Népszabadság, 2006. január (64. évfolyam, 1-26. szám)

2006-01-16 / 13. szám

Hat év alatt 54 egyház alakult Magyarországon Az egyházak mintegy három és fél milliárd forinthoz jutot­tak az egyszázalékos adófel­ajánlásokból. A valóságban - az állam jóvoltából - ennek a többszörösét kapják. Czene Gábor „Célunk azon ezoterikus, nyitott gondolkodású emberek összefo­gása egy tradicionális, pogány mozgalom keretein belül, akik szeretnék megismerni a világot, és keresik benne saját helyüket, útjukat” - így mutatkozik be a magát újraéledő természetkul­tusznak nevező Kelta-Wicca Ha­gyományőrzők Egyháza. Mindez csupán arra példa, hogy a magyarországi egyházak és vallási irányzatok meglehető­sen sokfélék, némelyikük igen távol esik a mifelénk megszokott zsidó-keresztény kultúrkörtől. Az iszlám egyelőre nem igazán tudott gyökeret verni nálunk, vi­szont nagy népszerűségnek ör­vendenek az olyan - sokak sze­mében egzotikusnak számító - távoli vallások, mint a Krisna-hit vagy a buddhizmus. A bíróságon nyilvántartásba vett vallási közösségek száma jelentős növekedést mutat. Ta­valy nyolc új egyházat jegyeztek be: 1999-ben még csak 73 egyház működött Magyarországon, 2002- ben 103, 2005-ben már 127. A kér­dés az, hogy kizárólag a vallási sokszínűség megnyilvánulásáról van-e szó, netán anyagi érdekek is serkentik az egyházalapítási kedvet. Az a szervezet, amely eleget tesz a nem túl­ szigorú formai követelményeknek, és bejegy­zik a bíróságon, jogosulttá válik­­ arra, hogy egyszázalékos adó­­felajánlásokat gyűjtsön. Ha pe­dig sikerül adófelajánlásokat gyűjtenie, akkor az így kapott összeget az állam - részben a vatikáni szerződés alapján, részben saját vállalása miatt - bőkezűen kiegészíti. Az adatok sokatmondóak. Az egyházak tavaly közel 3,5 mil­liárd forintot kaptak az adófize­tőktől, az állami kiegészítés mértéke ennek két és félszerese, mintegy 8,7 milliárd volt. Az egyházak így ebből a forrásból összesen 12,4 milliárd forint tá­mogatásban részesültek. A kul­turális tárca minapi közleménye hangsúlyozta: a pénzt az egyhá­zak szabadon, minden megkötés nélkül használhatják fel. Az állami kiegészítést annak megfelelően­ osztják el, hogy az adott egyház számára hány adó­felajánlás érkezett. Pillanatnyi­lag egy adófelajánlás csaknem 14 ezer - egész pontosan: 13 844­­ forintot ér. Néhány száz támoga­tó már egész szép summával gyarapíthatja egy vallási közös­ség bevételét. A Fény Gyermekei Magyar Esszénus Egyház például 378 adózó egyszázalékos átutalá­sa révén megközelítőleg kétmil­lió forinthoz jutott, és ehhez hoz­zájött még több mint 5,2 millió forint állami kiegészítés. Tovább tallózva a névsorban: az Ősma­gyar Egyház összesen mintegy 7,8 millió, a szcientológia egyház 18,4 millió forintot kapott. Senki sem vitatja, hogy az egy­házként bejegyzett szervezetek között vannak, lehetnek olyan formációk, amelyek lényegüket tekintve gazdasági társaságok, a vallást csak ürügyként használ­ják. Ugyanakkor nincs esély arra, hogy a parlament szigorítsa az egyházakról szóló - jelenleg igen megengedő - jogszabályokat. Eh­hez a képviselők kétharmadának támogatására, a kormány és az el­lenzék egyetértésére lenne szük­ség. Az egyik ellenérv az, hogy a demokráciára sokkal kisebb ve­szélyt jelentenek az esetleges gazdasági visszaélések, mint az, ha korlátozzák a vallásszabadsá­got. Ebben van is valami. Amikor a jobboldali pártok