Népszabadság, 2006. június (64. évfolyam, 127-151. szám)

2006-06-03 / 129. szám

12 2006. JÚNIUS 3. SZOMBAT HÉTVÉGÉ NÉPSZABADSÁG Három perc szerelem a parketten ÓNODY-MOLNÁR DÓRA „A tangót nem a folyamatos mozgás, hanem a séták közé beiktatott szünetek, megállások te­szik izgalmassá.” „Mintha meg akarnád simo­gatni a lányt, ő ebből érezni fogja, hogy ott kell maradnia a helyén.” „Emeld meg a lányt, és a mozdulatban legyen benne: élvezni akarod a testét!” - mondja az instrukciókat tanítványai­nak Budai László koreográfus, tánctanár, az Ar­gentin Tangó Színház vezetője. Egy kopottas külsejű raktárépületből tangómuzsika szűrődik az utcára. Különös hangulatú, neonfényes pró­bateremben hat-nyolc pár figyel Budai Lászlóra és partnerére, ahogy összesimulva mutatják az alaplépéseket. Talán ez az egyetlen tánc, amely­nél egyáltalán nem számít a környezet, az elemi érzelmeken játszó fájdalmas zene kis idő után kirekeszti a külsődlegességeket még egy ilyen rideg szobában is. A tangó örök szerelem, a milongák (tangóestek) látogatása azoknak, akik elkezdik és kitartanak, előbb-utóbb élet­elemükké válik. Tagjai lesznek egy láthatatlan klubnak, a tánc nyelvén mindenhol a világon A mindennapi életünkre hasonlít, ha sokszor rosszul válaszolunk partnerünknek, nem sok keresnivalónk van egymás mellett - vélekedik. A tangó - drámai fordulataival és intimitásával - leképezi egy nő és egy férfi hétköznapokban kibontakozó viszonyait, barátokra, ismerősökre lelhetnek. A táncórán éppen a tangóséta-technikát tanulják. A cso­portban vannak nyugdíjas korúak, negyvene­sek, harmincasok, feltűnő, hogy a húszasok nem képviseltetik magukat. „Grafikus, bohóc­doktor, tanár, mérnök. Az a közös bennük, hogy romantikusak, kísérletezők. De jellemzően nem kamaszkorúak. Akik azért jönnek, hogy fiúzza­nak vagy barátnőre leljenek, hamar lemorzso­lódnak, nem tudnak ráhangolódni arra a belső bizsergő érzésre, ami árad a zenéből, a táncból” - magyarázza. Pedig Argentínában, a tangó ha­zájában külön milongájuk van a tizen- és hu­szonéveseknek. Budai László tizenegy éve tanítja ezt a szen­vedéllyel fűtött táncot, ő az egyetlen Európában, akinek argentintangó-táncszínháza van. Május végén harmadik alkalommal szervezett tangó­fesztivált a budapesti Belvárosi Színházban, ahol nemcsak nagyszerű táncrevüt láthatott a közönség, hanem a világhírű argentin, francia táncospároktól órákat is vehettek az érdeklő­dők. Budai úgy tervezi, hogy ebben az évben szeptemberben is rendeznek hasonlót a Művé­szetek Palotájában. A tangó az elmúlt években egyre divatosabb lett Magyarországon. Sokakra hatott Eszenyi Enikő színművésznő A combok csókja című színházi produkciója, de az egyre növekvő igényt nem csak ez magyarázza. Az embert le­gyűri, magával ragadja egy régről ismert, de a napi életében sokszor elfojtott energia. Bár a világon sokféleképpen táncolják a tangót - van például olyan, Hollandiából származó irányzat, amelyben a nő is vezethet­­, az alapszerepek általában megmaradnak: a férfi hódít és irányít, a nő érzéki és követ. - A barátommal egy színházi estéről andalog­­tunk hazafelé, amikor egyszer csak kitalálta, hogy menjünk el egy milongára - emlékezik Ézsön Andrea arra a napra, amikor a tangó sze­relmese lett. - Beléptünk a kis helyiségbe, ahol recsegő magnóból szólt a zene. A barátom fel­kért, és én átadtam magam a táncnak: életemben soha nem próbáltam, de azonnal magával raga­dott. Az volt a vágyam, hogy végre vezessenek. Önálló, vezető beosztásban dolgozó reklám­­szakemberként elfelejtettem, milyen nőnek len­ni. A milongákon élvezem, hogy nem én diktá­lok, végre alárendelődhetek egy férfinak. A tan­gó nekem terápia: az én harcom, hogy képes le­gyek elengedni magam, és vezethető legyek. Az első néhány milongán csak ült a padon néhány más lánnyal, és a kezdők szorongásával a „jaj, fel ne kérjenek technikát” alkalmazta: SMS-t írt, a haját igazgatta, fontos beszélgetést imitált. Pedig a legjobban arra vágyott, hogy táncolhasson. Azóta Andrea otthagyta a rek­lámügynökséget, és néhány hónapja az Argen­tin Táncszínház életét szervezi. - Laci húsz éve táncol, művészember, nem üzleti vállalkozó. Örülök, hogy az exceltábláimmal kiegészítem a misszióját - teszi hozzá mosolyogva. - A tangó improvizatív zene, a dzsesszhez ha­sonló. Minden dal kifejez egy életképet, amely a táncosból intenzív érzelmeket hív elő: lehet bosszús, szenvedélyes, szerelmes vagy buja. De a tánc átrepíti őt egy olyan dimenzióba, ahol vá­gyai kiteljesednek - vallja Budai László. - A tan­góban a férfi a mellkasával vezet, a