Népszabadság, 2006. június (64. évfolyam, 127-151. szám)

2006-06-03 / 129. szám

6 2006. JÚNIUS 3. SZOMBAT HÉTVÉGÉ NÉPSZABADSÁG MIKLÓS GÁBOR A faluban összesen egy táblácska emlékeztet arra, hogy világirodalmi színhelyen járunk. Itt forgatták a Svejk, a derék katona című filmet, ebben a házban volt a putimi csend­őrőrs, áll a fehérre meszelt falon. Egyébként a házon semmi különös, inkább érdektelen, mind történelmi. Ahogy a falu sem hívja fel magára a figyelmet, nem túl nagy település Putim. Van benne templom, tanács­ház, kocsma. Ez a Svejk-kultusz helyi szentélye - az egyetlen az egész kör­nyéken. A hatvanas években épített kétszintes épület hűségesen őrzi a csehszlovák szocialista vendéglátó­­ipar berendezési és kiszolgálási kul­túráját. Az étlap enyhén szólva sze­gényes, az itallap is a helyi fogyasz­tóhoz alkalmazkodik. Sör, likőrök, szilvórium és a rituális szeszként szereplő Becherovka. A kármentő körüli homályban két férfi ürítgeti a korsókat - ide még nem hatolt be az unió, tartja magát a félliteres. A nagyterembe megyünk, ahol két helyi tinédzser iszogat meg csocsózik. Megeszem a kalapom, ha vannak tizennyolc évesek, mondja egyikünk, de a fiúkat ez a dolog nem zavarja. A háttérben viszont ott áll hősünk, aki miatt megtettük ezt az utat a szomszéd városkából. „Aláza­tosan jelentem, újra itt vagyok!” - vi­gyorog bő gatyájában, tábori csuka­szürkében Josef Svejk, akinek legen­dás budejovicei anabázisa ebben a faluban ért véget. Úgy beszélünk róla, mint­ha vala­ha is élt volna, mintha nem egy foly­tatásokban megírt regény fiktív alak­ja lenne. A dolog annál is viccesebb, mert a Svejkről való beszélgetésben partnerem egy erősen indián arcvo­­nású férfi. Jose Enrique perui, Buda­pesten egyetemet végzett, és össze­házasodott, egy píseki lánnyal. Most utazási irodája van, és Svejk-rajongó. A legjobb helyen. Hasek regényhőse itt, Dél-Csehországban hajtotta vég­re egyik legsvejkibb kalandját. Elin­dult a tábori vasútállomásról Ceske Budejovice felé­­ az ellenkező irány­ba. A kalandok Putimban érnek vé­get, ahol a helyi csendőrparancsnok lefogatja, majd mint orosz kémet be­kísérteti kísekbe. Ezt csak azért mondom itt el, hogy azok, akik nem olvasták, filmen sem látták (volt báb­film is a derék katonáról), sejtsék, miről is van szó. Jóséval együtt néz­zük egy kalóz-DVD-n a filmet, és ne­vetünk a kortalanul bölcs idiotizmu­sokon. Egyébként a felnövekvő európai nemzedékek irodalmi kánonjából ki­­maradozik Svejk. Valahogy túl távo­livá lett ez a világ. Nincs benne sem­mi a mai­ gyors tempójú akciófilmek világából. Pedig érdemes lenne egy kicsit átélni ezt a kilencven éve tör­tént sztorit a maga abszurditásával. Talán jobban felfognánk, hogyan ala­kultak a szomszéd népek kapcsola­tai, miért mások a csehek, mint mi, mitől vadul be egy pozsonyi szlovák idegenvezető, amikor kinevetik, hogy nem tud magyarul. Dél-Csehországnak ez a szeglete szeretne nemzetközi turistaparadi­csommá lenni, de a Svejk-örökséget még nem iktatták be az idegen csábí­tó elemek közé. Másutt persze ott van, Prágában főként, s egész Cseh­országban több tucat Svejk vendéglő kínálja az originális cseh ételeket és a valóban egyedülálló pilzeni ősfor­rás termékét. Sokáig pedig úgy tűnt, hogy az álhülye kutyakereskedő, tisztiszolga alakja nem illik bele a mindenkori hivatalos cseh országképbe. Túlsá­gosan sokat ivott, ellenállása a