megpróbál­koztak a törvények szigorításá­val, erősen úgy tűnt, hogy legfon­tosabbnak a nagy keresztény egy­házak pozícióinak javítását tart­ják, a „vallási köntösbe bújt szer­vezetek” kiszűrése számukra má­sodlagos. Magyar Kelta-Wicca tagok stonehenge-i látogatáson­Fotó: wicca.hu Sztrájkhangulat a Magyar Rádióban „A Magyar Rádióban a műso­rok készítésének dologi felté­telei és körülményei szégyen­letesek. Sztrájk készül.” Ezt jelzik a köztársasági elnöknek címzett levelükben a közrádió érdekvédelmi szervezetei. Az államfő segítségét kéri a köz­rádió négy szakszervezeti veze­tője és üzemi tanácsának elnöke. Azt írják Sólyom Lászlónak: „A Magyar Rádió részben belső, másrészt külső okok miatt, elju­tott működőképességének hatá­rához, sőt: időnként már csak a tehetetlenség lendíti előre, tartja - látszatra - életben.” Az intéz­ménynek Kondor Katalin mandá­tumának lejárta, azaz augusztus óta nincs elnöke, így nincs, aki meghozza azokat a döntéseket, amelyek kizárólag elnöki hatás­körbe tartoznak. Például: nem le­het közbeszerzési pályázatokat kiírni, amelyek a rádió napi mű­ködéséhez elengedhetetlenek; a művészeti főszerkesztőségnek és a Petőfi rádiónak január elseje óta nincsenek vezetői, mivel szerződésük lejárta és újbóli ki­nevezésük kizárólag elnöki ha­táskörű feladat. De elnök nincs, és egy darabig nem is lesz. A ku­ratórium elnöksége a negyedik sikertelen elnökválasztási kísér­let után decemberben úgy dön­tött: a kampányban esély sincs a megegyezésre, így a nyárra ha­lasztják az újabb pályázatot. Az érdekvédők szerint a rádió gazdasági csőd előtt áll. „A mun­kavállalók, a műsorkészítésben részt vevők rendkívül alacsony jövedelme évek óta tovább csök­ken, viszont a rossz gazdasági helyzetre hivatkozva a menedzs­ment az idén nem tervez béreme­lést” - írják. A szakszervezeti ve­zetők emlékeztetnek a „szégyen­letes dologi feltételekre”. Megál­lapítják, hogy mindezek miatt sztrájkveszély van. A levél azzal a kéréssel zárul, hogy Sólyom László éljen az al­kotmány biztosította jogával, s tegye meg a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy a köz­­szolgálati Magyar Rádió vissza­nyerje működőképességét. Az államfőnek küldött levéllel kapcsolatban Gellért Kis Gábor, a rádiókuratórium elnöke lapunk­nak elmondta: örül a kezdemé­nyezésnek. Fontos lenne, hogy - ha jogosítványai e téren korláto­zottak is - Sólyom László véle­ményt nyilvánítana. (H. Z.) A kuratórium decemberben megvonta a rádió két alelnökétől a bizalmat. Elnököt viszont augusztus óta nem tudnak választani Fotó: Reviczky Zsolt Nem került még elő a korábbi kiát­­kozás a háború­­pártiság miatt, a nemzet másik felének cserbenha­­gyása sem, szun­­­nyad a Kulcsár-ügy, helyette felkínálnak egy játékot. Az a neve: hogyan élünk mi? A munkának egy­mást kizáró feltéte­lei vannak tehát. A munkálkodó pedig gyötrő szá­­mítgatással tölti az életét: mennyit kell és mennyit lehet adni ahhoz, hogy a jóindulatból megszerezzen, a hitelességből pedig megtartson annyit, amennyivel dolgozni lehet. (Mit és miért) (Egy képviselő mínusz) NÉPSZABADSÁG • 2006. JANUÁR 16., HÉTFŐ Magyarország 3 Egy képviselő mínusz A szocialistáknak száz lépés után mintha nem is volna más dolguk, mint vigyázzba állni, s nézni, hogy pörög helyben a Fidesz, fúrja egyre lejjebb magát a homokban. Csakhogy tegnap például válasz­tási szezonnyitót kellett rendezniük. Ott mondani kell