Népszabadság, 2006. június (64. évfolyam, 127-151. szám)
2006-06-03 / 129. szám
6 2006. JÚNIUS 3. SZOMBAT HÉTVÉGÉ NÉPSZABADSÁG MIKLÓS GÁBOR A faluban összesen egy táblácska emlékeztet arra, hogy világirodalmi színhelyen járunk. Itt forgatták a Svejk, a derék katona című filmet, ebben a házban volt a putimi csendőrőrs, áll a fehérre meszelt falon. Egyébként a házon semmi különös, inkább érdektelen, mind történelmi. Ahogy a falu sem hívja fel magára a figyelmet, nem túl nagy település Putim. Van benne templom, tanácsház, kocsma. Ez a Svejk-kultusz helyi szentélye - az egyetlen az egész környéken. A hatvanas években épített kétszintes épület hűségesen őrzi a csehszlovák szocialista vendéglátóipar berendezési és kiszolgálási kultúráját. Az étlap enyhén szólva szegényes, az itallap is a helyi fogyasztóhoz alkalmazkodik. Sör, likőrök, szilvórium és a rituális szeszként szereplő Becherovka. A kármentő körüli homályban két férfi ürítgeti a korsókat - ide még nem hatolt be az unió, tartja magát a félliteres. A nagyterembe megyünk, ahol két helyi tinédzser iszogat meg csocsózik. Megeszem a kalapom, ha vannak tizennyolc évesek, mondja egyikünk, de a fiúkat ez a dolog nem zavarja. A háttérben viszont ott áll hősünk, aki miatt megtettük ezt az utat a szomszéd városkából. „Alázatosan jelentem, újra itt vagyok!” - vigyorog bő gatyájában, tábori csukaszürkében Josef Svejk, akinek legendás budejovicei anabázisa ebben a faluban ért véget. Úgy beszélünk róla, mintha valaha is élt volna, mintha nem egy folytatásokban megírt regény fiktív alakja lenne. A dolog annál is viccesebb, mert a Svejkről való beszélgetésben partnerem egy erősen indián arcvonású férfi. Jose Enrique perui, Budapesten egyetemet végzett, és összeházasodott, egy píseki lánnyal. Most utazási irodája van, és Svejk-rajongó. A legjobb helyen. Hasek regényhőse itt, Dél-Csehországban hajtotta végre egyik legsvejkibb kalandját. Elindult a tábori vasútállomásról Ceske Budejovice felé az ellenkező irányba. A kalandok Putimban érnek véget, ahol a helyi csendőrparancsnok lefogatja, majd mint orosz kémet bekísérteti kísekbe. Ezt csak azért mondom itt el, hogy azok, akik nem olvasták, filmen sem látták (volt bábfilm is a derék katonáról), sejtsék, miről is van szó. Jóséval együtt nézzük egy kalóz-DVD-n a filmet, és nevetünk a kortalanul bölcs idiotizmusokon. Egyébként a felnövekvő európai nemzedékek irodalmi kánonjából kimaradozik Svejk. Valahogy túl távolivá lett ez a világ. Nincs benne semmi a mai gyors tempójú akciófilmek világából. Pedig érdemes lenne egy kicsit átélni ezt a kilencven éve történt sztorit a maga abszurditásával. Talán jobban felfognánk, hogyan alakultak a szomszéd népek kapcsolatai, miért mások a csehek, mint mi, mitől vadul be egy pozsonyi szlovák idegenvezető, amikor kinevetik, hogy nem tud magyarul. Dél-Csehországnak ez a szeglete szeretne nemzetközi turistaparadicsommá lenni, de a Svejk-örökséget még nem iktatták be az idegen csábító elemek közé. Másutt persze ott van, Prágában főként, s egész Csehországban több tucat Svejk vendéglő kínálja az originális cseh ételeket és a valóban egyedülálló pilzeni ősforrás termékét. Sokáig pedig úgy tűnt, hogy az álhülye kutyakereskedő, tisztiszolga alakja nem illik bele a mindenkori hivatalos cseh országképbe. Túlságosan sokat ivott, ellenállása a