Mo­narchiával meglehetősen felületes volt. Nem volt sem tudatosan polgá­ri nacionalista, ahogy az első köztár­saság elvárhatta volna, sem pedig osztálytudatosan nemzeti, ahogy a szocialista állam elképzelte a hősö­ket. Szóval finnyázták, de megtartot­ták. Végül is nem volt rossz export­cikk, akkor sem, ha sokan felismer­ték benne a mindenkori bürokrácia­ A kármentő körüli homályban két férfi ürítgeti a korsókat - ide még nem hatolt be az unió, tartja magát a félliteres, val, távoli és közeli hatalmak tébo­lyával dacoló erőt. Szerencsére min­dig volt egy kibúvó, amely segített, hogy az éppen aktuális hatalomnak ne kelljen magára vennie. (A cseh­szlovák hadseregben azért a két há­ború közötti időszakban tiltották a katonáknak a Svejk olvasását.) Kérdés, hogy mennyire lesz Svejk aktuális az unióban. Lesz, ami most, áruvédjegy, vicces figura, akit csu­pán a regény illusztrátorának, Josef Ladának a rajzai jelenítenek meg? Fi­gurái a turistaipar szóróajándéka­ként jelennek meg, feltehetően Kíná­ban gyártatva? Vagy esetleg felis­merjük benne a mindenkori hata­lommal dacoló, a népek feletti bü­rokráciát kiröhögő és kiröhögtető örök alakot? A Monarchia, ahol a tör­ténet lejátszódott, már nincs ugyan, de hát mi mind azóta utódállamok­ban élünk. Azt pedig sokszor halljuk, hogy­ a kettős monarchia voltakép­pen az unió előképe volt. Egyelőre keressük Svejket Putim­ban, Písekben, Protivinban, a hangu­latos városkákban és a rendben tar­tott falvakban. Igen, igen, mondják, ismerik a történetet. Olvasták-e? Az eredmény nem teljes, sokan csak képregényben. Az alakot ismerik, idézik is néhány mondását, de áthal­lásokat nem éreznek. Jobban szeret­nek az EU-s pályázatokon elért sike­rekről beszélni, projektekről, ame­lyek nyomán a döglődő textilipar he­lyébe majd a jövőt sugárzó multik lépnek. Esetleg arról, hogy a repriva­tizáció lett a turizmusipar motorja is, s ma már könnyű kocsmát, étter­met találni a városkában, jöhetnek a turisták. Itt most nincs kereslet az ironikus szemléletre. Erre nem lehet pályázatot építeni. Vagy mégis? Putim, 2006. június Svejk az unióban „Alázatosan jelentem, újra itt vagyok!” Fotó: Kovács Bence UNGÁR TAMÁS - Ártatlanul ültem tíz évet! Sőt, ti­zenegyet! Nem, inkább tizenkettőt! Igen, tizenkettőt! Ártatlanul! Na jó, csaknem ártatlanul. A 37 éves, köpcös, bikanyakú férfi mélyen a szemembe nézve mondja ezt, aztán így folytatja: - Nem hiszel nekem? Na jó, akkor kezdem az elején. Az én családom­ban egy bűnöző sem volt. Pécsen laktunk, apám bányász volt, anyám és a nővérem gyárban melózott. Én is a bányában kezdtem, de aztán be­zárt a bánya, és elmentem egy kőmű­ves mellé culágernek. Csakhogy a fickó állandóan kevesebbet fizetett, mint amennyiben megállapodtunk. Egyszer meguntam, és bevertem ne­ki. Ültem érte másfél évet. - Kár volt megütni - jegyzem meg. - Mit tehettem volna? Fel nem je­lenthettem. Feketén dolgoztam nála. - A börtön hogy telt? - Jól. Olyan környéken nőttem fel, ahol egy srác hamarabb tanult meg ütni, mint kérni, úgyhogy nem en­gem kellett félteni, hanem azt, aki velem egy cellába került. Amikor ki­szabadultam, már várt néhány cim­bora. Beültünk egy kocsmába, és ott beszólt valaki. Én meg ütöttem. - De miért? - Nem volt kedvem vitatkozni. Odabent megszoktam ezt az elintézési módot. Ráadásul a kocsmában a have­rok mind áradoztak, hogy én milyen kemény csávó vagyok. Nem