Népszabadság, 2006. április (64. évfolyam, 77-100. szám)

2006-04-01 / 77. szám

10 • 2006. ÁPRILIS 1., SZOMBAT • NÉPSZABADSÁG Távol-keletiek térnyerése Bolognában Magyarország volt a gyermekkönyvásár díszvendége Várnai Dóra Az illusztráció a szöveg álma - foglalta össze gondolatait az il­lusztráció szerepéről és értéké­ről Sárkány Győző grafikusmű­vész, a Magyar Illusztrátorok Társaságának elnöke a Bolo­gnai Nemzetközi Illusztrációs és Gyermekkönyvvásáron tar­tott kerekasztal-beszélgetés al­kalmával. Az 1967 óta minden évben megrendezett olaszor­szági könyvvásár a világ legna­gyobb és legrangosabb gyer­mekkönyvekkel foglalkozó ren­dezvénye, amelynek idén Ma­gyarország volt a díszvendége. A vásáron 92 ország képvisel­tette magát, az 1200 kiállító zö­mét a kiadók tették ki, de szá­mos szakmai szervezet is jelen volt. A központi épületekben kiállítások és szakmai találko­zók, könyvbemutatók zajlottak, sor került az iskolai, nevelési te­rületen működő kiadók és szak­emberek tanácskozására, gaz­dag programot állított össze a műfordítók központja és az iro­dalmi ügynökségek pavilonja is. A vásár fénypontja az il­lusztrátorok kiállítása volt, amely részint a nemzetközi verseny díjnyertes munkáit mu­tatta be, részint pedig a „ven­dégország”, Magyarország ki­adványait tette láthatóvá. Az illusztrátorok nemzetközi versenyére 2544 művész neve­zett be munkájával, ezek közül a zsűri közel százat válogatott ki. Évről évre nő a távol-keleti or­szágokból érkező alkotók szá­ma. Bár egy-két magyar művész szinte minden évben bekerül a katalógusba - most a „non fic­tion” kategóriában találkozhat­tunk Nagy László számítógépes grafikáival -, az idei bolognai válogatás alapján egyértelmű a japán, koreai, tajvani és iráni művészek látásmódjának egyre erősebb térnyerése. A kiállításon egyébként 30 magyar alkotó munkája kapott helyet, jó nevű mesterek és fia­tal tehetségek művei egyaránt. Kiállított például Banga Ferenc, Békés Rozi, Damó István, Kass János, Keresztes Dóra, Lipták György, Paulovkin Boglárka, Szegedi Katalin, Tettamanti Bé­la és Vida Győző is. Első ízben vett részt a vásá­ron a Ceruza Kiadó, amelynek standján a fiatalokból álló szer­kesztői csapat Marék Veronika könyveit és a Friss tinta! című kortárs gyermekvers-antológiát mutatta be a külföldi partnerek­nek. Egy közös magyar standon további 200 hazai könyv, vala­mint művészeinket és szerzőin­ket bemutató kiadványok vár­ták a vásárlókat és olvasókat. A kiállításon harminc magyar alkotó munkája kapott helyet Ki az a magyar író, akiről akkor is tudja mindenki, hogy kicsoda, ha egyetlen árva sorát sem olvasta? Sü­sü, Mirr-Murr, Pom Pom szülőatyja ezzel a különle­ges elismeréssel büszkél­kedhet. Szabad a pálya, tes­sék utánacsinálni! Rab László Csukás István Kisújszálláson született 1936. április 2-án. Ti­zenévesen hegedülni tanult, de - szerencsénkre - későn vette kézbe a hangszert. Pedig tehet­séges tanára volt. Gulyás György, a megszállott falusi énektanár 1946-ban két demi­­zson pálinkával utazott Pestre, az egyiket Dobi Istvánnak, a másikat Kodály Zoltánnak szánta (Dobi elfogadta). Elin­tézte, hogy az 1945-ben kifosz­tott békés-tarhosi Wenckheim­­kastélyban zeneiskolát nyit­hasson. Itt kezdett zenét tanul­ni a gyermek Csukás. - Amikor Kisújszállásról Pestre költöztem - idézi föl emlékeit a költő -, Weöres Sándorral szövegeket írtunk Kodály 333 olvasógyakorlatá­hoz, a Kis emberek dalaihoz. Kodály már nagyon öreg volt, az óvodásoknak szánt szöve­geket mégis többször vissza­küldte javításra. A megjele­néskor pedig föltüntette a ne­vemet a szerzők közt; nagy do­log volt. A meseírásra Kormos István biztatta a Móra Könyvkiadó­nál. Első kötetét, az Egy szürke kiscsacsit Bálint Endre festő­művész illusztrálta. Ezt követ­te két meseregény (a Mirr- Murr, a kandúr és a Pintyőke cirkusz, világszám! 