Népszabadság, 2005. október (63. évfolyam, 230-255. szám)

2005-10-08 / 236. szám

NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGÉ dapestet, járt már a magyar fővárosban egy vadá­szati konferencián. Tetszett neki az elképzelésünk, s rögtön elintézte, hogy fogadjon bennünket Lusakában az ország turisztikai minisztere. A mi­niszter azt mondta, hogy nemzeti jövedelmüknek jelenleg a két százalékát teszi ki az idegenforga­lom. Ezt a részesedést rövid idő alatt az ötszörösé­re akarják növelni, ezért aztán támogatnak min­den turistacsalogató attrakciót. - Érdekes volt látni, hogyan tárgyalnak a zam­biai hivatalokban - kapcsolódik be a beszélgetésbe René Hutton-Mills. - Egy titkárnő feljegyzést ké­szített a több helyütt ismertetett szándékainkról, s azokról azonnal részletesen tájékoztatta a főnökét, így az egymást követő tárgyalópartnereink már szinte minden fontosat tudtak a törekvéseinkről. Nem küldöztek bennünket hivatalból hivatalba. Ha valamit kértünk, előterjesztettünk, vártunk pár órát az előtérben, de tudtuk, hogy az ügyünkben azonnal döntést hoznak. - Európai szemmel talán túl központosítottnak találtuk a döntési rendszerüket, de igen hatékony­nak bizonyult - veszi vissza a szót Jakab doktor. - Magyar tapasztalataink alapján megdöbbentett bennünket a fogadókészség, s a szándék, hogy mindenképpen segítsenek nekünk. Az illetékesek megadták mobiltelefonjaik számát. Még arra is fi­gyelmeztettek, hogy ha nem tudjuk elérni őket, ak­kor hívjuk föl az általuk megnevezett taxisofőrt, aki amint arra lehetőség lesz, összekapcsol ben­nünket az illetékes hatósági emberrel. Bárkit meg­kerestünk, senki nem mondta, hogy vége a mun­kaidőnek, tárgyaljunk máskor, jelentkezzünk be előre. Az az ország felismerte, hogy szüksége van az idegenforgalmi fejlesztésekre, s megköveteli hi­vatalnokaitól a turizmus elősegítését. Egyszer akadtak el a magyar vállalkozók Zam­biában, a környezetvédelmi engedélyek beszerzé­sénél. Ez azért bonyolultabb, mint a többi ügyinté­zés, mert a Viktória-vízesés látványából élő külföl­di vállalkozások a zöldügyekkel tudják megnehezí­teni leendő konkurenseik sorsát a piacegyenlőségre egyébként hihetetlenül figyelő országban. (A piac­egyenlőség követelményét mutatja, hogy a Viktó­ria-vízesés vadvízi evezős, helikopteres vagy sár­kányrepülős megtekintését csak ugyanolyan mó­don reklámozhatják az üzemeltetők. Jakab doktor szerint még a szórólapok papírméretét is meghatá­rozzák, hogy a reklámban ügyesebbek ne tudják a másik vállalkozás kárára manipulálni a turistákat.­ A ballon a vízesés közvetlen közelében, a nem­zeti parkban kap helyet. Működése nem károsítja a környezetet, ám versenytársaik a „vizuális kör­nyezetszennyezésre” való hivatkozással próbálták meghiúsítani szándékaikat. A hatóságok azonban kiadták a szükséges engedélyt. Sőt, a beruházás természete, és a befektetett összeg nagysága miatt jelentős állami támogatásban is részesülnek a ma­gyarok. Vám- és áfamentesség jár nekik, s két évig adót sem kell fizetniük. Az üzemeltetési szerződést a napokban írják alá Zambiában. A látványosság működtetője az ott alapított Hiflyer nevű magyar vállalkozás lesz. A Viktória-vízesés fölött a magas vízfü­st miatt teliholdkor mindig látható a szivárvány. Jakab Ta­másék abban bíznak, hogy a ballonügyben idehaza kergetett délibábok után a zambiai szivárvány és a vízesés egyéb csodája nemcsak látványt nyújt ne­kik, hanem kézzelfogható üzleti hasznot is hoz a vállalkozásnak. Elöl: Jakab Tamás, a hajdani „palacsintás király”, háttérben: a Viktória vízesés 2005. OKTÓBER 8., SZOMBAT 7 „Ami Las Vegasban történik, az Las Vegasban is