pár nagyon közel van egymáshoz, együtt lélegeznek - foglal­ja össze a lényeget. Lengyel Nagy Anna újságíró egy New York-i milongán találkozott először a tangóval, de a tánc iránti szenvedélye csak foko­zatosan bontakozott ki. Vett néhány magánórát Budai Lászlótól, miközben a tangó lassan terápi­ás eszközzé vált az életében. - Az a nő, aki nem megadó, nem szokta az engedelmességet, na­gyon sokat tanulhat az ősi, női szerepéről - fogal­maz. A nő­­ hétköznapi életében inkább kerüli a macsó, szerelemdiktáló férfit, de titokban vágyik rá - kiteljesedik a táncparketten. Tangózás köz­ben párbeszéd alakul ki köztük: a férfi kicsi moz­dulatokkal értesíti a nőt a következő lépésről, ami a nő válaszán múlik. - Rafinált tánc, talán a leggyönyörűbb benne az improvizáció, hiszen a válaszokkal befolyásoljuk a férfi diktátumát - mondja az újságírónő. - A mindennapi életünkre hasonlít, ha sokszor rosszul válaszolunk partne­rünknek, nem sok keresnivalónk van egymás mellett - vélekedik. A tangó - drámai fordulatai­val és intimitásával - leképezi egy nő és egy férfi hétköznapokban kibontakozó viszonyait. Az em­bereknek hiányzik egy hely, ahol az érzelmeiket bátran vállalhatják. Ez az érzékeny emberek tán­ca. A parketten feltárul egy ember jelleme. Len­gyel Nagy Anna szerint nemcsak ősi szerepeink­re, hanem a leválni tudásra is megtanít.­­ A pár perces tánc után el kell tudni búcsúzni a partner­től, noha ez idő alatt szoros, intim viszonyban voltunk, és mély érzelmeket éltünk át együtt - fűzi hozzá. - Nem a lépések nehezek, hanem az együtt légzés - mondja Budai László egyik tanít­ványa, aki a férjével vesz órákat. - Ha a párkap­csolatban nincs összhang, azt a tangó azonnal megmutatja. Kegyetlenül őszinte tükröt tart az ember elé: azonnal láthatóvá válnak a hibák. És kiderül az is, ha már menthetetlen a kapcsolat. Tangófesztivál a budapesti Belvárosi Színházban Középen Budai László koreográfus, tánctanár az alaplépéseket tanítja Fotók: Kovács Bence FRISS RÓBERT em voltam teljesen józan. Hosszú a repülőút Budapesttől a Jó Levegő Városáig. Meg aztán Buenos Airesben bélszínt ebédelni meglehe­tősen megterhelő vállalkozás a gyomornak. Ke­vés volt az idő is. Egyetlen nap, egyetlen éjsza­ka. Maradt hát a város délre-délutánra, talpalás, kávé egy olyan helyen, amilyeneket valaha Pes­ten is ismertek, és máris ott volt az este... Vacsora. Randevú egy meghitt, gyertyafényes helyen, egy reményteli­ bélszínnel megint, mert hát steaket enni hol máshol, ha nem a csordák föld­jén? Jött akkor először is egy fűszerezett darált hússal töltött, rántott palacsinta. Némi bor. Némi sóhaj. Lapos pillantások a konyha felé, hogy ez csak a kezdet. Érkezett egy hatalmas méretű tányér, ormót­lan méretű sült marhaoldalas, ismeretlen zöld­körettel. Hát, ha már itt van, legyen. De fogytán a hús a csonton, fogytán a remény. Éppen megteltem, és már szomorúra érlelt viszkikre gondoltam, amikor megjelent a pincér. Könyökét sem lehetett látni a tányértól. És rajta, rajta a bélszín. Emeletes. Kívül szénfekete, belül rózsaszín. Minden valaha volt érzékem ráomlott. Végem volt... Már csak a viszki, a viszki, egy cigaretta (tu­dom, szivar...), és semmi más. Csak a nyugalom abban az argentin langyos éjszakában, amely épp csak megismerte a szabadság illatát a junta bukása után. Elnyúlni valami esti teraszon félig lehunyt szemmel, na esetleg még egy fekete... Félálomból borzolt fel a kérdés: tangóklub? Menjen a frász, aki kitalálta ilyen vacsora után. Muszáj volt. Hámlott a vakolat a teremben, ahová belép­tünk. Mély barnára sötétült faburkolatok, recse­gő karzat, feketéllő padlón apró asztalok, mor­golódó eresztékű székek. A romlás maga. Mély levegő az első pohár viszki előtt és után. Az a füstben, szeszben, emberi verejték-le­heletben pácolt, mély levegő, amely ilyen helye­ken utat tör magának a züllött tüdőben. Még zsongott a terem, amikor megjelentek. Függöny, színpad nem volt, csak dobogó. Egyenként lépkedtek fel rá, lassan, megfontol­tan, kinek hóna alatt hangszer, talpig feketében. A legfiatalabb is túl lehetett a hatvanon. Gyorsan, gyorsan, még egy viszkit, veszve az ebéd, a vacsora, a város bársonya, jaj, veszve az este, az egyetlen, amit itt tölthettem! Ezek most aztán belefognak... Bele. Futamodtak a hangszerek. Fátyolos fe­kete selyemben-taftban a hölgyek lassú mozdu­latokkal énekelni-táncolni kezd­tek. Hangja eredt a zenének. Szállt a fájdalom föl a terem füstös karéjára. Föl a plafon kopott maga­sába, föl az égig. Az Istenig magáig. Zengett, ölelt, elnyelt a Tangó. Tangó a magasban

Next