okozhat­tam csalódást. Két évet kaptam. - Tanultál az esetből? - De mennyire! Megfogadtam, hogy ha ezután valaki beszól, akkor nem ütök, csak megmutatom az íté­letemet. De erre nem volt szükség, mert mire kijöttem, a városban már mindenki tudta, hogy ki vagyok. Nem is kaptam sehol se melót. Egyik este piáltunk az egyik börtönbeli ha­verral, és ő azt mondta, hogy ugor­junk el hozzá. Beültünk egy ócska, rendszám nélküli furgonba, és elin­dultunk. A kocsiban elaludtam, és amikor felébredtem, egy gázc­seretelep előtt álltunk. Kérdi a haver: tudom-e, hány palack fér be hátra? Mondom: fogalmam sincs. Azt mondja: harminckettő. Az nem léte­zik! Fogadtunk, és tényleg befért. Még öt cseretelepet nyomtunk fel, akkor be­buktunk. Dühös voltam, mert autózással indult az egész. Én mindig csak ültem a haver kocsijában, ő megállt egy­­egy cseretelep előtt, és szólt, hogy segítsek. Én meg segítettem. - Nem kellett volna... - Egy havernak? Olyan nincs! Amikor kijöttem, kiköltöztem a vá­ros szélére, apámék víkendházába. Pár napja laktam ott, amikor meglá­togatott egy haver, akit a börtönből ismertem. Elmesélte, hogy válik, és költözik hazulról, de nincs hová vin­ni a cuccait. Hozd ide, mondtam ne­ki. Ő meg hozta. Két hét után megtelt a ház. Nézem a cuccokat, és látom, hogy van neki öt motoros fűrésze, tíz hifitornya, húsz tévéje. Kérdem, mi­nek ennyi? Azt mondja, ha tudok ve­vőt valamire, szóljak. Hát én hoztam néhány vevőt. - Tényleg elhitte, hogy a havernak a válás után húsz tévéje van? - Megkérdeztem tőle, hogy hon­nan van ez a sok cucc, de ő azt felel­te: ne kérdezzek semmit, jobb lesz ez így mindkettőnknek. - És nem is kérdezett többet... - Nem hát. Másfél évet kaptam or­gazdaságért. Leültem, aztán Pestre költöztem, mert Pécs már kicsi volt. Egy börtönbeli cimbora javasolta, hogy lakjak a nagybátyja panziójá­ban, és legyek ott portás. Oké. A pan­zióban lakott néhány lány, ha ők kér­tek valamit, akkor én segítettem. Előfordult, hogy a vendégek elmen­tek a lányokkal, és nem fizették ki a szobaszámlát. Olyankor én szóltam nekik, hogy ez így nem lesz jó. - Vagyis kitartottságért ítélték el. - Azért. Ma sem értem, miért. Én portás voltam, aki nem hagyta, hogy a vendégek fizetés nélkül távozza­nak. - Legutóbb miért ítélték el? - Egy pesti játékteremben dolgoz­tam kidobóként, és néha kölcsönad­tam a leégett vendégeknek. - Milyen kamatra? - Nem kamatra, hanem úgy,­­hogy ha valaki kért tízezret, akkor másnap húszat kellett visszaadnia. - Jogosulatlan pénzügyi tevékeny­ség... - Az. Meg zsarolás. De hogy mi­ért? Én csak szóltam annak, aki tarto­zott, hogy adja már meg végre. - És most miből él? - A haverok szereznek melót. A múltkor az egyik szólt, hogy vigyek le egy kocsit Pécsre. Rendesen fize­tett. - Azért, hogy levitt egy kocsit? - Azért. - Nem gondolt arra, hogy a kocsi­ban mondjuk drog lehet? - Mi közöm hozzá? Ő csak azt kér­te, hogy vigyem le a kocsit a meg­adott címre. - A maga helyében nem tenném! - De ha egy haver kér! Ugyan! Egyébként voltam a szüleimnél is. Az anyám szeretett volna egy családi képet. Évek óta nem készült kép a teljes családról, mert én mindig hiá­nyoztam. Ha akkor az a kőműves rendesen kifizet, sosem kerülök bör­tönbe. Az én családomban egy bűnö­ző sem volt. Én viszont tizenkét évet ültem. Az anyám is tudja, hogy ártat­lanul. Na jó, majdnem ártatlanul. Családi fotó Tettamanti Béla rajza

Next