marad.” Az előszeretettel emlegetett mondás abból az időből származik, amikor még kizárólag a sze­rencsejáték és a könnyűvérű lányok miatt utaztak ide az emberek. (Nevada nemcsak a rulett, hanem a prostitúció iránt is elnézőbb, mint a többi állam.) Az is a hagyományos turisztikai vonzerő része, hogy Nevadában egy napig sem kell várni a házassággal, és a másutt kötelező vérvizsgálatot is el lehet blic­celni. Az engedély csak 55 dollár, és van éjjel-nappal nyitva tartó házasságkötő terem, ahol a szükséges két tanú is mindig rendelkezésre áll. Mivel egy átla­gos amerikai esküvő jelenleg 26 ezer dollárba kerül, a házasulandóknak még úgy is megéri csapot-pa­­pot, családot hátrahagyva Las Vegasba repülni, ha a blackjack- vagy a baccaratasztalnál bekalkulálnak fejenként pár ezer dollár veszteséget. A szállodák olcsók, az Amerikában másutt szo­kásosnak felébe-harmadába ha kerülnek, elvégre a haszon máson jön be. A földszinten mindegyikben hatalmas kaszinó van, a hagyományos, krupiék ál­tal működtetett rulett-, kártya- és kockaasztalok­kal, illetve a legmodernebb nyerőautomatákkal, bingó- és lóversenyszekciókkal. A vendégek jelen­tős része gyerekekkel érkezik. A felvigyázók azon­nal szólnak, ha fiatalkorúak állnak meg a játékosok mögött: 21 év alatt csak az asztalok és gépek között fu­tó szőnyegen szabad közlekedni. A legtöbb ho­telben külön szint van gyerekeknek, ahol vidám­parki játékokkal, videoautomatákkal múlathatják az időt, amíg a papa vagy a mama a kaszinóban szórja el az örökségük egy részét. A város olyan népszerű úti cél, hogy évente 22 ezer, tehát naponta átlag 60 konferenciát tartanak itt. Egyaránt imádnak itt tanácskozni ügyvédek, or­vosok, könyvelők, mérnökök és újságírók. A titok az adószabályokban rejlik: a szakmai rendezvényen való részvételt költségként számolják el, közben meg lehet golfozni és rulettezni. A turisták kulturá­lis éhségére számítva a Guggenheim múzeum is nyitott egy Las Vegas-i fiókot, de az első évek anya­gi csalódást okoztak: az ide utazókat nem nagyon érdekli a művészet. (Pedig nem a kubizmusról ren­deztek kiállítást, hanem a köbcentikről, közelebb­ről a Harley Davidson motorkerékpárokról.) Nevada és Las Vegas dicsőségére - és adóbevé­teleire - a többi állam is felfigyelt. Elsőként 1976- ban New Jersey engedélyezte a szerencsejátékot - a törvényt kifejezetten Atlantic City kedvéért hoz­ták. Jelenleg 11 államban vannak­­ kereskedelmi­ kaszinók. Ennél is több, 28 állam területén vannak az indián törzsek által működtetett játékklubok, és 40 állam, valamint a fővárosnak helyet adó Co­lumbia Körzet üzemeltet lottót. Az utóbbi még a kaszinónál is nagyobb bolt, 2003-ban 45 milliárd dollár bevételt hozott a kibocsátóknak. Las Vegas azonban az egyre élesebb konkuren­cia dacára is versenyképes maradt. Nem utolsósor­ban azért, mert rugalmasan alkalmazkodik a vál­tozó szokásokhoz. A városban elköltött pénznek ma már kisebb része marad a kaszinókban, többet hoznak a konyhára az éttermek, a show-k és a bevásárlóutcák. A Bűn Városa ma már inkább egy­szerű szórakoztatóipari központ, ahol egy görbe hétvége egyáltalán nem számít erkölcstelenség­nek. Maguk a kaszinók is azt akarják, hogy az em­berek úgy jöjjenek ide, ahogy moziba vagy egy sporteseményre vesznek jegyet: előre kalkulált költségeket vállalnak, hogy egy ideig jól érezzék magukat. A szabályozott keretek között zajló, a csalástól és bűnözéstől megtisztított szerencsejá­ték talán nélkülözi a hőskor romantikáját, de sok­kal jobban beilleszthető a középosztálybeli ameri­kaiak önmagukról alkotott képébe. A rulettasztalnál két vihogó német lány tette próbára az