Monarchiával meglehetősen felületes volt. Nem volt sem tudatosan polgári nacionalista, ahogy az első köztársaság elvárhatta volna, sem pedig osztálytudatosan nemzeti, ahogy a szocialista állam elképzelte a hősöket. Szóval finnyázták, de megtartották. Végül is nem volt rossz exportcikk, akkor sem, ha sokan felismerték benne a mindenkori bürokrácia A kármentő körüli homályban két férfi ürítgeti a korsókat - ide még nem hatolt be az unió, tartja magát a félliteres, val, távoli és közeli hatalmak tébolyával dacoló erőt. Szerencsére mindig volt egy kibúvó, amely segített, hogy az éppen aktuális hatalomnak ne kelljen magára vennie. (A csehszlovák hadseregben azért a két háború közötti időszakban tiltották a katonáknak a Svejk olvasását.) Kérdés, hogy mennyire lesz Svejk aktuális az unióban. Lesz, ami most, áruvédjegy, vicces figura, akit csupán a regény illusztrátorának, Josef Ladának a rajzai jelenítenek meg? Figurái a turistaipar szóróajándékaként jelennek meg, feltehetően Kínában gyártatva? Vagy esetleg felismerjük benne a mindenkori hatalommal dacoló, a népek feletti bürokráciát kiröhögő és kiröhögtető örök alakot? A Monarchia, ahol a történet lejátszódott, már nincs ugyan, de hát mi mind azóta utódállamokban élünk. Azt pedig sokszor halljuk, hogy a kettős monarchia voltaképpen az unió előképe volt. Egyelőre keressük Svejket Putimban, Písekben, Protivinban, a hangulatos városkákban és a rendben tartott falvakban. Igen, igen, mondják, ismerik a történetet. Olvasták-e? Az eredmény nem teljes, sokan csak képregényben. Az alakot ismerik, idézik is néhány mondását, de áthallásokat nem éreznek. Jobban szeretnek az EU-s pályázatokon elért sikerekről beszélni, projektekről, amelyek nyomán a döglődő textilipar helyébe majd a jövőt sugárzó multik lépnek. Esetleg arról, hogy a reprivatizáció lett a turizmusipar motorja is, s ma már könnyű kocsmát, éttermet találni a városkában, jöhetnek a turisták. Itt most nincs kereslet az ironikus szemléletre. Erre nem lehet pályázatot építeni. Vagy mégis? Putim, 2006. június Svejk az unióban „Alázatosan jelentem, újra itt vagyok!” Fotó: Kovács Bence UNGÁR TAMÁS - Ártatlanul ültem tíz évet! Sőt, tizenegyet! Nem, inkább tizenkettőt! Igen, tizenkettőt! Ártatlanul! Na jó, csaknem ártatlanul. A 37 éves, köpcös, bikanyakú férfi mélyen a szemembe nézve mondja ezt, aztán így folytatja: - Nem hiszel nekem? Na jó, akkor kezdem az elején. Az én családomban egy bűnöző sem volt. Pécsen laktunk, apám bányász volt, anyám és a nővérem gyárban melózott. Én is a bányában kezdtem, de aztán bezárt a bánya, és elmentem egy kőműves mellé culágernek. Csakhogy a fickó állandóan kevesebbet fizetett, mint amennyiben megállapodtunk. Egyszer meguntam, és bevertem neki. Ültem érte másfél évet. - Kár volt megütni - jegyzem meg. - Mit tehettem volna? Fel nem jelenthettem. Feketén dolgoztam nála. - A börtön hogy telt? - Jól. Olyan környéken nőttem fel, ahol egy srác hamarabb tanult meg ütni, mint kérni, úgyhogy nem engem kellett félteni, hanem azt, aki velem egy cellába került. Amikor kiszabadultam, már várt néhány cimbora. Beültünk egy kocsmába, és ott beszólt valaki. Én meg ütöttem. - De miért? - Nem volt kedvem vitatkozni. Odabent megszoktam ezt az elintézési módot. Ráadásul a kocsmában a haverok mind áradoztak, hogy én milyen kemény csávó vagyok. Nem okozhattam csalódást. Két évet kaptam. - Tanultál az esetből? - De mennyire! Megfogadtam, hogy ha ezután valaki beszól, akkor nem ütök, csak megmutatom az ítéletemet. De erre nem volt szükség, mert mire kijöttem, a városban már mindenki tudta, hogy ki vagyok. Nem is kaptam sehol se melót. Egyik este piáltunk az egyik börtönbeli haverral, és ő azt mondta, hogy ugorjunk el hozzá. Beültünk egy ócska, rendszám nélküli furgonba, és elindultunk. A kocsiban elaludtam, és amikor felébredtem, egy gázcseretelep előtt álltunk. Kérdi a haver: tudom-e, hány palack fér be hátra? Mondom: fogalmam sincs. Azt mondja: harminckettő. Az nem létezik! Fogadtunk, és tényleg befért. Még öt cseretelepet nyomtunk fel, akkor bebuktunk. Dühös voltam, mert autózással indult az egész. Én mindig csak ültem a haver kocsijában, ő megállt egyegy cseretelep előtt, és szólt, hogy segítsek. Én meg segítettem. - Nem kellett volna... - Egy havernak? Olyan nincs! Amikor kijöttem, kiköltöztem a város szélére, apámék víkendházába. Pár napja laktam ott, amikor meglátogatott egy haver, akit a börtönből ismertem. Elmesélte, hogy válik, és költözik hazulról, de nincs hová vinni a cuccait. Hozd ide, mondtam neki. Ő meg hozta. Két hét után megtelt a ház. Nézem a cuccokat, és látom, hogy van neki öt motoros fűrésze, tíz hifitornya, húsz tévéje. Kérdem, minek ennyi? Azt mondja, ha tudok vevőt valamire, szóljak. Hát én hoztam néhány vevőt. - Tényleg elhitte, hogy a havernak a válás után húsz tévéje van? - Megkérdeztem tőle, hogy honnan van ez a sok cucc, de ő azt felelte: ne kérdezzek semmit, jobb lesz ez így mindkettőnknek. - És nem is kérdezett többet... - Nem hát. Másfél évet kaptam orgazdaságért. Leültem, aztán Pestre költöztem, mert Pécs már kicsi volt. Egy börtönbeli cimbora javasolta, hogy lakjak a nagybátyja panziójában, és legyek ott portás. Oké. A panzióban lakott néhány lány, ha ők kértek valamit, akkor én segítettem. Előfordult, hogy a vendégek elmentek a lányokkal, és nem fizették ki a szobaszámlát. Olyankor én szóltam nekik, hogy ez így nem lesz jó. - Vagyis kitartottságért ítélték el. - Azért. Ma sem értem, miért. Én portás voltam, aki nem hagyta, hogy a vendégek fizetés nélkül távozzanak. - Legutóbb miért ítélték el? - Egy pesti játékteremben dolgoztam kidobóként, és néha kölcsönadtam a leégett vendégeknek. - Milyen kamatra? - Nem kamatra, hanem úgy,hogy ha valaki kért tízezret, akkor másnap húszat kellett visszaadnia. - Jogosulatlan pénzügyi tevékenység... - Az. Meg zsarolás. De hogy miért? Én csak szóltam annak, aki tartozott, hogy adja már meg végre. - És most miből él? - A haverok szereznek melót. A múltkor az egyik szólt, hogy vigyek le egy kocsit Pécsre. Rendesen fizetett. - Azért, hogy levitt egy kocsit? - Azért. - Nem gondolt arra, hogy a kocsiban mondjuk drog lehet? - Mi közöm hozzá? Ő csak azt kérte, hogy vigyem le a kocsit a megadott címre. - A maga helyében nem tenném! - De ha egy haver kér! Ugyan! Egyébként voltam a szüleimnél is. Az anyám szeretett volna egy családi képet. Évek óta nem készült kép a teljes családról, mert én mindig hiányoztam. Ha akkor az a kőműves rendesen kifizet, sosem kerülök börtönbe. Az én családomban egy bűnöző sem volt. Én viszont tizenkét évet ültem. Az anyám is tudja, hogy ártatlanul. Na jó, majdnem ártatlanul. Családi fotó Tettamanti Béla rajza