmel olyan hívószavakkal kampányolt, mint George W. Bush szellemi hátországa, az amerikai „keresztény jobboldal”: „nem” az abortuszra, „nem” a homoszexuálisok jogköveteléseire, „igen” a halálbüntetés visszaállítására, „igen” a bűnözés visszaszorítására. Egyszóval: jogállamiság helyett törvényesség és rend. Elég érdekes, hogy amikor Orbán Viktor, még friss miniszterelnökként, a külföldön szolgáló magyar nagykövetek elé állt, ugyancsak a „law and order” embereként kívánta önnönmagát, egyszersmind kormányát a Lajtán túl reklámoztatni. Van logika a politikatörténetben. A „posztkommunistákkal” szemben mindig a „törvényesség és rend” képviselte erkölcsi magaslat kínálkozik a legjobb hívószónak. Kaczynski persze a rendpártiságot leöntötte még egy nagy adag rendszerváltozás-kritikus demagógiával, tömény katolicizmussal, idegen- és EU-ellenességgel rájátszva azoknak a tömegeknek az elvárásaira, akik a szó erkölcsi és anyagi értelmében esendően konzervatívok, és a rendszerváltozás veszteseinek érzik magukat. Az ellenfél, Donald Tusk viszont inkább a rendszerváltás nyerteseit igyekezett megszólítani, liberális hangon, liberális témákkal, bár olykor ugyancsak sötéten konzervatív tónusokkal. (Lásd még: „erkölcsi megújulás”. A gyakorlatban ez persze soha nem több annál, mint hogy kicserélem a te embereidet az én embereimre.) A kétféle narratíva szépen kettészelte Lengyelországot. Azokra az emberekre, akik az új Lengyelország építését úgy kezdenék el, mintha tizenöt év alatt az ország tévutat járt volna be, s szükségképpen ütközött 2005-ben a zsákutca falába; továbbá azokra, akik úgy gondolják, hogy a rendszerváltozás egyéni és kollektív áldásai egy soha nem látott mértékben prosperáló Lengyelországot segítettek a világra. Úgy gondolom, fontos volna, hogy Donald Tusk nyerjen, bár lapzártakor ez nagyon valószínűtlennek tűnik. Győzelme legitimálná a hajdani Szolidaritásból, a kommunista rendszer ellenzékéből kinőtt sokféle szárny közül annak az álláspontját, amely lényegében Churchill parlamenti demokráciatézisét parafrazeálja: ami van, az rossz, de mondjanak jobbat nála. Különben is mit ért volna az, ha a lengyel választók még oly ösztövér részvétellel is, de a liberál-konzervatív nézetet legitimálják a klerikálnacionalizmussal szemben? Sokat nem. Kaczynski és Tusk világ- és jövőképének konfliktusa nemcsak azért irreleváns, mert ennek a két embernek a pártja a jövőben koalícióban fog kormányozni (a jobboldal minden vonalon lesöpörte a balt), hanem azért is, mert a lengyel állam feje a legjobb megközelítésben is csak „középerős elnök”, gyakorlatilag a külpolitikán kívül semmi egyébre nincs komoly befolyása. Ha pedig csak arra van, akkor nézzük. A lengyel fájdalom kétféleképpen nevesíthető: az orosz meg a német. A német-orosz komplett anakronisztikus réme (lásd még: a Lengyelországot megkerülő balti-tengeri földgázvezeték) olyannyira kísérti a lengyeleket, hogy kétségbeesésükben mindig Amerikába kapaszkodnak. Igaz, hogy a németek és a franciák önző oroszbarát politikát folytatnak, de biztos, hogy ezzel szemben az EU-n kívül (Amerikában) kell védekezni? Nem az-e a jobb alternatíva, hogy a lengyelek mint EU-tagok, ráadásul méreteik folytán befolyásosak, „kinyomják” az unióból a közös politikát Oroszországgal szemben? A kérdés költői. Szembesül vele Lengyelország új elnöke.h