1969-ben és ’71-ben), majd sorra írta a háború utáni ifjúsági és mese­regény legkarakteresebb da­rabjait. Első megfilmesített műve, a Keménykalap és krumpliorr - az Alfonzo alakí­totta Bagamérival, aki „a fagy­laltját maga méri” - 1976-ban hollywoodi nagydíjat kapott. Ez lett akkor az év legjobb gyermekfilmje is. - Szerencsém volt - mondja Csukás István -, a tévé kilenc­tíz játékfilmet forgatott évente. Mostanában tíz év alatt egy sem készül. De nem panaszko­dom, jó időben dolgozhattam nagyszerű emberekkel. Szí­nész, rajzoló, rendező, szer­kesztő is volt közöttük szép számmal. A gyerekirodalomra nem figyelt - miért is figyelt volna? - a cenzúra. Nyomtuk az ipart, védettségben lubic­kolhattunk. Bagaméri egyébként létező személy volt Kisújszálláson. A család ma is büszke arra, hogy fagylaltos ősükről Csukás ily gálánsan megemlékezett. A következő nagy dobás Sü­sü, a behemót, de gyerekfejjel gondolkodó sárkány. Harminc­két éve (!) egy 50 perces film­ben debütált, aztán a kedvesen bárgyú hős a nagy sikerre való tekintettel további kilenc epi­zódban énekelte el a rózsabim­­bós rigmust. A zeneszerző Bergendy István egy ízben ar­ról panaszkodott, hogy a zene­kar élő koncertjét megszakítva játszaniuk kellett a Süsü-dalo­kat is. - Különös - említi az író -, de a stockholmi televízió előbb kezdte vetíteni, mint a mienk. Be is akart szállni a forgalma­zásba. Ami azért lett volna üd­vös, mert akkor jó minőségű filmre készült volna a mesejá­­ték. A Süsü így is meghódította a... Európát, eljutott Amerikába is, ahol nyolcvan tévéállomás su­gározta. A Süsü spontán sikere után egy külföldi kiállításon Hanna és Barbera (akikről maga a me­seíró is azt hitte, két nő lehet) erősen nézegette a Pom Pom­­mesék Sajdik-féle rajzvázlatait. S kérték a magyar szerzőpá­rost, menjenek ki egy évre a tengerentúlra. Elhalt aztán az ötlet, amit Csukás István egy­általán nem sajnál. A képzeletbeli állatkíséret­tel fölvonuló Pom Pom az író egyik nagy kedvence. Mégpe­dig azért, mert itt nem fiú hős, hanem végre egy kislány kép­­zeleghetett a Festéktüsszentő Hapcihenőről meg a Radírpók­ról. Az írót is meglepte, hogy a gyerekek milyen fogékonynak bizonyultak ezekre a már-már szürreális figurákra. Erről ma úgy vélekedik, a gyermeki agy­ban nyugodtan megbízhatunk, hatéves korig minden gyerek zseni. Ami utána történik ve­lük, azt nem a meseírónak, ha­nem az iskolarendszernek kel­lene átgondolnia. A Nagy ho-ho-ho-horgász keletkezéstörténete egysze­rűbb, mint képzelnénk. Csukás alig fejezte be az egyik tévés forgatókönyvet, Bálint Ágnes (akiről a tévés jubileumok ide­jén oly könnyen megfeledkez­nek) máris rákérdezett: mi lesz a következő, Pista? - Hohó, Ági - rikkantott föl az író -, zsib­bad a karom, nem bírom a haj­szát. Majd így folytatta: - Ho-ho­­ho-horgász... Megvan! A Sajdik Ferenccel közösen jegyzett rajzfilm érdekes mó­don megmozdította a felnőtt közönséget is. A horgászlap szerkesztője például egy cikk­ben nekirontott Csukásnak, hülyének mutatja a magyar horgásztársadalmat. „Ez az egy tényleg hülye - érvelt higgad­tan a szerző, majd hozzátette -, az összes többi kivételes tehet­ség; kell ennél jobb reklám a horgászoknak?!” - Nem válik bennem külön a költő és a meseíró - mondja Csukás István akár verset, akár mesét írok, ugyanazt az idegpályát használom. De tu­dom, hogy a mesék akkor jók, ha költőiek is. A költészetről azt vallom: nem kell mindig verset írni, mert nem lehet megélni belőle. Ha viszont így van, akkor a versírás luxus. A lélek fényűzése. Nem panasz­kodom, optimista vagyok. Minden versemet kiadták, minden mesémet megfilmesí­tették. Régi vágyam, hogy gye­reklapot készítsek, eddig négy kísérletbe buktam bele, min­dig az anyagiak miatt. Mégis hiszek benne, mert a gyereket nemcsak arra kell megtanítani, hogy bekösse a cipőjét. Sok minden másra is. Hatéves korig mindenki zseni Csukás István 70 éves Fotó: Kovács Bence Psota univerzum Régóta ígért önálló estjével alig pár nappal születésnapja után, ma este fél nyolckor lép színpad­ra Psota Irén. A Madách Stúdió-beli műsorának címe: Psota! Psota! Psota! A Nemzet Színésze - Kautzky Armand színésszel és a háromtagú