Népszabadság, 2005. október (63. évfolyam, 230-255. szám)
2005-10-08 / 236. szám
NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGÉ dapestet, járt már a magyar fővárosban egy vadászati konferencián. Tetszett neki az elképzelésünk, s rögtön elintézte, hogy fogadjon bennünket Lusakában az ország turisztikai minisztere. A miniszter azt mondta, hogy nemzeti jövedelmüknek jelenleg a két százalékát teszi ki az idegenforgalom. Ezt a részesedést rövid idő alatt az ötszörösére akarják növelni, ezért aztán támogatnak minden turistacsalogató attrakciót. - Érdekes volt látni, hogyan tárgyalnak a zambiai hivatalokban - kapcsolódik be a beszélgetésbe René Hutton-Mills. - Egy titkárnő feljegyzést készített a több helyütt ismertetett szándékainkról, s azokról azonnal részletesen tájékoztatta a főnökét, így az egymást követő tárgyalópartnereink már szinte minden fontosat tudtak a törekvéseinkről. Nem küldöztek bennünket hivatalból hivatalba. Ha valamit kértünk, előterjesztettünk, vártunk pár órát az előtérben, de tudtuk, hogy az ügyünkben azonnal döntést hoznak. - Európai szemmel talán túl központosítottnak találtuk a döntési rendszerüket, de igen hatékonynak bizonyult - veszi vissza a szót Jakab doktor. - Magyar tapasztalataink alapján megdöbbentett bennünket a fogadókészség, s a szándék, hogy mindenképpen segítsenek nekünk. Az illetékesek megadták mobiltelefonjaik számát. Még arra is figyelmeztettek, hogy ha nem tudjuk elérni őket, akkor hívjuk föl az általuk megnevezett taxisofőrt, aki amint arra lehetőség lesz, összekapcsol bennünket az illetékes hatósági emberrel. Bárkit megkerestünk, senki nem mondta, hogy vége a munkaidőnek, tárgyaljunk máskor, jelentkezzünk be előre. Az az ország felismerte, hogy szüksége van az idegenforgalmi fejlesztésekre, s megköveteli hivatalnokaitól a turizmus elősegítését. Egyszer akadtak el a magyar vállalkozók Zambiában, a környezetvédelmi engedélyek beszerzésénél. Ez azért bonyolultabb, mint a többi ügyintézés, mert a Viktória-vízesés látványából élő külföldi vállalkozások a zöldügyekkel tudják megnehezíteni leendő konkurenseik sorsát a piacegyenlőségre egyébként hihetetlenül figyelő országban. (A piacegyenlőség követelményét mutatja, hogy a Viktória-vízesés vadvízi evezős, helikopteres vagy sárkányrepülős megtekintését csak ugyanolyan módon reklámozhatják az üzemeltetők. Jakab doktor szerint még a szórólapok papírméretét is meghatározzák, hogy a reklámban ügyesebbek ne tudják a másik vállalkozás kárára manipulálni a turistákat. A ballon a vízesés közvetlen közelében, a nemzeti parkban kap helyet. Működése nem károsítja a környezetet, ám versenytársaik a „vizuális környezetszennyezésre” való hivatkozással próbálták meghiúsítani szándékaikat. A hatóságok azonban kiadták a szükséges engedélyt. Sőt, a beruházás természete, és a befektetett összeg nagysága miatt jelentős állami támogatásban is részesülnek a magyarok. Vám- és áfamentesség jár nekik, s két évig adót sem kell fizetniük. Az üzemeltetési szerződést a napokban írják alá Zambiában. A látványosság működtetője az ott alapított Hiflyer nevű magyar vállalkozás lesz. A Viktória-vízesés fölött a magas vízfüst miatt teliholdkor mindig látható a szivárvány. Jakab Tamásék abban bíznak, hogy a ballonügyben idehaza kergetett délibábok után a zambiai szivárvány és a vízesés egyéb csodája nemcsak látványt nyújt nekik, hanem kézzelfogható üzleti hasznot is hoz a vállalkozásnak. Elöl: Jakab Tamás, a hajdani „palacsintás király”, háttérben: a Viktória vízesés 2005. OKTÓBER 8., SZOMBAT 7 „Ami Las Vegasban történik, az Las Vegasban is