Népszabadság, 2006. június (64. évfolyam, 127-151. szám)
2006-06-03 / 129. szám
12 2006. JÚNIUS 3. SZOMBAT HÉTVÉGÉ NÉPSZABADSÁG Három perc szerelem a parketten ÓNODY-MOLNÁR DÓRA „A tangót nem a folyamatos mozgás, hanem a séták közé beiktatott szünetek, megállások teszik izgalmassá.” „Mintha meg akarnád simogatni a lányt, ő ebből érezni fogja, hogy ott kell maradnia a helyén.” „Emeld meg a lányt, és a mozdulatban legyen benne: élvezni akarod a testét!” - mondja az instrukciókat tanítványainak Budai László koreográfus, tánctanár, az Argentin Tangó Színház vezetője. Egy kopottas külsejű raktárépületből tangómuzsika szűrődik az utcára. Különös hangulatú, neonfényes próbateremben hat-nyolc pár figyel Budai Lászlóra és partnerére, ahogy összesimulva mutatják az alaplépéseket. Talán ez az egyetlen tánc, amelynél egyáltalán nem számít a környezet, az elemi érzelmeken játszó fájdalmas zene kis idő után kirekeszti a külsődlegességeket még egy ilyen rideg szobában is. A tangó örök szerelem, a milongák (tangóestek) látogatása azoknak, akik elkezdik és kitartanak, előbb-utóbb életelemükké válik. Tagjai lesznek egy láthatatlan klubnak, a tánc nyelvén mindenhol a világon A mindennapi életünkre hasonlít, ha sokszor rosszul válaszolunk partnerünknek, nem sok keresnivalónk van egymás mellett - vélekedik. A tangó - drámai fordulataival és intimitásával - leképezi egy nő és egy férfi hétköznapokban kibontakozó viszonyait, barátokra, ismerősökre lelhetnek. A táncórán éppen a tangóséta-technikát tanulják. A csoportban vannak nyugdíjas korúak, negyvenesek, harmincasok, feltűnő, hogy a húszasok nem képviseltetik magukat. „Grafikus, bohócdoktor, tanár, mérnök. Az a közös bennük, hogy romantikusak, kísérletezők. De jellemzően nem kamaszkorúak. Akik azért jönnek, hogy fiúzzanak vagy barátnőre leljenek, hamar lemorzsolódnak, nem tudnak ráhangolódni arra a belső bizsergő érzésre, ami árad a zenéből, a táncból” - magyarázza. Pedig Argentínában, a tangó hazájában külön milongájuk van a tizen- és huszonéveseknek. Budai László tizenegy éve tanítja ezt a szenvedéllyel fűtött táncot, ő az egyetlen Európában, akinek argentintangó-táncszínháza van. Május végén harmadik alkalommal szervezett tangófesztivált a budapesti Belvárosi Színházban, ahol nemcsak nagyszerű táncrevüt láthatott a közönség, hanem a világhírű argentin, francia táncospároktól órákat is vehettek az érdeklődők. Budai úgy tervezi, hogy ebben az évben szeptemberben is rendeznek hasonlót a Művészetek Palotájában. A tangó az elmúlt években egyre divatosabb lett Magyarországon. Sokakra hatott Eszenyi Enikő színművésznő A combok csókja című színházi produkciója, de az egyre növekvő igényt nem csak ez magyarázza. Az embert legyűri, magával ragadja egy régről ismert, de a napi életében sokszor elfojtott energia. Bár a világon sokféleképpen táncolják a tangót - van például olyan, Hollandiából származó irányzat, amelyben a nő is vezethet, az alapszerepek általában megmaradnak: a férfi hódít és irányít, a nő érzéki és követ. - A barátommal egy színházi estéről andalogtunk hazafelé, amikor egyszer csak kitalálta, hogy menjünk el egy milongára - emlékezik Ézsön Andrea arra a napra, amikor a tangó szerelmese lett. - Beléptünk a kis helyiségbe, ahol recsegő magnóból szólt a zene. A barátom felkért, és én átadtam magam a táncnak: életemben soha nem próbáltam, de azonnal magával ragadott. Az volt a vágyam, hogy végre vezessenek. Önálló, vezető beosztásban dolgozó reklámszakemberként elfelejtettem, milyen nőnek lenni. A milongákon élvezem, hogy nem én diktálok, végre alárendelődhetek egy férfinak. A tangó nekem terápia: az én harcom, hogy képes legyek elengedni magam, és vezethető legyek. Az első néhány milongán csak ült a padon néhány más lánnyal, és a kezdők szorongásával a „jaj, fel ne kérjenek technikát” alkalmazta: SMS-t írt, a haját igazgatta, fontos beszélgetést imitált. Pedig a legjobban arra vágyott, hogy táncolhasson. Azóta Andrea otthagyta a reklámügynökséget, és néhány hónapja az Argentin Táncszínház életét szervezi. - Laci húsz éve táncol, művészember, nem üzleti vállalkozó. Örülök, hogy az exceltábláimmal kiegészítem a misszióját - teszi hozzá mosolyogva. - A tangó improvizatív zene, a dzsesszhez hasonló. Minden dal kifejez egy életképet, amely a táncosból intenzív érzelmeket hív elő: lehet bosszús, szenvedélyes, szerelmes vagy buja. De a tánc átrepíti őt egy olyan dimenzióba, ahol vágyai kiteljesednek - vallja Budai László. - A tangóban a férfi a mellkasával vezet, a