udvarias krupié türelmét. Előbb azt kellett elmagyarázni nekik, hogy a kezükből nem veheti el a pénzt, a húszdollárost le kell ejteniük a zöld asztalra. Aztán az okozott fennakadást, hogy nem voltak tisztában a minimális tétekkel. Miután minden elrendeződött, két pörgetés alatt elveszí­tették a húszasukat, de nem bánták. Ezért jöttek. Las Vegas, 2005. október TRENCSÉNYI ZOLTÁN Van a környezetvédő, az állatvédő és a fajvédő. Pontosabban, ahogy Bíró Ica szépségiparos és me­tál lady fogalmazott kiállításnyitó beszédében: a falvédőnő. Bíró Icáról eddig úgy tudtuk, alakot megbízhatób­ban tud formálni, mint közvéleményt, de kiderült: nem kell bedőlni a látszatnak. Az elmúlt napokban a budapesti Tranzit kávéházban nyílt meg Pittmann Zsófi falvédő-kiállítása, ahol Bíró Ica fi­gyelemre méltó fordulatokkal méltatta eme furcsa, népművészeti szellemidézést. Többek között azt mondta: „Pittmann Zsófi falvédői az otthon mele­gét továbbörökítő, hagyományőrző magyar kony­hakultúra és a magyar feng-shui eszközei lehetnek.” Nevezett falvédők kapcsán nem tud mindenki ilyen lényegre törően fogalmazni, így tehát a közel­múlt - kavargó indák és kúszóvirágok közé hím­zett - sztárjai, dalszöveg-töredékei, fontosnak vélt mondatai általában komoly fejtörést okoznak szemlélőjüknek. Az első kérdés mindjárt az: sza­bad-e nevetni. Mert azt azért mindenki sejti,­ hogy nem egy botladozó ízlésű művész kollekcióját látja, de, hogy mi a csuda ez a kaján posztnépművészeti ízlésterror, hát az nem mindenki számára egyértel­mű. Itt most ki vannak figurázva a szereplők, vagy inkább csak a sajátos megfogalmazás ad egyfajta pikáns hangulatot? A hímzőfonalat öltögeti a mű­vész vagy a nyelvét? Pittmann Zsófi Pécsett járt középiskolába, s így hétvégenként kötelezően látogatta a régiségektől hemzsegő pécsi vásárokat. Míg mások bagóért be­szerezhető műkincsekre vadásztak, ő azokat a né­niket kerülgette, akik a komód mélyéről előhalá­szott, divatjamúlt falvédőket árulták. Azt mondja: megtetszettek neki ezek az édesen primitív mun­kák. Eleinte persze nevetett rajtuk, még a kollégiu­mi szobafalra is kiszögezett egyet, amelyre azt hí­mezte valaki: „Szomszédasszony elmehet, itt plety­kálni nem lehet”. Mosolygott rajtuk, de mégiscsak megragadta az igyekezet, amellyel egyidejűleg védték a konyhafalat a kifröccsenő bablevestől és a háziak lelkét a goromba világtól. Pátoszba csoma­golva beszéltek a hűséges férj erényeiről, a szere­lem erejéről, a rendes, szorgalmas háziasszonyról, bánatról, hazafiságról. Idéztek közhelyes bölcses­ségeket, idéztek a Bibliából, nép- és műdalokból, folklórszövegekből. Pittmann Zsófi gyűjteni kezd­te a falvédőket, s úgy középiskolás kora táján gon­dolkodott el először azon: miért csak a régmúlt há­zilagos igazságait lehet rájuk hímezni? Vajon ho­gyan mutatnának a maiak? Például az Edda együt­tes egyik közismert refrénje: „minden sarkon áll­tam már, minden lépcsőn ültem már”. Elhatározta, hogy Pataky Attilát a fent említett veretes sorral köríti, és elkészíti a kor falvédőjét, ám az elhatáro­zásból akkor még nem lett semmi. Játékos kedvét előbb grafikusként élhette ki, rajzolt könyvilluszt­rációkat, ő készítette a Pa Dö Dő együttes gye­rekrajzokat idéző plakátjait, lemezborítóit. Dolgo­zott belsőépítészekkel, dekoratőrökkel, festett falra, hangulatképeket éttermekbe, kávézókba, Brueghel-utánzatot egy belga sörözőbe, háttérké­peket állandó kiállításokhoz, például a sárospataki Rákóczi-várba és a Magyar Nemzeti Múzeum állandó régészeti kiállításához. Utóbbi helyen húsz-egynéhány festménye látható. Melyik mű­vész mondhatja ezt el magáról... Négy évvel ezelőtt ismerkedett össze bizonyos Éva nénivel, aki korábban kézimunka szakkört ve­zetett, és kitűnően értett a hímzéshez. Az ismeret­ségből munkakapcsolat lett, Pittmann Zsófi végre valóra váltotta, amit középiskolás korában elhatá­rozott: megtervezte, és Éva néni segítségével életre hímezte különös panoptikumát. Falvédő lett a Pi­ramis együttesből, és a zenekar egyik legismertebb szövegrészletéből: „Őszintén akarok élni, minden utam végig járni”, Egry János riporterből, aki azt kérdezi: „Lehet egy kérdéssel több?”