Népszabadság, 2005. december (63. évfolyam, 281-306. szám)

2005-12-15 / 293. szám

NÉPSZABADSÁG MAGYARORSZÁG - ÁLLÁSPONT Komolyzene vagy parlament a rádióban Megszűnik az országgyűlési, a nemzetiségi és a regionális műsorok sávja Megszűnhetnek a parlamenti közvetítések a Magyar Rádió­ban. A közmédiumok közül a rádió az utolsó, amely teljes ter­jedelmében beszámol a tör­vényhozás munkájáról. Jövőre valószínűleg már csak az inter­netes közvetítés marad. Jövő februártól nem használhatja to­vább a Magyar Rádió azt a keleti nor­más frekvenciát, amelyen társbérlet­ben osztozkodnak jelenleg a parla­menti közvetítések, valamint a nemze­tiségi és a regionális adások. Hogy ho­vá kerülnek ezek a műsorok, azt annak ellenére sem tudni, hogy a frekvencia leállításának időpontja tíz éve ismert. Szinte az utolsó pillanatban kezdett egyeztetéseket a Magyar Rádió és a médiahatóság, megegyezés híján azonban csak egymásra mutogatnak, hogy miért nem sikerül megoldást ta­lálni a problémára. Ráadásul időköz­ben az Országgyűlés házbizottsága - a törvényhozás nyilvánosságának érde­kében - négypárti egyetértéssel arra szólította fel a rádiót, hogy a megma­radó frekvenciáinak valamelyikére te­gye át a parlamenti közvetítéseket. Ez komoly teher, hiszen ezen a héten pél­dául hétfőn délután egytől, kedden reggel nyolctól, szerdán pedig fél ki­lenctől kezdte ülését a parlament, s az - kis megszakítással - késő estig tar­tott. Ezt kellene elhelyezni valahogyan a Kossuth, a Petőfi vagy a Bartók közül az egyiken. (Nem véletlen, hogy a köz­tévék kísérletet sem tesznek a teljes munka közvetítésére, csak a legmoz­galmasabb részleteket sugározzák. Az MTV-nek az erre a feladatra létreho­zandó új csatornája pedig - anyagi okok miatt - egyelőre befuccsolt.) A Magyar Rádiónál a könnyebb el­lenállás érdekében a tervek szerint a Bartókra került volna a parlamenti munka, valamilyen rövidített formá­ban. A Bartókba egy októberi felmérés szerint naponta 126 ezren hallgattak bele, a Petőfibe 987 ezren, a Kossuthba 1,756 millióan. Ezzel indokolta a Bartók adófőszerkesztője is, hogy rájuk eshetett a választás a kisebb hall­gatottságvesztés miatt. Jelezte ugyan­akkor, hogy mindent megtesznek a klasszikus zenei és irodalmi csatorna megmenekítéséért. A terv ellen nyílt levélben tiltakozott Bartók Béla örököse is, a névhasználat megvonását is kilátásba helyezve. A Bartók-adó ügyében már levélben for­dult a Magyar Rádió és az Országgyű­lés kulturális bizottsága vezetőihez a Magyar Zenei Tanács, a Magyar Zene­szerzők Egyesülete és a Magyar Muzsi­kus Fórum. A szervezetek vezetői ki­fejtik, hogy a Bartók rádió az egyetlen kulturális adó, amely az igényes zene, valamint az irodalom terén hézagpótló szerepet tölt be. Kiesése vagy akár csak műsoridejének csökkenése is gyógyít­hatatlan sebet ütne a hazai kultúrater­jesztésen. Mint megtudtuk, Pető Iván (SZDSZ), a kulturális bizottság elnöke tegnap a levélre adott írásbeli válaszá­ban kifejtette: az Országgyűlés házbi­zottsága csupán azt várja el a Magyar Rádiótól, hogy a „keleti URH” meg­szűntével is tegye lehetővé az országos parlamenti közvetítéseket. Az már a rádiós vezetés döntésén múlik, hogy a négy meglevő frekvencia közül melyi­ken tesz eleget törvényi kötelezettségé­nek. Pető magánvéleményeként meg­említi, hogy a legszerencsésebb megol­dás a középhullámon történő közvetí­tés lenne.­­ Kimondottan rossznak tartaná, ha az egyetlen koherens, igé­nyes műsort sugárzó adóra, a Bartók rádióra raknák ezt a terhet. A rádióban viszont úgy tudják, hogy a házbizott­ság az URH-sávhoz ragaszkodik. Gellért Kis Gábor, a kuratórium el­nöke a testület legutóbbi ülésén arról elmélkedett, hogy érdemes-e semmibe venni a Magyar Rádió Rt.