Népszabadság, 2006. május (64. évfolyam, 101-126. szám)
2006-05-27 / 123. szám
NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGÉ Antall szelleme DEBRECZENI JÓZSEF Révész Sándor fájlalja, hogy a baloldalon „csöndben kibiceltek” az MDF-nek az Antall József szellemi örökségéért zajló groteszk vitában (Szellemharc, Népszabadság Hétvége, május 13). Fájdalmát nem a szóban forgó vita, hanem a szóban forgó szellem méltatlan volta okozza. Révész szerint ugyanis Antall szelleme: rossz szellem. Lényegét tekintve ugyanolyan rossz, mint Orbáné. „Hiszen Orbán Viktort éppen azért nem szeretjük, amiért Antall Józsefet nem szerettük.” Tudniillik: „amit Antall nem egészen dicsőségesen kezdett, azt folytatta Orbán teljes dicstelenséggel”. Főleg: „a demokrácia minőségének rombolását”. Ez nemcsak meghökkent, de önvizsgálatra is késztet engem, aki az elmúlt hónapokban (években) Antall híveként és Orbán ellenfeleként vittem végbe a magam verbális ámokfutását, főleg itt, a Népszabadságban - e szerint mély skizofréniában. Sőt, ha Révészt komolyan veszem, nemcsak a közeli, de a távoli múltammal is le kell számoljak. Kedvenc lapom rovatvezetője ugyanis közli: „akik ma Orbán Viktor populista, tekintélyelvű nacionalizmusával hadakoznak a köztársaság elemi érdekeiért”, azok nem idegenedhetnek el ennek „a harcnak a gyökereitől, a kezdeteitől, melyek az Antall-érába nyúlnak vissza”. Mármost én azoktól a gyökerektől kezdettől nagyon el voltam idegenedve. Nem is Antall-lal, hanem az ellenfeleivel harcoltam - jöttek volt balról vagy jobbról. Ideje hát szembenéznem a saját múltammal s a néhai miniszterelnök szellemével! Révész (ki az utóbbival hadakozván folyvást az előbbi ködöt oszlatja) úgy tudja, 1994-ben Boross Péter azért „bukott sokkal nagyobbat, mint azóta bárki”, mert „Antall József szellemében” vezette a kormányt. A „társadalom jelentős többsége” ugyanis „élénken tagadta” ennek helyességét. Régi tévedése ez a baloldalnak. Révészék saját tudatukat vetítik rá a magyar társadalomra önkényesen. A szerző odáig megy, hogy leírja: „a gyarló tömeg” (ez volna a gőgös Antall szóhasználata!) „szigorúbban értelmezte a gazdasági racionalitás követelményeit, a demokrácia játékszabályait, és szigorúbban zárkózott el az ordas eszméktől”, mint a rendszerváltozás miniszterelnöke. Ez több tévedésnél. Nem szeretném eszményíteni az utóbbit, s lenézni az előbbit, de egyfelől mégiscsak arról az emberről van szó, aki kisgyerek korától - ha nem is az anyatejjel, de az apai és a nagyapai szóval szívta magába a parlamentáris demokrácia mindenek fölött való tiszteletét. Akinek apja az ordas eszmék és hatalmak által üldözött zsidók és más menekültek mentora volt, s aki mindenkor hű maradt apja eszméihez és példájához. A kommunista diktatúra évtizedeiben is. Másfelől viszont az utóbbi termékéről van szó. Kádár népéről. Azokról, akik korántsem Antall József tudatával élték át amaz évtizedeket. S akik egyáltalán nem azért gyűlölték meg az MDF-et, mert annak elnöke nem határolódott el a Révész - s a hasonló izgatott értelmiségiek - diktálta tempóban és modorban Csurkától, hanem mert az előző rendszer csődje meg a hatalmas átalakulás nyomán járó roppant terhek együttesen szakadtak a nyakukba a 13 százalékos munkanélküliségtől, a 25 százalékos reáljövedelem- és a 30 százalékos nyugdíjcsökkenésig meg a veszekedős demokráciáig. Hasonló okok miatt bukott meg a térség összes kormánya - az Antalléval ellentétben mind mandátumának lejárta előtt! A rendszerváltozás miniszterelnöke tisztában volt a reál az országára váró óriási nehézségekkel, ezért beszélt már előre „kamikaze-kormányról”. Révész az első ciklusbéli Orbánt nemhogy etalonnak, de orákulumnak tartja. 