marad.” Az előszeretettel emlegetett mondás abból az időből származik, amikor még kizárólag a szerencsejáték és a könnyűvérű lányok miatt utaztak ide az emberek. (Nevada nemcsak a rulett, hanem a prostitúció iránt is elnézőbb, mint a többi állam.) Az is a hagyományos turisztikai vonzerő része, hogy Nevadában egy napig sem kell várni a házassággal, és a másutt kötelező vérvizsgálatot is el lehet bliccelni. Az engedély csak 55 dollár, és van éjjel-nappal nyitva tartó házasságkötő terem, ahol a szükséges két tanú is mindig rendelkezésre áll. Mivel egy átlagos amerikai esküvő jelenleg 26 ezer dollárba kerül, a házasulandóknak még úgy is megéri csapot-papot, családot hátrahagyva Las Vegasba repülni, ha a blackjack- vagy a baccaratasztalnál bekalkulálnak fejenként pár ezer dollár veszteséget. A szállodák olcsók, az Amerikában másutt szokásosnak felébe-harmadába ha kerülnek, elvégre a haszon máson jön be. A földszinten mindegyikben hatalmas kaszinó van, a hagyományos, krupiék által működtetett rulett-, kártya- és kockaasztalokkal, illetve a legmodernebb nyerőautomatákkal, bingó- és lóversenyszekciókkal. A vendégek jelentős része gyerekekkel érkezik. A felvigyázók azonnal szólnak, ha fiatalkorúak állnak meg a játékosok mögött: 21 év alatt csak az asztalok és gépek között futó szőnyegen szabad közlekedni. A legtöbb hotelben külön szint van gyerekeknek, ahol vidámparki játékokkal, videoautomatákkal múlathatják az időt, amíg a papa vagy a mama a kaszinóban szórja el az örökségük egy részét. A város olyan népszerű úti cél, hogy évente 22 ezer, tehát naponta átlag 60 konferenciát tartanak itt. Egyaránt imádnak itt tanácskozni ügyvédek, orvosok, könyvelők, mérnökök és újságírók. A titok az adószabályokban rejlik: a szakmai rendezvényen való részvételt költségként számolják el, közben meg lehet golfozni és rulettezni. A turisták kulturális éhségére számítva a Guggenheim múzeum is nyitott egy Las Vegas-i fiókot, de az első évek anyagi csalódást okoztak: az ide utazókat nem nagyon érdekli a művészet. (Pedig nem a kubizmusról rendeztek kiállítást, hanem a köbcentikről, közelebbről a Harley Davidson motorkerékpárokról.) Nevada és Las Vegas dicsőségére - és adóbevételeire - a többi állam is felfigyelt. Elsőként 1976- ban New Jersey engedélyezte a szerencsejátékot - a törvényt kifejezetten Atlantic City kedvéért hozták. Jelenleg 11 államban vannak kereskedelmi kaszinók. Ennél is több, 28 állam területén vannak az indián törzsek által működtetett játékklubok, és 40 állam, valamint a fővárosnak helyet adó Columbia Körzet üzemeltet lottót. Az utóbbi még a kaszinónál is nagyobb bolt, 2003-ban 45 milliárd dollár bevételt hozott a kibocsátóknak. Las Vegas azonban az egyre élesebb konkurencia dacára is versenyképes maradt. Nem utolsósorban azért, mert rugalmasan alkalmazkodik a változó szokásokhoz. A városban elköltött pénznek ma már kisebb része marad a kaszinókban, többet hoznak a konyhára az éttermek, a show-k és a bevásárlóutcák. A Bűn Városa ma már inkább egyszerű szórakoztatóipari központ, ahol egy görbe hétvége egyáltalán nem számít erkölcstelenségnek. Maguk a kaszinók is azt akarják, hogy az emberek úgy jöjjenek ide, ahogy moziba vagy egy sporteseményre vesznek jegyet: előre kalkulált költségeket vállalnak, hogy egy ideig jól érezzék magukat. A szabályozott keretek között zajló, a csalástól és bűnözéstől megtisztított szerencsejáték talán nélkülözi a hőskor romantikáját, de sokkal jobban beilleszthető a középosztálybeli amerikaiak önmagukról alkotott képébe. A rulettasztalnál két vihogó német lány tette próbára az