zene­karral­­ idézi fel a „Psota uni­verzumot”. Elhangzanak a szí­nésznő kedvenc dalai és történe­tei színészekről, szerepekről, szerelmekről, életének meg­határozó személyiségeiről, vala­mint részleteket láthatnak a né­zők filmekből, színházi elő­adásokból. Fotó: Rédei Ferenc egyenlítő Ízelítő az új számból Nádra Valéria: A betű mámorá­ban élt (Beszélgetés Ember Má­riáról) - Várkonyi Tibor: Egy vesztes nézetei (Lionel Jospin) - Szász István: Életrajz hala­dóknak (Roy Jenkins: Churchill - Dömény Zsuzsa: Chávez, az eklektikus baloldali - Anderle Ádám: „Kitörni az Európa-get­­tóból” - Laki László-Nyerges Mihály: Kis ország, de sport­­nagyhatalom - Krómer István: A „sáskatőke” szabad áramlása - Szapu Magda: A cigányvajda. Mindent bele Televízió Szerbhorváth György Nem nekünk, hanem az MTV délelőttös műsorszerkesztői­nek kellene feltenniük a kér­dést, vajon kik is tévéz(het)nek ez idő tájt. És kik azok, akik csak a földi adókat tudják fogni, tehát túl sok választási lehető­ségük sincs. Pontos kimutatá­sokra hivatkozhatnánk most, de a józan ész is elég ide: délelőt­tönként az inaktívok és a portá­sok ül(het)nek a képernyő előtt. A Napi Mozaik szerkesztői ezt azonban csak részben veszik fi­gyelembe. Sokat foglalkoznak a betegségekkel - ezt a hetet a tü­dőbetegségeknek szentelték, nagyon helyesen -, körbejárták az óvodák problémáját, karrier­tanácsadót hívtak vendégnek, aki telefonon is a munka­nélkü­li, 45 éven felüli hölgyek rendel­kezésére állt. Igen, ez a közszolgálat, ed­dig stimmel is: otthon ülnek a betegek, a kismamák, a munka­­nélküliek. Inaktívak, akár a nyugdíjasok - nem kis populá­cióról van szó. A mai ronda vi­lágban illő is rájuk ijeszteni, hogy a vendéglői pénztárgé­pek kezelői egy kiadós sörözés után lelophatják adatainkat a bankkártyáról, s a Himalájára is csak a legbátrabbak merész­kedjenek oxigénpalack nélkül. De nem kellene gyakorlatia­­sabbnak lenni? Hogy, tesszük fel, nem csak a pubban, de a közértben is veszélyben lehet a bankkártyánk. Vagy ott még­sem? A főzőcskerovat meg egye­nesen merénylet a potenciális közönség ellen: olcsó kaják he­lyett kedden a rókagombás serpenyőt kínálták fel. A két, egyébként a műfajban a lehető legrosszabb tévészakács ki is fejtette, hogy ugyan jó drága a rókagomba, de ne ódzkodjunk tőle, ünnepeken jó lesz az. Már elnézést, milyen ünnep van március végén? És akkor is vic­celni tetszenek, amikor hexa­­sakkrejtvényt adnak fel? A mű­sor célközönsége a 18 és 49 év közötti, egyedülálló, fővárosi, magasan képzett, jól kereső hexasakkrajongó és hegymá­szó egyén lenne, akit a Bartók­­évad és az európai puszta ke­zes kardművészet is érdekel? Délelőtt? És a koncepcióba mi­képpen fér bele a matematikai rendszer- és irányításelméleti kérdéskör, mely a robotok há­romdimenziós érzékelését fog­ja megoldani az emberek kog­nitív látásának kutatása révén. S hogy a női glossy lapok a szinglikérdéssel foglalkoznak, érthető, hisz részben nekik szólnak. De itt kinek adják elő, amúgy ezerszer hallott módon azt, ki nevezhető vénlánynak, ki meg szinglinek? Nem egy másik úton kellene haladniuk? Például, amikor a dohányzás kapcsán megkeresik a miskolci főorvost, aki elmondja, nekik, orvosoknak, példát kell mutat­niuk, főleg abban a régióban, ahol átlagon felüli a munkanél­küliek, a dohányzók és az alko­holisták aránya. Nem ez lenne az igazi téma, amit tovább kel­lene fejtegetni, s nem átvágni a rókagombával? Na persze, ha Kállai Ferenc a kutyáiról be­szél, attól megnyugszunk. A Mozaik - nevéhez híven - „tarka egyveleg, apró, színes darabokból álló kép”. Amely, mint ígérik, megeleveníti előt­tünk a régiek életét (e héten Árpád sírját keresgélték, mert az inaktívakat ez bizonyára régóta izgatja). Ehhez képest ez a műsor inkább arra a had­seregben főzött ételre hasonlít, amelybe - az egység kedvéért! - mindent belefőznek, amit a raktárban fel tudtak söpörni. Az íze nem fontos. Csak az, hogy megnyomja a gyomrot, higgyük, ha jót nem is, de ele­­­­get kaptunk.

Next