1992-es pécsi beszédéből idéz, miszerint: „nyílt háborút hirdettek a Fidesz ellen. Egyre több jel mutat arra, hogy politikai ellenfeleink... kíméletlenül... gusztustalan eszközökkel indítanak ellenünk offenzívát...” A szerzőnek ennyi elég, hogy a következő mondatban már ő akassza Antallra a „kíméletlen” jelzőt, majd megjelölje kíméletlensége indítékát: Orbán és Kövér egy őt bíráló cikkét. Ha eloszlatjuk a múlt (Révész fútta) ködét, kiderül: mindez - a legenyhébben szólva is - nélkülöz minden alapot. A múlt tényei ugyanis a következők: Orbán a pécsi kongresszusi beszédben a szóban forgó helyen és kontextusban nem nevezi meg Antall Józsefet. Megnevezi ellenben Fodor Gábort, aki ellen „különösen szembeötlő” és „összehangolt akciót” indítottak ellenfelei. Mint Orbánról szóló könyvemben részletesen leírom, az „akció” egy Miklós Árpád nevű képviselő napirend előtti fölszólalása, aki kifogásolja és a sajtószabadság liberális elvével ellentétesnek mondja, hogy Fodor közbenjárására eltávolították a parlament folyosójáról a több tucat szabadon hozzáférhető lap közül a Hunnia nevű legális sajtóterméket. Miklós Árpád egy borsodi választókerületben lett képviselő, MDF-es támogatással. Nemhogy a kormánynak, de a pártnak se volt tagja, így aligha képviselte Antall álláspontját, viszont - Voltaire szellemében és Fodor ellenében - utólag is igazat kell adnunk neki. Orbán szavai ellenben nem vehetők komolyan. A Fidesz kormányzati ambícióit bejelentő pécsi kongresszuson ő ugyanis csak ürügyet keres ahhoz, hogy jól odapörkölhessen az MDF- nek, mert (okkal) úgy ítéli meg, hogy ezt várja tőle a sajtó és a publikum. Ám ez még nem minden! Amikor 2002-ben ugyanő elolvassa a róla szóló könyv vonatkozó részét, megjegyezi: Pécsett valójában azért használt erős szavakat, mert Fodorról akkor kezdték terjeszteni az ellenfelek, hogy homoszexuális. Ehhez csupán a Csak a narancs volt című kötetből kell hozzáolvasni Ungár Klára visszaemlékezését, melyből megtudható, hogy a fő „terjesztő” a Fodorral kapcsolatot kereső, de általa visszautasított, vérig sértett Hankiss Ágnes volt. Ennyi alapja van tehát az ellenzékét kíméletlenül üldöző, autokrata Antall elleni (Orbán-Révész páros kreálta) vádnak... Utóbbi cikkének másik konkrét argumentuma ugyancsak Orbán egykori akciójára épül. Ezt is ideje (újra) tisztázni, már csak azért is, mert a baloldal Antall-ellenes mitológiájának egyik örökbecsű - ám szintúgy hamis - darabjáról van szó. Révész ismét Orbánt idézi: „Egyszer már volt részünk ilyen mocskos kampányban, ahol lezsidózták és lekommunistázták az ellenzéket. Ennek azonban egyszer s mindenkorra vége, ezt még egyszer nem engedheti meg magának az MDF.” A szerző hozzáteszi: „Ezt azon a sajtótájékoztatón jelentette ki, amelyet (az Orbán szerint Antall József pártja által lezsidózott és lekommunistázott) MSZP, SZDSZ és Fidesz tartott abból az alkalomból, hogy Jeszenszky Géza külügyminiszter kétségbe vonta