pár nagyon közel van egymáshoz, együtt lélegeznek - foglalja össze a lényeget. Lengyel Nagy Anna újságíró egy New York-i milongán találkozott először a tangóval, de a tánc iránti szenvedélye csak fokozatosan bontakozott ki. Vett néhány magánórát Budai Lászlótól, miközben a tangó lassan terápiás eszközzé vált az életében. - Az a nő, aki nem megadó, nem szokta az engedelmességet, nagyon sokat tanulhat az ősi, női szerepéről - fogalmaz. A nő hétköznapi életében inkább kerüli a macsó, szerelemdiktáló férfit, de titokban vágyik rá - kiteljesedik a táncparketten. Tangózás közben párbeszéd alakul ki köztük: a férfi kicsi mozdulatokkal értesíti a nőt a következő lépésről, ami a nő válaszán múlik. - Rafinált tánc, talán a leggyönyörűbb benne az improvizáció, hiszen a válaszokkal befolyásoljuk a férfi diktátumát - mondja az újságírónő. - A mindennapi életünkre hasonlít, ha sokszor rosszul válaszolunk partnerünknek, nem sok keresnivalónk van egymás mellett - vélekedik. A tangó - drámai fordulataival és intimitásával - leképezi egy nő és egy férfi hétköznapokban kibontakozó viszonyait. Az embereknek hiányzik egy hely, ahol az érzelmeiket bátran vállalhatják. Ez az érzékeny emberek tánca. A parketten feltárul egy ember jelleme. Lengyel Nagy Anna szerint nemcsak ősi szerepeinkre, hanem a leválni tudásra is megtanít. A pár perces tánc után el kell tudni búcsúzni a partnertől, noha ez idő alatt szoros, intim viszonyban voltunk, és mély érzelmeket éltünk át együtt - fűzi hozzá. - Nem a lépések nehezek, hanem az együtt légzés - mondja Budai László egyik tanítványa, aki a férjével vesz órákat. - Ha a párkapcsolatban nincs összhang, azt a tangó azonnal megmutatja. Kegyetlenül őszinte tükröt tart az ember elé: azonnal láthatóvá válnak a hibák. És kiderül az is, ha már menthetetlen a kapcsolat. Tangófesztivál a budapesti Belvárosi Színházban Középen Budai László koreográfus, tánctanár az alaplépéseket tanítja Fotók: Kovács Bence FRISS RÓBERT em voltam teljesen józan. Hosszú a repülőút Budapesttől a Jó Levegő Városáig. Meg aztán Buenos Airesben bélszínt ebédelni meglehetősen megterhelő vállalkozás a gyomornak. Kevés volt az idő is. Egyetlen nap, egyetlen éjszaka. Maradt hát a város délre-délutánra, talpalás, kávé egy olyan helyen, amilyeneket valaha Pesten is ismertek, és máris ott volt az este... Vacsora. Randevú egy meghitt, gyertyafényes helyen, egy reményteli bélszínnel megint, mert hát steaket enni hol máshol, ha nem a csordák földjén? Jött akkor először is egy fűszerezett darált hússal töltött, rántott palacsinta. Némi bor. Némi sóhaj. Lapos pillantások a konyha felé, hogy ez csak a kezdet. Érkezett egy hatalmas méretű tányér, ormótlan méretű sült marhaoldalas, ismeretlen zöldkörettel. Hát, ha már itt van, legyen. De fogytán a hús a csonton, fogytán a remény. Éppen megteltem, és már szomorúra érlelt viszkikre gondoltam, amikor megjelent a pincér. Könyökét sem lehetett látni a tányértól. És rajta, rajta a bélszín. Emeletes. Kívül szénfekete, belül rózsaszín. Minden valaha volt érzékem ráomlott. Végem volt... Már csak a viszki, a viszki, egy cigaretta (tudom, szivar...), és semmi más. Csak a nyugalom abban az argentin langyos éjszakában, amely épp csak megismerte a szabadság illatát a junta bukása után. Elnyúlni valami esti teraszon félig lehunyt szemmel, na esetleg még egy fekete... Félálomból borzolt fel a kérdés: tangóklub? Menjen a frász, aki kitalálta ilyen vacsora után. Muszáj volt. Hámlott a vakolat a teremben, ahová beléptünk. Mély barnára sötétült faburkolatok, recsegő karzat, feketéllő padlón apró asztalok, morgolódó eresztékű székek. A romlás maga. Mély levegő az első pohár viszki előtt és után. Az a füstben, szeszben, emberi verejték-leheletben pácolt, mély levegő, amely ilyen helyeken utat tör magának a züllött tüdőben. Még zsongott a terem, amikor megjelentek. Függöny, színpad nem volt, csak dobogó. Egyenként lépkedtek fel rá, lassan, megfontoltan, kinek hóna alatt hangszer, talpig feketében. A legfiatalabb is túl lehetett a hatvanon. Gyorsan, gyorsan, még egy viszkit, veszve az ebéd, a vacsora, a város bársonya, jaj, veszve az este, az egyetlen, amit itt tölthettem! Ezek most aztán belefognak... Bele. Futamodtak a hangszerek. Fátyolos fekete selyemben-taftban a hölgyek lassú mozdulatokkal énekelni-táncolni kezdtek. Hangja eredt a zenének. Szállt a fájdalom föl a terem füstös karéjára. Föl a plafon kopott magasába, föl az égig. Az Istenig magáig. Zengett, ölelt, elnyelt a Tangó. Tangó a magasban