-t alapító Or­szággyűlés felszólítását. Elismerte ugyanakkor, hogy a parlamenti közve­títés nem szerepel a rádió törvényi kö­telezettségei között. Nem úgy, mint a nemzetiségi adások, amelyek ügyében viszont nem szólalt fel a házbizottság. Döntés nincs, de nem is lehet. A műsorstruktúrát csak a rádió elnöke alakíthatja át. Az intézmény élén azon­ban augusztus óta nincs választott ve­zető, és jövő augusztusig biztosan nem is lesz, miután a pártok delegáltjai a pályáztatást a kampány miatt elhalasz­tották. A kuratórium jövő hétfői ülésén tárgyal a témáról. De elnöki jogokat nem gyakorolhat. HASZÁN ZOLTÁN-VARSÁNYI GYULA Hangszóró a parlamenti ülésterem közepén. Házon belül maradhat a hang Költségvetéssel elárult kistelepülések? ■ [UNK] [UNK] * Több települési szövetség is árulással vádolja az egyik ön­­kormányzati szerv­ezet vezető­jét, Magyar Leventét, aki felha­talmazás nélkül írta alá az or­szágos bérmegállapodást. A 2200 települést tömörítő tilta­kozók a kistelepüléseket féltik. Önkormányzati vezetők szerint tragi­kus helyzetet okozhat az idei bérmeg­állapodás, és elsősorban nem a váro­sok, sokkal inkább a kistelepülések számára, amelyek nem lesznek képe­sek kigazdálkodni a kötelezően előírt bérfejlesztést, kilincselhetnek az önhi­bájukon kívül hátrányos helyzetű tele­pülések támogatásáért meg a működé­si költségek kiegészítésére igényelhető támogatásért. Legalábbis ez a vélemé­nye annak a három érdekvédelmi szö­vetségnek, amely gyakorlatilag azzal vádolja Magyar Leventét, a Kisvárosi Önkormányzatok Országos Érdekszö­vetsége vezetőjét, hogy hátba szúrta őket akkor, amikor jogtalanul, felha­talmazás nélkül, a többi önkormány­zati szövetség távollétében aláírta az országos bérmegállapodást. A szövetségek közül hárman ítélik el „Magyar Levente az önkormányzatok egységét megbontó magatartását és tiltakoznak a felhatalmazás nélkül alá­írt megállapodás ellen, és az abban foglaltakat nem tekintik számukra kö­telező jellegűnek” Az Országos Köz­­szolgálati Érdekegyeztető Tanácsban aláírt bérmegállapodás érvényességét megkérdőjelező állásfoglalást a Tele­pülési Önkormányzatok Országos Szö­vetsége (TÖOSZ) kezdeményezte, és ahhoz a Megyei Önkormányzatok Szö­vetsége, valamint a Magyar Faluszö­vetség is csatlakozott (e három szövet­ség 2200 települést tömörít), a Toller László (MSZP) vezette Megyei Jogú Városok Szövetsége, a Megyei Önkor­mányzatok Szövetsége és a Wekler Fe­renc (SZDSZ) által irányított közsé­gek, Kistelepülések és Kistérségek Or­szágos Önkormányzati Szövetsége (KÖSZ) viszont nem. A dokumentu­mot - amely szerint a települések szá­mára előnytelen bérmegállapodás to­vább rontja az önkormányzatok hely­zetét - a kormányfőhöz is eljuttatják. Abban az optimális esetben, ha va­lamennyi, eddig elhangzott ígéretet betartják, az idei bérfejlesztések jövő évre áthúzódó hatását, illetve a 2006- ra tervezett bérintézkedések miatt je­lentkező többletkiadásokat a kormány legfeljebb felerészben ellentételezi -jelentette ki lapunknak a TÖOSZ főtit­kára. Zongor Gábor szerint ezért a helyhatóságoknak legalább húszmil­liárdot maguknak kell előteremteniük. A városok általában képesek lesznek erre, a saját bevétellel nem, vagy alig rendelkező kistelepüléseken viszont egyetlen fillérnyi tartalék sincs, amit a béremelésre fordíthatnának. A hiány­zó összeget így csak újabb támogatá­sokból fedezhetik. Ehhez képest épp Wekler Ferenc (SZDSZ) nem csatlakozott az állásfog­laláshoz - Toller László szempontjai érthetőek -, aki az elsősorban kistele­püléseket tömörítő KÖSZ elnöke. Igaz, az abban foglalt szakmai érvekkel egyetért, bár a dokumentum „megfo­galmazásával” nem. Ennek ellenére azt nem vitatja, hogy a bérmegállapodás aláírására az önkormányzati oldal sen­kit nem hatalmazott fel, tehát az ér­vénytelen. Ennek azonban nincs jogi következménye, a bérmegállapodás te­hát utólag nem módosítható. Nem