. Falvédő lett Zoránból, aki fölött ott kacskaringózik egy tőle származó, jól ismert dalszövegrészlet: „Amikor el­mentél tőlem, majdnem maghaltam” és James Bondból, aki jellegzetesen tartott pisztolyát jelleg­zetes mondatra szögezi: „A nevem Bond, James Bond”. Falvédőre került Fabulon Ági, Deák Bill Gyula, aki Kőbányán született, Elvis Presley, aki vi­szont nem ott, Zalatnay Sarolta, aki nem apáca, Bíró Ica, aki egy konyhában fitneszmozdulatokat végez, Zámbó Jimmy, aki énekel, a John Lennon- Yoko Ono páros, de még Kántor, a nyomozókutya is, akinek filmbéli partnere, Madaras József éppen azt mondja: „Hopi föl Tyutyukám”. Pittmann Zsófi falvédői egyre népszerűbbek, mind több helyre hívják kiállítani, munkáira sze­met vetett Fábry Sándor is, sőt. Tervezett óriáspla­káton megjelenített falvédőt az IKEA áruház szü­letésnapjára („Az én uram nincsen távol, hazajött az IKEÁ-ból”), és 2004-ben díjat nyert az ARC óriásplakát pályázaton az európai csatlakozásunk­ról szóló kategóriában. Az első helyezettnek járó kétökölnyi szilikonszívet a magyar falusi konyhába tévedő Romano Prodit ábrázoló falvédőért kapta: („Térj be hozzánk, drága vendég, tündökölj ránk fényözön”). Egyszer azt kérdezte tőle egy rajztanár, hogyan lehet ilyen gyermeteg rajzokat készíteni szándéko­san. Azt mondja: nem egyszerű. Egy normálisan gyűjteni kezdte a falvédőket, s úgy középiskolás kora táján gondolkodott el először azon: miért csak a régmúlt házilagos igazságait lehet rájuk hímezni? Vajon hogyan mutatnának a maiak? Például az Edda együttes egyik közismert refrénje: „minden sarkon álltam már, minden lépcsőn ültem már”. megrajzolt arc fölé papírt kell helyezni, az arcot át kell kopírozni, a műveletet aztán négyszer-ötször meg kell ismételni, hogy az alkotás, a korabeli fal­védők naiv művészeti színvonalára butuljon. A szö­veggel némileg egyszerűbb a helyzet, mert a gon­dolat sokszor az idő múlásával együtt fakul, módo­sul, alakul át vicces, kifacsart közhellyé, hogy aztán befészkelje magát az alkotó fejébe, és addig mo­toszkáljon ott, míg egy mű része nem lesz. Mindemellett Pittmann Zsófi változatlanul gyűjti, vadássza a korabeli falvédőket, azt mondja, szerencsére ezek nem lettek felkapottak, átlag né­hány ezer forintért hozzá lehet jutni egy-egy pél­dányhoz. Az ő gyűjteményében van vagy száz, de nincs köztük két egyforma. Minden hímzőasszony a maga képére formálta a tekergő indákat, békés galambokat, szorgos háziasszonyokat és csizmás, bajszos atyafiakat. Amiképpen ő is a maga képére formálta a közelmúlt sztárjait, a dalszövegeket, a filmekből vett idézeteket, a vicces kordokumentu­mokat. Amelyekből végül falvédő lesz, vagy ahogy Bíró Ica fogalmazott: cérnapanoptikum. Amelybe szerinte rövidesen rang lesz bekerülni, és akinek ez sikerül, nem azzal fog büszkélkedni, hogy nem most jött le a falvédőről, éppen ellenkezőleg. Annak örül majd, ha végre felkerülhet rá. ARCOK - PITTMANN ZSÓFI A falvédőnő A Paris Las Vegasban az Eiffel-torony is megépült Az egyik kedvenc falvédőn a barátnő, Bíró Ica is megjelenik FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS

Next