udvarias krupié türelmét. Előbb azt kellett elmagyarázni nekik, hogy a kezükből nem veheti el a pénzt, a húszdollárost le kell ejteniük a zöld asztalra. Aztán az okozott fennakadást, hogy nem voltak tisztában a minimális tétekkel. Miután minden elrendeződött, két pörgetés alatt elveszítették a húszasukat, de nem bánták. Ezért jöttek. Las Vegas, 2005. október TRENCSÉNYI ZOLTÁN Van a környezetvédő, az állatvédő és a fajvédő. Pontosabban, ahogy Bíró Ica szépségiparos és metál lady fogalmazott kiállításnyitó beszédében: a falvédőnő. Bíró Icáról eddig úgy tudtuk, alakot megbízhatóbban tud formálni, mint közvéleményt, de kiderült: nem kell bedőlni a látszatnak. Az elmúlt napokban a budapesti Tranzit kávéházban nyílt meg Pittmann Zsófi falvédő-kiállítása, ahol Bíró Ica figyelemre méltó fordulatokkal méltatta eme furcsa, népművészeti szellemidézést. Többek között azt mondta: „Pittmann Zsófi falvédői az otthon melegét továbbörökítő, hagyományőrző magyar konyhakultúra és a magyar feng-shui eszközei lehetnek.” Nevezett falvédők kapcsán nem tud mindenki ilyen lényegre törően fogalmazni, így tehát a közelmúlt - kavargó indák és kúszóvirágok közé hímzett - sztárjai, dalszöveg-töredékei, fontosnak vélt mondatai általában komoly fejtörést okoznak szemlélőjüknek. Az első kérdés mindjárt az: szabad-e nevetni. Mert azt azért mindenki sejti, hogy nem egy botladozó ízlésű művész kollekcióját látja, de, hogy mi a csuda ez a kaján posztnépművészeti ízlésterror, hát az nem mindenki számára egyértelmű. Itt most ki vannak figurázva a szereplők, vagy inkább csak a sajátos megfogalmazás ad egyfajta pikáns hangulatot? A hímzőfonalat öltögeti a művész vagy a nyelvét? Pittmann Zsófi Pécsett járt középiskolába, s így hétvégenként kötelezően látogatta a régiségektől hemzsegő pécsi vásárokat. Míg mások bagóért beszerezhető műkincsekre vadásztak, ő azokat a néniket kerülgette, akik a komód mélyéről előhalászott, divatjamúlt falvédőket árulták. Azt mondja: megtetszettek neki ezek az édesen primitív munkák. Eleinte persze nevetett rajtuk, még a kollégiumi szobafalra is kiszögezett egyet, amelyre azt hímezte valaki: „Szomszédasszony elmehet, itt pletykálni nem lehet”. Mosolygott rajtuk, de mégiscsak megragadta az igyekezet, amellyel egyidejűleg védték a konyhafalat a kifröccsenő bablevestől és a háziak lelkét a goromba világtól. Pátoszba csomagolva beszéltek a hűséges férj erényeiről, a szerelem erejéről, a rendes, szorgalmas háziasszonyról, bánatról, hazafiságról. Idéztek közhelyes bölcsességeket, idéztek a Bibliából, nép- és műdalokból, folklórszövegekből. Pittmann Zsófi gyűjteni kezdte a falvédőket, s úgy középiskolás kora táján gondolkodott el először azon: miért csak a régmúlt házilagos igazságait lehet rájuk hímezni? Vajon hogyan mutatnának a maiak? Például az Edda együttes egyik közismert refrénje: „minden sarkon álltam már, minden lépcsőn ültem már”. Elhatározta, hogy Pataky Attilát a fent említett veretes sorral köríti, és elkészíti a kor falvédőjét, ám az elhatározásból akkor még nem lett semmi. Játékos kedvét előbb grafikusként élhette ki, rajzolt könyvillusztrációkat, ő készítette a Pa Dö Dő együttes gyerekrajzokat idéző plakátjait, lemezborítóit. Dolgozott belsőépítészekkel, dekoratőrökkel, festett falra, hangulatképeket éttermekbe, kávézókba, Brueghel-utánzatot egy belga sörözőbe, háttérképeket állandó kiállításokhoz, például a sárospataki Rákóczi-várba és a Magyar Nemzeti Múzeum állandó régészeti kiállításához. Utóbbi helyen húsz-egynéhány festménye látható. Melyik művész mondhatja ezt el magáról... Négy évvel ezelőtt ismerkedett össze bizonyos Éva nénivel, aki korábban kézimunka szakkört vezetett, és kitűnően értett a hímzéshez. Az ismeretségből munkakapcsolat lett, Pittmann Zsófi végre valóra váltotta, amit középiskolás korában elhatározott: megtervezte, és Éva néni segítségével életre hímezte különös panoptikumát. Falvédő lett a Piramis együttesből, és a zenekar egyik legismertebb szövegrészletéből: „Őszintén akarok élni, minden utam végig járni”, Egry János riporterből, aki azt kérdezi: „Lehet egy kérdéssel több?”