várható el, hogy a közszolgá­latban dolgozók béremelését teljes egészében a központi költségvetésből biztosítsák - jelentette ki tegnap az Országgyűlés önkormányzati bizottsá­ga előtt Lamperth Mónika belügymi­niszter. LENCSÉS KÁROLY 2005. DECEMBER 15., CSÜTÖRTÖK 3 H Helyzetszabályozás FÜZES OSZKÁR allgat, és igenis van szaga - mármint az uniós pénznek, rácáfolva a római szólásokra. Az EU költségvetési vitájának legújabb forduló­jában nem a pénz beszél, és az sem biztos, hogy a pénzről beszélnek. Az a helyzet, hogy két-hárommilliárd euró (hét évre) ide vagy oda, önma­gában nem olyan sok, hogy ennyiért az egész EU lebénuljon. Ahhoz vi­szont mindenképpen kevés, hogy a tegnapi brit indítványt mindenki számára elfogadhatóvá tegye. Pedig London majdnem mindenkinek ja­vított egy kicsit az előző javaslatához képest - de gyakorlatilag semmit nem engedett ahhoz képest, amit a többiek korábban akartak (ponto­sabban: szerettek volna). Viszont egy fillérről sem mondott le a neki „visszajáró” uniós pénzből, ahogy eddig a fran­ciák sem mondtak le, még elméletileg sem, a nekik jutó agrártámogatásokról. Akkor most mi van? Magyarország esetében az van, hogy a kilátásba helyezett 22 milliárd eurót megtoldják még mondjuk 150 millióval, köszike. Ha esetleg Gyurcsány Ferencnek elég volna is a toldalék, Orbán Viktor biztosan rávágná, hogy még többet kellett volna kifacsarni. (Ezt teszi az összes többi tagállamban is az ellenzék.) Ám ha nem most, ak­kor jövő tavasszal vagy ősszel így is, úgy is el kell fogadni nagyjából en­­­nyit. Sokkal több vagy kevesebb biztosan nem lesz a nekünk jutó pénz. (Ha netán akkor már Orbán fogadja el, Gyurcsány fogja ellenzékből ke­­vesellni, ez is szokás az összes többi tagállamban is.) Közbevetés: eleve hamis állítás, hogy a britek „kevesebbet” ajánlanak. Minél? Persze, az Európai Bizottság eleve tudatosan túltervezett szám­vágyainál, amelyeket még az Európai Parlament szintén eleve túlterve­zett álomkalkulusai sem tartottak meg. Jó ideje köztudott, hogy a közös kassza befizetői nem akarnak többet áldozni. Akkor sem, ha közben az unió nagyobb és szegényebb lett, és akkor sem, ha közben egyre nyilván­valóbb, hogy egész Európának több kellene. Akkor miről beszélünk, és minek van „szaga”? Ennyi pénzből, ilyen kiadási szerkezet mellett tényleg nem lehet sem igazán páneurópai fej­lesztéseket, sem nagy ívű kelet-európai fölzárkóztatásokat finanszíroz­ni, így költve, ennyi pénz csak a meglévő, pazarló és elavult közkiadáso­kat konzerválná. Benne a magyar agráriumnak eleve, így is igazságtalan - mert a nyugatiakénál kisebb - dotációját. Másfelől: azért tömérdek pluszpénz jön majd Brüsszelből fontos magyar fejlesztésekre, csak győz­zük értelmesen elkölteni. A vita tehát most arról szól, hogy mely országnak, régiónak és ágazat­nak hogy alakul az egységes piacon a versenyképessége. Nagyon komp­lex mérlegelés. Hát persze, hogy a versenyhelyzet-szabályozásban nem a „szolidaritás” a fő szempont! Bármennyire szokás költői vagy éppen pó­rias hasonlatokkal mindenféle európaiságra apellálni, ez majd akkor kap szót, amikor a belső helyzetrendezés már megtörtént, újabb hét év­re. Utána lehet elővenni a nagyobb ügyeket és terveket, esetleg. Ez az, ami egyre bizonytalanabb. Ami most zajlik, nem a pénz miatt súlyos tünet. Hanem azért, mert már egyáltalán nincs meg az a brit­­francia-német egyetértési minimum, amelyre az új költségvetésen in­nen és túl is nagy szüksége volna az uniónak. A helyzetet előbb-utóbb rendezni kell, s amíg nem sikerül, addig az igazi veszteségről nem a pénz beszél. Jövőképben, uniós tudatosságban, európai vízióban egyelőre ne is számoljunk, hiszen ők, a nagyok vezetői sem számolnak vele. Démon, démon KRAJCZÁR GYULA M­ahmud Ahmadinezsad iráni elnök tegnap negyedszer