valamit. Igaz, eddig a rendszerváltás óta senkinek nem sikerült jól megoldani azt a helyzetet, hogy kormányról kell a hatalomért harcba indulni. A Fidesz négy éve azzal nyitott egy, az utolsó pillanatok döbbe­netes fordulatáig álmatag kampányt, hogy a jövő elkezdődött. Most szerintük a múlt folytatódik az MSZP-vel, ami nem egy nagy fordulat. (Vagy ahogy tegnap mondta Orbán: Róma vagy Bizánc, ez a kérdés, de ennek csak akkor van értelme, ha Berlusconi Rómá­jára gondol, akkor is csak az őt illető részben.) Közben a Fidesz je­lenetről jelenetre forog el maguktól. Az elnök Vizslával a pórázon, Kerényivel a karján vonul a budai fellegvillába, miközben a többi­ek a városi irodákból faxolják, mailezik és nyilatkozzék a baleset­elhárító fordulatokat. Egyelőre különös a helyzet. Ilyenkor, a vá­lasztás előtt néhány hónappal ugyanis a kormányok azoknak a mil­­liárdoknak az erejében szoktak bízni, amelyeket az emberek lába elé terítenek a négyéves kemény közös munka jutalmaként, az el­lenfél meg leleplez. Eddig nem jött be, mégis erős a kísértés. Most például kinn az áfacsökkentés, a nyugdíjemelés és -korrekció, a ba­bakötvény, az új családi pótlék, futnak az autópályák (bár nem olyan hosszan, mint ígérték), az uniós konvergencia-mérgelődés miatt pedig egyetlen magyar patikában sem fogy több nyugtató, még akkor sem, ha azért lenne ok az idegességre. A miniszterelnök azt tette, amit ilyenkor kell: mindezt sorra vette. A Fidesz válaszként egyelőre elrontott ügyek sokaságát produ­kálja, továbbá a pártelnök jókívánságait arról, hogy legyen bizton­ság, kevesebb adó, kisebb, mégis erősebb állam, tegyünk pénzt az egészségügybe és az oktatásba, sportba és kultúrába, de ne ve­gyünk el sehonnan, mintha a luxusbaloldal gatyájának felfelé for­dításával kirázható volna minden hiányzó milliárd. Nem került még elő a korábbi kiátkozás a háborúpártiság miatt, a nemzet másik felének cserbenhagyása sem, szunnyad a Kulcsár-ügy, helyette fel­kínálnak egy játékot. Az a neve: hogyan élünk mi? A Fidesz elnöke szerint rosszabbul, mint négy éve. Számok nem érdeklik. Látja, tudja. A válasz rá látszólag egyszerű: harmincszáza­lékos reálbér-növekedés négy év alatt. Nem a profitráta nőtt ennyi­vel, hanem a bérek. Erre lehet mondani, hogy nem egyenletesen, és azt is, hogy a kormányzás nemesebb ügy annál, mintsem hogy a béremelkedés döntsön a minőségéről. De ilyen szempontoknak egyelőre nyomuk sincs. A másik oldal azt gondolja, a támadás gyen­ge, számokkal visszaverhető. Kampányszinten igaza is van. Egyéb­ként viszont a kérdés jó volna. Jobban élünk-e? Tisztességes válasz­hoz mondani kell valamit arról, mitől jobb az élet. Ha a Financial Times azt írja, hogy a magyarok jobban élnek, mint eddig bármikor, a Fidesz szerint le van fizetve. De legalább mérik valahogy. Addig is itt olyan kérdések jönnek elő, mint hogy hány képvise­lő legyen. Orbán szerint feleannyi, mint most. A kérdés horderejét jelzi, hogy már a rendszerváltáskor is foglalkoztak vele. Addig 387 népképviselő volt. Ezt csökkentették­­ eggyel. Nagy N. Péter Mit és miért „Tegyük fel, hogy ezúttal a szabotőrök nem lesznek olyan sikere­sek, mint eddig, és megtudjuk, kik voltak besúgók.” Ezt írtam egy évvel ezelőtt (Múltunk tükre, a besúgó, 2005. február 11.). A szabo­tőrök sikeresek voltak, nem tudtuk meg. Az ügynökök nevei to­vábbra is egyenként és véletlenszerűen bukkannak fel. Egy