nemzeti és demokratikus elkötelezettségüket... Mi történt valójában? Jeszenszky 1990 őszén - miniszter létére roppant helytelenül és amatőr módon - levelet írt a Magyar Nemzet publicistájának, Bodor Pálnak, melyben az újság privatizációja kapcsán kifejtette: szerinte a lap mostani baloldali, többek között az MSZP-hez közel álló szellemisége nagyban eltér a lapalapító Pethő Sándor értékrendjétől, amit ő az első szám vezércikkében, 1938-ban fejtett ki. A levél megjelent, s Bossányi Katalin interpellációban kérte számon a kormány beavatkozását a lap életébe. Jeszenszky válaszában megismétli, amit leírt: „az 1938-as Magyar Nemzet-program nem az, amit a mai MSZP vagy bármely más baloldali párt vagy irányzat magáénak vallhat. Pontosabban: vallhatja magát a Magyar Szocialista Párt vagy a tisztelt Ház más ellenzéki pártja a magyar hivatás-gondolat vagy a keresztény eszmeiség követőjének. De ha valaki tényleg ezen a talajon áll, akkor mit keres az ateisták és marxisták, illetve a közelmúltban még ezekre az eszmékre esküdők és ezeket a társadalomra rákényszerítők soraiban?” Mit mondhatunk erre: a kérdés jogos. Ne feledjük: 1990-et írunk! Jeszenszky még hozzáteszi: „engedtessék meg nekem feltételezni, hogy a kormánykoalíció pártjai jóval hitelesebben képviselik a nyugati civilizáció, a nemrég még lekicsinylően polgárinak nevezett demokrácia... a szocializmussal szembenálló és szép magyar kifejezéssel szabadelvűnek nevezett politikai eszmék, nem utolsósorban pedig a magyarság nemzeti értékei és érdekei iránti elkötelezettséget, mint a tisztelt ellenzék sok tagja”. Ez teljesen korrekt. Mi baj van ezzel? A pártelvű demokráciában tán nem azt hangoztatják a versengő politikai táborok, hogy ők hitelesebben képviselik az ilyen-olyan eszméket, mint ellenfeleik? Kit zsidóztak itt le? Mi okból kellett itt felugrálni, és kivonulni az ülésteremből? A külügyminiszter leváltását követelni! Miért erősített rá erre Göncz Árpád köztársasági elnök egy rendkívüli sajtótájékoztatón?! Végül, de nem utolsósorban: hogyan lehet ennek alapján a külügyminiszterét posztján hagyó néhai kormányfőt gyalázni? Révész fogalmazásában „a kormány Antall József személyes irányításával, az ellenzék durva befeketítésével durván beleavatkozott a Magyar Nemzet privatizációjának folyamatába, s elindította a lapot azon az úton, melyen eljutott odáig, ahol most áll”. Megáll az eszem! A mostani szörnyűségért is Antall felel? Hisz a lapot már 1993-ban eladta a francia tulajdonos, s az visszakerült az államhoz, amelyet 1994-től az MSZP-SZDSZ- kormány vezetett! Az akkori főszerkesztő végső érve általában ez volt velem szemben: értsd meg, Horn Gyula kezében vagyunk! 1996-ban - a cenzúra miatt - mondtam először búcsút a Magyar Nemzetnek. ’98-ban annyi történt, hogy az állami többségűvé tett Postabankon keresztül (amelynek Hornék közben átpasszolták) a lap a győztes Orbán kezébe került, s nekem 2000-ben újra távoznom kellett. Ha mindezért, s ami máig történt, Antall a felelős, akkor a tatárjárásért meg Árpád apánk... A médiaháború Révész interpretációjában éppolyan egyoldalú és hiteltelen, mint az eddigiek. A részletekbe nincs mód belemenni, de annyit mondhatok: Antall nem akart háborút. Szabad és tisztességes sajtót akart. Konszenzust, méltányosságot, demokratikus médiatörvényt. A Haraszti Miklós képviselte SZDSZ-es médiapolitika azonban nem akarta ezt, mert úgy vélte, e nélkül sokkal jobban érvényesítheti a maga befolyását. Ellenfelei tudták: a kormányfő nem képes - és nem is kívánja - uralma alá hajtani a tévét és a rádiót. Belülről, alaposan ismerem ezt a történetet. Ismerem a miniszterelnököt egyre rosszabb pályára szorító kényszereket - köztük a köztársasági elnök alkotmánysértő szerepét. De hagyjuk... Ami Révész Sándort illeti, ő szinte mindig ámulatba ejt. Hol éles eszével, lényeglátásával, nyelvi erejével, imponáló elvszerűségével és írói tisztességével - hol elképesztő doktrinerségével s előítéletes elfogultságával. Ezúttal az utóbbival. Mert amit Antall és Orbán kapcsán előad, az lényegét és karakterét tekintve nemcsak attól a primitív balos - nemesdezsői - történetszemlélettől nem különbözik, amely a két világháború közti magyar politikát összességében fasisztának, Bethlent és Gömböst pedig, de tulajdonképp Szálasit is egylényegűnek látja és láttatja. Hanem attól a kevésbé szofisztikált, ám az előbbivel nagyjából ekvivalens jobboldali ostobaságtól sem, amelyiknek Károlyi Mihály és Kun Béla egykutya, továbbá az utóbbi az előbbinek a kölyke. Antall József miniszterelnök sajtóértekezlete 1993. augusztus 13-ánFotó: Szabó Barnabás 2006. MÁJUS 27., SZOMBAT 5 H GOMBÁR CSABA osszú volt az árvízi készültség. De a katasztrófákat megúsztuk. Ilyenkor mindig nagy hangsúllyal és indokoltan hallunk összefogásról, szolidaritásról, önfeláldozásról és hasonlókról. Amit az ország népe a televíziók képernyőjén látott, még a választási kampány közepette is, imponáló volt. Helikopterek, kétéltű katonai járművek, búvárok, rendőrök, tűzoltók, határőrök, önkéntesek és emberbaráti szervezetek özönölnek, és illetékeseik nyilatkoznak. Még katonai zenekarok tagjai is zsákolnak, s mi több, pszichológusokat is vezényeltek az evakuált emberek lelki egyensúlyának fenntartásáért. Ismételjük: ez egyenesen imponáló, s akár gratulálhatunk is. Kinek is pontosabban? Sok mindenkinek, de - vélem én - leginkább a vízügyi szolgálat embereinek, a vizeseknek. A homokzsákokkal való, embert próbáló erőfeszítések ugyanis mit sem érnének a nélkül a felhalmozott és döntésképes tudás nélkül, ami a vízügyesek kisujjában van. Ők és elődeik építették a gátakat, ők tudják, hogy hol, miért, miből, következésül leginkább ők tudhatják azt is, hol szakadhat. A gátszakadást mindenki észreveszi, s menekül, ha jön az ár, de a szivárgást, repedést, suvadást és hasonlókat észrevenni, minősíteni és tenni, amit ilyenkor kell, nos, ahhoz sajátos ismeretek kellenek. S ezt tudják az állami vízügyi szolgálat emberei. Ha belegondolunk, rácsodálkozhatunk a modern állam száz-kétszáz éve kiépített intézményeinek egyik impozáns példájára. Ma, amikor a privatizáció mantrája mellé joggal rajzolható kérdőjel - hisz Kína mellett Dubai vagy Szingapúr zászlaja alatt olyan állami vállalatok jelennek meg, amelyek a globális piacon is fenyegetően versenyképesek - talán már nem olyan nagy bűn egy még jobbára privatizálatlan állami intézmény. Ki- és szétszervezésével lehet ugyan tovább próbálkozni, de ne feledkezzünk meg arról, hogy - különösen árvízveszedelem és hasonlók idején - az állami felelősség nem privatizálható. Alighanem jobb azt a vízügyeseket súlyban tartva vállalni. Ha kézbe veszünk egy elemi iskolai atlaszt, akkor Magyarország vízrajzi térképén a Hanságitól a Keletiig számos főcsatornát találunk. Amit ezen nem látunk, azok a főcsatornákba torkolló kisebb csatornák, de amiknek száz és ezer kilométereit - miként a folyók gátjait is - a vízügyesek tudása és útmutatásai alapján valaha kiépítették. A görbedt hátú kubikusok kezének intelligenciája és a régebben inzsellérnek, kultúrmérnöknek nevezett műszakiak tudása adódott össze és teremtette meg a XVIII. század óta ezt az egész országot átfogó létesítményrendszert. „Zúgva, bőgve törte át a gátat” - ahogy Petőfi írta a tiszai árvízről -, de, ha ilyen nincs, akkor észre se vesszük, hogy évszázados rendszerben ez a félkatonai fegyelmű szervezet is biztosítja nyugalmunkat. „Dél-Dunántúlról vezényeltek át vízügyeseket a Körösök vidékére” - halljuk most a híradásból. Miként azt is, hogy a gátakon dolgozó 15-20 ezer emberből „14 ezret a vízügyesek vetettek be”. A vízügyi főigazgatótól lefelé az utolsó gátőrig folyamatosan működik egy nagy szervezet: vízjelző szolgálat a hóolvadástól a jégzajlásig, a talajvíz szintjének és minőségének naprakész és informatív feldolgozásától az áradások előrejelzéséig adatokat szolgáltat. A felsoroltak alapján pedig vízszabályozást, ármentesítést, vízgazdálkodást - legújabban még környezetvédelmet is. No és persze a vízépítést. A Mikovinyi Sámuelek, Hieronymi Ottók, Vásárhelyi Pálok, Kvassay Jenők és kollégáik mérnöki tudása, valamint az általuk megszervezett, hatékonyan működtetett, nagy állami szolgáltató intézmények megszervezése nélkül ma nagy bajban lennénk. Hogy mi az oka annak, hogy mégis alig hallunk a vízügyesekről, s még az árvíz idején is másokhoz képest az A pártpolitikai délibáboknak, a diplomáciai balfogásoknak és kormányzati melléfogásoknak ők, a vízügyesek lettek a bűnbakjai. Írott sajtóban és a képernyőn a háttérben vannak? Hát az a fentebb már említett bizonyos vízépítési tevékenység. Gyaníthatóan a vizesek látszanak meggondolatlanul is egyetemlegesen bűnösnek a dunai vízilépcső több évtizedes, nagy állampolitikai kudarca miatt. A pártpolitikai délibáboknak, a diplomáciai balfogásoknak és kormányzati melléfogásoknak ők, a vízügyesek lettek a bűnbakjai. Ez igazságtalan is és méltánytalan is. Az említett iskolai atlaszon veszem észre a Bajáról kiágazó Ferenc-tápcsatornát is. Kérdezem az egyetemi hallgatókat, mit tudnak a Ferenc-csatornáról. Sose hallották még a nevét se. Találgatás egy társaságban, mikor épülhetett. Persze, nem tudjuk. 1802-ben avatták, s már akkor több mint 120 kilométer a hossza, és vagy 200 kilométerrel rövidítette meg Szeged és Pest között a gabonaszállító teherhajók útját. Korában nagy gazdasági siker, majd eliszaposodás, újabb próbálkozások és kudarcok. Külön világ, külön történelem. S nemcsak az állam szabályoz és mentesít, hanem a XIX. század elejétől a Jókai- és Mikszáth-regényekben is fel-felbukkanó helyi, önkéntes vízszabályozó vagy ármentesítő társulások is, de amelyek mind-mind a vízügyi mérnökök műszaki intelligenciájára, s az országos vízügyi igazgatásra alapozó vízjogi szabályokat betartva vagy kijátszva. A mai, nemcsak divatos, hanem égetően fontos környezetvédelem is erre az évszázados tapasztalati és tudásalapú, állami intézményre épül. Legyünk büszkék a vizesekre. A vizesek KENTAURBESZÉD