kérdőjelezte meg Izrael állami létének jogosságát, s másodszor beszélt arról nyil­vánosan, hogy szerinte nem történt meg a holokauszt. Innentől valószínű­leg nem érdemes számolni. Nem elszólás volt, heveskedés vagy diplomá­ciai rutintalanság, nem csak magában gondolja így, nem tartja az ideát politikai okokból nem hangoztatott, mintegy titkos alapelvnek. Világos, hogy úgy véli, állama nemzetközi stratégiájának fontos karakteréről van szó. A történelmi holokauszt eközben jól érzékelhetően nem érdekli. Nem akar róla olvasni, nem akarja tanulmányozni, mi több, vitatkozni sem akar róla. Számára a holokauszt nem más, mint egy ideológia, amely meg­alapozza Izrael állam létét, s mivel neki ez a lét elfogadhatatlan, az alapja is lehetetlen. Erről tehát nem érdemes beszélni. Tanulságosabb, hogy a „nemzetközi közösség” hogyan ítéli meg mind­ezt. Ha nem akarjuk félrevezetni magunkat, ahogy a nyugati média főára­ma időnként hajlamos tenni, s a „nemzetközi közösség” alatt nem az Egyesült Államokat, az Európai Uniót és Izraelt értjük, vegyes, kellemet­len, őszbe forduló képet kapunk. Egy jelentős rész természetesen egyálta­lán nem tanúsít érdeklődést, miközben egy másik jelentős rész is úgy tesz, mintha nem érdeklődne, csak ez kevéssé hihető. Az arab, esetleg tágabb értelemben az iszlám világra gondolok. Ők pontosan úgy viszonyulnak ehhez a kérdéshez, ahogy korábban egy ideig Irán is: feltehetően lenne igény Izrael eliminálására, de a piaci környezet azt súgja, ennek hangozta­tása jelenleg rontana az alkupozíciókon. Vagyis hallgatnak. Gyakorlati lépésekre csupaszítva az ügyet, Ahmadinezsad radikális Iz­­rael-ellenessége egyelőre nem tűnik kifejezetten veszélyesnek. Sosem ar­ról beszél, hogy Irán akarja letörölni Izraelt a térképről, nem mondja, hogy gombokat akar nyomkodni, nem szándékozik az iszlám gárdistákat Galileába vezényelni, hogy segítsenek az Ausztriába való átköltözésben. Bár mondogatják, hogy Teherán rakétáival el tudja érni Izraelt, esetleg Európát is, hatékony csapások lehetőségébe én nem ringatnám bele ma­gam. Perspektívájában - érthetően - inkább az esetleges, bár mindig ta­gadott nukleáris felfegyverkezés tűnhet a nagyobb veszélynek, ha messze nem is azonnalinak. A „nemzetközi közösség” valójában nem ismeri Irán pontos szándékait, s ebben a helyzetben ők rendkívül rafináltan játsza­nak, mi több, provokálnak az információkkal. Akárcsak Észak-Korea. Vannak természetesen nézetek a nyugati világban, melyek szerint egy­szerűen oda kell vágni, mert - mint Irak mutatja - nyílnak ugyan új prob­lémák, ám a legkínzóbb eredeti, a fenyegető terrorista rezsim gondja meg­szűnik. Ezt az álláspontot szépen táplálják Ahmadinezsad rémisztő szöve­gei. Nem zárható ki, hogy ez a kibékíthetetlen konfliktus a civilizációk dia­lógusának lehetetlenségét illusztrálja, ám mindig bízhatunk benne, hogy nem. Egy ismert londoni agytröszt friss tanulmánya szerint a szakállas fa­natikusokból és eltakart arcú fegyveresekből felépített sablonos Irán-kép akadályozza a megoldások keresését. A démonizált Irán logikai modelljé­ben kísértetiesen hasonlít az ott démonizált Amerikára- Ezekkel a megkö­zelítésekkel - bármekkora igazságokon alapulnak is, s bármennyire szim­patikusak - mindig az a baj, hogy nincsenek valódi konzekvenciáik. Mert jó lenne, ha nem így lenne, csak éppen így van. Ha sikerül egy országban vagy egy civilizációban egy masszív képet kialakítani valamely másikról, abban ma őrületes pénzek, s ennek megfelelően őrületes érdekek vannak. Ha ez töredezik, porlad - lásd Irak -, az nem azt jelenti, hogy jobban lát­juk, bensőségesebb viszonyban vagyunk az igazsággal, hanem azt, hogy némiképp átrendeződtek az érdekeltségek. Irán esetében vagy - onnan nézve - az Egyesült Államok és Izrael esetében ennek nyoma sincs.

Next