nagy ügyből sok­ kis ügy lesz. Ez nagyon nem jó. De előnye is van. Job­ban érvényesülnek az egyes történetek sajátosságai, többször és többféleképpen lehet elgondolkodni a dologról. Illetve a dolog kapcsán az élet nagy dilemmáiról. Lendvai Pálnak az Élet és Irodalom legutóbbi számában megje­lent cikkéből kiderült, hogy Szepesi György is ügynök volt­ 1950 óta. Nem hiszem, hogy ennek a fölfedezésnek drámai hatása lenne, noha a magyar média egyik legnépszerűbb és immáron hat évtize­de népszerű személyiségéről van szó. Ez a fölfedezés azonban nem áll ellentétben azzal, amit eddig is tudtunk róla, ezért nem le­het drámai. Akik szerették őt, eddig is vagy annak ellenére, vagy - sokkal inkább - attól függetlenül szerették, hogy a diktatúra meg­bízható embere volt. Élete különböző szakaszaiban nyilvánosan is vállalt nem különösebben dicsőséges (1956-ban kifejezetten dics­telen) politikai szerepeket, de ez nem sokat számított ahhoz ké­pest, hogy ő volt a magyar sport, a magyar szurkoló, a magyar lel­kesedés hangja. Ennek szereti, aki szereti. Ma már annak is egyre kevésbé van drámai hatása, ha olyasvalakiről derül ki, hogy besú­gó volt, aki a pártállam ellenzékéhez tartozott régen, vagy/és azok táborához tartozik most, akik a pártállam egykori kádereinek és ügynökeinek kiirtását szorgalmazzák a magyar közéletből. Ugyan miért csodálkoznánk azon, ha a pártállam megbízható, nemzetkö­zi színtéren is bevethető kádereiről kiderül, hogy ügynökként is szolgáltak? Miért ne szolgáltak volna, ha amúgy is szolgáltak? Lendvai Pál történetében nem a besúgók személye érdekes iga­zán, hanem a besúgott helyzete. Abban sokan fölismerhetik életük dilemmáját. Ahhoz, hogy Lendvai menekült politikai újságíróként és szakértőként azt csinálja, amiben a tudása és a helyzeti előnye leginkább érvényesül, kapcsolatok és utazási lehetőségek kellet­tek. Ezekhez pedig a szovjet blokk kádereinek és hatóságainak jó­indulata. A jóindulatot ingyen nem adják, amivel pedig fizetni le­het érte, az a hitelesség számlájára megy. Márpedig a hitelesség is munkafeltétel. A munkának egymást kizáró feltételei vannak te­hát. A munkálkodó pedig gyötrő számítgatással tölti az életét: mennyit kell és mennyit lehet adni ahhoz, hogy a jóindulatból megszerezzen, a hitelességből pedig megtartson annyit, amennyi­vel dolgozni lehet? Lendvai Pál mostani cikkéből inkább csak azt tudjuk meg, mi az, amit nem tett meg: nem lett ügynök, nem lehe­tett rajta keresztül cikkeket elhelyezni a nemzetközi sajtóban, nem tudtak meg tőle bizalmas információkat. Egy ideig nem is enged­ték be a szovjet blokk országaiba, csak Romániába, amelyről saját értékelése szerint „valószínűleg túl pozitív” cikkeket írt. A dilemmák nem akkor a legélesebbek, amikor a jóindulat ára morálisan nyilvánvalóan elfogadhatatlan, hanem akkor, amikor az árat leengedik annyira, hogy az elfogadhatósága már és még kétes legyen. Lendvai Pál számára 1970-ben eresztették le idáig az árat. Ahogy a Honnan - hová? című kötetében fogalmaz: „megkezdő­dött a mosolyoffenzíva, az ügyes, mellékes engedményes taktiká­ja”. Lendvai az osztrák szociáldemokraták és a magyar pártállam közötti kivételesen jó kapcsolatok egyik kovácsa és kedvezménye­zettje lett. Aki nehéz és tanulságos feladatot keres magának, pró­bálkozzék Lendvai ekkori munkásságának és döntéseinek morális értékelésével. Révész Sándor Ш Jb —-f

Next