. Falvédő lett Zoránból, aki fölött ott kacskaringózik egy tőle származó, jól ismert dalszövegrészlet: „Amikor elmentél tőlem, majdnem maghaltam” és James Bondból, aki jellegzetesen tartott pisztolyát jellegzetes mondatra szögezi: „A nevem Bond, James Bond”. Falvédőre került Fabulon Ági, Deák Bill Gyula, aki Kőbányán született, Elvis Presley, aki viszont nem ott, Zalatnay Sarolta, aki nem apáca, Bíró Ica, aki egy konyhában fitneszmozdulatokat végez, Zámbó Jimmy, aki énekel, a John Lennon- Yoko Ono páros, de még Kántor, a nyomozókutya is, akinek filmbéli partnere, Madaras József éppen azt mondja: „Hopi föl Tyutyukám”. Pittmann Zsófi falvédői egyre népszerűbbek, mind több helyre hívják kiállítani, munkáira szemet vetett Fábry Sándor is, sőt. Tervezett óriásplakáton megjelenített falvédőt az IKEA áruház születésnapjára („Az én uram nincsen távol, hazajött az IKEÁ-ból”), és 2004-ben díjat nyert az ARC óriásplakát pályázaton az európai csatlakozásunkról szóló kategóriában. Az első helyezettnek járó kétökölnyi szilikonszívet a magyar falusi konyhába tévedő Romano Prodit ábrázoló falvédőért kapta: („Térj be hozzánk, drága vendég, tündökölj ránk fényözön”). Egyszer azt kérdezte tőle egy rajztanár, hogyan lehet ilyen gyermeteg rajzokat készíteni szándékosan. Azt mondja: nem egyszerű. Egy normálisan gyűjteni kezdte a falvédőket, s úgy középiskolás kora táján gondolkodott el először azon: miért csak a régmúlt házilagos igazságait lehet rájuk hímezni? Vajon hogyan mutatnának a maiak? Például az Edda együttes egyik közismert refrénje: „minden sarkon álltam már, minden lépcsőn ültem már”. megrajzolt arc fölé papírt kell helyezni, az arcot át kell kopírozni, a műveletet aztán négyszer-ötször meg kell ismételni, hogy az alkotás, a korabeli falvédők naiv művészeti színvonalára butuljon. A szöveggel némileg egyszerűbb a helyzet, mert a gondolat sokszor az idő múlásával együtt fakul, módosul, alakul át vicces, kifacsart közhellyé, hogy aztán befészkelje magát az alkotó fejébe, és addig motoszkáljon ott, míg egy mű része nem lesz. Mindemellett Pittmann Zsófi változatlanul gyűjti, vadássza a korabeli falvédőket, azt mondja, szerencsére ezek nem lettek felkapottak, átlag néhány ezer forintért hozzá lehet jutni egy-egy példányhoz. Az ő gyűjteményében van vagy száz, de nincs köztük két egyforma. Minden hímzőasszony a maga képére formálta a tekergő indákat, békés galambokat, szorgos háziasszonyokat és csizmás, bajszos atyafiakat. Amiképpen ő is a maga képére formálta a közelmúlt sztárjait, a dalszövegeket, a filmekből vett idézeteket, a vicces kordokumentumokat. Amelyekből végül falvédő lesz, vagy ahogy Bíró Ica fogalmazott: cérnapanoptikum. Amelybe szerinte rövidesen rang lesz bekerülni, és akinek ez sikerül, nem azzal fog büszkélkedni, hogy nem most jött le a falvédőről, éppen ellenkezőleg. Annak örül majd, ha végre felkerülhet rá. ARCOK - PITTMANN ZSÓFI A falvédőnő A Paris Las Vegasban az Eiffel-torony is megépült Az egyik kedvenc falvédőn a barátnő, Bíró Ica is megjelenik FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS