Népszabadság, 2006. június (64. évfolyam, 127-151. szám)

2006-06-01 / 127. szám

Zavarok az államtitkári szinten Az átalakított államtitkári rendszer gondot okoz mind­két koalíciós pártnál. Az SZDSZ még csak keresi a közigazgatásban és a poli­tikában is otthonos második embereket, egyébként pedig a státus újdonsült poli­tikához kötöttsége rostálja meg az alkalmas szakem­bereket. Munkatársainktól Értesülésünk szerint az SZDSZ- ben nem volt nagy támogatottsá­ga az eddigi államtitkári rendszer megváltoztatásának. A kettős - közigazgatási, politikai - szerep­­osztás felszámolásával ugyanis a miniszter mögötti második em­bernek közigazgatási tudással is kell rendelkeznie, egyszersmind köteles vállalni, hogy politikus­ként kezelik, akinek részt kell vennie a parlamenti ütésváltá­sokban is. A közigazgatási állam­­titkári státus megszűntével el­tűnt a minisztériumok vezetésé­ből a politikai ciklusoktól függet­len folyamatosságot képviselő köztisztviselő. Ez, úgy tudjuk, több olyan szakembert elbizony­talanított, aki egyébként kész lett volna vezető pozíciót vállalni, de függetlenségét is szeretné meg­őrizni. Ami konkrétan az SZDSZ-t ille­ti, egyelőre csak keresik a jelölte­ket minisztériumaikba. Három esélyes is van, de a fenti kritériu­moknak egyikőjük sem felel meg maradéktalanul, ezért befutásuk korántsem biztos. A gazdasági tár­cánál Csepeli Györgyöt, az infor­matikai minisztérium eddigi poli­tikai államtitkárát emlegetik váro­mányosként, akinek a politikai szerepvállalással kapcsolatban nyilván nincsenek fenntartásai, ám hiányoznak a közigazgatási ta­pasztalatai. Az egészségügyi tárca jelöltjének, Badacsonyi Szabolcs­nak van rutinja nagyobb appará­tus irányításában, hiszen a Budai Gyermekkórház igazgatója, ám a politikai tapasztalata kevés. (Egyébként SZDSZ-es parlamenti képviselőjelölt volt.) Márpedig a reformok miatt várhatóan sok tá­madásnak kitett Molnár Lajos mi­niszter mellé könnyen lehet, hogy egy, az ütéseket állni képes politi­kusra lenne szükség. SZDSZ-hez köthető arcot látnának szívesen a liberálisok Persányi Miklós tárcá­jánál is, az újrázó környezetvédel­mi miniszterrel szemben ugyanis az volt a fő kritika, hogy a terüle­tet a közvélemény nem kötötte a szabad demokratákhoz. Az itt em­legetett Csőzik László az SZDSZ ügyvivője, a párt zöldtagozatának elnöke, aki közigazgatási tapaszta­latait legfeljebb Érd alpolgármes­tereként szerezhette. Egy SZDSZ-es politikus szerint az lehet a megoldás, ha politikuso­kat ültetnek az államtitkári posz­tokra, az apparátus vezetését pe­dig a szakállamtitkárra bízzák. Ez lényegében az eddigi működési modell lenne. Más kérdés, hogy több ismert SZDSZ-es politikus nem szívesen szegődne el állam­titkárként a mostani tárcavezetők mellé. Több, a szocialisták által veze­tett tárcánál inkább a második szint váratlan átpolitizáltsága okoz zavart, úgy tudjuk, hogy emi­att vált bizonytalanná Benedek András szerepvállalása az oktatási és kulturális minisztériumnál. Az állam nagyobb részt vállal az iskolák fenntartásából Átalakítja a kormány az okta­tás finanszírozásának rend­szerét, s elképzelhető, hogy ebből újabb konfliktusa tá­mad az egyházakkal. Gyurcsány Ferenc tárgyalni szeretne. Varga Dóra :Átalakítjuk az állam, az iskola­­fenntartók teherviselésének ará­nyát, a normatívákat fokozatosan a képzés elismert költségeihez iga­zítjuk, egyszerűsítjük a normatív finanszírozás rendszerét.” A kor­mányprogram oktatási fejezetének e mondata információink szerint azt jelenti, hogy meghatároznák, mi az a kötelező alapszolgáltatás, amit az iskoláknak nyújtaniuk kell. Ennek költségeit teljes egészében a költségvetés fedezné. Ha a fenn­tartó ezeken felüli feladatokat is ellátna, annak fedezetét magának kellene kigazdálkodnia. Jelenleg a kiadásoknak csak egy részét fedezi az iskolák mű­ködtetéséhez nyújtott állami tá­mogatás, a többit az önkormány­zatnak kell hozzátennie. Hogy mennyivel tudja kiegészíteni a központi támogatást, az jelentő­sen függ az adott település anyagi lehetőségeitől. Egy kistelepülés olykor egyáltalán nem tud további pénzeket hozzátenni: iskolája így jóformán a legalapvetőbb oktatási feladatokat sem képes ellátni. Ezt a gondot orvosolná, ha legalább az alapellátást teljes egészében a központ fedezné. Miután szándék szerint ezt a modellt fenntartótól függetlenül, minden iskolatípusnál alkalmaz­nák, szakértők szerint akár érint­hetné az egyházi iskolákat is. Je­lenleg az egyházi iskolák az ön­­kormányzati iskoláknak járó álla­mi támogatáson felül ugyanis kö­telezően kiegészítő támogatást is kapnak. Vagyis - átlagolva - arra az összegre is jogosultak, amit egyébként az önkormányzatok tesznek hozzá a maguk iskolái számára a központi támogatáshoz. Tehát, ha egy önkormányzat „kiiz­zad magából” pluszpénzt, mond­juk egy délutáni szakkör működ­tetésére, akkor ezzel növeli az egyházi iskolák támogatását is. Magyar Bálint miniszterként többször nekirugaszkodott, hogy az egyházi iskolák csak az általuk vállalt és teljesített feladatokhoz mérten jussanak költségvetési for­rásokhoz. Ne kapják meg például a kistérségi társulásokban műkö­dő iskoláknak járó normatívát, hi­szen nem is vesznek részt társulá­sokban. Kezdeményezései miatt tiltakozva többször is az utcára vonultak az egyházi iskolák. Arra hivatkoznak, hogy a vatikáni szer­ződés értelmében az egyházi isko­láknak pontosan annyi támogatás jár, mint amennyit az állam a saját iskoláira költ, hogy önkormányza­ti vagy központi forrásból-e, mindegy. A koalíciós tárgyalások egyik résztvevője szerint Gyurcsány Fe­renc elszánt az évről évre visszaté­rő probléma rendezését illetően, de az egyházakat sem szeretné ne­héz helyzetbe hozni. „A program­ba ezért került bele dodonai mó­don e mondat, mert a kijelölt kor­mányfő tárgyalni szeretne a hely­zet megoldásáról az egyházakkal” - fogalmazott informátorunk. Szabó Zoltán, az oktatási bi­zottság szocialista elnöke viszont cáfolja, hogy az egyházi iskolák tá­mogatásának átalakítása állna az új finanszírozási rendszer mögött. Szabó szerint a kormányprog­ram idézett mondata azt jelenti, hogy arányaiban az állam az eddi­gieknél többet vállal az iskola­­fenntartás költségeiből. Ez nem azt jelenti, hogy nő a támogatás összege, hanem azt, hogy „racio­nálisabb lesz a feladatok ellátása”. A közoktatási törvényből például kiveszik azokat a többletfeladato­kat, amelyekre régóta nem jut pénz. A kormány ösztönözni fogja az iskolatársulásokat is, mert ezek keretében a feladatokat jobban le­het megszervezni - mondta. Ahol pedig szükséges, ott emelik a nor­matívák összegét is. Szabó szerint így az állami támogatás sokkal in­kább fedezni fogja a tényleges ok­tatási költségeket, mint eddig. Tavalyi tüntetés az egyházi iskolákért Fotó: Kovalovszky Dániel NÉPSZABADSÁG • 2006. JÚNIUS 1., CSÜTÖRTÖK Magyarország ® 3 A párt vezetőinek, kormánytagok lé­vén, nem lesz más választásuk, mint hogy abba az irányba húzzanak, amerre a kormány­­program (és az egész reform­­koncepció) megy. A kalapos kormányfő Aczél Endre Az alakuló kormánylistából kitetszik, hogy Gyurcsány Ferenc va­lóban eltökélte: beviszi a kormányba az MSZP „erős embereit”. Amitől ugyan a kormány még messze nem lesz azonos az MSZP elnökségével, de bizonyosnak mondható, hogy az elnökségi tagok­nak úgy a fele miniszteri tárcához vagy államtitkári beosztáshoz jut. Gyurcsány koncepciója az, hogy ezzel a húzásával semlegesíti a „két fej” szindrómát és a belőle adódható konfliktusokat. A párt vezetőinek, kormánytagok lévén, nem lesz más választásuk, mint hogy abba az irányba húzzanak, amerre a kormányprogram (és az egész reformkoncepció) megy. A nagy létszámú (a két tucat, elbocsátott államtitkárt is magá­ban foglaló) frakció bonyodalmasabb ügynek tetszik, de alig hin­ném, hogy a miniszterelnök teljes bizalmát élvező Lendvai Ildikó, Katona Béla, továbbá - és nem kevésbé - a sok, erős vidéki háttér­rel rendelkező kormánytag ne volna alkalmas minden, a frakció fe­lől jövő lázongás leszerelésére. Ha Gyurcsány tekintélye nem vol­na önmagában elegendő­­ A párt, a kormány és a frakció szándékainak egybeolvasztását valószínűleg Gyurcsány Ferenc pártelnökké választásának kell majd betetőznie. Ebben az új felállásban a párt működtetéséről, a szervezetek egyben tartásáról Juhász Ferenc, a hírek szerint távo­zó védelmi miniszter egyszersmind pártalelnök gondoskodhatna, ámde itt a tapasztalatnak azt kell mondatnia velem, hogy az MSZP ügyvezető alelnökei - az egy Szekeres Imre kivételével - az évek során rendre megbuktak, egyszóval ez a lecke nem ígérkezik kön­­­nyűnek. Juhásznak, úgy mondják, nem a bürokrata aprómunka a legerősebb oldala. A „pártféltéssel” mint jelenséggel fogunk még találkozni. Annál is inkább, mert az MSZP tőről metszetten de­mokratikus párt: egyszerre van jelen benne a szolidaritás és az el­lenségesség, a barátság és az intrika, az összetartozás és a széthú­zás, a hűség és az olykori árulás szándéka is. Idáig ez viszonylag tiszta történet. Van benne, gondolom, rend­szer és logika. De nekem úgy tetszik, hogy a továbbiakban egyesí­tett formájában se marad a kormány és/vagy a párt­erőközpont, abból csak egy lesz, egy másik. Éspedig a miniszterelnökség, élén Gyurcsánnyal, továbbá Szilvásy György kancelláriaminiszter és Gál J. Zoltán államtitkár „főszereplésével”. Egyikük sem az MSZP- ben futott be klasszikus pályát, karriert. Még kevésbé lesz elmond­ható ez azokról az emberekről, akik a miniszterelnökségen műkö­dő reform-, illetve fejlesztési kabinetekben ülnek, minthogy róluk tudni, a párton és kormányon kívüli üzleti világ tehetségét és szemléletét hivatottak bevinni a kormányzásba. Ezek az emberek és szervezetek fognak rendelkezni - a hatalom igazi megtestesítő­jeként - mindama pénzek és eszközök fölött, amelyektől Magyar­­ország jó sorsa függ majd a következendő hét-nyolc évben, de a je­lenlegi ciklusban mindenképp. Az MSZP jelenlegi elitje alárendelt szerepben lesz ehhez a kissé abszolutista (de felvilágosult) hatalmi centrumhoz képest, ami sorrendben a második csapás rá. Az első, hogy a Gyurcsány-féle reformok éppen az ő szempontjából tekint­hetők minden másnak, csak egzisztenciális ajándéknak nem. A magyar ellenzék idejekorán kamarillapolitizálást emleget. De rossz kontextusban. Voltaképp azt panaszolja, hogy ő maga és a szélesebb nyilvánosság kimaradt, illetve kimarad a műhelymunká­ból. Valóban. Nem volt rájuk igény. Létezik azonban egy másik kontextus is, legföljebb a szóhasználatba lehet belekötni. Afelől ugyanis ne legyen kétség, hogy a pártelnöki és miniszterelnöki funkció egybevonásának megvannak a maga következményei, akár abban az értelemben is, hogy nem egy, a rangok, hanem inkább a személyes természetű bizalom által egybeforrasztott kör alakítja az ország politikáját. Láttunk már ilyet. Például Tony Blairnél. Megpróbálták, de az öncsonkítás közben elsőre mel­léütöttek. Lehet persze, hogy még az előhangok világában járunk. De a látszat most bizonyos értelem­ben fontosabb lesz, mint a valóság. Az első botlás Nagy N. Péter Nemcsak kisebbnek kell lenni, hanem kisebbnek is kell látszani - az államnak ez láthatóan már az elején is nehezen megy. Ilyen im­pozáns parlamenti épülettel a háttérben ez nem is lehet könnyű, különben sem természete ez az államnak. A „merjünk kicsik lenni” nem rászabott jelszó, a politika álma parancsolja rá. Nem biztos, hogy annyira „vágásérett” a rendszer, mint amilyen vehemenciával támadja az új kormányprogram, de az egész közszférának valóban van még valami szocializmus fílingje. Tehetetlensége, nyomatéka. Emberibben: a jó szándékú reménytelenség érzete uralja. Rokonszenvel tekinthető a kormányzat, amikor - magán kezd­ve - versenyhelyzetre alkalmassá fogyasztaná ezt a nagy csapatot. Ám az első lépések után már itt a botlás. Két államtitkár helyett egy miniszterhelyettes lesz, szólt a bejelentés. Kiderült, hogy eh­hez alkotmánymódosítás, ahhoz ellenzék kell. A vége: marad egy államtitkár, meg még egy sor szakállamtitkár. Ők viszont nem köz­­tisztviselőként, hanem ciklusra szóló kinevezéssel dolgoznak. Ez önmagában is zilálja az alkalmas jelöltek sorát. Sokan nem akarnak kilépni a közszolgálatból. Zavar van. A leépíteni rendelt sok tíz­ezer állami alkalmazott reménykedhet: ha lefelé is így terjed az akarat, mint szintben, megúszható az ügy. Igaz, kevesebb miniszté­riumunk lesz, így kevesebb államtitkár is. Csak hát: éppen három minisztérium szűnik meg, és három döntési szint lép be a minisz­terelnök alá. Ezen nyilván nem múlik semmi, a londoni elemzők sem attól idegesek, hogy a költségvetés felborul, ha öt szakállam­titkár lesz. Mi ez ahhoz képest, hogy a kormányzás egész logikája változhat meg a Gyurcsány Ferenc által vázoltak szerint? De ez egyelőre merő jövő idő, a jelenben a szimbolikus fejezet él. Ebben pedig­ megpróbálták, de az öncsonkítás közben elsőre melléütöt­tek. Lehet persze, hogy még az előhangok világában járunk. De a látszat most bizonyos értelemben fontosabb lesz, mint a valóság. A kormánynak a jövő héten kellemetlen intézkedéseket kell be­jelentenie. A látszat, hogy szinte mindenhez hozzá kell nyúlni, amivel Orbán Viktor 2002-es „nemzetmentő” TF-beszédében fe­nyegetett. Lakáshitelhez, gázárhoz, tandíjhoz... (igaz, az ott „beri­asztott” alanyi jogú gyeshez, gyedhez, családi pótlékhoz így sem). Oka volt annak, hogy Orbán akkor ezt a sort kezdte: tudta, hogy mindehhez előbb-utóbb hozzá kell nyúlni, mert különben boríta­nak mindent. Nincs államkassza, amit ne szakítanának szét. De ez most már nem számít. A látszat az lesz, hogy: igen, megtörtént. Ezt csak nagyon precízen kezelt valósággal lehet ellensúlyozni. Az el­ső botlást semmiképp nem kompenzálja a kölcsönös áldozatválla­lás jegyében bejelentett intézkedés: a parlamenti képviselők szá­mára megszűnik az ingyenes tömegközlekedés. Jaj nekik.

Next